23. évközi vasárnap
Bevezetés
A mai, 23.-ik évközi
vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes
útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt
vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink
ellen, és hogyan tudnánk őket megkövetni.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket
Kirié litánia
Urunk! Bocsásd meg egymás
ellen elkövetett számtalan vétkünket!
Urunk! Add, hogy gyakoroljuk
az egymás iránti megbocsátást.
Urunk! Add, hogy érezzük a megbocsátás kegyelmét.
Evangélium után
Jól tudjuk, hogy Jézus
Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az
igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt.
Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus
cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az
evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk
elnevezett evangéliumokban.
A legkorábbi evangélium is,
legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban
már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a
maiban is.
Jól kivehető ebből, hogy a
kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai
evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról
hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen,
egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását. Ez
a közösség még képes volt a felmerülő nézeteltérések, jó szándékú és nyílt megbeszélésére.
Ha a testvéri megintésben az
egyének buzgalma sikertelenül végződött, az ügyet át kellett adni az egyháznak,
a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta,
senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a
jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit
feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.
Ezekben a közösségekben a
hívek tudtak a komoly nézeteltérések közepette is egymással nagylelkűen és
szeretettel szót váltani.
Vajon mi lehet az oka annak,
hogy ez manapság szinte lehetetlen? Miért lettünk türelmetlenek egymás hibáival,
tévedéseivel és bűneivel szemben? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és
közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek
tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan
pártokat támogatnak, amelyek például a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződést
nem tartják be, s annak megváltoztatását akarják elérni. És ezzel is vissza
akarják szorítani az egyházat újból a sekrestyébe. Pedig, - bármennyire is
viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly
kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia!
Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét
tőled kérem számon.”
Közelebb kell hozni őket
közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, őket, az Istent mindenünnen
száműzni akarókat, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a
kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért
felelőséget vállaló, s imádkozó közösségekké.
Tudjuk, hogy az első
keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imá-nak. Szilárd meggyőződéssel
vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is
kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus
elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy
hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ez volt mondható az
őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai
keresztény közösségekről?
Nem elegendő ugyanis csak az
összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az
összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.
Az Ő nevében kell
összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a
„köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – hogy az ő hatalma alatt állunk. E
minimális előfeltétel mellett azonban a közösség – és csakis a közösség – elképesztő
hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek, és döntéseik az
égre is kötelezők! Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve, …
Föl lesz oldva a mennyekben is.”
De az Ő nevében jövünk e mi
össze? Hatalma alá tartozóknak valljuk-e magunkat életünk minden helyzetében?
Azután, megad-e nekünk az
Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál
meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr?
De a kérdést fordítva is
feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy
szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?
Imádkozzunk mindig
egyet-akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk,
megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést
Önmagával és a kiengesztelést egymással.