Évközi 29. vasárnap
Bevezetés
A mai evangéliumi szakasz nagyon emberi, nagyon kézzelfogható történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. Nem a gátlástalan igazságtalan bírót állítja elénk Jézus példaképként, hanem a kitartóan kérő, követelő asszonyt, és mondja mindannyiunknak: „szükséges mindenkor imádkozni!” De kérdem én: Szoktunk-e mi rendszeresen imádkozni?
Kirie
litánia
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk rendszeresen! Uram irgalmazz!
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk szeretteinkért! Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus!
Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk ellenségeinkért. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Létbehívásunk, az élet színpadára lépésünk, megkérdezésünk
nélkül történt. A sötétenlátó kényszernek tekinti létezését. De a legtöbb ember
óriási ajándéknak, és szeretettel ragaszkodik hozzá.
Létünk ajándék jellegéből következik, hogy nemcsak
születésünkben, hanem fennmaradásunkban is ajándékokra szorulunk. A szülői, a
testvéri, a baráti, a hitvesi szeretet ajándékára. A tanítók, a nevelők, a művészek
életszépítő ajándékára. A napsugár, a víz, a levegő, a föld ajándékára.
Gazdagodásra áhítozó életünknek szinte természetéből fakad
a kérés szüksége és az elfogadás öröme. Nincs igaza annak, aki gőgösen
kijelenti: nincs szükségem sem Istenre, sem az emberekre! A valóság az, hogy
földi boldogságunkhoz emberszívekre, örök boldogságunkhoz pedig Isten szívére szorulunk.
Tagadhatatlan tény, hogy amikor az ember gyönge volt
és kevésbé tudott uralkodni a természet erőin, gyakrabban kulcsolta kezét imára,
és fordult Isten felé. Fájdalmas tapasztalatai arra is megtanították, hogy kéréseit
sokszor nem teljesítette az Isten. Ezért tartotta szükségesnek az Úr Jézus,
hogy a meg nem hallgatott imák ügyében eligazítást adjon követőinek.
Érdemes erre fölfigyelnünk, hiszen gyakran halljuk,
hogy valamikor nagyapáink idejében, ha vihar keveredett, meghúzták a harangot,
szentelt gyertyát gyújtottak, s imára kulcsolódtak a kezek.
Ma azonban nyugodtan ül az ember szobájában imára
kulcsolt kezek nélkül, mert megbízik a villámhárítóban. A technika vívmányai
megkönnyítik az ember munkáját. Imádság nélkül is kényelmesen él. De csak
addig, amíg az imádság nélkül kényelmesen élő ember hibájából meg nem döbbenti
egy-egy tragikus katasztrófa, egy nemzeteket eltörölni kívánó háború.
Sok ember úgy gondolja, hogy betegségéből is imádság
nélkül, orvosságok, és műtétek segítségével gyógyul fel. Elfeledik, hogy a betegeket
gyógyító orvos, Krisztusnak a jobbkeze. Sok kortársunk életében, talán a
miénkben is, leértékelődött az ima, mert elfelejtettük már a költő nekünk is,
és egy életre szóló figyelmeztetését: „Kis kacsóid összetéve, imádkozzál édes
gyermekem.”
Mivel az emberek egy része ideig-óráig megvan ima és
Isten nélkül is, sokan mondják ma: fölösleges az ima. De ők is csak addig, amíg
meg nem ismerik az élet keresztjeit, a nélkülözést, a mások segítségére való utaltságot,
az életenergiák csökkenését, a betegséget, a kórházi ágyat, a kínzó gyötrelmet,
a gyógyíthatatlan betegséget, a halál gyors közeledését.
Mások meg valami automata-kezelőnek tekintik az
Istent, aki csak azért létezik, hogy, amiként az automata, ha a megfelelő pénzt
bedobtuk, kiadja a kívánt árut, úgy a jó Isten is, ha elmondunk egy-két imát, Miatyánkot,
már is automatikusan megadja nekünk a kért dolgot.
Az is helytelen, ha olyasmit kérünk az Úr Istentől, amit
saját magunk is megszerezhetnénk, és megtételét, megadását Istenre hárítjuk.
Hiába imádkozzuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk
ma”, ha jómagunk megfeledkezünk kenyérszerző és kenyérosztó feladatunkról. A
világon minden hatodik ember éhezik. De, ha nem feledkezünk meg erről, akkor
igen is kérnünk kell, mert emberé a munka, s Istené az áldás.
Isten nem tűzoltó, akinek az a kötelessége, hogy az
általunk okozott tüzeket oltogassa. Helytelen minden olyan kérés, amely ezeket Istennel
akarja elvégeztetni. Hiszen azért ajándékozott meg nagyszerű képességekkel, ésszel
és akarattal, hogy ne csupán kéregetők, hanem ajándékozók legyünk!
De nem helytelen, sőt üdvös, ha kéréseink olyan javak
felé irányulnak, amelyek emberi erővel nem szerezhetők meg. Ilyen maga a hit
is, amely megtanít bennünket szépen és boldogan élni e földön. A hit ajándékáért,
növekedéséért nem szűnhetünk meg imádkozni soha.
Ezért szükséges mindenkor imádkozni! De csak az tud
imádkozni, akinek van hite. És csak annak van hite, aki tud imádkozni. Igen szoros
kölcsönhatás van a kettő között. A hit késztet bennünket az imára, és az ima
növeli bennünk a hitet.
Már a kezdet kezdetén, Jézus kortársai között is sokan
voltak, akik nem hittek Jézus Krisztusban. És úgy néz ki, hogy az üdvösség története
folyamán végighúzódik ez a probléma olyannyira, hogy a jövőbe látó Jézus
ajkáról szinte reményvesztetten hangzik el a kérdés: „Az Emberfia fog-e találni
hitet a földön, amikor újra eljön?”
A hit megfogyatkozását látva Európában, hasonló
reményvesztettséggel nézzük sokszor mi is a hazai helyzetet. S egyértelművé válik
számunkra, hogy valóban nem lehetséges más megoldás csak az, amit az Úr Jézus
hangoztat: „szükséges mindenkor imádkozni”.
Az imádsággal erőit megsokszorozó nép, csodadolgokra képes.
Ámen