22. évközi vasárnap. 2005
Bevezetés
A keresztségben Isten gyermekei
lettünk, és azt a hivatást kaptuk, hogy hasonlóvá váljunk Jézus Krisztushoz.
Példája nyomán oda kell adnunk önmagunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.
Mindezt önkéntes önmegtagadással és
napi keresztjeink készséges hordozásával.
A kereszthordozásnak még a gondolatától is idegenkedünk. De csak addig,
amíg fel nem vettük, mert akkor tapasztaljuk, hogy azok hordozásához erőt is
kapunk, s a kereszthordozás mindig javunkra szolgál.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!
Hogyan hordozzuk mi a keresztjeinket?
Kirié
litánia
Jézus
Krisztus, Akiben eljött hozzánk a láthatatlan Isten: Uram irgalmazz!
Jézus
Krisztus, Aki Véredben váltságot és szabadulást hoztál: Krisztus, kegyelmezz!
Jézus Krisztus,
Akiben mi is Istennek tetsző élő, szent, áldozattá válhatunk: Uram, irgalmazz!
Evangélium
után
„Neki sokat kell szenvednie!”
Hallottuk az imént felolvasott evangéliumi szakaszban.
Az Úr Jézus tanítványai nem tudják elfogadni ezt a
tényt. Nekik más elképzelésük van a messiásról, mint Jézusnak. Ők Jézusban olyan Messiást
látnak, aki visszaállítja majd a a zsidó királyi hatalmat. Ebbe az elképzelésbe
nem fért bele a szenvedés és a halál. A feltámadásra tett utalásokat pedig
érthetően nem tudták értelmezni.
Amit Jézus mondott, az a tanítványoknak
- és természetesen Péternek is - valami fatálisan rossz taktika előre vetítése
volt, amelytől meg akarták óvni szeretett mesterüket, hiszen ők is a Heródes Antipas
örökébe lépő jövendőbéli zsidó királyt látták Jézusban.
Jézus azonban nem politikai
megváltó volt. Nem szenvedésmentes paradicsomi állapotot ígért az őt
hallgatóknak. Ilyenekből már túlontúl sok volt, van és lesz mindig. Igaz ugyan,
hogy a szegényeknek hirdette az örömhírt, s a foglyoknak hozott szabadulást, a
bűn rabságából való szabadulást.
A politikai Messiásba vetett
hitük, s vágyuk süketté tette az apostolokat. Nem hallották, hogy Jézus a
Jordán vizében történt megkeresztelkedésekor alázatos Messiásnak nevezte magát. Ezt tette a kísértések idején
is. Ezt erősítette meg Keresztelő János küldöttei előtt is. Tanítványai, az
egyre növekvő népszerűsége láttán, mindezeket képtelenek voltak felfogni.
Az Úr Jézus eme kijelentése,
nem egy elszólás. Az Úr Jézus tudatosan szoktatta ehhez a gondolathoz övéit.
„Ettől fogva, elkezdte… mondani tanítványainak”, olvastuk az evangéliumban.
A szakaszt vizsgálva,
meg-gondolatlanság lenne, ennek a szakasznak, csak az Úr Jézus életében
betöltött helyét vizsgálni. Nagyon fontos felfigyelni arra, hogy Máté
evangélista feladatának tekintette olvasóinak a kereszt botrányára való
felkészítését. Világossá teszi olvasói számára, hogy nem az események véletlen
tragikus egybeesése vezetett Jézus kereszt halálához, hanem ez az Úr Jézus
tudatosan vállalt sorsa, küldetésének teljesítése.
Megdöbbenünk az Úr Jézus
ajkáról elhangzott ama rendkívül kemény hangon, amellyel Pétert Sátánnak mondja
és távozásra szólítja fel. Hogyan mondhat ilyesmit annak a Péternek,
akit egyháza legfőbb pásztorául rendelt?
Válaszunk megfogalmazását megkönnyíti
az a körülmény, hogy Jézus is szükségesnek látta meg-indokolni kemény, korholó
szavait.
Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkozol. De Péter azt a tervet nem
ismerte. Nem
ismerte még a csak később leírt eme kinyilatkoztatott szavakat: „Amint egy
ember által jött a halál a világba, úgy egy ember által jön az üdvösség is”.
Hogy miért ilyen és miért
nem más formában, az a Mennyei Atya titka marad. Mindenki tudott volna más megoldási
módot ajánlani az Úrnak. De az Úr szerencsénkre, nem kért tőlünk tanácsot.
De ott van a mai
evan-géliumban hallott, s nehezen elfogadott jézusi kijelentés: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát,
vegye föl keresztjét és kövessen”.
Jézusnak ez is olyan kérése,
amelyet nem szívesen hall az ember. Annál is inkább, mert sokan félre értik, s
még többen félre is magyarázzák.
Jézus nem tekintette siralomvölgynek
e földet. Sok évszázaddal később került ez a fogalom a Mária antifónába, s vele
együtt az életbe ez a szemlélet. Jézus nem tagadta meg az élet örömeit. Gondoljunk
csak a Kánai menyegzőre, a farizeusok által tiszteletére adott lakomákra.
Nem vagyunk mi Évának
számkivetett fiai, hanem keresztségünk révén Isten fogadott gyermekei, Isten
országának a polgárai. Ha pedig polgárai, akkor örökösei is.
Az Úr Jézus sohasem kért és
kér rendkívüli dolgokat követőitől. Ma sem. Nem kéri, hogy ácsoljunk magunknak
keresztet és azt vegyük fel. Elég – sok esetben túlontúl is – azoknak a kereszteknek
a felvétele, amit a mindennapi élet rak vállainkra.
Ma is csak a hitvalló keresztény
élettel járó kereszteknek a felvételét kéri. Ma a keresztény becsület, a
lelkiismeretesen teljesített kötelesség, a szépen elvégzett munka, a
tisztességes tanulás és tanítás, a szentmisére való rendszeres járás keresztjének
a felvételét kéri. És ezeknek Vele együtt való hordozását.
És Vele együtt kell hordoznunk
a betegség, a gyógyíthatatlan betegség, a szenvedés, a fájdalom, a
testileg-lelkileg történő leépülés, az ilyen szülőről, hitvesről történő szeretetteljes
gondoskodás keresztjét. Mert e kereszteknek a hordozásával egészítjük ki
Krisztus Urunk bennünket megváltó szenvedését.
És vegyük fel mindennap az
embertestvérekkel való együttélésből adódó kereszteket is! Ekkor leszünk mi harmonikus
életet élő, kereszthordozó krisztuskövetők.
Amen.
