2014. augusztus 31., vasárnap

Állandó beosztás


2014. szeptember 1-től

Szentmise:


Szerda: 18:00


Péntek: 18:00

Vasárnap: 11:30

Gyóntatás:


Kedd: 18:00


Csütörtök: 18:00

Vasárnap: 17:45


Évközi 22. vasárnap

22. évközi vasárnap 2014. 

Bevezetés

A keresztségben Isten gyermekei lettünk, és azt a hivatást kaptuk, hogy életünkkel hasonlóvá váljunk emberségünk örök eszményképéhez, Jézus Krisztushoz. Példája nyomán oda kell adnunk önmagunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Mindezt önkéntes önmegtagadással és napi keresztjeink készséges hordozásával. Gyöngeségünkben állhatatosságot csak Istentől remélhetünk, azért esdve kérjük az Urat, hogy könyörülj rajtunk.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Jézus Krisztus, Akiben eljött hozzánk a láthatatlan Isten: Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus, Aki Véredben váltságot és szabadulást hoztál: Krisztus, ke- gyelmezz!
Jézus Krisztus, Akiben mi is Istennek tetsző élő, szent, áldozattá válhatunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

„Neki sokat kell szenvednie!” Hallottuk az imént felolvasott evangéliumi szakaszban.
Az Úr Jézus tanítványai nem tudják elfogadni ezt a tényt. Nekik más elképzelésük van a messiásról, mint Jézusnak. Ők elsősorban politikai hatalomváltásra gondolnak, amelynek ugyan része a vallásosság megreformálása, de számukra a győzelem a királyi hatalom átvételét jelentette. Ebbe az elképzelésbe nem
fért bele a szenvedés és a halál. A feltámadásra tett utalásokat pedig érthetően nem tudták értelmezni.
Amit Jézus mondott, az a ta- nítványoknak – és természetesen Péternek is – valami fatálisan rossz taktika előre vetítése volt, amelytől meg akarták óvni szeretett mesterüket, a Heródesek örökébe képzelt jövendő zsidó királyt.
Ez a vágyuk süketté tette őket. A tanítványok, Jézus egyre növekvő népszerűsége láttán, mindezeket képtelenek felfogni.
Az Úr Jézus eme kijelentése, nem egy elszólás. Az Úr Jézus tudatosan szoktatta ehhez a gondolathoz övéit. „Ettől fogva, elkezdte... mondani tanítványainak”, olvastuk az evangéliumban.
A szakaszt vizsgálva, meggondolatlanság lenne, ennek a szakasznak, csak az Úr Jézus életében betöltött helyét vizsgálni. Nagyon fontos felfigyelni arra, hogy Máté evangélista feladatának tekintette olvasóinak a kereszt botrányára való felkészítését. Világossá teszi olvasói számára, hogy nem az események véletlen tragikus egybeesése vezetett Jézus kereszt halálához, hanem ez az Úr Jézus tudatosan vállalt sorsa, küldetésének teljesítése. Az Úr Jézus gonoszság elleni küzdelmének belső logikájából következik ez a sors. A gonoszság meggyengítése, a bűn kiengesztelése csak ezen a módon lehetséges. Ebben a kérdésben nem lehet megalkudni.
Az Úr Jézus szokatlanul kemény hangon utasítja vissza Péter apostolt. Ezt mondja a későbbi szentnek és vértanúnak: „Távozz tőlem, sátán!” Hogyan mondhat ilyesmit annak a Péternek, akit egyháza legfőbb pásztorául rendelt? Hogyan mondhatott i1yesmit annak a Péternek, akire a mennyország kulcsait bízta? Nem értjük ezt az ellentmondásos magatartást.
Válaszunk megfogalmazását megkönnyíti az a körülmény, hogy Jézus is szükségesnek látta megindokolni kemény, korholó szavait: Em- beri módon és nem Isten tervei szerint gondolkozol.
Péter nem ismerte még a csak később leírt kinyilatkoztatott szavakat: „Amint egy ember által jött a halál a világba, úgy egy ember által jön az üdvösség is”. Hogy miért ilyen és miért nem más formában, az a Mennyei Atya titka marad. Mi hívő lélekkel elfogadjuk.
S ott van a mai evangélium- ban hallott, s nehezen elfogadott jézusi kijelentés: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”.
Valamikor a remeték, a középkor szentjei vezeklő övet hordtak, amely testüket kínozta. Durva darócöv volt ez, és sok szent még szögekkel „ékesítette”, és ezt a fájdalmat ajánlották föl Krisztusnak. Még én is, társaimmal együtt, a kezdet kezdetén, hetente háromszor korbácsoltam magam ezzel a korbáccsal.
Ma már idegen ilyesmi tőlünk. Ma már nem kell – a múltban sem kellett – ilyen önsanyargatásokat végeznie senkinek sem azért, hogy Krisztusnak a mai evangéliumban hallott szavait teljesíthesse. Elég – sok esetben túlontúl is – azoknak a kereszteknek a felvétele, amit a mindennapi élet rak vállainkra. Elegendő, ha azokat a fájdalmakat viseljük el, amikben, egy-egy betegségben van részünk.
Az Úr Jézus sohasem kért és kér rendkívüli dolgokat követőitől. Ma sem kér. Ma is csak a hitvalló keresztény élettel járó kereszteknek a felvételét kéri. Ma a keresztény becsület, a lelkiismeretesen teljesített kötelesség, a szépen elvégzett munka, a tisztességes tanulás keresztének a felvételét kéri e szavakkal: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen.”
Lelkiismeretesen teljesíteni a kötelességeket, szépen végezni a munkát, komolyan tanulni és tanítani, rendszeresen járni a szentmisére, ezek azok a keresztek, amelyeket föl kell vennünk, és Krisztussal együtt kell hordanunk.
Van-e értékesebb önmegtagadás és kereszthordozás, mint amikor a szülő lemond a szórakozásról, hogy gyermekeivel foglalkozzék, idejét és energiáját odaajándékozza nekik?
Vegyük fel naponta a ránk bízottakkal, szeretteinkkel való szeretetteljes foglalkozás keresztjét. Vegyük fel a testileg-lelkileg leépülő szülőről, hitvesről történő szeretetteljes gondoskodás keresztjét.
És vegyük fel az embertestvérekkel való együttélésből adódó mindennapos kereszteket is! Így, egymás türelemmel való elviselésével, teljesítjük Jézus Krisztus nagy parancsát, a szeretet parancsát. Így leszünk mi valamennyien kereszthordozó krisztuskövetők.
Ámen.
F. F. 

Jászboldogháza - Emléktábla avatás - 2014. augusztus 30.


Emléktábla avatás

(Boldogháza, 2014. augusztus 30)


Kedves Földijeim!
Szeretettel köszöntöm minden kedves földimet. Különösen is azokat, akik ezt a találkozást létrehozták.
Név szerint is Veliczky Józsefnét, és Besenyi Vendelt, aki lelke ennek az összejövetelnek.
Hol vagytok Ti régi játszótársak?... Merre sodort az élet benneteket... gondoltok-e néha Szülőfalutokra – Kicsi Hazánkra.
Igen. Gondolunk. Ezt tesszük most is. Ezt teszem én is.
Hiszen itt születtem én, a közút és a vasút kereszteződésénél levő váltókezelői házban, jó 84 évvel ezelőtt.
Itt jártam a Tápiógyörgye felé vezető út első kereszteződésénél, a jobb oldali szögletében fekvő iskola első négy osztályában, Vénusz Mária tanítónő és Vitárius Endre igazgató idején.

Itt, ebbe a templomba jártam minden vasárnap szentmisére.

Itt ministráltam testvéreimmel négyesben, külső, ill. belső ministránsként. Itt kaptam a hívatásomhoz az első indításokat, Pelbárt atyától.

