Nagyböjt 2.
vasárnap 2016
Bevezetés
Évszázadok óta az Egyház nagyböjt II.
vasárnapján a színeváltozás jelenetét olvassa fel az evangéliumból. Az előző
vasárnapon Jézust egy nagyon is emberi oldaláról láttuk, amikor a sátántól
kísértést szenvedett. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztus valóságos,
meg-kísérthető ember volt.
Ma pedig azt láttatja velünk az
evangélium, hogy ez a Jézus nem csak ember, hanem Isten is, a Mennyei Atya
szeretett Fia, akinek a Táborhegyen felragyog isteni dicsősége egy villanásra,
a kiválasztott apostolai előtt.
A Mennyei Atya pedig a Rá való hallgatást
kéri apostolaitól, közvetve tőlünk is.
De milyen a mi Isten szeretett Fiára való
hallgatásunk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirié litánia
Jézus Krisztus! Te bűneink miatt vállaltad
a szenvedést és a kereszthalált. Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus! Te irántunk való
szeretetből áldoztad fel az életedet. Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus! Te halálod nyitotta meg
számunkra az örök dicsőség kapuit. Uram irgalmazz!
Evangélium után
Amint említettem már, a mai evangélium
eseménye erősen szemben áll a múlt vasárnapival. Ott a kísértés próbára teszi
Jézust, és meg is alázza. A Táborhegyi fényesség most felmagasztalja és megdicsőíti.
A két esemény két kiegészítő szempontja ugyanannak a misztériumnak.
A színeváltozás jelenetnek, a főszereplő
Jézus mellett, volt még másik két szereplője is: Mózes és Illés, az Ószövetség
két legje-lentősebb egyénisége. Odaállnak a szenvedést, a kereszthalált vállaló
Jézus mellé. Érdekes párhuzam van Jézus és az ő küldetésük között. Mózes
vezette ki Izraelt az egyiptomi fogságból. Méltán áll tehát Jézus mellé, aki az
egész emberiséget akarja kivezetni a bűn rabságából. És itt áll Illés próféta
is, aki számos honfitársával együtt nem hajtott térdet a pogány bálványok előtt.
Most azzal a Jézussal beszélget, aki kiszabadítja az embereket a hamis istenek,
a bálványok szolgálatából és megismerteti velük az egy igaz Istent, a mennyei
Atyát
A három apostol boldogan nézi Mesterét a
dicsőség fényében. Péter a szókimondó apostol lelkesen kijelenti: Uram, jó
nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítünk itt három sátrat… Hogyne készítene,
hogyne maradna itt szívesen. Hiszen az ember istenlátásra született.
Ezekben a nagyböjti napokban nekünk is föl
kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő
dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a „kereszt botrányát”, megváltásunk
szent titkát.
Mert a kereszt, a szenvedés titka nem
önmagában értelmetlen. Hasonlóan a nagyböjt is, húsvét nélkül, önmagában
értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nincs miért ünnepelni. De éppen a
húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben
eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen
érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt
hallgassátok!”
Jézus megdicsőült és szenvedő arca
egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk
kell: az Atya akaratának megvalósítása a valódi szeretet és béke.
Jézus nem azért mutatta meg apostolainak
ragyogó dicsőségét, hogy elkápráztassa őket. Mint min-den tettével, ezzel is
példát adott és jövendő sorsunkat hirdette. A földi szenvedéseket megdicsőülések
köve-tik. Mennyei Atyánk nem csupán Fiát akarta megdicsőíteni, hanem minket is.
Azt akarja, hogy az egész föld Tábor-hegyi fénybe öltözzön, s ne váljon sohasem
a gyűlölet szította háborúk lángtengerévé. Azt akarja, hogy ne a gyűlölet, ne a
Sátán országa, hanem a szeretet, a béke, az Isten országa erősödjék e földön!
Ezért hívták fel erre, Ferenc pápa és
Kirill pátriárka nyilatkozatukban az emberek figyelmét. a jelenkori kegyetlen
keresztényüldözésekre
Megfontolásaikban mély együttérzéssel
fordulnak a jelenkor keresztényüldözéseinek a térségei felé. A közel-keleti és
észak-afrikai országok felé, ahol a keresztényeket családostul kiirtják,
templomaikat barbár módon lerombolják és kirabolják, szent tárgyakat
megszentségtelenítik, szobraikat ledöntik. Fájdalommal tapasztalják, hogy
Szíriában, Irakban és más közel-keleti országban a keresztények tömegével
hagyják el szülőföldjüket, ahonnan a hitük elterjedni kezdett, és ahol ők az
apostolok kora óta együtt éltek más vallási közösségekkel. (Csak zárójelben,
teológus koromban csodálkozva tanulmányoztam e vidéknek virágzó egyházát.
Urkirche Ost-kirche. Az Ősegyház maga volt a Keleti Egyház)
A nemzetközi közösség sürgős segítségét
kéri a Pápa és Pátriárka, hogy megelőzzék további keresztények elűzését a
Közel-Keletről. Szíria és Irak érdekében arra buzdítják a nemzetközi
közösséget, hogy vessenek véget az erőszaknak és a terrorizmusnak. Külön szót
emelnek az elrabolt aleppói metropolita testvéreik szabadon bocsátásáért. Fejet
hajtanak azok vértanúsága előtt, akik életükkel tanúságot tettek az evangélium
igazságáról. Emlékeztetnek arra, hogy ebben a nyugtalanító korban a vallásközi
párbeszéd nélkülözhetetlen.
Azt akarják ők is, amit Jézus akar, hogy
minden ember hallgasson Isten Egyszülöttjére, és megismerje az emberiségnek nem
háborút, szenvedést, s nyomort, hanem üdvöt, békességet adó evangéliumát. Jézus
ugyanis azt akarja, hogy minden ember lelkét a jóakarat hassa át, különösen
pedig azt, hogy minden keresztény életét átjárja az evangélium világossága,
fénye és melege. Bárcsak a mi közelünkbe, közösségünkbe kerülő emberek, és
velük együtt mi is elmondhatnák: Uram, jó nekünk itt lennünk.
Ámen.
