Advent 1. vasárnap
Bevezetés
Advent első vasárnapjával ma új egyházi év
kezdődik. Advent, magyarul várakozást jelent. Tudjuk, hogy évezredek várakozása
előzte meg Annak az eljövetelét, születését, Akire mi is várakozunk.
Advent nemcsak a múltra emlékezés, hanem a
jelenre való odafigyelés is, mert advent egyben új kezdetet, új lendületet is
ad nekünk.
S míg karácsonyra várunk, Krisztus eszkatológikus eljövetelének a gondolata is felébred bennünk. És ha Krisztussal akarunk találkozni Karácsonykor, akkor Őt kell felfedeznünk másokban is, és szeretni és segíteni is őket.
Kirie litánia
Jézus Krisztus, Akinek eljövetelét a
próféták előre hirdették: Uram, irgalmazz!
Jézus Krisztus, Akire az isteni ígéretek
sugallatára várakoztak a nemzetek: Krisztus, kegyelmezz!
Jézus Krisztus, Add, hogy eljöveteledre virrasztva és imádkozva várakozzunk: Uram, irgalmazz!
Evangélium után
Advent első vasárnapjával, az új egyházi
év kezdetén, ne restelljük, ha felidéződnek korábbi, gyermekkori adventjeinknek
szép emlékei. Ne restelljük, ha az advent olyan érzelmeket és reményeket ébreszt
fel bennünk, amelyeket már alig veszünk észre, amelyek lassan a tudat alá
merülnek. A jelen, amelyben élünk ugyanis elég borús és kilátástalannak tűnő. Hogy
szabaduljunk a jelen nyomasztó súlyától, szoktunk múltba menekülni, vagy optimistán
a jövőbe nézni.
Az advent nemcsak múltba nézést idéz,
hanem jövő felé mutat. A történelem még nem fejeződött be. Nem minden marad
úgy, ahogy jelenleg van. A bebetonozások sem szoktak mindig sikerülni, s főleg
nem örökkétartók lenni.
Valami új áll még előttünk! Reményeink
szerint, előttünk, magyarok előtt is! Ezek szerint, meneküljünk a (há)borús
jelenből egy szebb jövő világába?
Urunk Jézus Krisztus nem azt parancsolja,
hogy meneküljünk! Sem azt, hogy a szebb jövőről álmodozzunk. Azt kívánja, hogy
virrasszunk, hogy éberek legyünk és imádkozzunk! Dolgozzunk és fáradozzunk
azon, hogy jobb legyen a jelen! Emberibb és istenibb! Hogy a sötétség felett a
világosság, a bűn felett az erény diadalmaskodjék!
Fel kell készíteni magunkat a sokféle értelmű Úrjövetelre. Mert Ő eljön, abban az órában, amelyikben nem is gondoljuk. Hogyan is mondta a költő
„Mikor
elhagytak,
Mikor
a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen
és váratlanul
Átölelt az Isten.”
(Ady Endre: Az Úr érkezése részlet)
Az Úr érkezésére való várás, a Krisztus-jövetelére
való felkészülés, a Krisztus által hangoztatott virrasztás ugyanis nem tétlen
virrasztást jelent. Nem semmittevést! Hanem felelősségvállalást jelenünkért és
jövőnkért!
Krisztus napjára várni, virrasztva várni,
nem azt jelenti, hogy elvonulunk e világból, kivonjuk magunkat a társadalom
életének alakításából és nem törődünk a körülöttünk alakuló, formálódó jövővel,
s abba nem szólunk bele, abban nem veszünk aktívan részt.
Mindnyájunknak tennünk kell és nem is
akármit, s akármennyit. Mindnyájunknak
megvan a saját kötelességünk is! És ezt tegyük is meg mindannyian, s tőlünk
telhetőleg a legjobban!
Mindnyájunknak önzetlenül kell fáradoznunk
saját életünk, társadalmunk, hazánk krisztusibb, boldogabb jövőjéért. Tennünk,
hogy jobb legyen népünk élete. Hogy nemzetünk érdekeit szem előtt tartó, egyre hitelesebb,
honfitársaikat szerető vezetői legyenek e népnek.
Az ima éppoly szükséges, mint a
virrasztás! Sajnos a mai ember nem, vagy alig imádkozik. Nem imádja Istent. A
tengerentúli hatalom vezetője a hálaadás napján ki sem ejti nevét. Az ember annál
inkább imád sok minden mást. Imádja a nagyszerű haladást, meghökkentően
csodálatos technikát! A modern, mindentudó számítástechnikát, mikroprocesszorok
világát, a műsorszóró műholdrendszert. Imádja az egyre kényelmesebb közlekedést
lehetővé tevő autót. Sokak vasárnapi istentisztelete az autómosás.
Csak a végtelen és mindenható Istent nem,
és előtte nem akar letérdelni az ember. Azt hiszi elég önmagának. Pedig a bölcs
Szent XXIII. János pápa szerint a térdelő ember, az imádkozó ember sokkal
nagyobb, a világ valamennyi teremtményénél, mert a végtelen hatalmú, teremtő és
gondviselő Isten kezébe kapaszkodik.
A Zsinat óta divatos lett a „dialógus”, a
párbeszéd kifejezés. Párbeszédet folytatunk az elszakadt keresztény testvéreinkkel,
párbeszédet folytatunk a nem keresztényekkel, az iszlámmal, a buddhizmussal, párbeszédet
folytatunk a nemhívőkkel.
De jaj! Miért nem folytatunk dialógust,
párbeszédet a jó Istennel? Hívőknek mondjuk magunkat, de templomon kívül,
hétköznaponként folytatunk-e párbeszédet a jó Istennel? Imádkozunk-e?
Az igazhitű mohamedán naponként ötször teríti
földre imaszőnyegét és ötször imádkozik.
És az igazhitű keresztény hányszor
imádkozik naponta? Ha ő is többször borulna le, többször imádkozna, akkor szebb
lenne e világ, az Úrjövetel várása, szebb lenne a karácsonya.
Ma belépünk egy új egyházi évbe és ezzel
együtt új küzdelmek, új feladatok állnak előttünk. Erre figyelmeztet Szent Pál
apostol is a mai szentmise olvasmányában. „Itt az idő, hogy fölébredjünk álmunkból!”
Fölkelni, levetni a sötétség tetteit, kezünkbe venni a világosság fegyvereit,
ez adventi programunk.
Krisztus nélkül sötét a világ, jómagunk is
sötétben botorkálunk. Az ő világosságát nem lehet pótolni a legnagyobb emberi
lángelmék fényeivel sem. Csak akkor lesz tartós az álomból való ébredésünk, ha
Krisztusra, mint életünk napjára irányítjuk tekintetünket.
Ajándékozó, s ajándékot váró Testvéreim!
Ne csak a kicsiny karácsonyi ajándékokra irányuljon a figyelmünk, hanem Őreá,
az Úr Isten emberiségnek adott legnagyobb ajándékára, és kérjük Őt őszinte
szívvel: Maranatha! Jöjj el Urunk Jézus! S maradj velünk örökre.
Ámen.
