Szerda 2018
„Úgy
szerette Isten e világot”. Nem arról, hogy egyszer valamikor volt egy olyan
korszaka ennek a világnak, hogy az Isten szerette! Szerette valamikor, de már
nem szereti! Nem ezt fejezi ki ez a jézusi mondás. Itt egy elkezdődött múltról
van szó. Egy régen elkezdődött folyamatról, isteni tevékenységről, egy
szeretet-tevékenységről, ami azóta is tart! Isten most is ugyanúgy szereti a
világot, mint akkor, amikor ez a kijelentés Jézus ajkán elhangzott!
Annak ellenére, hogy ez a világ kiszorítja
Istent az életéből. Vajmi keveset törődik azzal, hogy van Isten, van isteni
törvény. Ennek a világnak az egész élete nagy lázadás az Isten ellen. Tele van
olyan indulatokkal, vágyakkal, törekvésekkel, gondolatokkal, bűnökkel, amik
mind szöges ellentétben állnak mindazzal, amit az Isten szerethet. Nem lenne-e
természetesebb, ha Isten sorsára hagyná ezt a világot, hadd vesszen bele a
saját nyomorúságába?
És mégis szereti! Nem érezzük, hogy milyen
csoda ez? Valóban olyan csoda, amire csak Isten képes! Szereti ezt a világot! Azt
a világot, amelyiket mi is sokszor utálunk. Amelybe belefáradtunk, amely
keresztként nehezedik ránk. Azt az emberi világot, amely kicsinyes, rágalmazó,
rosszindulatú kenyéririgységével marja egymást, tülekszik, könyököl
körülöttünk, ezt az embervilágot Isten szereti!
És Isten hogyan szerette? Úgy “hogy az
egyszülött Fiát adta”! Nem úgy szeret, ahogyan mi szeretnénk látni Isten
szeretetét! Mi azt szeretnénk, hogy úgy bánjon velünk, mint egy gyenge édesapa
az elkényeztetett gyermekével: teljesítse minden kívánságunkat, és őrizzen meg
minden bajtól és veszedelemtől. Adjon egészséget, biztosítsa a nyugodt, életet.
Nem így szeret az Isten!
Hát akkor miért adta oda Fiát e világért?
Azért, “hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.
Hisszük mi, hogy az ő kereszthalála révén
lesz nékünk örök életünk?
Ámen
