7. évközi vasárnap. A 2022.
Bevezetés
Az Úr Jézus a mai évközi 7 vasárnap evangéliumi szakaszában csupa olyasmit követel követőitől, amelyek ellentétesek természetünkkel. Az Úr Jézus sarkosan fogalmaz, szándékosan élezi ki a dolgot, hogy meghökkentsen, s felrázzon bennünket, hogy megértesse velünk az új törvény szellemét, a felebaráti szeretet parancsát, amely a réginek tökéletesítése és kiterjesztése az ellenségre is. Felráz-e, meghökkent-e bennünket az ellenségre is kiterjedő szeretetparancs?
Kirie litánia
Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy nem teszünk jót
ellenségeinkkel. Uram irgalmazz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk azokért,
akik bennünket, gyűlölnek és üldöznek. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly sokszor fordulunk el szívtelenül a rászorulóktól. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és
gyűlöld ellenségedet: Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jók azokkal, akik gyűlölnek és gyaláznak benneteket és imádkozzatok
üldözőitekért!”
E szavak hallatán azt mondjuk, hogy ez lehetetlen: Ilyenre
képtelenek vagyunk! Ez lehetetlen parancs! Aki gyűlöl engem, aki életemre tör így
vagy úgy, ma vagy holnap, azt én szeressem, azzal én tegyek jót?! Azért én imádkozzam?!
Lehetetlen!
Hát a keresztény ember egy pipogya tedd ide, tedd oda tehetetlen
bábu, akit ide-oda lehet lökni, taszítani, akinek a lábára vagy a nyakára szabad
tiporni, de neki még jajgatni, vagy felszisszenteni sem szabad?!
Ez teljesen lehetetlen!
Nem erről van szó! Ha valaki ismerte és gyakorolta is
a krisztusi szeretet parancsát, akkor a szeretet himnuszának megfogalmazója,
Szent Pál igencsak ismerte és gyakorolta. De, amikor a zsidók Jeruzsálemben lefogták
és a római helytartóhoz hurcolták, nem hagyta annyiban a dolgot, hanem, mint római
állampolgár a császárhoz fellebbezett, és helytartó teljesítette is kérését.
Nekünk is hasonlóan kell cselekednünk, mert nem
öntheti el a bűn áradata e világot. Minden törvénysértés ellen van és kell is
hogy legyen jogorvoslás. Még a folytonosan diszkriminációt, jogsérelmet szenvedő
keresztények számára is biztosított kell, hogy legyen a globalizálódó, szabadelvű,
elnemzetietlenedő és kereszténytelenedő világban is! És kell is, hogy éljenek
is vele, a keresztények is! Akármilyen lármát is csapnak ezért az ismert erők!
Miről van tehát szó akkor az ellenségszeretetben? Arról,
hogy a keresztény ember nem gyűlölhet senkit, még az ellenséget sem! Nem lehet
olyanná, mint ők. S nem teheti ellenségeivel és gyűlölőivel azt, amit ők
tettek, vagy tesznek vele. Őt nem vezetheti a fogat fogért, szemet szemért
szelleme.
A probléma feloldását ebben a jézusi mondásban látom. ”Az
Isten felkelti napját a jókra és gonoszokra, és esőt ad mind az igazaknak, mind
a bűnösöknek.” Emberekkel szembeni kötelességeink teljesítésekor nem nézhetjük
azt, hogy hívő-e vagy nem hívő, hanem azt, hogy ember! Ő is Isten teremtménye
és gyermeke. Ha most még nem, de később meg is bánhatja vétkeit. Ki lát bele
lelke mélyébe? Még ő is lehet Saulból Szent Pállá.
Aztán meg arról van szó, hogy a keresztény vallás nem
üzlet. Azzal teszek jót, aki nekem is szívességet tesz. Annak adok ajándékot, aki
nekem is ad. Azt szeretem, aki engem is szeret. Annak köszönök, aki nekem is
köszön. Azzal teszek valami jót, aki nekem is ad valamit.
Ha így cselekszem, nem vagyok keresztény. Ha negatív
diszkriminációt alkalmazok, és még egyetlen egyszer sem tettem jót ellenségemmel,
nem vagyok keresztény. Ha még sohasem bocsátottam meg egyetlen tőlem bocsánatot
kérő megbántómnak sem, nem vagyok keresztény, és nem töltöm be azt a feladatomat,
amit a kereszténynek, mint kovásznak be kell töltenie e világban.
Gondolkodtunk-e már azon, hogy mivé lenne e világ keresztények
nélkül? Mivé lenne Krisztus ma hallott parancsának megtevői nélkül? Mivé, ha
mindenütt, mindenki és mindig csak gyűlölni tudná az ellenségét?
Mivé fajulna a világ, ha a rosszat mindig csak rosszal
tetéznénk, ha nem lenne többé megbocsátás, irgalom és szeretet? Nélkülük vajon
nem falnák-e fel egymást az ordas farkasok és a fékevesztett hiénák?
Nem látjuk-e már be végre, hogy az emberi szívekben
uralkodó bosszú és erőszak erői változtatják az emberi történelmet véres harctérré,
a társadalmat meg olyanná, amilyen, otthonainkat pedig békétlenné?
És hogy csak a megbocsátás gyakorlatával, az ellenség
szeretetével törhetünk ki az ellenségeskedés ördögi köréből? Hogy az igazi béke
csak ott lobogtatja fehér zászlóit, ahol a jóakaratú emberek kibékülnek, nem
bántják, hanem segítik egymást, és baráti jobbot nyújtanak egymásnak.
Jól tudjuk, hogy csak a gonoszságait abbahagyó, s megkövetést
tevőnek, a megbocsátást kérőnek lehet megbocsátani. A gonoszságait abba nem
hagyóval, vagy abbahagyóval, de azokért bocsánatot nem kérővel lehetetlen a
kibékülő kézfogás. Hiszen ő maga sem akarja ezt.
Ezért a gonoszságok és ellenségeskedések megszűnéséért
és az emberek jobbá levéséért, a nyomdafestéket nem tűrő, gyűlölködő szavak
közéletből történő kiiktatásáért tevékenykedni nem szűnhetünk meg soha. Tudjuk
viszont, hogy a megbocsátás végső soron nem emberi hőstett eredménye, hanem a
Jóisten kegyelmi ajándéka. Ezért nem szűnünk meg erőfeszítéseinkhez a Jóisten
kegyelmét kérni. Mert csak ilyen értelemben vett megbocsátással érhető el a
békesség otthonainkban, környezetünkben, hazánkban és nagyvilágban. Ámen