Itt mondtam 61 évvel ezelőtt, szinte napra pontosan a második

elsőmisémet. – Az elsőt a jászberényi barátok templomában, amelyhez oly sok szép emlék fűződik szeráfi kollégista időmből.
És idejárt a nagynevű jó vértanú atya, Szaléz atya is, meg Pelbárt atya is.
Kik is voltak ők?
Előbb Szaléz atyáról. Egy szegedi cipészmester fia. Az Úr értékes talentumokkal ajándékozta meg őt, amiket már gyermek-korában kamatoztatott és az Úr ferences hivatással ajándékozta meg. Ferences pappá lett, és nem is akár-milyenné.
Temperamentumos, forradalmár lelkületű, vehemens, tüzes szónok volt. Igen erősen foglalkoztatták a szociális kérdések. Éles szavakkal szólt a magyar társadalom erkölcsi és anyagi nyomoráról.
Távlatokban gondolkodó, széles látókörű pap volt. Igen erősen foglalkoztatták a szociális kérdések. Beszédében, (ebben a füzetben is olvashatók jó néhány) ilyen szavak szerepelnek: Vak az egész világ, a lélek pedig koldus! Élelem tengerbe-süllyesztése és éhség világszerte. Pincelakások, földkunyhók, nyomortanyák és luxuspaloták világszerte.
Ez a nagy műveltséggel rendelkező, több nyelven beszélő ferences, szívesen misézett a Klébersberg Kunó féle tanyai iskolákban létesített kápolnákban is. Így a jászberényi tanyavilág templomaiban is. Itt Boldogházán is. Legkisebb testvéremet is ő keresztelte. Beszédvázlataiból idézek most egy sort: Jászberényi nyomortanyák! Ó, testvéreim, adjatok csak nekem 30 ezer szoknyát, kabátot, nadrágot, cipőt... hiszen ennyien, 30 ezren éltek e városban. Adjatok csak évente 1-1 pengőt és olyan szeretet csodát teszek szegényeinkkel, hogy ránk bámul az egész világ!
Tudjuk, hogy ezek miatt hamarosan éles ellentétbe került a helyi apátplébánossal, aki kérte a rendfőnöktől Szaléz atya Jászberényből való
eltávolítását. Sőt nem sokkal később az országból is. A rendi vezető 1937-ben Amerikába küldte missziós lelkésznek.
Öt évet töltött Amerikában, azonban itt sem tétlenkedett. Írt, s buzdított. Szinte valamennyi amerikai magyar nyelvű újságba írt. Nem szerette Amerikát. „Idegennek, otthontalannak érzem magam. Kevés itt a lélek, kevés itt a szellem.” Írta egyik hazai rendtársának.
Mindig visszavágyott szülő-földjére, s a háború kitörése után, mikor mások menekültek az országból, ő az utolsó pillanatban hazaindult. 1942 januárjában az utolsó Európába induló személyszállító hajóval hazatért.
Visszatérve 1942–44-ig Debrecenben volt házfőnök, ahol részt vett a zsidók mentésében.
A háború után az ifjúsággal való foglalkozást tartotta a legfontosabb feladatának. Megalapította a katolikus valláserkölcsi alapon működő Keresztény Demokratikus Ifjú-sági Munkaközösséget.
A közösség nagy sikerrel működött. Erről maga Szaléz atya letartóztatása előtt tíz nappal ezt írta az Amerikában élő rendi testvérének: „Nekem is van itt hatalmas ifjúsági szervezetem. Minden vasárnap van közös kultúrnapunk, melyen 300-400, néha 500-600 fiú és leány vesz részt. Olyan vitaestjeink vannak, hogy csak úgy porzanak bele a falak. Kérek részünkre sok imát.”
Az ifjúsággal való foglalkozása miatt beidézték a gyöngyösi rendőr főkapitányságra. Ott bátran kijelentette, az őt megfenyegetőknek, hogy az egyház elsődleges joga és kötelessége a fiatalok erkölcsi életre való nevelése. E szavakkal: „Kereszténységünk és magyarságunk egyaránt szent nekünk, s ezeknek az értékeknek a védelmében mindenre készek vagyunk.”
Féltek tőle a kommunista vezetők, s Szaléz atya elnémítása első-rendű feladatukká vált.
1946. április 28-án, Húsvét vasárnapján Szaléz atyát több tucat fiatallal együtt elhurcolták. A Szaléz atya elleni fellépéshez azt hozták fel ürügyül, hogy néhány fiatal fiú a városban garázdálkodó szovjet katonák ellen merényleteket követett el, és Szaléz atya feloldozta vétkük alól.
Sok koholt vádat hoztak fel ellene. A vallatás során kegyetlenül, válogatott módon megkínozták. Egyik levéltári kutató közölte velem, hogy az egyik vallatásakor úgy megkínozták, hogy nem tudott talpra áll-ni és kínzói ölben vitték ki és dobták a priccsre. De a gyónási titkot nem árulta el. Ezért tiszteljük őt a gyónási titok vértanújaként.
Amikor a kommunista újság-íróknak bemutatták őket, a feljegyzések szerint: „sápadt, elgyötört emberek tántorogtak be a szobába. A csoport élén Szaléz atya állt. Reverendája sárosan, gyűrötten lötyögött testén. Arcán ökölnyi kék foltok éktelenkedtek, szája bal sarkán vér szivárgott. Tele volt sérülésekkel. A serdülő fiúk úgy álltak ott, mint egy tucat megszeppent apróság”.
A túlzásba vitt kínzások miatt elszállt a látványos, világraszóló ki-rakatper lehetősége. A megkínzottakkal nem tudtak eljátszatni egy ki-rakatpert. A magyar hatóságok átadták őket a szovjet ítélőbíróságnak.
A szovjetek nem haboztak, hamar kimondták az ítéleteket mindegyikre. És az ítélet kimondása után valamennyien a Szovjet Hadbíróság börtönében várták további sorsukat. A sopronkőhidai börtön volt az oroszok közép európai gyűjtőtelepe és börtöne. (Itt) Egy nagy, tágas cellában helyezték el a kényszer-
munkára ítélteket. Külön a szomszéd cellában voltak a halálra ítéltek. Velük a kályhacső nyílásán lehetett beszélgetni. Szaléz atya szólalt meg először. Mindegyiküktől elbúcsúzott, haragmentesen megbocsátva valamennyinek és így várta kivégzését, Isten akaratában megnyugodva. Kérte, hogy reá se gondoljon senki se haraggal, hiszen mindenki tudja, milyen rettenetes kínzásokon kellett keresztülesnie és belőle csak azt tudták kicsikarni, ami elsősorban saját magára volt terhelő. Szavait papi áldásával fejezte be.
Az ítéletet, a golyó általi ki-végzést, 1946. december 10-én hajtották végre. Legyen élete példakép számunkra és ő pedig legyen mielőbb boldoggá avatott.
És most Pelbárt atyáról
Gyermekkoromtól fogva összenőttem a ferencesekkel. Itt, a köz- igazgatásilag Jászberényhez tartozó Boldogházán születettem, „a városból jártak ki a ferencesek misézni. Vonattal érkeztek, édesapám vasutas volt, s míg visszafelé várakozni kel-lett a vonatra, betértek hozzánk. Sokan voltunk testvérek, eljátszadoztak velünk. Az egyik vasárnap délután Lukács Pelbárt atya a harmad-rendieknek tartott ájtatosságot. Olyan szuggesztív, tüzes, lelkes beszéddel ecsetelte, hogy mint öleli át, csókolja meg Szent Ferenc a bélpoklost és adja oda a bélpoklosnak előkelő palástját, amely olyan hatással volt rám, és elhatároztam, hogy ha felnövök én is ilyen ferences leszek.
Közlekedési problémák miatt gyakran voltam bentlakó a Jászberényi Szeráfi Kollégiumban.
Pelbárt atya ott helyettes magiszter volt. A nevelésben a szeretet volt a vezérelve. Sokoldalúan foglalkozott a kollégistákkal. Pergős kollégista indulót szerkesztett, japán himnusz: „Napkeleti vizeken hömpölyög az ár” dallamára, amelynek szövegéből már csak ilyen töredékek élnek bennem: „óh, Szent Ferenc atyánk a harcban segíts, zengje a nap himnuszát derűs életünk” és még a refrén: „Szent Ferenc atyánkért meghalunk, ha kell!”
Szerette a fiatalokat és a fiatalok is rajongtak érte. Ezért az előjárok, bölcs előrelátásából a háború után áthelyezték Hatvanba. Mesélték, hogy mily eredményesen foglalkozott Hatvanban, a gyöngyösi magiszter atyával, Kiss Szaléz atyával, összehangoltan, a katolikus fiatalokkal, azok szervezésében. Közös eszme fűtötte őket, amit Szaléz atyáról szólva már idéztem.
Itt is hamar ismertté és szere-tetté lett. A fiatalokkal igen hatásosan foglalkozott. Szaléz atyával együtt építették az országos katolikus ifjúsági mozgalmat, a KEDIM-et. Ezért őt is letartoztatták 1946 májusának elején.
A hírhedt Andrássy út 60-ba szállították. S megkezdték a vallatásokat és kínzásokat. A vallatások és kínzások éjszaka történtek. A kihallgatás azzal kezdődött, hogy odaállították egy fal elé a letartoztatott. A fal üvegszilánkokkal volt beszórva, és hátulról hatalmas reflektor világította meg. Ha az ember nyitva tartotta a szemét, teljesen elvakult. Láb-ujjhegyre kellett állni, a két kart kitartva. A szemet tilos volt becsukni. Mondani sem kell, hogy egy óra alatt kimerül az ember és összeesik. Aztán egy vödör hideg vizet loccsantottak a megkínzott nyakába. Ettől visszanyerte eszméletét és kezdődött elölről minden.
Több esetben előfordult, hogy ha nem tört meg a fogva tartott, le-dobták az emeletről, és az illető szörnyethalt az udvar kövezetén. (Reggelre, persze, mindig eltűntették a nyomokat.)

