Évközi 19. vasárnap 2022
Bevezető
A mai, évközi 19. vasárnap
evangéliumában nekünk mondja majd Jézus: „Éberen várjátok az Emberfiát, mert
eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Ez nem ijesztgetés! Nem
élet-kedvkioltás! Nem lebénítás, hanem tettre késztetés! Az emberi sors reális
láttatása. Az örök célját ismerő ember, emberhez méltó szép életre való
buzdítása.
Vagy vannak közöttünk olyanok, akik másképp értelmezik Jézus eme mondatát? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!
Kirie litánia
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd
meg, hogy életünkből hiányzik az éberen várakozás lelkülete. Uram irgalmazz!
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg
halogató életvitelünket. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy végső óránkra való várakozásunkat sokszor nem az éberség, hanem a tétlenség jellemzi. Uram irgalmazz!
Evangélium után
A várakozás és éberség szükségességéről
szólt a mai evangéliumban az Úr Jézus.
A várakozás jól ismert
élet-érzés. Életünkben sokféle formában találkozunk ezzel az érzéssel. Várakozunk
az autóbusz és villamos megállóban, a pályaudvaron, a postaablaknál, az orvosi
rendelőben.
A fiatalok várják, hogy felnőttekké
legyenek, a munkában el-fáradtak, hogy boldog nyugdíjasok lehessenek. A betegek
a gyógyulást, a szenvedők a szenvedésektől való szabadulást.
Várjuk a kánikula végét, a levegőt
megtisztító, s földet megtermékenyítő esőt.
Az életben mindenki mindig vár
valamit, egy olyan állapotot, ami jobb a jelenleginél, ami boldogabbá tesz. Ha
az ember már semmit sem vár az élettől, akkor azt, értelmet-lennek és
céltalannak tartja. S ha nem hívő, az már önmagában is tragikus, s könnyen
választja a tragikus véget, s eldobja az életet önmagától.
Vagy hatalmába keríti a legyőzhetetlen
szomorúság, a pánik-szerű menekülés ebből a kilátástalan állapotból, de hová?
A munkába? Az élvezetekbe? Az
alkohol és kábítószer világába?
A hívő, keresztény ember is
várakozó ember. Ő is várja mindazt, amiről az imént említést tettünk. Ő azonban
hiszi és vallja, hogy az élet sohasem válhat értelmetlenné és céltalanná.
Tudja, hogy ebben a földi életben sohasem érhetjük el a teljesen gondtalan, s
boldog állapotot.
A hívő várakozásainak, vágyainak
végső beteljesedésére vár, egy olyan békére és boldogságra, amelyet ez a világ
nem adhat, mégis hozzátartozik életünkhez, mégis igaz várakozással fordulunk
feléje. Ez a várakozás nem valami meseszerű ábrándra irányul, hanem magára az
Úr Istenre.
Az Úr Isten állandóan közeledik
felénk. Még akkor is, ha a látszat egészen más. Még akkor is, ha a mögöttünk
hagyott század emberisége ezerféleképpen akadályozta és akadályozza, amikor a
legsúlyosabb vétkeket követte el, s követi el szinte folyamatosan ellene.
Kezdve a múlt század legvéresebb
istenellenes forradalmától, a haláltáborokon, borzalmas világégéseken, a
legszörnyűbb emberiségellenes bűnökön: Hirosimán és Nagaszakin át, az
állandósult közel-keleti embertelenségeken át, napjainkban a föld számos helyén
történő népirtásáig, az orosz-ukrán háborúig.
Ezek látva, reményvesztettek is
lehetnénk, sőt kétsége is eshetnénk, ha nem ismernénk az élet által
számtalanszor igazolt szentírási szavakat: „Ahol elhatalmasodott a bűn, ott
túláradt a kegyelem.” Isten kegyelme, miként a múltban, úgy a jelenben és
jövőben is megtisztítja a földszínét minden gonoszságtól, nemcsak a bukott
ideológiáktól, hanem a helyükbe lépő mai divatos, embert, nemzetet, kultúrát
semmibevevő ideológiától is.
Az Úr Isten nem a tőke hatalmának
minden népre történő kiterjesztéséért fáradozik, hanem szüntelenül azon, hogy
az emberek közreműködésével, a te és az én közreműködésemmel beteljesítse a
teremtés művét, és kiárassza a megváltás kegyelmét minden emberre. Egészen
addig a napig, amikor majd visszatér Krisztus és megdicsőíti a mindhalálig
hűségeseket.
Mi hívő keresztények végső soron
Urunkat, Jézus Krisztust várjuk. Őt, aki eljön majd a végítélet napján, és
eljön végóránkon.
De vajon valóban várjuk Őt? Vagy
talán azt mondogatjuk: Még van időnk! De Mennyi? Ha temetőben járunk, és a
sírkeresztek feliratait böngésszük, ezt olvashatjuk: Élt 8 évet, 17 évet, 56
évet, 89 évet …
Egyszer nekünk is állítanak majd
egy fejfát. Az első számot, hogy mikor születtünk, már most ráírhatjuk, de a
másik dátumot, halálunk dátumát, még nem, az még ismeretlen számunkra. De ez
mégsem tehet bennünket közömbössé a véget, s életünk alakítását illetőleg.
A gyümölcsfát elsősorban nem
virágáért, nem zöldleveleiért ültetjük, hanem ízletes gyümölcseiért. Ha
közeledik az ősz, a levelek lehullnak, és a gyümölcsök kezdenek virítani a fán.
Ki törődik a levéllel? A gyümölcs a fontos!
Az életünk évei is lehullnak
életünk fájáról. Törődjünk azzal, hogy jó gyümölcsöt teremjünk.
Hogy mikor lesz a szüret, az
aratás? Az első, második, vagy a harmadik őrváltáskor: Nem tudjuk!
Ma felénk hangzanak Üdvözítőnk
figyelmeztető szavai: „Éberen várjátok hát az Ember Fiát, mert megjöhet olyan
órában, amikor nem is gondoljátok.”
Ámen.
