Jn
10,31-42
A mai evangéliumban Jézust meg akarják
kövezni ellenfelei.
Az előzőekben Jézus az Atyával való
kapcsolatáról beszélt, majd kijelentette: "Én és az Atya egy vagyunk"
(Jn 10,30). E kijelentését a zsidók istenkáromlásnak vagy önistenítésnek
vették, ezért tör fel belőlük a megkövezés szándéka.
Indulatukat látván és szándékukat
felismervén Jézus azt kérdezi tőlük, hogy melyik jócselekedetéért akarják őt
megkövezni? Válaszukban a zsidók megfogalmazzák az istenkáromlás vádját, amely
a mózesi törvény szerint valóban halálbüntetést érdemelt.
Válaszuk azért érdekes, mert megérzik
ugyan Jézus kijelentésének súlyát, de cselekedeteinek, azaz mindazoknak a
jótetteknek, amelyeket a mennyei Atya segítségével tesz semmilyen jelentőséget
nem tulajdonítanak. Márpedig Jézus rendkívüli cselekedetei azt igazolják, hogy
ő valóban az Isten küldötte, aki olyan hatalommal rendelkezik, amelynek
egyetlen ember sincs birtokában.
Jézus cselekedeteire hivatkozik, mint
hitet ébresztő jelekre: "Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek
nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a
tetteknek."
E szavak alapján a hit kettős
vonatkozásával találkozunk. A hit egyrészt azt jelenti, hogy elfogadjuk Jézust,
mint a mennyei Atya küldöttét, másrészt hisszük, elfogadjuk azt, amit önmagáról
állít, illetve amit cselekedetei bizonyítanak. Az Atya és a Fiú egységét Jézus
cselekedetei alapján érthetjük meg.