Végül a magyar hatóságok átadták a letartozottakat szovjeteknek. Átvitték őket a Vilma körútra a szovjet hadbíróságra. Ott, alapos megdolgozás után, ruszin tolmács közvetítésével felolvasták a fogvatartottak elleni vádakat. Majd következtek az újbóli kínzások, és az aláírások. Aki nem írta alá, annak azt mondotta a vallató, hogy majd odateszek egy keresztet én, azzal a megjegyzéssel, hogy az illető analfabéta.
A Vilma körútról Sopronkőhidára vitték a letartóztatottakat vagonokban az ítélet meghozatalára és kihirdetésre. Az elítélteket két csoportba, kényszermunkára, illetve halálra ítélték. A halálraítélteket többé nem látták. Szaléz atyát sok fiatallal együtt halálra ítélték. Pelbárt atyát sokakkal együtt, kényszermunkára.
A kivégzetteket lepedővel leterítették, kivitték őket az erdőbe, és ott valahol elföldelték.
A kényszermunkára ítélteket, 1900 rabot, 90-esével bevagonírozták. Összekötözve, embertelen körülmények között Lembergbe szállították őket. A halottakat Kb. 100 km-ként, a kinyitott vagonajtóhoz vitték társaik, az őrök kihúzták a vagonokból, a hóra dobták és a vonat továbbhaladása után a vasutasok eltakarították.
Lembergben újból szortírozták őket. Az orvos megvizsgálta őket munkabírás szemszögéből, és vörös festékkel megjelölt minden rabot a hátsó részén. A politikai foglyokat Finn Karéliába, a Ladoga tó melletti gulágra vitték. Megérkezésükig, közülük 10 vagonnyi, 800 rab halt meg. Az odaszállítottak közt 210 volt a magyar. Amikor, 5 év múlva felszámolták már csak 3 volt élő.
Itt, fakitermeléssel, farönkök kiásásával, hordásával, fűrészelésével, vagonokba rakásával dolgoztatták a rabokat. Élelmük jól kimérve, csalánleves és száraz, fekete, sárszerű kenyér volt. Így raboskodott, dolgozott szörnyű körülmények között Pelbárt atya. Télvíz idején egyre jobban legyengülve. A 40 fokos hidegben, rongyos ruhában dolgozó Pelbárt atyának egy ortodox pap dobott oda egy még használható melegebb kabátot. És esténként, az egyre fogyó rabok, keresztények és nem keresztények együtt imádkozták a zsidó rabbival a rózsafűzért, kérték, a Szűzanyát, hogy imádkozzon értük, most és haláluk óráján. És a „Most segíts meg Mária imát is.
Pelbárt atya hihetetlenül legyengülve, több napon át szenvedve, nyelni sem tudott, a vértanúk koronájával, 1948. április 18-án lépett át az örökkévalóságba. Nyugodjék békében. És legyen mielőbb a boldoggá avatottak karában. Ámen
Imádkozzunk boldoggá avatásukért.
Dr. Frajka Félix 

2014. augusztus 29., péntek

Keresztelő Szent János vértanúsága


Keresztelő Szent János vértanúsága. 2014. augusztus 29.

Bevezetés

Ezen a napon arra emlékezünk, hogy Heródes Antipasz lefejeztette Jánost Kr. u. 29-ben, Szalóme táncáért. Mint ismeretes, Heródes együtt élt testvére feleségével, Heródiással, aki elszökött Rómából férjétől, hogy a király, Heródes mellett fényben, pompában élhessen. Lánya a már kissé kapatos vendégsereg előtt táncával mindenkit elbűvölt. Az alkoholmámorban tetszelgő király bármit hajlandó volt jutalmul adni a lánynak táncáért. Az anyja tanácsára János fejét kérte. Megkapta.… (Mk 6, 21-28)
Keleten már az 5. században megülték ezt az ünnepet. Valószínűleg ezen a napon volt a szamariai Sebasztében Szent János templomának a búcsú napja. A magyar hagyomány a mohácsi vész napjával összekapcsolva emlékezik „Nyaka-vágó János” ünnepére. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy méltóképpen ünnepelhessünk.

Elmélkedés. Mk 6,17-29

Tudjuk, hogy Keresztelő Szent János a Megváltó előfutára megtérést és bűnbánatot hirdetett a hozzá sereglő népnek a Jordán folyó partján. Ennek híre, sőt az ő személyes megtérésére történő felszólítás eljutott Heródes Antipaszhoz is. Mint ismeretes, Heródes együtt élt testvére feleségével, Heródiással, aki elszökött Rómából törvényes férjétől, hogy a negyedes fejedelem, a király mellett fényben, pompában élhessen.
Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térben igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban ő sem tudta kivonni magát. Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt-tengertől keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpen nem is ő, hanem felesége, Heródiás érezte sérelmesnek bűnös viszonyuk nyilvánosság előtti elítélését. Csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg eltetesse az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szalóménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyűséges ajándékot követeljen tőle: a rab János fejét (Mk 6,17-- 29).
Aktualizáljuk az eseményt, és vonjunk le belőle magunk számára tanulságokat.
Ha vannak olyan Keresztelő Szent Jánoshoz hasonló emberek a környezetünkben, akik jóakarattal, s javunkat akarva, hibáinkra, vétkeinkre mernek figyelmeztetni minket, fogadjuk őket áldásként – ha sokszor nehéz is! Meg nem hallgatásukkal, elhallgattatásukkal csak a lelkiismeretünket próbáljuk altatni. Látszólag nekik ártunk – mint ahogy Heródes is megkötöztette a börtönben Keresztelő Jánost, aztán pedig lefejeztette –, de valójában a saját lelkiismeretünket altatjuk el, magunknak ártunk, megmaradunk bűneinkben, és lelkünk kietlen pusztasággá válik. De a pusztában kiáltó szó nem hal el végleg. Állandóan hangzik felénk: Készítsétek az Úr útját!

F. F. 

2014. augusztus 24., vasárnap

Évközi 21. vasárnap

21. évközi vasárnap 2014.

