2016. október 8., szombat

Évközi 28. vasárnap



Évközi 28. vasárnap

Bevezetés
A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi szakasz, Lukács evangéliumának egyik gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire igaz ma is! Mondjuk, embertársainkra vonatkoztatva, És ha magunkra vonatkoztatjuk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia
Urunk! Tudjuk, hogy mindent Neked köszönhetünk, és mi mégsem mondunk hálát Neked. Uram irgalmazz!
Urunk! A rólunk gondoskodó vezetőinkről nem mondunk soha elismerő, csak kritizáló szavakat. Krisztus kegyelmezz!
Urunk!  Családunkban csak ritkán mondunk köszönetet hitvesünknek, gyermekeinknek és szüleinknek. Uram irgalmazz!

Evangélium után
A tíz leprás lelke mélyéből tört fel az esdeklés: "Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" S mi mást tehetett volna az irgalmas szívű Krisztus, minthogy meglátta szánalmas sebeiket, átérezve fájdalmaikat, kivetettségüket és azt a szomorú jövőt, amely rájuk várt, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik, egyre nyomorultabbak lesznek, segítségükre, megmentésükre sietett.
"Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: "Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak." S mentek, nem gyógyultan, de a gyógyulás reményével, és útközben megtisztultak. Leprájuk elmúlt! Eltorzult arcuk kisimult, sebeik nyomtalanul begyógyultak. A réveteg tekintetek újra mosolyra változtak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament. Hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt". Érdekes. A bajban egyek voltak, de a hálában már nem. Kiújult bennük is a vallási ellentét, s szétváltak útjaik.
A farizeustól aztán nem várta volna senki, hogy visszamenjen Jézushoz. És éppen őbenne győzött a hála érzése, visszament, hogy megköszönje Jézusnak a visszanyert egészséget. Ő tudta, hogy mi a betegség és milyen drága kincs az egészség! S azt is tudta, kinek köszönheti a gyógyulást. Visszament Jézushoz. Leborult előtte, és nagy hangon dicsőítette az Istent.
Vajon mi indította őt arra, hogy megtisztulása után hálát mondjon Jézusnak?
Biztos, hogy nem a jó neveltetése, nem valami beidegződés, vagy szokás. Inkább arra kell gondolnunk, ő észrevette, hogy csoda történt vele, nemcsak a bőrén, de vele. Benne.
Jézus elfogadta őt, emberszámba vette, megszerette. Eddig leprás volt, kitaszított, akit esetleg szántak, sajnáltak, most pedig valaki segített rajta, fölemelte, a magáénak ismerte.
A többi leprásnak nem maradt ideje arra, hogy fölismerje, arra, hogy "megdöbbenjen". Várta őket az élet, a társadalom, a szórakozás. A család, a nagy lehetőség, aminek hiányában telt eddigi életük.
A visszatérő viszont rádöbbent, és döntött, mint a tékozló fiú: visszamegyek atyámhoz! Mert az élet kulcsa, egyetlen mozgatórugója, hajtóereje, értelme csak ez lehet: valakié lettem, valakinek kellettem. Isten szeret engem, s átölelt engem.
"Hol maradt a többi kilenc?" Hallatszik Jézus számon kérő, viszszaváró, gondoskodó kérdése.
Csak a visszatért szamaritánus hallhatta. S számára ez maga a beteljesedés volt: fölszabadítás, föloldozás: "Kelj föl, menj, hited meggyógyított téged!" Igaz, hogy a többi kilenc is megtisztult, de csak ez az egyetlen gyógyult meg igazán! Az igazi gyógyuláshoz szükséges a hálaadás!
Figyeljük csak meg, a szent-misében az Úrfelmutatás után, az istentiszteletünk csúcspontján mit imádkozik az Egyház: "Hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked". Emellé oda kívánkozik az összes kegyhelyen elhelyezett valamennyi hálatábla, az emberi köszönetnyilvánítás megannyi szerény jele.
Annak idején közel kéthónapos betegségem után, mikor a mentők letettek a szobámba, első utam a kápolnába vezetett, hogy hálát adjak az Úrnak, csodás gyógyulásomért. És bizony, hosszú idő telt el, míg járni tudtam, és eljutottam azokhoz, akik Jézusnak a jobbkeze, s akik által gyógyítja ma Jézus a betegeket. A nővérek azt mondták, hogy nem szoktak a gyógyult betegek visszatérni. Nekem is erőt kellett vennem magamon.
Mondanom sem kell, hogy Urunk Jézus Krisztus nem önmagáért kérte számon a hálát. Csak rá akart mutatni arra, hogy az embernek vannak olyan kötelességei is, amiket a törvény nem ír elő. Ilyen a hála is! Azután meg ő ismeri az emberi szívet és tudja, hogy akiben nem él a hála lelkülete, az boldog nem lehet.
Tapasztalatból tudjuk, hogy nincs általánosabb bűn, mint a hálátlanság. Pedig mindenkor van másoknak nagyon sok köszönnivalónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Bennünket ugyanis olyannak teremtett az Úr Isten, hogy állandó jelleggel egymásra legyünk utalva. Egymás munkája, emberi magatartása, sokszoros segítsége nélkül létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban is elismerni a realitást: állandóan sok köszönnivalónk van egymásnak.
Csak a múltjára hajló, a jótéteményekre emlékező ember lelkében fakad fel a hála érzése. S annak felismeréséből születik és erősödik, hogy ajándékok sorozata az életünk. Létünk minden pillanata és tartozéka a jó Istentől kapott ajándék. Semmi mással nem fizethetünk érte csak folytonos hálaadással és köszönettel.
Valóban méltó és igazságos, hogy mindig és mindenütt, de legfőképpen itt a templomban hálát adjunk Urunknak, Istenünknek.

Ámen.