2016. április 16., szombat

Húsvét 4. vasárnap 2016.

Húsvét 4. vasárnapja – 2016
A hivatások világnapja

         Bevezetés
Az egyház ezt a vasárnapot, húsvét 4 vasárnapját néhány évtizede a papi és szerzetesi hivatások vasárnapjává tette. Ez nem reklámfogás. Bizony nehéz is lenne pusztán emberi szavakkal vonzóvá tenni a papi, szerzetesi hivatást, amikor a köztudatban ott él még az elmúlt évtizedek üldöztetésének, megalázásainak az emléke, s napjainkban mást sem hallhat, mint igaztalan vádakat a papságról, egyházról, pápáról. Hogyan reagálunk mi ezekre? Úgy tekintünk e papjainkra, mint Krisztustól rendelt jópásztorokra? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirie litánia
Jópásztorunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi nem védjük kellően nyájadat a ragadozó farkasok ellen! Uram irgalmazz!
Jópásztorunk, Jézus Krisztus. Bocsásd meg, hogy mi nem keressük az eltévedt bárányokat! Krisztus kegyelmezz!
Jópásztorunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi nem fáradozunk eleget azért, hogy egy akol és egy Pásztor legyen! Uram irgalmazz!

Evangélium után
Az élet fontos és lényeges dolgai néha észrevétlenek és megszokottak. Természetesnek találja a gyerek, hogy naponként van megfelelő táplálék a családi asztalon. A hívek közössége magától értetődőnek találja, hogy van, aki ellássa a papi szolgálatot. S mivel éppen ennyire természetessé és megszokottá válhat mindez és még nagyon sokminden fontos, hogy alkalmanként ráirányítsuk figyelmünket az élet egy - egy fontos részterületére.
A világegyház a mai napon a hivatások 50. imanapját üli. VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinat alatt vezette be ezt a világnapot egybehangzó fohászként Istenhez, az Atyához, hogy továbbra is küldjön munkásokat Egyháza számára. Így ezen a vasárnapon a hivatás, különösen a papi-szerzetesi hivatás kerül figyelmünk középpontjába. A feladatunk, hogy ki - ki elgondolkodjon saját hivatásán, és azokon a feladatokon, amelyek ebből fakadnak.
Ebben a hivatásból vállat életformában maga az Úr Jézus a példaképünk. „Én vagyok a jó Pásztor, ismerem juhaimat és juhaim ismernek engem.
A jó pásztorról hallva szemünkbe ötlik a megszokott kép, amint Krisztus vállára veszi elveszett báránykáját, s viszi vissza a nyájhoz. Eszünkbe jut a 22. zsoltár, amely a maga nemében irodalmi remekmű is: "Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet. Ha sötét völgyben járok is nem félek a bajtól, hisz te velem vagy."
Mit jelent számunkra a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél? Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot, amelyben tudatában vagyunk annak, hogy Jézus hozzánk tartozik, mi pedig Őhozzá, ezért megbízhatunk benne. „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem… senki nem ragadhatja ki őket kezemből.” Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak nevezi, akiket az Atya rá bízott, és akiket ismer. Egy apa vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi. Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál.
Ha él bennünk az a vágy, hogy jó papjaink, jó szerzeteseink legyenek akkor saját keresztény hivatásunkat kell komolyan vennünk és azt a feladatot amivel a gondviselő Isten bízott meg.
Nagy feladat hárul a papokra, szerzetesekre, mert a fiatalok az ő életüket látva kedvet kellene, hogy kapjanak az evangélium követésére. Bennünk az evangélium örvendező szolgáit kellene, hogy lássák. A szentatya ezt mondja: „Ne hiányozzanak tehát buzgó papok, akik „útitársként” tudják kísérni a fiatalokat, tudnak segíteni nekik felismerni – az élet gyakran kanyargós és sötét útján – Krisztust, az Utat, az Igazságot és Életet (vö. Jn 14,6); és evangéliumi bátorsággal tudják megmutatni nekik Isten, a keresztény közösség és a testvérek szolgálatának szépségét.”
Ugyanakkor „a probléma, hogy van-e elegendő pap, közelről érint minden hívőt” – hangsúlyozta annak idején VI Pál a pápa. Ezért nagy szükség van a keresztény házasokra, akik komolyan élik a keresztény életet. Úgy hogy valóban figyelnek az Egyház tanítására, részt vesznek annak életébe, nyitottak a szegények iránt, gyrmekeiknek jó nevelője. Az ilyen család alkalmas arra, hogy papi és szerzetesi hivatások szülessenek benne, körülötte.
A hivatások kibontakozásában nagy szerepe van a tanároknak, hitoktatóknak, akik komolyan veszik a nevelői feladatukat, mert ők a Szent Lélek munkatársai. Figyelmes, gondos munkájukkal elősegítik a Szentlélek munkáját, a kegyelem csirájának szárba szökkenését. A nevelőknek bátorítaniuk kell a fiatalokat, hogy legyőzhessék az élet néha mostoha kihívásait. Úgy kell alakítaniuk érzelem világukat, hogy abban gyökeret verhessen a hivatás csirája.
Ma a hivatások vasárnapján legyen vizsgálódásunk tárgya, hogy Isten iránti szeretetből mennyire vállaljuk a keresztény életet, azt a feladatot, amelynek elvégzése kötelességünk, – és mit teszünk azért, hogy másokban is megérlelődjön annak a hivatásnak a kegyelme amellyel Isten ajándékoz meg?
Ámen
F. F.