Évközi 15.
vasárnap
Bevezető
A jószándékú ember mindig keresi, kutatja,
mi az Isten akarata vele. A mai evangéliumi szakaszban az írástudó is ezért
kérdezi Jézustól: „Mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?” Miután
helyesen válaszolt az Úr Jézus kérdésére, újabb kérdést tesz fel Jézusnak. „Ki
az én felebarátom?” Erre a kérdésre aztán olyan választ kap, amely minden
keresztény számára örökérvényű szabály, és ennek ez a lényege: minden ember
felebarátom, aki segítségre szorul. Ma, gondolkozzunk el azon, milyen
nehézségeink vannak a felebaráti szeretet megvalósításában, és hogyan tudjuk a
nehézségeket megoldani.
Kirié
litánia
Urunk! Bocsásd meg, hogy mi oly nehezen
tudjuk összekapcsolni az Isten és a felebarát szeretetét. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy mi a
felebarátszeretet gyakorlásánál kategorizáljuk a segítségre szoruló embereket.
Krisztus kegyelmezz!
Urunk! Add, hogy soha se menjünk el
segítségadás nélkül segítségre szoruló embertestvérünk mellett. Uram irgalmazz
Evangélium
után
A törvénytudó kérdésére: "Uram, mit
kell tennem, hogy üdvözüljek?" Az Úr Jézus magával a törvénytudóval
fogalmaztatja meg a főparancsot: "Szeresd Uradat, Istenedet, és szeresd
embertársadat”. Az ószövetségi Szentírásban ez két különböző, s külön helyen
található parancs. Az Úr Jézus, s az Újszövetség összekapcsolja, egymástól
elválaszthatatlanul. Mégsem a két főparancsolat hangsúlyozásáról van itt szó. A
törvénytudó ajkáról elhangzik ugyanis egy másik kérdés is: Ki az én
felebarátom?
A törvénytudó kérdése eleve feltételezi,
hogy nem mindenki. Annak van határa. De hol a határa?
A törvénytudótól Jézus átveszi a szót. Nem
azt mondja egyszerűen, hogy mindenki felebarát, mert ezt eleve elutasítaná a
törvénytudó, hanem elkezd mondani egy példabeszédet. Ezzel a történettel próbálja
őt más belátásra bírni.
A példabeszédek hatásos fegyverek.
Olyanok, mint a gyermek-mesék. Amikor egy kisgyerek meghallja, hogy
"egyszer volt, hol nem volt...", akkor kitágulnak a szemei, kinyílik
a lelke, és maga is mintha belelépne ebbe a történetbe.
A példabeszéd hallgatói is észrevétlenül
beleélik magukat az eseményekbe, a különleges történetekbe, s amikor onnan
kijutnak, mások, mint amilyenek előtte voltak. A példabeszédeknek személyiséget
megváltoztató hatásuk van. Üdvözítő történetek.
Próbáljuk végigkövetni a mai evangéliumban
hallott történetet. Úgy indul, hogy "egy ember ment le Jeruzsálemből
Jerikóba". Nem számít az, hogy kicsoda, zsidó vagy szamaritánus, vagy
akárki. Az számít, hogy ki fog rajta segíteni.
Rablók támadnak rá, vagyis olyanok, akik
foglalkozásszerűen űzik a fosztogatás mesterségét. "Levetkőztették és össze
is verték." "Félholtan ott hagyták".
Egy drámai képet fest a történet arró1,
hogy ott fekszik ez az ember véresen, mindenétől megfosztva, félholtan. A
hallgató szinte látja a vérében fekvő embert, és azt mondja magában, hogy erre
a látványra minden jóérzésű embernek meg kell rendülnie.
A példabeszéd tovább fűzi az eseményeket
azzal, hogy "véletlenül arra ment lefelé egy pap". A pap jelképezi a
vallást, ő az, akinek mintegy hivatalbeli kötelessége lenne segíteni. A
történet azonban azt mondja: "Átment a túlsó oldalra, és elment mellette”.
A pap után megjelenik a levita, s a levita
után - mint a mesében - jön a harmadik, aki majd megoldja a dolgot.
Azt várná a hallgató, hogy a pap és a
levita után egy egyszerű izraelita következik majd. Ám Jézus mestere a
példabeszédnek, s ezért harmadikként egy szamaritánus következik.
A zsidók által megvetett szamaritánus,
ahogy meglátta, megesett rajta a szíve. Vesékig ható megindultság járja át a
szamaritánust. Ez a jelenet ősmintája a szeretetnek. A szeretet ott kezdődik,
hogy az ember kinyitja a szemét, és engedi, hogy belehatoljon a másik
szenvedése, fájdalma annyira, hogy nekem is fájjon. S utána ezen a közös
fájdalmon próbál a szeretet enyhíteni.
A szamaritánus átérzi az ember fájdalmát.
Ez a példabeszéd csúcspontja. Itt hirtelen megfordul az egész történet. Eddig
szűkszavú volt, ezután pedig egy szóáradat következik, amely igyekszik szavakba
önteni azt, ahogy a szamaritánus megpróbál segíteni. Nevezik ezt
bőség-mozzanatnak is.
A szamaritánus borral fertőtleníti,
olajjal megkeni a sebeket, saját ruháiból tép kötést, felteszi a saját állatára,
maga gyalog megy mellette, elviszi egy fogadóba, s még ez sem elég, hanem
gondozza egész másnap reggelig, s utána még két dénárt is ad a fogadósnak.
Jézus azzal zárja le a történetet, hogy
megfordítja az írástudó kérdését így: "Ki lett ennek az embernek a
felebarátja?" Átkerül ez által a vita egy pusztán elvi síkról, a gyakorlat
síkjára.
Jézus kérdését csak az életével tudja
ki-ki megválaszolni. A szamaritánust a tette avatta felebaráttá. A szeretet
papjává válik, sokkal inkább, mint a pap, vagy a levita. Ő méltó arra, hogy
felebarátnak, embernek nevezzék. Jézus egy nagyszerű képet fest az írástudónak
az irgalomról, s azt mondja, ha ő ember akar lenni, akkor így kell élnie.
Sok ebben a világban, hazánkban is, a
testileg-lelkileg, szellemileg és erkölcsileg kifosztott ember. Számunkra ezért
nem az írástudó által feltett kérdés a fontos: Ki az én felebarátom, hanem a
feladat, hogy miként az irgalmas szamaritánus, úgy kell nekünk is mások, a
kifosztottak, a szenvedők és segítségre szorulók felebarátjaivá lennünk.
Feladatunk az, hogy hasonlóképp cselekedjünk, mint az irgalmas szamaritánus.
Ámen.
