23. évközi vasárnap. A 2020
Bevezetés
A mai, 23.-ik évközi
vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes
útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt
vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink
ellen és hogyan tudnánk őket megkövetni.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirié litánia
Urunk, Jézus
Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket.
Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus
Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz
vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!
Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek feloldásához. Uram irgalmazz!
Evangélium után
Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus
föltámadása, a Szentlélek eljövetele
után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája
Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése
végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban
rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe,
a róluk elnevezett evangéliumokban.
A
legkorábbi
evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel
Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény
közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.
Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig
szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek
egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már
szinte elképzelhetetlen, egymás iránt
érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását.
De nézzük meg magát a fordítást.
A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell
érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. Azután az „ellened”
szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy
nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, hogy figyelmeztessem őt a bűnére,
elég, ha bizonyosan tudom, hogy ő vétkezett, akkor nyilvánvalóvá kell tenni
előtte négyszemközt az ő bűnét. Ám ezt diszkréten, baráti beszélgetéssel.
Ha a testvéri beszélgetés
nem járt sikerrel, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az
eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták
ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a
földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben
is fel lesz oldva”.
Vajon mi lehet az oka
annak, hogy manapság szinte lehetetlen a közösségi imádkozás? Talán hiányzik
belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az
egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan ideológiákat támogatnak,
amelyek, ha szordimentó is, de ma is egyházellenes hangokat hallatnak, és ha
módjukban lenne, visszaszorítanák az egyházat a sekrestyébe.
Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink
ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban
hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent
visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”
Közelebb kell hozni őket
közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, és olyanná kell tennünk
keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt.
Összetartozó, egymásért felelősséget vállaló, s imádkozó közösségekké.
Tudjuk, hogy az első
keresztények nagy erőt tulajdonítottak a
közösségi imának. Szilárd
meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt
bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek
Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott
vagyok közöttük.”
Ez volt mondható az őskeresztény
közösségekről. De vajon elmondható-e az
Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?
Nem elegendő ugyanis csak az
összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az
összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.
Az
Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a
„köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – úgy mi is.
A közösség – és csakis a
közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek. Emlékezzünk csak a már
idézett szavakra: „Meg lesz kötve… Föl lesz oldva a mennyekben is.”
De az Ő nevében jövünk e mi
össze?
Azután, megad-e nekünk az
Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál
meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr? - De a kérdést fordítva is
feltehetjük: Vajon nem közösségünkben
van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy
azon célért imádkozni?
Imádkozzunk mindig egyet
akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja
majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával
és a kiengesztelődést egymással.
Ámen
