Évközi 29. vasárnap 2017
Missziók vasárnapja
Bevezetés
A katolikus egyház 1926 óta minden évben
október harmadik vasárnapján tartja a világmisszió napját, amikor figyelmünket
a missziókra irányítja, és azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten
üzenetének hordozói, postásai vagyunk mindannyian. Vagyis minden megkeresztelt
ember, minden pap, szerzetes és világi hívő, „arra kapott meghívást, hogy életével
tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, és hirdesse az adományként kapott
hitet”.
Kirié
litánia
Urunk! Bocsásd meg, hogy csak ritkán
gondolunk a végakaratodat teljesítő misszionáriusainkra. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy nem segítjük a végakaratodat
teljesítő misszionáriusainkat. Krisztus kegyelmezz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy nem veszünk részt
missziós végakaratod teljesítésében. Uram, irgalmazz!
Evangélium
után
„A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta
stratégia. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik, és
tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik,
vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő
Jézust”. Így „a misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust,
és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket.
A mai vasárnap azokra a névtelen hősökre,
üzenetközvetítőkre, misszionáriusokra gondolunk, akik életüket a kereszténység,
az evangélium terjesztésére tették fel, azokra a névtelenekre, akik az
Anyaszentegyház Isten iránti hódolatát és imádatát elviszik az őserdők mélyére,
a bélpoklosok szigetére, az óceán vihar sújtotta partjaira, az alaszkai hómezökre.
Azokra a névtelenekre emlékezünk, akik a mai evangéliumi szakasz értelmében nem
a zsarnokoskodás, nem a hatalmaskodás által akarnak elsők lenni, és kitűnni,
hanem a szolgálat által.
Ma Egyházunk arra figyelmeztet, hogy
legalább ezen a napon támogassuk és lélekben gondoljunk azokra a névtelen
ezrekre és imádkozunk azokért, akik fáradságot nem kímélve, minden áldozatot
vállalva fáradoznak Isten nagyobb dicsőségének és a lelkek üdvének a
munkálásán.
Miközben rájuk gondolunk, emlékezetembe
tolulnak misszionárius elődeink, s őket támogató elődeink. Oly virulens volt a
magyar Kapisztrán Provincia, hogy 1929-ben missziót vállalt Kínában. 40 jelentkező közül választották ki
azokat, akik ki is mentek.
Nagyon népszerű volt a misszió. Iskolát,
hitoktató iskolát, két árvaházat, fiút és leányt tartottak fenn. S kórházat is
nagyon nehéz polgárháborús körülmények között. Itthon ez a pasaréti rendház
volt a missziós központ. Mint kis ministráns s szentmise után én is árultam a filléres missziós füzeteket.
Rendünkbe lépve misszionárius toborzáskor
én is szerettem volna kijutni. De a kommunista
Köztársaság kikiáltása után ez. Lehetetlenné vált. Az ott lévőket is börtönbe
vetették és kiutasították.
De milyen a Gondviselés. Huszonéves
koromban nem juthattam ki. De életem alkonyán, 83 éves koromban, igen! Igen
regényes körülmények között, belföldi járattal S adózhattam emléküknek, és ha
nem is ferences, de kínai paptestvérrel beszélgethettem. És nyitott, működő
katolikus templomban imádkozhattam.
A missziókra, misszionáriusokra emlékezve,
egyoldalú lenne az emlékezés, ha csak a távoli földrészeken tevékenykedő
misszionáriusokra gondolnánk. A keresztény népek elkeresztenytelenítésével egy
időben létrejött a belső misszió. S az egykor misszionáriusok által
kereszténnyé vált országokból érkeznek misszionáriusok egykor keresztény
népeket újra evangelizálni. Szomorú, de hazánkban is.
A nagy paphiány miatt számos színes bőrű
paptestvér működik hazánkban is. Itt a Fővárosban. S vezetnek plébániákat is.
Igen aktívak és buzgók. Misszionáriusként járják a plébániákat,
lelkigyakorlatokat tartanak, ünnepi szentmiséket, konferencia-szentbeszédeket
mondanak. Ezzel is csökken a pásztor nélküli nyájak száma.
A Világmisszió vasárnapján a köztünk élő,
hazájukat elhagyó misszionárius paptestvérekre is a legnagyobb szeretettel,
hálával és imádsággal gondolunk.
A Szentatya külön is felhívja figyelmünket
a hazánkban is eredményesen működő Pápai Missziós Művekre. Őt idézem: A Pápai
Missziós Művek igen értékes eszköz arra, hogy minden keresztény közösségben
felkeltse a vágyat, hogy a ’mélyre evezzen’ és hirdesse mindenki az
Evangéliumot.
Testvéreim! Nagyon fontos, hogy rádöbbenjünk
arra, hogy nem csak a „misszionáriusok”, hanem mi is, akik a keresztség
szentségének felvételekor krisztusi, missziós küldetést kaptunk, mi is
misszionáriusok vagyunk. És ennek felelősségteljesen tegyünk is eleget ott,
ahová a Gondviselés állított bennünket, lett-légyen szó a közvetlen családi,
ismerősi, munkahelyi, iskolai környezetről.
Nem feledve, hogy a hit ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy
megosszuk másokkal; talentum,
melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad véka alá rejteni, hanem be kell világítania
az egész házat.
A Szentatya szavait idézve: „Az Egyház
arra törekszik, hogy átalakítsa a világot a szeretet evangéliumának
hirdetésével, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt
ad nekünk az élethez és a tevékenységhez és ezáltal ahhoz, hogy Isten
világosságát hozzuk a világba”
Mindannyiunknak szólnak Pál apostol szavai:
„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”. Életpéldámmal!
Ámen.
