Évközi 13 vasárnap
Bevezető
A mai evangéliumi szakaszban két dologról hallunk
majd. A Jeruzsálem felé tartó Jézust be nem fogadó szamaritánusokat villámokkal
elpusztítatni akaró apostolokról. És az Úr Jézusnak elképesztően kemény, radikális
igényeiről, az őt követni akarókkal szemben. Hogy válaszolnánk mi Jézus eme
kérdésére: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek.” És mi tudjuk-e,
hogy milyen lelkület van bennünk? És ha áldozatot követel tőlünk az Úr Jézus
követése? Mit teszünk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirie
litánia
Urunk, Jézus
Krisztus! Add meg nekünk, hogy a Téged be nem fogadókkal szemben sohase vezéreljen
a bosszúállás! Uram, irgalmazz!
Urunk, Jézus
Krisztus! Add, hogy minden emberhez eljusson követésedre hívó szózatod! Krisztus,
kegyelmezz!
Urunk, Jézus
Krisztus! Add, hogy akik most itt együtt vagyunk, mindhalálig hűségesek
maradjunk Hozzád! Uram, irgalmazz+
Evangélium
után
A mai evangéliumi szakaszban hallottak szerint a
tanítványok szállást keresnek Jézus számára egy szamáriai faluban. Ez a tervük
azonban akadályba ütközik. A falu lakói nem akarják Jézust házukba fogadni.
Az elutasításnak vallási okai vannak. Az Úr Jézus ugyanis
Jeruzsálem felé tartó zarándokúton van és így nem Garizim-hegyén akarja imádni
Istent, ahogyan ezt a helyi lakosok teszik.
A szálláskereső tanítványok haragra lobbannak, amikor
a házak ajtajai egymás után becsukódnak előttük. Jakab és János meg is akarja
büntetni a falu lakosait. "Uram, hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze
őket?” Miként a régmúltban, azokat a katonákat, akik Illés prófétát el akarták
fogni, és égből jövő tűz emésztette el őket.
Jézus már ezért a gondolatért megfedte őket, és azt
mondotta nekik: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek?”
Ő nem ölni, nem pusztítani jött, hanem azért, hogy Ő
maga legyen az engesztelő áldozat. "Én azért jöttem, hogy életük legyen,
és bőségben legyen." Ez kell, hogy legyen az ő követőinek is feladatuk. A
miénkké is. Jézus embereket megtérítő, mássá. jobbá tevő eszköze nem a fegyver,
hanem az irgalom.
Ő nem felszabadítani jött az embereket, hanem
megváltani és üdvözíteni az embert. Ő nem demokráciát, nem szabadságot visz
félelmetes katonai erővel az embereknek, hanem megbocsátást, békességet minden
jóakaratú embernek. Az ő békéjét, s nem a világ békéjét adja az embereknek.
Ezt kell, hogy tegyék követői is! S ez nem könnyű
feladat. Nem könnyű feladat az ilyen krisztusi lelkület kialakítása! Nem könnyű
feladat az Ő követése.
A legtöbben még csecsemőkorban nyertük el a
keresztséget. Csak a későbbiek folyamán tudatosodott bennünk többé-kevésbé,
hogy Krisztus követése nem tündérálom, hanem kemény küzdelem! Az emberibb
életért és az örök boldogságért áldozatokat kell hoznunk. Egyik sem szerezhető
meg csak keresztlevéllel, sárgult imakönyvvel vagy rozsdásodó rózsafüzérrel.
Vitathatjuk, hogy akik megkeresztelkedtek, sőt
templomba is járnak és imádkoznak is, biztos-e, hogy mindnyájan igazi, hiteles
keresztények-e? Minden igyekezetünk ellenére többször érezzük, hogy krisztuskövetésünk
nem eléggé tökéletes. Jószándékú törekvéseink megvalósításai akadályokba
ütköznek. Egypárat Jézus felfedett közülük a mai szentmisénk evangéliumában.
Nem könnyű Krisztus követése. Az emberibb életért, és az
örök boldogságért áldozatokat kell vállalnunk. Egyik sem szerezhető meg csak keresztlevéllel,
sárgult imakönyvvel, vagy rozsdásodó rózsafüzérrel.
Ott vannak a mai evangéliumban az Úr Jézusnak
elképesztően kemény, radikális igényei az őt követni akaró meghívottak, illetve
kiválasztottak felé. Első hallásra inkább elidegenítnek ezek a követésétől,
mint késztetnének a követésére.
Az Úr Jézus nem Hamleteket, fontolgatókat,
mérlegelgetőket, bizonytalankodókat, igent meg nemet is mondani tudókat
gyűjtött és gyűjt maga köré. Hanem határozott, céltudatos, elkötelezett
személyeket hív, akik mindent bölcsen le tudnak rendezni: szülő temetését,
rokonoktól való elbúcsúzást.
Hála Istennek! Mi mindannyian Jézus meghívását
elfogadók vagyunk. Mindenki másétól különbözik minden jó hívő hitének
kialakulása, őrzése és továbbadása. Mindenki hitének, hivatásának megvan a
saját története. Az én meghívásomnak is.
Sokszor szólottam már róla. Nem dicsekvésképpen, hanem
mert Isten ereje az emberi gyengeségben mutatkozik meg. Viharos időben
választott ki az Úr. Nemzetébe, hitet, élni akarást és élni tudást öntő
mártírlelkű Bíboros börtön előtti utolsó évében.
Igazgatóm, érettségi közeledtével azt mondta nekem:
Fiam! Ne menj el barátnak! Arra az egyetemre vetetlek fel, amelyikre akarod.
Válaszom. Igazgató Úr! Köszönöm. De én elmegyek barátnak.
Keresztapám féltő szeretetével hasonlókat mondott: Fiam!
Ne menj el barátnak, hiszen rátok a vértanúság vár. Azt válaszoltam neki.
Keresztapám! Én azt is vállalom. Én elmegyek barátnak.
Amikor, hatvanhat évvel ezelőtt, épp ezekben a
napokban, megkezdődött a szerzetesek deportálása, és Hatvanban véresre verték
rendtársaimat az ávósok. Bementem testvérem érettségijére. Akkor még
nyilvánosak voltak. Az egyik tanárom azt mondta: Fiam! Nagyon rosszul
választottál. Még meggondolhatod. Tanár úr! Én már meggondoltam. Nem léptem le.
Még jobban ragaszkodtam hivatásomhoz.
És ekkor kezdtem megérteni a krisztusi szavakat, hogy „aki
követni akar engem, vegye fel keresztjét és úgy kövessen engem”. És felvettem.
Sok százezer, s millió hívővel együtt.
Habár mindennaposak voltak a letartóztatások, mégsem
lettem vértanú. Mások lettek azzá, és börtönviselt hitvallókká helyettem is.
Áldott legyen az emlékük! Mi csak őriztük a tüzet. S boldog vagyok, hogy hívatásom
elindítója, Finn-Karéliai gulágon vértanúhalált halt rendtársam boldoggá-avatási folyamatában én is részt vehetek, nemcsak imáimmal.
Én azonban annyi év, annyi évtized után is hálát adok
nap, mint nap az engem követésére meghívó Úrnak. Túlontúl beteljesült, és
reményem szerint beteljesül a földi élet befejezésekor életemben, sok millió
meghurcolt krisztuskövető életében is, az Úr Jézus, ígérete, hogy „Ti, akik
értem mindent, karriert, érvényesülést elhagytatok, s hordoztátok a keresztet, jutalmul
száz annyit kaptok e földi létben, odaát pedig az örök életet”.
Ámen.
F. F.