Bevezetés
A mai évközi 21. vasárnap evangéliumában hangzik el Jézus ajkáról az ismert kérdés: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Természetes folyamat, hogy a korral, ismereteink gyarapodásával, gazdagodik a Jézusról alkotott ismeretünk is.
S erősödik, s mélyül a Benne való hitünk. Valóban? S bennünk is? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia
Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élő Isten Fia! Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Út, az Igazság és az Élet! Krisztus kegyelmezz! Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élet és a Feltámadás! Uram irgalmazz!


Evangélium után
Az évközi huszonegyedik vasárnap evangéliumi szakasza jól ismert történést beszél el: Péter megvallja, hogy Jézus az Isten fia; a Megváltó pedig kimondja azon szavakat, amelyek a katolikus egyházban különös jelentőségre és fontosságra tettek szert: Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat.
Talán éppen az a tény, hogy számunkra katolikusok számára oly fontosak a péteri szolgálat egyik bibliai megalapozását jelentő sorok, sokszor igen kevés figyelmet szentelünk a párbeszéd első felének. Épp ezért először most ehhez a kérdéshez „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”szeretnénk gondolatainkat fűzni.
Miért tette fel Jézus e kérdést? Azért tette fel és teszi fel, hogy maguk a barátai döbbenjenek rá valódi énjére. Ők mondják ki a nevét.
És próbálkoztak. Jeremiás, Illés, a nemrég kivégzett Keresztelő János. Mi mit tudnánk felsorolni? Napjainkban? Hány kötet telne meg, ha leírnánk, mit tartottak felőle filozófusok, teológusok, tudósok, a barátai, ellenségei, a köznép évszázadokon át? És most? Érdemes mindannyiunknak végiggondolni csak azokat a feltevéseket, amelyekről olvastunk vagy hallottunk. Állították róla. Hogy világbarát, borissza ember. Mások, hogy világgyűlölő. Forradalmár. Korának proletár vértanúja. Rajongó. Mítosz a mítoszok között. Képzelt isten az istenek társaságában. Ember, csak ember! Az elmúlt ötven évben a kérdésre állandó „csalhatatlan s tudományos” válasz volt, hogy nem is létezett. A hit Krisztusához hasonló történeti személy nem létezett!
Jézus kérdésére, találgatás volt a válasz.
Azután jött újabb kérdése barátaihoz: „Ti pedig kinek tartotok engem?” Döbbent csend. Érezték, ez döntő, ez húsba-vérbe vágó. Nem a kérdés, a válasz sem, hanem a tény: hogyan viszonyulnak az Emberfiához?! S akkor a kérdés pillanatában világosság gyúl Péter apostolban. Kiáltva vallja:
„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Az örök élet igéi nálad vannak és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy az Isten szentje!”
A felismerés nyilván meglepte a társakat, sőt magát Pétert is, hiszen aki előttük állt s kérdezett szelíden, az Emberfia, az Ember, aki testében Istent rejt, az Isten, aki istenségét emberi testbe burkolta.
Péter nem tévedett! Maga Jézus erősíti meg hitvallásában: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér jelentette ki ezt neked, hanem Atyám, aki a mennyekben van.”
A jézusi kérdés: kinek tartják... Ti pedig kinek tartotok... minden kor minden embere felé elhangzik. Legszemélyesebben: Te kinek tartasz engem?
A válasz sorsdöntő.
Érdekünkben hangzik föl szívünk legmélyén, tudatalatti világunk ősmélységében, ember- és istenkereső gyötrelmes és boldogító ösztönünkben.
Miattam kérdi, miattad kérdi, miattunk kérdi.
Te kinek tartasz engem?
Nekünk, Jézus Krisztusban hívőknek? Sokkal több, mint egy dogmatikai

definíció a teológus számára, több mint egy fantasztikus regényhős a regényírónak, több mint egy kiaknázhatatlan történelmi személy a történésznek. Több mint egy olyan személy, akiről szenzációs dolgokat, kuriózumokat írhat az újságíró. Több mint egy rendkívüli személyiség. Számunkra Jézus a mi életünk és halálunk.
Mi hívő keresztények hálát adunk a jó Istennek azért, hogy megismerhettük Jézus Krisztust, s az ő tanítását. S ezért a mi válaszunk megegyezik Péter apostol válaszával: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”
T. Térjünk most át a párbeszéd másik felére. Pétert ez a Jézus Krisztusban való hite tette olyan sziklává, amelyre épül az elpusztíthatatlan krisztusi mű. Az Egyház Jézus szavaival: „Te Péter vagy, azaz szikla, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta soha”.
A századok során sokféle támadás érte, sok vihar ostromolta sziklára épült Egyházunkat. Hogy mégsem győzték le a pokol erői, ennek titka abban keresendő, hogy isteni erő biztosítja a szikla szilárdságát.
Támadták egyházunkat katonai erővel, a pénz hatalmával, a hamis tudomány eszközeivel, a médiumok segítségével. De mindhiába! A Szikla állt, és állni fog!
Jézus sziklának nevezte Pétert.
Ennek hallatán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon minket minek nevezne? Széltől, közszellemtől ingatott nádnak, kiszáradt gyümölcsfának, útszélre esett magnak, hamis sáfárnak, akik elherdáljuk örökségét?
Nem az a fontos, mit mondanak rólunk az emberek, hanem hogyan vélekedik életünkről Jézus. Mi is sziklák lehetünk, és bárcsak minél többen lennének azok, akiket Jézus sziklának nevezhet, akikre ma építheti azt az Egyházát, itt magyar földön, amelyen a pokol kapui sem vesznek erőt sohasem.
Ámen
F. F.

2014. augusztus 19., kedd

Szent István király ünnepe


Szent István király ünnepe 2014.

Bevezető
A mai nap, legnagyobb nemzeti ünnepünkön, Államalapító Szent Királyunkra, Szent István királyra, és a kezdetekre emlékezünk. Arra az útra, amelyen a Szent Király indította el nemzetünket, és amelyen ma is, nekünk is, járnunk kell, ha biztonságban, békében és boldogságban akarunk élni itt, őseink vérével öntözött drága szent hazánkban
Vajon ezen az úton járunk-e mi? Vizsgáljuk meg lekiismeretünket.

Kirie litánia
Urunk Jézus! Bocsásd meg nemzetünk fennmaradása iránti közömbösségünket! Uram, irgalmazz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem őriztük hitelesen keresztény hitünket. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus! Add kegyelmedet, hogy minden magyar hűen őrizze a Szent Istváni örökséget. Uram, Irgalmazz!


