Nagycsütörtök. A
szeretet szentsége
Jézus szenvedéstörténetét három jelképes
cselekedet vezeti be, amelyek az ő messiási küldetését, istenfiúi méltóságát és
üdvözítő szerepét mutatják be. Az első ilyen cselekedet a jeruzsálemi
bevonulás, amely tulajdonképpen a Messiás-király bevonulása a városba, erről
olvastunk a virágvasárnapi evangéliumban. A második jelképes tett a templom
megtisztítása, a kereskedők kiűzése, amelyről mind a négy evangélista beszámol,
a legrészletesebben János művében szerepel a történet. Bár ő a nyilvános
működés kezdetére teszi az esetet, Máté, Márk és Lukács írásában a jeruzsálemi
bevonulás után következik. Az Úr harmadik jelképes cselekedete az utolsó
vacsora, amelyen a kenyeret és a bort egyedülálló módon osztja meg
apostolaival. Míg az első kettő a „fél város” jelenlétében történt, az Úr
utolsó vacsorája egy meghitt, valóban baráti körben, az apostolok szűk
társaságában történt. Ebbe a társaságba, erre az eseményre hív meg minket az
Egyház a ma esti szentmisével.
Nyilvánvaló, hogy az utolsó vacsora
legjelentősebb része és legnagyobb újdonsága a hagyományos zsidó húsvéti
vacsorához képest az Oltáriszentség alapítása. Az evangélisták nem az egész
vacsora leírására törekedtek, hiszen egykori olvasóik számára ez jól ismert
volt, hanem kiemelték azt, ami egészen sajátossá tette ezt a közös étkezést. A
vacsorát Jézus nem családi körben fogyasztja el, hanem új családja, új
közössége, a tizenkét apostol körében. A kenyér és a bor felett elmondott áldás
része volt a lakomának, de Jézus új tartalmat ad ennek. A kenyeret saját testeként,
a bort pedig saját véreként adja az apostoloknak. Újszerű az is, hogy parancsa,
rendelkezése szerint cselekedetét ismételjék meg a jövőben is, de ne az
Egyiptomból való szabadulás emlékére, hanem az ő halálának és feltámadásának
emlékezetére. Jézus az Egyházra, a benne hívők közösségére bízza önmagát, hogy
jelenlétével minden korban meg tudja erősíteni övéit. Minden szentmisében ezt a
titkot, az Úr Jézus áldozatát jelenítjük meg. Nem csupán emlékezés, azaz Jézus
megváltó halálának és feltámadásának felidézése számunkra a szentmise, hanem az
Úr áldozatának jelenvalóvá tétele.
Katolikus hitünk szerint Jézus valóságosan
jelen van az Eucharisztiában, vagyis az átváltoztatott kenyérben és borban. Nem
ez az egyetlen módja az ő jelenlétének. Az Úr jelen van az Egyház hitében.
Jelen van a Szentírás Igéjében és az igehirdetésben. Jelen van a szentségekben,
amelyekben ő maga cselekszik, és jelen van a pap személyében, aki az Úr
személyében cselekedve a szentségeket kiszolgáltatja. Jézus jelen van
imádságainkban, hiszen általa szólíthatjuk meg Istent. Jelenlétének formái
közül kiemelkedik az Oltáriszentségben való jelenléte. Valóságosan jelen van az
ő testévé átváltozott kenyérben, hogy e különleges adományát szétosztva a hívők
magukhoz vehessék az Úr szent testét, ez a szentáldozás lényege. Az Úr Jézus
szeretetből áldozta fel életét és szeretetből adja nekünk önmagát az
Oltáriszentségben, a szeretet szentségében.
Ez a gondolat átvezet minket annak rövid
magyarázatához és megértéséhez, hogy miért mosta meg Jézus az utolsó vacsorán a
tanítványai lábát, ahogyan erről a mostani szentmise evangéliumában olvasunk.
Jézus cselekedetét János evangélista így vezeti be: „mivel szerette övéit, akik
a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének”, és ez a jel a lábmosás.
Megilletődve, elnémulva szemléljük Jézus tettét, s ugyanez az érzés fog el
minket, amikor holnap, nagypénteken a kereszt alatt fogunk lélekben állni.
HIS
