A kövek
beszélnek"
Milyen szomorú szerep hárul a kövekre
nemegyszer a történelem folyamán. Még a Szentírásban is sokszor csak dicstelen
szerep jut nekik. A sátán is kezébe vette a köveket Júdea sivatagában, és arra
csábította Jézust, hogy változtassa át azokat kenyerekké.
Az is megtörtént, hogy Jézus ellenségei
köveket ragadtak és gyilkos szándékkal támadtak Isten küldöttjére. Még arra is
hajlandók lettek volna, hogy halálra kövezzék a házasságtörő asszonyt.
Pedig az Isten egészen más szerepet szánt
a köveknek. Emlékezzünk a virágvasárnapi bevonulásra, amikor Jézus ellenfelei
megirigyelik a feléje kiáltott hozsannát! Kifogásukra ezt feleli: Ha ezek az
emberek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.
Vagy gondoljunk arra a jelenetre, amikor
Péter vallomást tesz Jézus istenfiúi küldetéséről, mire Ő ezt válaszolja: Te
Péter vagy és erre a sziklára építem egyházamat.
A kövek tehát ártatlanok, csak azok a
kezek a bűnösek, amelyek gyilkos szándékkal dobálják István diakónus felé.
Nincs
tragikusabb eseménye az emberi történetnek, mint amikor kövek repülnek az
igazság, a szeretet hírnökei felé.
Megdöbbentő
az emberi elvakultság, vallási vakbuzgóság, ami nem értékeli a lelkes
erőfeszítést, amely előbbre viszi az emberiség életét. Beleragadnak, olykor
önző érdekek miatt a tegnapok sarába, és az ehhez való makacs ragaszkodással
útját állják a fejlődésnek.
Ez történt az evangélium indulásakor is.
István diakónus azok közé tartozott, akik felismerték Jézus tanításának
többletét a mózesi törvényhez hasonlítva. A régi rend hívei ebben áruló, ellenséges
mozdulatot láttak és tehetetlenségükben erőszakkal akarták eldönteni az
igazságot.
Már maga a tény, hogy igaz szavaira
kövekkel válaszolnak, bizonyítja gyengeségüket. Lehet ugyan az igazság ellen
kövekkel hadakozni, csak egyet nem lehet: győzelmet aratni fölötte.
István diakónust betemethették ugyan a
kövek, de Jézus ügyét meg nem semmisíthették. Sőt azt kell mondanunk, a kövek
bosszút álltak, amiért ilyen gyilkos szerepre kárhoztatták őket. Beépültek az
Egyház alapzatába. Miként a kereszt is győzelmi jellé fényesedett, úgy a kövek
is tündöklő drágakövekké változtak a hős vértanú szeretetének tüzében.
A Szentírás szerint az istenszeretőknek
minden a javukra válik. Az Egyházra dobált kövek is. Eltemetik az Egyház
életének hulladékait, és felöltöztetik a vértanúság szépségébe. A vértanúk,
akik Jézus ügyéért áldozták életüket, kiemelkednek sírjukból és átadják
sírjukat gyilkosaiknak. Hősi életükkel hirdetik az evangélium mindent felülmúló
értékét.
Akiért, amiért életet áldoznak, az méltán
kelti fel az emberek figyelmét. Minden vértanú odaállhat a betlehemi barlang
mellé, mert az angyalok nemcsak Isten, de az ő dicsőségüket is hirdetik. Nincs
nagyobb dicsőség, mint az igazság és szeretet ügyéért áldozni a drága életet.
Van még egy lényeges mozzanat István
megkövezésében, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. A haldokló vértanú
követi az Úr Jézus példáját és megbocsátó szeretettel imádkozik megkövezői-ért.
Uram ne ródd fel nekik bűnül! Igaz, hogy a nagylelkű, megbocsátó szeretet a
keresztények életében sem tudta mindig legyőzni a bosszú-vágyat. Mégis azt kell
mondanunk: Egyházunk sohasem lehet hűtlen az evangélium alapelvéhez. Sohasem
hirdethet bosszú hadjáratot, hogy megtorolja legkedvesebb gyermekeinek
szenvedéseit, s halálát.
Gondoljunk csak Mindszenty bíborosra, akit
cinikusan ma 64 éve tartóztattak le a kereszténység legszentebb kettős
ünnepének másnapján. Amikor hosszú rabságából 56-ban kiszabadult, az ország
népéhez intézett első szavai között ott voltak eme szavai is: "Szívemben
nincs bosszúérzés és harag senkivel szemben sem!"
A bosszúállás nem erény, főleg nem
keresztény erény! Nincs rajta Isten áldása.
Az István felé repülő köveken, a
Mindszentyre szórt rágalmakon, sem volt áldás. Az áldás mindig azokra száll,
akik a hős vértanúhoz hasonlóan megvallják Jézust az emberek előtt, akik
megbocsátanak ellenségeiknek, miként Mindszenty bíboros úr is, és ezzel a
krisztusi béke szent ügyét szolgálják, a békességet a földön minden jóakaratú
embernek angyali éneket.
Ámen