Evangélium után
Minden nemzet életében komoly összetartó erő a közös kultúra és a múltba néző emlékezés. A történelmi sors, a dicsőséges és fájdalmas események emlékezete nélkül üres lélekkel állnánk a jelen és a jövő kihívásai előtt. Ezért legfőképpen nemzeti ünnepeinken kívánatos ez a visszapillantás, amikor immár „egy ezredév néz ránk ítélő szemmel” (Petőfi).
Ez a vizsgáztató szempár a mai ünnepen első királyunk, Szent István arcáról tekint reánk. Az Ő szellemét kell megidéznünk, aki élet-művével hirdeti megmaradásunk fel-tételeit.
Mindig nagy ajándék és áldás egy népnek, ha hiteles vezető kerül az élre. Olyan ember, aki tisztán látja teendőit, aki bölcsességgel és elszánt akarattal szolgálja nemzetét.
Sajnos mi, magyarok, kevés ilyen zseniális államférfiúval dicsekedhetünk. Ezért is kell visszafordulnunk a múltba, és megidézni nagyjaink szellemét. Vajon, ha itt és most végignéz Szent István király megcsonkított országán és egyre fogyatkozó népén, e látomás nyomán mit mondana nekünk?
Talán e két szót: Magyarok, ébredjetek! Dörzsöljétek ki a szemetekből a sok altatóport, ami elvette látásotokat és megmérgezte lelketeket. Értsétek meg végre, hogy azért tudtatok megmaradni ezer éven át a Kárpátok ölében, azért nem sodort el a sors zivatara, mert én helyes útra állítottam a nemzet kormányrúdját. Olyan törvényeket, olyan alkotmányt, olyan hitet adtam a Kárpátok övezte területet betöltő népemnek, amely kovászként járta át és alakította újjá az életet.
Az én koromban még életerős nép volt a magyar, belakta a Kárpá-tok koszorúzta rónákat és völgyeket, nagyhatalom volt. És mint ilyen is, alkalmas volt arra, hogy megújuljon gondolkozásában és életvitelében. Ma az ellenkezője tapasztalható: a léleknélkülivé válás, az elsivárosodás, az elnemzetietlenedés, az elke-reszténytelenítés. Ez ellen nem vértezte fel magát, s nem tudja visszaverni ezeket a kívülről érkező hatásokat.
Akkor még a keresztény Európához való csatlakozás előrelépést jelentett, ma már aggódva nézem ezt a lépéseteket.
Európa ma már nem az, ami ezer éve volt. Eltékozolta keresztény örökségét, megtagadta a keresztény értékrendet. Ennek következtében nagy a zűrzavar, mert törvények nélkül elképzelhetetlen a rend és a népek békés együttélése. Fabatkát sem érnek azok a törvények, amelyeket megszavaznak ugyan a parlamentben, fehér papíron kinyomtatnak, de nem talál otthonra az emberek lelkiismeretében.
Nem is csoda, ha ebben a bábeli zűrzavarban rabnemzetekké válnak a népek. Nézzünk csak körül. Vasrácsok, különféle zárak az ajtókon, riasztó berendezések, vérebek, testőrök vigyázzák életünket és javainkat. S történik mindez azért, mert sokan semmibe veszik Isten szeretetből adott törvényeit, és helyette a gyűlölet, s a Mammon törvénye pusztítja a társadalmakat, társadalmunkat.
A magyarság hosszú időn át olyan népnek mutatkozott, akiben minden pusztítás ellenére töretlen maradt a testi-szellemi életerő. Tiszteltük az életet, a családot, a gyermekek érkezését. Ma azonban mit tapasztalunk? Széthullnak a családok, tele vagyunk sérült lelkű gyerekekkel, s több a koporsó, mint a bölcső. Az emberek féktelen élvezetvágyukban földhöz vágják a tízparancs kőtábláit. Csoda-e, ha egyre fogyunk, ha megrokkan életünk minősége testi és lelki minőségben egyaránt?
Sokan reményüket vesztve az alkohol, a kábítószerek mámorába menekülnek. Ennek nyomán felrémlik előttünk a költő látomása a sírról, hol nemzet süllyed el…
Hiába dicsekszünk világszín-vonalú kultúránkkal, művészetünkkel, tudományunkkal, ha nincs hordozója ennek az értékvilágnak.
Szent István király ünnepe van, és ez a nap nem szolgálhat arra, hogy rekviemet énekeljünk haldoklónak tartott nemzetünk felett.
Amikor még ismeretlen volt az iránytű, a földi és tengeri vándorok a csillagok állása szerint tájékozódtak. Valami ehhez hasonló szerepet töltenek be a nemzetek életében a karizmatikus nagy emberek. Ezért emlegetjük Szent István királyt is úgy, mint nemzetünk tündöklő csillagát.
Kérjük az élet Urát, hogy ajándékozzon meg minket Szent István királyhoz hasonló tündöklő csillag-emberekkel, akik nem a saját érdekeit szolgálják, hanem a közösség, a haza szent ügyét. És ha megajándékozott ilyenekkel, ne engedjük, hogy lerántsák őket a sárba azok, Írás szavait idézve, akik habár közöttünk élnek, de nem közülünk valók.
Hol vagy István király?
Téged magyar kíván
Veszni indult népünk
Csak Te mentheted meg.

Amen.


2014. augusztus 16., szombat

Évközi 20. vasárnap

20. évközi vasárnap 2014.

Bevezetés
A mai, 20-ik évközi vasárnap evangéliumában, a beteg leányáért esedező édesanyáról szóló érdekes fordulatokkal bíró történetet fogjuk hallani. Az Úr Jézus megdicséri az édesanyát nagy hitéért, és erre való tekintettel meggyógyítja leányát. Mi hasonló helyzetekben milyen kitartóan, és milyen nagy hittel tudjuk kérni az égi segítséget?
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia
Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy mi nem tesszük meg mindazt szerettein-kért, amit a Kánaáni édesanya megtett leányáért. Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy bajainkban ritkán fordulunk Hozzád segítségedért, pedig Te értünk lettél emberré. Krisztus kegyelmezz!
Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly sokszor elfelejtjük Neked megköszönni a nekünk nyújtott égi segítséget. Uram irgalmazz!

Evangélium után
A mai evangéliumban könnyen megütközhetünk az Úr Jézus magatartásán. Egészen természetes, hogy egy édesanya minden hajszálba belekapaszkodik, ha beteg gyermeke meg-mentéséről van szó.
Midőn az Úr Jézus Szidon vidékére érkezett, már megelőzte híre. Tanításáról, csodáiról, beteggyógyításairól sokat beszéltek az emberek.
A kánaáni asszony beteg lányán az orvosok nem tudtak segíteni. De íme, itt van Jézus, akiről az a hír járja, hogy betegeket gyógyít, gyógyíthatatlan betegeket. Fölcsillan előtte a remény, és ezzel a kéréssel fordul Jézushoz: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam! Gyermeke és ezzel önmaga számára kér segítséget. Hiszen leánya betegsége őt is kikészítette, felőrölte idegeit.
A kérés elhangzik és ekkor valami szokatlan dolog történik. Az a Jézus, aki annyi jelét adta részvétének, most érthetetlen módon közönyös marad és hallgatásba burkolódzik. Szóra sem méltatja az asszonyt.
Mintha csak megismétlődne a kánai menyegző jelenete, amikor Jézus saját édesanyját is visszautasítani látszik. De amint Kánában, úgy itt is, tudta Jézus, hogy mit fog cselekedni. És azt is, hogy miért cselekszik így…? A körülötte állókért…, a szavait hallókért…, egy nagy igazság kimondásáért. Annak kimondásáért, hogy Ő Izrael népéhez, Isten választott népéhez küldetett, amiként ezt az Úr prófétái által megígérte nekik. Az Úr ugyanis hűséges ígéreteihez, még akkor is, ha választott népe hűtlenül viszonyul hozzá. Ő ugyanis azt akarta, hogy ez a kis ország, Izrael, az egy Isten eszme, a kinyilatkoztatások őrzője és hordozója, legyen bölcsője annak a keresztény-ségnek, amelynek hazája az egész földkerekség.
Ám a választott nép fiai közül sokan, – szinte az egész nép – visszautasította a Messiást. Annak ellenére, hogy pazar bőkezűséggel szórta eléjük igéje kenyerét, amely kenyérnek a morzsáiért esedezik most oly mélységes hittel a zsidók által megvetett pogány nép leánya…
És itt a nagy figyelmeztetés a szavait hallók, s tetteit látók felé, a választott nép felé! A pogányok sem maradnak ki Isten országából. A Messiást visszautasítók helyét mindig mások foglalják el Isten országában. És ez egy nagy tanulság is egyben, nemcsak az ószövetségi néphez, hanem az újszövetségi néphez tartozók számára, számunkra is.
Az apostolok megsokallhatták az asszony rimánkodását és látva Jézus vonakodását, ezt tanácsolták neki: Küldd el! A választott néphez tartozó apostolok, megvetően nézhettek a porba térdeplő asszonyra.
De nem így Jézus! Azért hagyta rimánkodni az asszonyt, azért állta kérése ostromát, hogy megnyilatkozhassék a hit ereje! Ez a hit értékesebb, mint a választott néphez való tartozás. Ez a hit nem csak a hegyeket mozgatja meg, hanem az irgalmas Isten szívét is.
Meg kell tanulnia ezt minden apostolnak: nem a test és a vér nyitja meg előttünk Isten országát, hanem a hit ereje. Nem a test szerinti származás, nem az anyakönyv szerinti keresztény mivolt, hanem az élő hittel igazolt, hiteles keresztény mivolt!
A hit felértékelése vissza-visszatérő refrénje az evangéliumnak. Jézus az anyát nem szeretetéért, nem alázatosságáért, hanem hitéért dicséri meg! A gyermek iránti szeretet természetes velejárója az anyai szívnek, de a hit erőfeszítést igénylő magatartása az embernek. Nagy a te hited asszony! – mondta Jézus a kánaáni asszonynak, és ezt szeretné mondani nekem és neked is! De vajon nagy-e a mi hitünk?
Tagadhatatlan, az istenhit, a felvilágosultság kora óta, komoly válságon ment át. Ennek egyik oka, hogy a felvilágosodás által útjára indított tudományos és technikai forradalom, az elmúlt két évszázadban, egyre közelebb vitték az emberiséget az értelem korához. Már-már úgy tűnt, hogy leáldozott a vallások és a hit ereje.
Mai világunkban azonban a hagyományos vallások, elsősorban a három világvallás: a kereszténység, az iszlám és a judaizmus megerősödésének, sőt újjászületésének vagyunk a tanúi. Ma együtt van jelen a két tendencia: a hit, a vallás kioltásának, és újjászületésének a tendenciája.
A világuralomra törő, magát kereszténynek hazudó globalizációs hatalom, az ősi római elvet, a divide et impera elvet valló hatalommesterien szítja az újjászülető vallások közötti ellentétet. A békés együttélés helyett vallási színezetű háborúkat hoz létre világszerte. A hatalma alá kerülőkből pedig a szabadság, a demokrácia kiüresített fogalmainak hangoztatásával oltja ki a hitet.
Ebben a zűrzavaros világban sokan a vallásos hitet egyszerűen csak menedékháznak tekintik, földi jólétet biztosító életbiztosításnak. Pedig az Úr Jézus nem gondtalan életet „csak” üdvösséget ígért követőinek.
A kánaáni asszony leborult Jézus előtt és feléje nyújtotta Istent megszólaltató valutáját: a hitét. Minden visszautasítás ellenére hitt, mert hinni akart. Példája arra tanít, hogy a hit melletti döntés elsősorban nem az értelem, hanem akarat kérdése. A hit a nem okoskodásunk terméke, hanem egy akart egy kért kegyelmi ajándéka az Úristennek. Ezt az értékes kincset törékeny cserépedényben őrizzük. Vigyázzunk reá! Mert így lesz az a léleknek nyugalmat, s örök életet adó hit.
Ámen

