Karácsony másnapja. 2019
Bevezetés
Karácsony kettős ünnep. Az első
nap, Jézus születésének, második nap pedig, az első vértanúnak, Istvánnak az
ünnepe. Látszólag, mintha ellentétben állnának egymással. Itt élet, ott halál.
Ám a hit szemével szemlélve, hamarosan eloszlik az ellentét. István halála
ugyanis nem csupán földi élete végét, hanem egy új élet születését is
jelentette. István nyitva látta az eget és ezt ezért láthatta, mert a Betlehemi
Gyermek megnyitotta előttünk.
Észrevesszük e mi a két születés
közötti kapcsolatot? Jézus e világra és az ember örök életre való szültés
közötti kapcsolatot: Vizsgál-juk meg lelkiismeretünket!
Kirie litánia
Urunk Jézus Krisztus! Te
mondottad: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért. Valóban azoknak
tarjuk mi őket? Uram ir-galmazz.
Mit teszünk mi napjaink üldözött
keresztényeinek sokaságért. Krisztus kegyelmezz.
Hiszünk mi abban, hogy a keresztények
kiontott vére a keresz-ténység magva? Uram irgalmazz!
Evangélium után
"A kövek
beszélnek"
Milyen szomorú szerep hárul a
kövekre nemegyszer a történelem folyamán. Még a Szentírásban is sokszor csak
dicstelen szerep jut nekik. A sátán is kezébe vette a köveket Júdea
sivatagában, és arra csábította Jézust, hogy változtassa át azokat kenyerekké.
Az is megtörtént, hogy Jézus
ellenségei köveket ragadtak és gyilkos szándékkal támadtak Isten küldöttjére.
Még arra is hajlandók lettek volna, hogy halálra kövezzék a házasságtörő
asszonyt.
Pedig az Isten egészen más
szerepet szánt a köveknek. Emlékezzünk a virágvasárnapi bevonulásra, amikor
Jézus ellenfelei megirigyelik a feléje kiáltott hozsannát! Kifogásukra ezt
feleli: Ha ezek az emberek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.
Vagy gondoljunk arra a jelenetre,
amikor Péter vallomást tesz Jézus istenfiúi küldetéséről, mire Ő ezt
válaszolja: Te Péter vagy és erre a sziklára építem egyházamat.
A kövek tehát ártatlanok, csak
azok a kezek a bűnösek, amelyek gyilkos szándékkal dobálják István diakónus
felé.
Nincs tragikusabb eseménye az
emberi történetnek, mint amikor kövek repülnek az igazság, a szeretet hírnökei
felé.
Megdöbbentő az emberi elvakultság,
vallási vakbuzgóság, ami nem értékeli a lelkes erőfeszítést, amely előbbre
viszi az emberiség életét. Beleragadnak, olykor önző érdekek miatt a tegnapok
sarába, és az ehhez való makacs ragaszkodással útját állják a fejlődésnek.
Ez történt az evangélium indulásakor
is. István diakónus azok közé tartozott, akik felismerték Jézus tanításának
többletét a mózesi törvényhez hasonlítva. A régi rend hívei ebben áruló,
ellenséges mozdulatot láttak és tehetetlenségükben erőszakkal akarták eldönteni
az igazságot.
Már maga a tény, hogy igaz
szavaira kövekkel válaszolnak, bizonyítja gyengeségüket. Lehet ugyan az igazság
ellen kövekkel hadakozni, csak egyet nem lehet: győzelmet aratni fölötte.
István diakónust betemethették
ugyan a kövek, de Jézus ügyét meg nem semmisíthették. Sőt azt kell mondanunk, a
kövek bosszút álltak, amiért ilyen gyilkos szerepre kárhoztatták őket.
Beépültek az Egyház alapzatába. Miként a kereszt is győzelmi jellé fényesedett,
úgy a kövek is tündöklő drágakövekké változtak a hős vértanú szeretetének
tüzében.
A Szentírás szerint az istenszeretőknek
minden a javukra válik. Az Egyházra dobált kövek is. Eltemetik az Egyház
életének hulladékait, és felöltöztetik a vértanúság szépségébe. A vértanúk,
akik Jézus ügyéért áldozták életüket, kiemelkednek sírjukból és átadják
sírjukat gyilkosaiknak. Hősi életükkel hirdetik az evangélium mindent felülmúló
értékét.
Akiért, amiért életet áldoznak,
az méltán kelti fel az emberek figyelmét. Minden vértanú odaállhat a betlehemi
barlang mellé, mert az angyalok nemcsak Isten, de az ő dicsőségüket is
hirdetik. Nincs nagyobb dicsőség, mint az igazság és szeretet ügyéért áldozni a
drága életet.
Van még egy lényeges mozzanat
István megkövezésében, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. A haldokló
vértanú követi az Úr Jézus példáját és megbocsátó szeretettel imádkozik
megkövezői-ért. Uram ne ródd fel nekik bűnül!
Igaz, hogy a nagylelkű, megbocsátó
szeretet a keresztények életében sem tudta mindig legyőzni a bosszúvágyat. Emlékezzünk
csak a megbosszulás vezérelte végzetes Első Világháború elindítására. Mégis azt
kell mondanunk: Egyházunk sohasem lehet hűtlen az evangélium alapelvéhez.
Sohasem hirdethet bosszút, hogy megtorolja legkedvesebb gyermekeinek,
vértanúinak szenvedéseit, s halálát.
Gondoljunk csak a közeljövőben
boldoggá avatandó Mindszenty bíborosra, akit cinikusan ma 70 éve tartóztattak
le a kereszténység legszentebb kettős ünnepének másnapján.
Amikor hosszú rabságából 56-ban
kiszabadult, az ország népéhez intézett első szavai között ott voltak eme
szavai is: "Szívemben nincs bosszúérzés és harag senkivel szemben
sem!"
A bosszúállás ugyanis nem erény,
főleg nem keresztény erény! Nincs rajta Isten áldása.
Az István felé repülő köveken sem
volt áldás. Az áldás mindig azokra száll, akik a hős vértanúhoz hasonlóan
megvallják Jézust az emberek előtt, akik megbocsátanak ellenségeiknek és ezzel
a krisztusi béke szent ügyét szolgálják, a békességet a földön minden jóakaratú
embernek angyali üzenet megvalósulását.
Amen
