Évközi 22. vasárnap
Bevezetés
A mai evangéliumi szakasz arról
számol be, hogy egy vezető farizeus vendégül látja Jézust. Jézus figyelve a
vendégeket, két
fontos tanítást ad. Egyet a meghívottaknak, a vendégeknek, és egy másikat a meghívónak,
a házi gazdának. A vendégeknek szóló tanács arról szól, hogy hogyan foglaljanak
helyet az asztalnál. A másik a házigazdának szóló tanács, hogy kiket hívjon meg
vendégül. Mi, mint vendégek az első helyet keressük-e? És mint vendégül látók,
hívunk e szegényeket vendégségbe?
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirie litánia
Jézus
Krisztus, Te vagy Isten szeretetének a követe. Uram, irgalmazz!
Jézus
Krisztus, Te vagy a szorongatottak segítője. Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus, Te vagy minden
ember reménysége. Uram irgalmazz!
Evangélium után
A mai evangéliumi szakasz,
amint hallottuk, egy lakoma eseményeit mondja el, amely Jézus számára tanítási
alkalomul szolgál. A lakoma, vagy a családi összejövetel a görögöknél és a régi
zsidó családokban nem csupán alkalom volt az étkezésre, hanem alkalom az
elmélyültebb beszélgetésre is.
A görögöknél és a
hellenisztikus kori Palesztinában a lakoma, a kereveteken étkező vendégek
számára, fontos tanítások elhangzására adott alkalmat. Esetünkben is.
A példabeszéd azért különös,
mert lakomán hangzik el, és mert a vendégek viselkedése váltotta ki.
Jézus itt nem a
szerénységről, az alázatról, nem a büszkeségről és a kevélységről beszél, hanem
a szerénység, az alázat hasznáról és a büszkeség, a kevélység veszélyeiről.
Jézus első példázata, első látásra egy egyszerű
tanácsnak indul, hogy milyen szemlélettel keressék és foglalják el helyüket a
vendégek: "foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön,
így szóljon hozzád: „Barátom, menj följebb!” Milyen kitüntetés lesz ez
számodra. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát
megalázza, azt felmagasztalják”
A keresztény erények közül
az egyik legalapvetőbb erény: a szerénység, az alázatosság.
Az alázatosság nem más, mint a valóság lázadásmentes tudomásul vétele.
Önmagunk és embertársaink olyanként való elfogadása, mint amilyenek vagyunk.
Annak szerény - alázatos tudomásulvétele, hogy az emberek létezésük első pillanatától
kezdve különbözők.
Különböző adottságokkal, testi, biológiai, génadottságokkal, erkölcsi
hajlamokkal születünk a különböző környezetekbe. Épp ezért e képességek
kifejlődése is más, és más formában történik. Ezek tudomásul vételéhez, s életünk
eszerinti alakításához alázatosságra van szükségünk. Az előbbiek értelmében
helytelen lenne álalázatosságból alábecsülni képességeinket és erényeinket. De
több mint helytelen lenne, emberi gőgből azokat magunknak tulajdonítani.
Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg:
"Mid van, óh, ember, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, akkor mit
dicsekszel vele, mint ha nem kaptad volna?"
Senki sem kifogásolhatja viszont
az egészséges önbizalmat és a helyes mértékű ambíciót sem. Ezek komoly
hajtóerői életünknek! Tehetségünkbe vetett bizalom vezérli lépteinket a sikerek
csúcsa felé. Olimpikonjainkat, versenyzőinket a dobogós helyezésekért. Mi büszkék vagyunk a 205 nemzet listáján a 12. helyre,
megelőzve a 200 milliós rendező nemzetet. Szomszédaink közül például a románok
csak 47. az osztrákok meg 78. helyezettek. A nálunk 7-szer népesebb, 70 milliós
Törökország pedig éremnélküli.
Az is természetes, hogy nem csak a sportban, de az
emberi társadalomban is, szinte az élet valamennyi területén megfigyelhető bizonyos
versengés az első helyekért. Ezt sem kell elítélnünk, ameddig tisztességes,
eszközökkel történik!
De a földi élet színpadán nem játszhat mindenki
főszerepet. Ha azonban azt a szerepet, amelyet az egyének és népek sorsát atyai
szeretettel irányító gondviselő Isten jelölt ki számunkra, és amelyet éppen
most betöltünk, jól töltjük be, első helyre kerülhetünk Isten országában.
Az Úr Isten szerint ugyanis nem az a döntő, hogy
milyen munkakört töltünk be, hanem az, hogy a számunkra kijelölt munkakört
Isten akaratának tekintjük-e? El tudjuk-e fogadni gyermeki alázattal, s hogyan
töltjük be. Hogyan végezzük a számunkra kijelölt munkát, a meghatározott
feladatokat.
A mai evangéliumi szakasz másik jézusi példázata a
vendég-látónak szól, s rajta keresztül nekünk is.
Jézus tökéletesen ismeri az emberi gondolkodást! Az
étkezési meghívásoknál a barátokat, rokonokat, ismerősöket és a gazdagokat
hívják meg. Jézus helyteleníti ezt a felfogást, amennyiben ennek hátterében a
viszonzás lehetősége áll.
Jézus váratlan fordulattal, saját elvárását adja
elő. Hívd meg a szegényeket, a bénákat, sántákat, vakokat. Õk nem tudják ezt
neked viszonozni. Irreális elvárásnak tűnik ez a lakomát adók számára.
A legtöbb ember ugyanis, a földi paradicsom
bűvöletében él, számukra nem lenne semmi előny, semmi haszon abból, ha a létminimum
alatt élőket hívnák meg.
Nekünk sohasem szabad megfeledkezniük azokról, akik
nem tudják viszonozni jó tetteinket.
A liturgia szavaival kell kérnünk Urunkat, aki
szerette a szegényt, a beteget, a kitaszítottat és bűnöst. És nem ment el
részvét nélkül semmiféle ínség mellett.
„Nyisd meg (Urunk) szívünket a körülöttünk élő
emberek iránt, hogy szeretettel megosszuk bánatukat és aggodalmaikat, reményeiket
és örömeiket, és utat mutassunk nekik az üdvösségre.”
Ennél nincs szebb, alázatosabb, felmagasztaltatásunkhoz
vezető feladatunk.
Ámen
F. F.