F. F.


2014. augusztus 15., péntek

Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony 2014.

Bevezető

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, Nagyboldogasszonyt ünnepelve, Akinek mennybevételén

Ujjonganak az angyalok,

És magasztalják Isten Fiát.
E szavakkal szólít fel bennünket örvendezésre a mai liturgia kezdőéneke. Hogy Máriát tisztelő hívő lelkek mindnyájan tiszta szívvel örvendezhessünk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg Mária-tiszteletünk lanyhulását, hiányosságait.

Kirié litánia
Urunk Jézus bocsásd meg Mária-tiszteletünk hiányosságait. Uram irgalmazz!
Urunk Jézus bocsásd meg, hogy egyre ritkábban imádkozzuk az Üdvözlégy Máriát, s a rózsafüzért. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus bocsásd meg, hogy egyre ritkábban zarándokolunk a Mária kegyhelyekre. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Ma az Egyház a Boldogságos Szűz Mária mennybemenetelét ünnepli, amit a magyar népnyelv egyszerűen csak Nagy-boldogasszonynak nevez. Azt a hitigazságot ünnepli ma az Egyház, hogy a Boldogságos Szűz Mária halála után nem úgy halt meg, mint mi emberek valamennyien. Az ő testét nem érte romlás, hanem a mennyei dicsőségbe testestől-lelkestől felvétetett, s a mindenható Isten a mindenség királynéjává tette.
A katolikus Egyházban ez a legnagyobb Mária ünnep, és különösen is számunkra, magyarok számára, hiszen első Szent Királyunk, néki ajánlotta fel a Szent Koronát, hogy Ő legyen népünknek a királynője, Nagyasszonya, Oltalmazója és Pártfogója. Mi pedig legyünk mindenkor tisztelői, s hűséges gyermekei Máriának.
A Nagyboldogasszony hittitkának jobb megértéséhez adja kezünkbe az Egyház a mai napon az imént hallott evangéliumi szakaszt, amely Mária Erzsébetnél tett látogatásáról szól.
Az evangéliumi szöveg az elsődleges jelentésen túl hordoz magában egy mélyebb, másodlagos jelentést is.
Erzsébet így köszönti Máriát: „Hogyan lehet, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám?”
Ehhez hasonló felkiáltás már elhangzott az Ószövetségben is. Akkor, amikor Dávid Jeruzsálembe akarta vitetni a frigyládát, mely a szövetség tábláit tartalmazta, s egy zsidó számára az Isten jelenlétének mindennél elevenebb jelképe volt.
Mielőtt a frigyládát Dávid Jeruzsálembe vitette volna, megrendült e titok előtt, s így szólt: „Hogyan jöhet hozzám az Úr ládája?” Mintha szóról-szóra egyeznének ezzel Erzsébet Máriát köszöntő szavai: „Hogyan lehetséges, hogy az én Uramnak anyja látogat el hozzám?”
Ezen ószövetségi előkép alapján nevezi az egyház a kereszténység első századaitól kezdve Máriát az Úr frigyládájának. „Mária, frigynek szent szekrénye” – imádkozzuk a

litániában. Mária az Isten jelenlétének a frigyládája volt, hiszen a szíve alatt hordozta a megtestesült Igét, Isten Egyszülött Fiát – az Istent.
Az igazi frigyláda nem csak Erzsébethez megy el, hanem hozzánk is eljön, s elhozza legszentebb magzatát.
De ahogyan az ószövetségi frigyláda is csak hordozója volt a benne lévő szövetségi tábláknak, úgy Mária is hordozója az Isten Fiának. Nem az ő érdeme az, hogy ez így történt, hanem egyedül Isten kegyemének köszönheti mindezt.
De ez nem kisebbíti Mária érdemeit sem, mert ahogyan megénekelte a Magnificatban Mária: „Ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék.”
Valóban boldog vagy Mária, ó áldott frigyládája az Úrnak! Mert meghallottad az Isten szavát és hittél is annak. Nemcsak anyja voltál Jézus Krisztusnak, hanem tanítványa is – mégpedig a leghűségesebb tanítványa.
De nem csak Mária teste volt ilyen magasztos – amely hordozta az örök Igét, s amely ezért testestől-lelkestől fölvétetett a mennybe – mert a mi testünk sem alább- valóbb. Mi is egyfajta frigyládái vagyunk az Úr jelenlétének. Azért, mert minden ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve. Amikor a szentáldozásban magát az Úr Krisztust vesszük magunkhoz, mi is az örök Ige hordozóivá leszünk. – Azért is vagyunk az Úrfrigyládái, mert minden megkeresztelt, megbérmált ember a Szentlélek temploma, ahogy Szent Pál apostol mondja. Ezért, amint Mária teste részesült a megdicsőülésben, úgy fog részesülni, hitünk szerint, egykor a mi testünk is a megdicsőülésben.
De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, amint mondottam, Mária nem csak anyja, volt Jézusnak, hanem leghűségesebb tanítványa is. Miként az apostolok, úgy ő is követte Jézust mindenhová, s hallgatta tanítását. Emlékezzünk csak arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük.
Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Az Egyház anyja lett, különleges közbenjárónk Ő Istennél.
Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla krisztushordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez a hiteles, csendes példaadás a nem hívő honfitársaink számára is, amely újra Mária tisztelőivé, gyermekeivé teszi őket és mindannyiunkat.
Amen.
F. F.


2014. augusztus 11., hétfő

Assisi Szent Klára ünnepe


Assisi Szent Klára 2014.

