Évközi
19. vasárnap 2017
Bevezetés
Olyan történetet hallunk a mai
evangéliumban, melyre azt mondják sokan, hogy kitalálás, mese az egész. Mert
szép történet az, hogy Jézus megmenti tanítványait a viharos tengeren, a vízen
járva, de semmi valóságalapja nincs. Ésszel föl nem fogható, a természet
törvényeivel meg nem magyarázható az, hogy Jézus a vízen jár, és hogy egyetlen
szavára lecsendesedik a vihar. De tény! És ennek az eseménynek, nemcsak az
apostoloknak volt mondanivalója, hanem átvitt értelemben a mindenkori hívőknek
is. A maiaknak is. Ma mi vagyunk a háborgó tengeren dobált hajó. De mondhatjuk
azt is, hogy miként egykor a kis apostoli közösségnek volt mondanivalója, úgy
ma az élet tengerén hányódó hajónak, Egyháznak is. - Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket,
hogyan viselkedünk mi a háborgó viharokban.
Kirié
litánia
Urunk! Bocsásd meg, hogy ha az Élet
viharos tenger vesz körül bennünket, és meginog a hitünk. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy ha viharok
vesznek körül bennünket, nem fordulunk Hozzád segítségért. Krisztus kegyelmezz!
Urunk! Amikor viharok esetén megmentesz a
süllyedéstől, nem mondunk Néked köszönetet. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Az előzményekről, a háborgó tenger
lecsillapítását megelőző eseményekről csak annyit tudunk, hogy nehéz és
fárasztó nap van a tanítványok mögött: Ötezer embermegvendégelésében
segédkeztek. Ezután Jézus egyedül marad imádkozni, őket pedig előre küldi a
túlsó partra.
A leírásból tudjuk, hogy Jézus imádkozik,
Az apostolok útra is keltek, és egész éjjel küzdöttek az elemekkel, próbálták a
hajót irányban tartani. Halálosan kimerültek lehettek!
Ekkor veszik észre rémülten azt az alakot,
aki vízen járva közeledik feléjük. Kísértetnek tartják, és kiáltozni kezdenek,
ő azonban megszólítja őket. hogy megismerjék hangját és megnyugodjanak: „Bátorság!
Én vagyok! Ne féljetek!”
És ki az, akit ennyivel nem lehet
meggyőzni? Péter apostol. Ő is halálra van rémülve, mégis ezt kéri: „Uram, ha
te vagy, parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!”
Ezzel azt kéri, hogy Jézus igazolja magát.
Micsoda kérés ez! „Parancsold meg, hogy oda
menjek hozzád a vízen!” Mutasd meg, hogy Veled én is megtehetem, amit Te!
Mire Jézus így szólt: „Jöjj!” Péter erre
kiszállt a hajóból, elindult a vizén, és Jézus felé ment. Amikor azonban az
erős szél kibillentette egyensúlyából, megijedt, és süllyedni kezdett, és felkiáltott:
„Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt
mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba,
elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban
Isten Fia vagy!”
Ismétlem: Elült a szél! És megerősödött az
apostolokban a Jézusban való hitük.
Nem valószínű, hogy van köztünk olyan, aki
próbált már vízen járni. Igaz, hogy a Barcelonai (1992) olimpián résztvevő
mexikóiak közül sokan átzarándokoltak a Szentföldre Közülük a 900 fős
szeminárium Rektora, amikor a Genezáreti tavon hajóztunk, a bárkával a parthoz
közeledtünk, beugrott a tóba, ezzel emlékezett és emlékeztetett Péter apostol
vizenjárására. Több mint megcsodáltuk. Micsoda élmény volt! Felébredt bennünk
az egykori esemény.
Mert átvitt értelemben az egész keresztény
életünk, vízen, háborgó tengeren való járáshoz hasonlít!
Ha életünket nézzük, akkor azt mondhatjuk,
hogy életünk hullámhányta taván minket is megkísért a Péteréhez hasonló vakmerőség.
Bizonygatjuk, hogy milyen erős a mi hitünk, de amikor jönnek a bajok, amikor
háborog a tenger, háborog lelkünk, akkor megtorpanunk.
Az Úrjézus azonban nem hagy egyedül.
Velünk van éjjel-nappal. Velünk is lesz a világ végéig, a történelem viharaiban
is. Tőlünk is azt kéri, amit az apostoloktól, hogy ne féljünk, higgyük erősen, mert
Ő az Isten fia! Ő nem csak a természet erőinek tud parancsolni, hanem a természetfeletti
erőknek is. Ő a bennünk háborgó tengert is le tudja csillapítani, megnyugvást
és békét tud teremteni bennünk is.
De a krisztushívők közösségében is, az
Egyházban is.
Aligha találhatunk ugyanisjobb példát az
Egyház és a krisztushívők sorsának szemléltetésére, mint a háborgó tengeren
már-már elmerülő bárkát, benne a rémüldöző apostolokkal, s a feléjük közeledő,
s őket megmentő Jézust.
Ha csak nagyvonalakban tekintjük át
Egyházunk történetét, igen gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel. A római
három évszázados véres üldözéstő, a nagy francia forradalmon, és véres diktatúrákon
át napjaink Európa kegyetlen Iszlámosításáig.
Jól tudjuk, ezt a bárkát nem védelmezi
erős páncélzat, nem rendelkezik elhárító fegyverekkel. Mióta elindult a
pünkösdi partoktól, ellenszéllel kell viaskodnia, külső és belső nehézségek
hullámai akadályozzák előrejutását. Nem csoda, ha utasait hatalmába keríti a
félelem.
Sokszor felvetődik bennünk a kérdés: Miért
kell az Egyháznak állandóan ellenségekkel viaskodnia, miért nem járhat nyugodt
és csendes vizeken? Nem tudjuk. A megpróbáltatások, igaz próbára teszik
hitünket és szeretetünket. De azt is látnunk kell, hogy a viharok
lecsendesülése mindig az Egyház megújulását, megerősödését eredményezik. Jézus ugyanis
velünk van a viharok idején is.
Azért is jött a Földre, hogy szerető
öleléssel kiragadjon minket a pusztulás, az Iszlám veszedelméből. Kinyújtja
kezét a süllyedő felé, hogy mentő öleléssel megmentse az elmerüléstől. Egyházát
is! Amely ugyan „fluktuat, sed non mergitur.” Hullámzó, viharos tengeren jár,
de el nem merül.
Ámen.
