Évközi 28. vasárnap.
2019
Bevezetés
A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi
szakasz a Lukács evan-géliumának egy gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat
sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném:
"9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire
igaz! Mondjuk. Mennyire általános az emberi hálátlanság. A történet még érzelmi
világunkat is megmozgatja, lelkiismeretvizsgálatra, vétkeink megbánására
késztet.
Kirie
litánia
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a teremtett
világ javaiért, amelyekkel megajándékozol bennünket nap, mint nap, soha nem
mondunk köszönetet. Uram, irgalmazz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy kötelességeiket
teljesítő testvéreinknek nem mondunk soha köszönetet. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy Tőled
mindig csak kérünk, s a kapott jókért pedig elfelejtünk hálát adni. Uram, irgalmazz!
Evangélium
után.
Az imént felolvasott evangéliumból
megismétlek két rövid részletet. Az egyik: „Az egyik, amikor észrevette, hogy
meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus
lába előtt, és hálát adott neki. És ez
az ember szamaritánus volt.
A másik: Jézus megkérdezte: „Nemde tízen
tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,
hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel
és menj! Hited meggyógyított téged.”
Ebben a történetben sok tanulság van a
számunkra.
Elsőként azt vegyük észre,
hogy a tíz bélpoklos hittel kér segítséget Jézustól. Így szólnak a Mesterhez: Jézus,
Mester, könyörülj rajtunk! Jézus válaszként elküldte őket a papokhoz, hogy
mutassák meg magukat, hogy meggyógyultak.
Nem azonnal tisztultak meg Jézus szavaira,
hanem útközben gyógyultak meg. Miért fontos ezt megjegyezni? Mert látnunk kell,
hogy Jézus szavaiban bízva, hittel indultak el a papokhoz, még bélpoklosan. Nem
kérdezték Jézustól: Miért mutassuk meg magunkat a papoknak, hiszen még mindig
betegek vagyunk? Ha ezt tették volna, soha nem tapasztalhatták volna meg a
gyógyulásukat. Készséggel teljesítették Jézus kérését. Hittel indultak el a
papokhoz.
Amikor hitben cselekedtek, útközben
gyógyultak meg. Tanulságos példa ez a számunkra is. Mert figyelmeztet bennünket
is arra, hogy Jézus szavait, tanítását feltétel nélkül, hittel kell elfogadnunk,
és a szerint cselekednünk. Orvosok mondják, hogy könnyebb azt a beteget
meggyógyítani, aki hisz, mint azt, aki nem hisz. Nemzetünk meggyógyítása is könnyebb
lenne, ha hívő lenne.
Arra is fel kell figyelnünk a történetben,
hogy a tíz bélpoklos közül csak kilenc volt
zsidó származású, a tízedik szamaritánus. A baj, a betegség összehozta
őket. De a gyógyulás után már ismét szétváltak utjaik. A hálaadásban már nem voltak
egyek. Külön utat jártak. Mert abban az időben a törvény szerint kizárólag a
zsidó népnek volt joga a gyógyulásra.
Nehogy
már mi keresztények is ilyen felfogásúak legyünk. Ne higgyük, hogy bennünket,
keresztényeket különleges privilégiumok illetnek meg. Főleg ne higgyük azt,
hogy a nem keresztények nem is tehetnek Istennek tetsző tetteket.
A történetnek van egy másik nagy
tanulsága: az emberek a gyógyulást követően elfelejtenek hálát adni Istennek. Úgy
néz ki, hogy az emberiséggel egyidős a hálátlanság. s egyre ismeretlenebb a
hála.
Azt még csak kimondjuk, igaz nem mindig és
nem mindenkinek, hogy "köszönöm". Az ilyen udvariassági köszönöm,
önmagában nem elég. Mivel mindenkor van másoknak, sokaknak, köszönni valónk,
állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Sajnos, sokan ennek az ellenkezőjét
gyakorolják. Ki is mondják: "Nem szeretek senki lekötelezettje
lenni."
Pedig, ha gondolkodunk, rájövünk. Mi állandó
jelleggel egymásra vagyunk utalva, egymás munkája nélkül létezni sem tudnánk.
Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban elismerni ezt
a realitást.
Állandóan sok köszönnivalónk van, egymásnak
Sok köszönni valónk van édesanyánknak, azért, hogy nem oltatta ki életünket, és
áldozatos szeretettel felnevelt bennünket. Szüleinknek, akik testvérekkel ajándékoztak
meg bennünket. Köszönnivalónk van testvéreinknek, nagyszüleinknek,
rokonainknak, hitvestársunknak, gyermekeinknek, barátainknak. Munkatársainknak,
busz, villamos és metróvezetőnek. És még felsorolhatatlan sokan másoknak.
És amiről leginkább megfeledkezünk.
Köszönnivalónk van a mindenünket teremtő és Gondviselő Istenünknek. Iránta
érzett hálánk abból a felismerésből fakad és erősödik meg, hogy életünk nem
más, mint a teremtő és gondviselő Istenünk ajándékainak sorozata. Semmi mással
nem fizethetünk értük, csak hálás köszönettel!
Ha rokkantat látok, ha vakkal találkozom,
ha süketnémákat fedezek fel a járókelők között, ha kocsiban közlekedő
mozgássérült elől térek ki a járdán. Ha utolsó fillérét is alkoholra költő hajléktalan
nyújtja felém markát. Ha nevüket megmondani sem tudó, szellemileg leépülő
embertestvérekkel kell szót értenem. S nálam fiatalabbat kell utolsó útjára
kísérnem. És ki tudja még, hogy mennyi más jelenség tudatosítja bennem nap,
mint nap, hogy életem minden pillanata és tartozéka a Jóistentől kapott
ajándék, sőt már maga a puszta létem "életem” is.
Őseink, amikor szentmisére indultak azt
mondták: Megyünk hálát adni. Mi másért jövünk mi is e templomba, szentmisére,
mint hálát adni? Mert valóban méltó, és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig
és mindenütt hálát adjunk Szentséges Atyánk néked, szeretett Fiad Jézus
Krisztus által.
Ámen.