Klára a gazdag és nemes Offreducci-Favarone családban született. Vallásos nevelésben részesült; édesanyja őszinte hitre nevelte három leányát, s megtanította őket mindarra, amit egy előkelő leánynak tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák is ismerősek voltak számára. Később, amikor már kolostorban élt, szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett.
Fiatalon lemondott a fényűző életről, hogy Ferencet követve szegény és alázatos életet éljen. 1210-ben hallotta először prédikálni Ferencet. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát: 1211 virágvasárnapján, 18 éves korában, titokban elhagyta az apai házat, és csatlakozott a Porciunkula-kápolna mellett élő szerzetes testvérekhez. Rokonai vissza akarták hívni, de nem tudták eltántorítani szándékától. Ferenc beöltöztette őt a bűnbánat egyszerű ruhájába. E pillanattól Krisztus jegyeseként szegényen és alázatosan élt, egészen neki szentelve életét.
A hozzá csatlakozó társakkal kialakították első kolostorukat az Assisi közeli Szent Damján-kápolna körül. Itt élt Klára több mint negyven éven keresztül; haláláig a kolostor lelki anyja volt. Kisebbik húga és édesanyja is csatlakozott a klarisszákhoz. Alázatos, karitatív, bűnbánó életmódot folytatott. 1244-től kezdve ágyban fekvő beteg volt, de a rend irányítását továbbra is ő intézte, testvéreit anyai gondoskodással irányította.
Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, IV. Ince pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én, halála után két évvel avatta szentté Klárát IV. Sándor pápa. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, s először augusztus 12-re került. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük. IV. Sándor pápa 1260-ban a klarisszák részére Assisiben új zárdát építtetett és ott helyeztette el Klára holttestét.
Klára egészen hasonló lett a szerény és alázatos Ferenchez.
Kövessük példájukat és legyünk mi is, hiteles, szerény és alázatos követői Urunk Jézus Krisztusnak, embertestvéreink javára, s lelkünk üdvére.
Ámen
Dr. Frajka Félix 

2014. augusztus 9., szombat

Évközi 19. vasárnap

19. évközi vasárnap 2014. 

Bevezetés
A mai, 19. évközi vasárnap evangéliuma a viharba került bárkáról, s a háborgó tenger lecsillapításáról szól. Az élet tengerén bizonyos értelemben mi is gyakran kerülünk viharba. Ilyenkor mi is megrémülünk. A kérdés csak az, hogy kitől várjuk, illetve kérjük a vihar lecsendesítését, megmentésünket. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirie litánia
Jézus Krisztus! Add meg nékünk, hogy az élettengerének viharai soha se bénítsanak meg bennünket. Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus! Add meg nekünk, az élettengerén viharban szenvedőknek, hogy mindig Hozzád forduljunk segítségért! Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus! Add, hogy akiket az élettengerének viharaiból kimentettél, mindig hálásak legyünk Neked. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Testvérek. Olyan történetet hallottunk a mai evangéliumban, melyre azt mondják sokan, hogy mese az egész. A vízen sokféleképpen lehet járni. De az embernek legalább egy szörfre szüksége van, hogy tartósan, mintegy járni tudjon a mélyvíz felszínén. De ehhez is kellenek még a tarajos bukóhullámok is.
Amikor az apostolok rögzítették ezt a történetet, akkor már léteztek keresztényközösségek, létezett mustármagként az Egyház.
Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy az egész történet az Egyház és a krisztushívők sorsát szemlélteti. Erre már a szinte kortárs Lukács is utal, aki szintén elbeszéli ezt a történetet, de hozzáteszi: „éjszaka volt, a sötétség hatalmának órája”. S tudjuk, hogy a Biblia kinek a tevékenységét mondja a sötétség órájának.
Ha csak nagyvonalakban tekintjük át Egyházunk történetét, ilyen jelenséggel igen gyakran találkozunk történetében. A bárkát nem védelmezi erős páncélzat, nem rendelkezik elhárító fegyverekkel. Mióta elindult a pünkösdi partoktól, ellenszéllel kell viaskodnia, külső és belső nehézségek hullámai akadályozzák előrejutását. Nem csoda, ha utasait hatalmába keríti a félelem.
Az Úr Jézus jól tudta, milyen bénító ereje van a félelemnek és ezért akarta kiűzni apostolai szívéből. Gyakran felcsendült bátorító, olykor szemrehányó szava: Mit féltek kicsinyhitűek? Az „ellenszél” természetesen éppen azon fáradozik, hogy a megfélemlítés különféle eszközeivel félelmet ébresszen, és megbénítsa a tenni akarókat, és megakadályozza a bárka előbbre jutását.
Tapasztalati tény, hogy a félelem akadályozza meg a legtöbb keresztényt is abban, hogy szavaival és tetteivel tanúságot tegyen keresztény hitéről.
A félelmet legyőző bátorság a Szentlélek különleges ajándéka. Ebben részesültek az apostolok pünkösd ünnepén és nekünk is Tőle kell kérnünk a bátorság ajándékát. Pál apostol intelme nekünk is szól: „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk”.
Sokszor felvetődik bennünk a kérdés: Miért kell az Egyháznak állandóan ellenségekkel viaskodnia, miért nem járhatunk nyugodt és csendes vizeken? Erre a kérdésre is Pál apostol válaszol: „Szenvedéseinkkel dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység”. A megpróbáltatások, igaz próbára teszik hitünket és szeretetünket, de lelki megerősödésünket és tisztulásunkat eredményezik.
Jól tudjuk, hogy a viharos tengeren milyen nagy jelentősége van a parton emelkedő világító toronynak. Megadja a helyes irányt, a part elérésének a lehetőségét.
A keresztény ember számára ilyen reménysugárt jelent Jézus jelenléte a történelem viharos tengerén. Nemcsak egyszer lépkedett a hullámokon, hanem ígéretéhez híven, mikor viharral küszködünk, itt jár közöttünk.
A hajótörést akkor kerülhetjük el, ha hitünk és szeretetünk mozdulatával feléje fordulunk és vállaljuk a péteri merészséget, és elindulunk feléje a zajló hullámokon. Ezt kell, tennünk, mert Jézus nem ígérte meg követőinek, hogy életünk bárkája elkerüli a viharokat, és a béke és nyugalom csendes öbleiben talál menedéket. Csak azt ígérte meg, hogy életmentő kezét, miként Péter felé, úgy nyújtja felénk is, s kérésünkre beszáll életünk bárkájába. Jelenléte egyetlen záloga a félelmetes hullámok elsimulásának.
Tudjuk, hogy az emberiség és az ember életében keletkező viharok oka az emberi erkölcsi értékek, és hit semmibevétele. Ez pedig neurotikus eredetű, idegrendszerünk torzulásának, sérülésének következménye. Viszont az olyan ember, vagy társadalom, amely nem hisz élete értelmében, saját jövőjében, menthetetlenül elmerül a történelem hullámsírjában. Olyan nagy érték a hit, hogy még a meggyengült, megroppant hitű embernek és nemzetnek is létben fenntartó erő ad.
Jézus azért jött a Földre, hogy szerető öleléssel kiragadjon minket a pusztulás veszedelméből. Sajnos, a mai világ egyre inkább magába zárul és egyre nagyobb a veszélye annak, hogy az alkohol, a kábítószerek, az élvezetek, a mammon imádásában keres menedéket. Tapasztaljuk, hogy ez a földi paradicsomot ígérő Mammonimádás, micsoda pokoli állapotot teremt ma is világszerte e földön.
A pénzimádattól megrokkant hitű ember olyan értékvakságban szenved, amely képtelen fölismerni az Úr Jézusban utánunk nyúló Isten létét és szeretetét.
Az egyes ember, napjaink magyarja is, és számos nép nagy árat fizetett azért, hogy arra méltatlan, őt kihasználó emberek felé fordult, és rájuk bízta az életét.
Ezzel szemben az Úr Jézus úgy jelent meg az emberi történelem viharos tengerén, mint olyan valaki, Aki másokért, valamennyiünkért él. A keresztény ember sem önmagáért, hanem másokért élő ember. A keresztény nem fontolgat, hanem miként Jézus, úgy ő is, kinyújtja kezét mások felé, hogy mentő öleléssel megmentse az elmerüléstől, kiragadja a sötétség hatalmából, és Világosság Országába segítse.
Ámen.
F. F. 

