Húsvét II. vasárnap
Én Uram, én Istenem!
Nem könnyű megvívnunk a hit harcát. Tamás
apostolhoz hasonlóan sokszor minket is gyötör a kételkedés. A feltámadt Jézus
segítségével azonban úrrá lehetünk fölötte, és mi is hittel borulhatunk le
Jézus előtt.
„Tamás nem volt velük, amikor eljött
Jézus. – olvastuk az evangéliumi szakaszban. – Nyolc nap múlva ismét együtt
voltak tanítványai, és Tamás is velük volt. (Jn 20, 24-29) Ekkor Jézus Tamást –
aki az apostolok szavára nem hit az Ő föltámadásában -, felszólítja arra, hogy
szent sebeit megérintse.
Tamás bizonyítékokat keresett hite
alátámasztására. Jézus ezért nem rója meg. Nem azt mondja: „hunyd be a szemed,
és úgy higgy!”, hanem: „Gyere ide és lásd! Tessék, itt vagyok. Nézd, érintsd sebeimet.
De aztán ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Ez a jelenet annyira emberi, s mégis
annyira csodálatos -, különösen a tapintás érzékének megigazulása, s egyben az
a szolgálat, melyet az értelemnek és a hit-születés csodájának tesz. Szent
lehet az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten
dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek
kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel
és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a
remény és a szeretet.
Jézus felszólítására, hogy ujját tegye
oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!” Embert lát maga
előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső,
értelmi, és a kegyelem sodrába került létfontosságú érintkezés lett.
De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét,
nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is
hisz. Az Úr Jézus megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor örvendező
híradásukra kijelentette, hogy nem hisz, nem fogadja el tanúságtételüket.
Tamás hitvallása egyben a legmélyebb
szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is
vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az enyém a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus
és Tamás között, mert nem azt mondja: én testvérem, én barátom, én mesterem - hanem
én Uram, ami egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a
nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket
takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen
Jézusnak és Egyházának.
Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy
Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon
teszi őt a közösség részévé. Megfigyelhetjük János evangélista megjegyzését:
amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is
hitt nekik.
Amíg közösségben élt apostoltársaival,
hite felülmúlta a tizenegyét. Jézust utolsó jeruzsálemi útja előtt apostolai le
akarták beszélni arról, hogy fölmenjen Jeruzsálembe, hogy vállalja a
szenvedést. Tamás volt az egyetlen, aki kijelentette: „Menjünk fel mi is és
haljunk meg Vele együtt!” (Jn 11,16).
Volt azonban egy hét, amikor az ő hite is
megrendült. Oka: kiszakadt apostoltársainak közösségéből. A többi tíz együtt
maradt és imádkozott az utolsó vacsora termében. Egymást erősítették az ima
segítségével. Tamás otthagyta a közösséget. Egyedül ődöngött az utcákon. Társai
nélkül akarta megoldani hitproblémáját. Ő nem imádkozott. Nyalogatta sebeit.
Sajnálkozott önmagán. Isten nélkül akarta megoldani problémáját. Így nem lehet!
Ima nélkül a hit összeomlik. Akkor nyerte vissza hitét, amikor újból bekapcsolódott
az imakórusba, az apostolok közösségébe.
A hit nemcsak a mi erőlködésünk eredménye.
Nemcsak erény, hanem kegyelem is, Isten ingyenes ajándéka is! Akik abbahagyják
az imádságot, gyakran meggyengül a hitük is. Hiszen az ember számára az ima az
a csatorna, amin keresztül Isten az ő kegyelmét eljutathatja hozzánk. Ezért
amikor kételyek gyötörnek akkor is imádkoznunk kell, akkor is ki kell tudnunk
mondani legalább annyit az evangéliumi apa szavával, hogy: „Hiszek, Uram, segíts
az én gyenge hitemen, hitetlenségemen!” (Mk 9,24)
Tamás története meg kell értesse velünk,
hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított
Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti
hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az
emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok
közösségében érik el a hit teljességét. Ne feledjük, Jézus azért halt meg, hogy
Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére
áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.
A hithez ma is szükségünk van közösségre.
Maszek módon hinni: fából vaskarika! Magántanulóként a hittételekből le lehet
vizsgázni, de hívőnek maradni a közösség ereje nélkül lehetetlen! A szentmisén,
a különböző lelkiségi találkozókon, vallásos összejöveteleinken keresztény
testvéreink hite erősít. A mi hitünk pedig fellobbantja társaink hit-mécsesét. A
bűn következmény nemcsak Istennel, hanem egymással való szakítás is. Most, hogy
Istenhez szabad utunk van Jézus Krisztus által, egy új emberiség alakul, amelynek
középpontja Krisztus, tengelye pedig a Krisztusban öntudatosan hívők közössége,
akikben új, közös, isteni természet van. Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak
magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi
változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével
és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.Ámen
