Halottak napja. 2016
Bevezetés
Tegnap szentéletű testvéreinkre
emlékeztünk és életpéldájuk követésére buzdultunk. Ma pedig azokra a
testvéreinkre gondolunk, kiket bár szerettünk, mégis sokszor megbántottuk, de
elfelejtettünk tőlük bocsánatot kérni. Tegyük meg ezt most, és bocsátsunk meg
egymásnak is, hogy méltóképpen mutassuk be ezt a szentmise áldozatot.
Kirié litánia.
Urunk! Bocsásd meg, hogy oly
ritkán gondolunk a halálra. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy a
halállal kapcsolatban oly gyakran merülnek fel kétkedő gondolatok. Krisztus
kegyelmezz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy oly
ritkán szoktunk halottjainkért imádkozni. Uram irgalmazz!
Evangélium után
Minden esztendőben avarszőnyegen
érkezik földünkre a halottak napja. Mint valami puha szemfödő hull öreg földünk
téli álomra I készülő testére. Betakarja a régi és új sírokat, az elmúlás
gondolatát teríti gyászoló szívünkre. Megállunk szeretteink sírja előtt, és
miközben virágokkal díszítjük, emlékezetünkben is kinyílnak a régi emlékek
őszirózsái. Visszagondolunk az együtt töltött időkre, és képzeletünk jelenné
varázsolja a múltat
Azt szokták mondani, hogy az
idő minden sebet begyógyít. Sajnos, ez nem így van. Gyenge orvos az idő és nincsen
minden sebre orvossága. Főleg az idős korban kapott sebek maradnak nyitva és
véreznek halálunk napjáig. Vannak pótolhatatlan veszteségek, pótolhatatlan emberek.
Fájdalmunkat mégcsak növeli az a felismerés, hogy életükben nem becsültük őket
annyira, mint ahogy megérdemelték volna.
Óh, ha újra közöttünk lennének,
mennyire másként viselkednénk! Sajnos
azonban, a szeretet elmulasztott lehetőségeit nem hozhatjuk vissza a múlt sírjából.
Nem tehetünk egyebet, mint a bánat könnyeivel törlesszük adósságunkat. Kedves
halottaink közben hallgatnak, mert akik átléptek a nagykapun, nem tesznek többé
szemrehányást. A porlandó szívekben nem ébred bosszú, a kisimult öklök nem
fenyegetnek, az elnémult ajkak nem vádaskodnak többé. Riasztó némaságukkal
megszólaltatják lelkiismeretünket, és általa válaszolnak elkésett szeretetünkre.
Valahogy így prédikálnak.
Tudjuk, milyen szeretettel óvtátok
kertetek utolsó virágait az éjszakák hidegétől, hogy legalább erre az egy napra
földíszítsétek sírjainkat. Köszönjük őket, mint a szerető emlékezés követeit. A
legszívesebben mégis visszaadnánk, hogy megajándékozzátok vele az élőket. A
halottakat könnyű szeretni, a megszépítő messzeség fátyla eltakarja gyarlóságaikat.
Sokkal nehezebb elviselni és szeretni az élőket, márpedig csak ezzel lehet
kiérdemelni a szép halál kegyelmét.
Gyertyák lobognak a sírokon, és
ezek a sötétséggel hadakozó fény-szilánkok emlékeztetnek arra a gyertyafényre,
amit keresztelésünk alkalmával adott kezünkbe az egyház.
Milyen megdöbbentő, amikor úgy
borul valakire a halál sötétje, hogy kialudt lelkében a hit világossága, s hit
nélkül találja az illetőt. Pedig Isten az utolsó percig fölkínálja kegyelmét,
még halálos ágyunkon is meggyújthatjuk kialudt hitünk kanócát.
E nélkül aligha ragyog fel
előttünk az örök világosság fényessége. A sírhantokon égő, olvadó gyertyák arra
is emlékeztetnek, hogy az élet s vele együtt sok minden viaszként olvad el
kezeink között. Az oly nagyra értékelt kérdések törpévé olvadnak a halál színe
előtt. Az örök élet érettségijén igen kevés, de annál fontosabb kérdésre kell
majd válaszolnunk. Hittünk-e Istenben, kerestük-e őt őszinte szívvel? Cselekedeteinket
az Isten és ember szeretete vezérelte-e?
Amen