2014. augusztus 3., vasárnap

Évközi 18. vasárnap

18.  évközi vasárnap 2014.

Bevezető
A mai, évközi 18. vasárnap evangéliumában a kenyérszaporítás csodájának leírását halljuk majd. Lehet, hogy csak ez a tény gondolkodtatna meg bennünket, ha nem figyelnénk fel arra, ami ezt megelőzte. A tömeg Jézus utáni tódulására, Jézus ta- nításának lelkes hallgatására, és arra, amit az evangélista feljegyzett, hogy Jézus szíve megesett az őt hallgató éhező embereken.
Mi mit teszünk azért, hogy meghallgathassuk Jézus tanítását, és mit az éhezőkért?

Vizsgáljuk meg lekiismeretünket.


Kirié Litánia
Urunk, Jézus! Bocsásd meg az éhezők iránti eddigi gyenge szolidaritásunkat. Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán dobunk pénzt a Szent Antal kenyere perselybe. Krisztus kegyelmezz!
Urunk, Jézus! Add, hogy napról napra erősödjék bennünk a szolidaritás a szegénységi küszöb alatt élők iránt. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Magamról valamit a kedves testvérek. A rendi vezetés 85-ik életévemben áthe- lyezett a rózsadombi templomunkból ebbe a szép pasaréti templomba lelkipásztornak, magyarul kisegítő papnak.
67 évvel ezelőtt öltöttem magamra a ferences habitust. 1953-ban szenteltek pappá. Gyémántmisés pap vagyok. Teológiából doktoráltam. Matematika-fizika szakos tanári diplomát szereztem. Mint matematika-fizika szakos tanár, 15 évet szolgáltam Esztergomban. 15 évet Szentendrén. 10 évet a Szent Angélában, annak újraindí- tójaként, 12 évfolyamos iskolává alakítójaként. Közel negyven évet vasárnapi kisegí- tőként és templom-igazgatóként, rendház és közösségépítő lelkészként, Rózsadom- bon. És most újra itt, ahonnét elindultam, 61 évvel ezelőtt, és nagyon szép nyolc évet tölthettem a hitvalló hős elődök között. És most a Gondviselés életalkonyom éveiben visszavezérelt ide, ahonnét indultam. És erről a szószékről mondhatom e szentbeszédet, ahonnan mondtam első szentbeszédemet.
T! Kettős éhség – testi és lelki - kíséri végig az embert a történelem útján. Sokszor súlyos terhet és feladatot jelent számára ennek csillapítása, de önerejéből mind a mai napig képtelen megbirkózni vele.
Az emberi szellem veleszületett nyugtalansággal törekszik a mind nagyobb tudásra, több ismeretre. Ezért tulajdonképpen örömmel hallgatja azt, aki nála többet tud. Ezért tisztelte az emberiség mindenkor tudósait, bölcseit. Lehet, hogy ezektől az ember valóban sok kérdésre kapott választ, végül azonban mégis éhesen maradt a lelke. De maga, a nagy tudós lelke is éhezik a lelkiek iránt. Az embernek ezt lelki éhségét csak Jézus képes kielégíteni.
Ezt tudta a mai evangéliumban említett tömeg is, amely a városokból és falvakból tódult utána, hogy magáról megfeledkezve hallgathassa. Ő megtanítja a feléje for- dulót arra, hogy ne állatnak, hanem a teremtés koronájának, Isten képére és hasonla- tosságára teremtett embernek érezze, és vallja magát. Aki tudja önmagáról, hogy ő az egyetlen teremtmény ebben világban, akivel egy Isten törődik. Segíti földi küzdelmei- ben, segíti szépen, boldogan élni itt a földön, s akit, mint fogadott gyermekét, a mennyei Atya fogadja be majd az életút végén végtelen szeretetébe.

De addig is, a hosszú vándorúton sokféleképpen táplálja azokat, akik tudják, érzik, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden olyan igével, amely Isten aj- káról való, mindazokat, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.
De nem jobb a helyzet a testi éhség csillapításának dolgában sem.
Jézus mintha a pusztai Kísértővel folytatott vitát, az imént hallott mondatát egé- szítené ki itt. Mintha azt mondaná: „nemcsak igével él az ember, hanem kenyérrel is.”
Nem a kenyér mennyiségén, nem is a szállítás lehetőségén múlik ma milliók éhsége, hanem csupán azon, hogy kik és hogyan tanulják meg Jézustól szánni a sereget. Jézus szánakozása és segítő készsége nem csupán egy adott eset volt, hanem egy példaeset mindenkorra, napjainkra is, és mindenhová, magyar földre is! Az ö módszere a világ számára az egyetlen megoldási lehetőség a testi-lelki nyomorúság megszüntetésére.
Az Egyház léte első pillanatától fogva komolyan vette ezt a küldetését. A „ti adjatok nekik enni!”,  krisztusi felszólítás teljesítését.
Az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint az apostolok nemcsak az isteni ige kenyerét osztogatták a híveknek, hanem a mindennapi testi táplálékról is gondoskod- tak. Ezért választották ki a hét szerpapot, hogy az asztalnál ellássák a szolgálatot. Az Apostolok Cselekedetei szerint, az első keresztény-közösségekben nem akadt egyetlen egy szűkölködő sem. És ma?
Az Egyház mindig feladatának tartotta, hogy az irgalmasság testi és lelki csele- kedeteivel forduljon az emberek felé. A pápák körlevelei, enciklikái, a Rerum Nova- rumtól kezdve, a Centesimus Annus-ig, újra és újra felhívták a világ figyelmét a szo- ciális igazságosság érvényesítésére.
Ma egyszerűen megmásíthatatlan tényként fogadják el, hogy még a leggazdagabb országokban is, a munkaképes lakosságnak közel 10 %-a munkanélküli, az em- beriség nagy tömegei éheznek. Jézus szavait idézik: „Szegények mindig lesznek vele- tek.” De nem mindegy, hogy mennyi és miért? Hogy miért fosztják meg az embert ke- nyérkereső állásától? Miért veszik ki még az utolsó falat kenyeret is a szegény ember szájából. Ki beszél ma még szociális hálóról magyar földön?
S a Világ nagyhatalmai, a pénzügy, gazdaság, az eladósodás, a munkanélküliség, az éhezés kérdéseinek megtárgyalásakor egyszerűen tudomásul veszik a tényeket. Megegyeznek abban, hogy tovább keresik a megoldás lehetőségeit. De eddig még so- hasem álltak elő konkrét megoldási javaslattal.
Mi lenne, ha a világ csak egy órára, komolyan venné Jézusnak a mai evangéli- umban hallott szavait. S szánni tudná a tömeget, a testileg, lelkileg nyomorgókat? S feltenné a kérdést: Mi szükség van arra, hogy naponként több milliárd dollárt fordítsa- nak háborúkra, fegyverekre, emberek és kultúrértékek pusztítására? S miért nem for- dítják ezt az összeget a kardok ekevasakká kovácsolására?
Ha mi csak szavunkat tudjuk felemelni, és szolidaritásunkat kifejezni az éhezők milliói iránt. Azért egyről ne feledkezzünk meg! Hálát mondani mindazoknak, akik az emberek testi éhségének csillapításában Isten munkatársai. A mezőgazdaságban dol- gozók tömegeinek, az élelmiszeripar alkalmazottainak, az áruszállítás dolgozóinak, sőt minden, ételt asztalainkra varázsoló háziasszonynak. Ők valamennyien a kenyér- szaporító Jézusnak a munkatársai.
T. Ne feledjük, ha csak egy darab kenyeret is adunk az éhező testvéreinknek, vagy egy pohár vizet a szomjazó testvérünknek, máris enyhítettünk a világ nyomorán és nem marad el bőséges jutalmunk sem. Ámen.
F. F.