2020. szeptember 19., szombat

Évközi 25. vasárnap 2020.

 Évközi 25. vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai, 25. évközi vasárnap evangéliumi szakasza, a munkásokat felfogadó jézusi parabola, sokféle gondolatot ébreszthet bennünk. Az Úr Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink. Nem könnyű sokszor megérteni. Ami viszont kétségtelen és egyértelmű: Isten javát akarja az embernek. Mindenkit meghív országába, bármikor hallja is meg a hívó szót. Hálával állunk Isten elé, hogy bennünket meghívott, s szőlőjében lehetünk. Kérjük segítségét, hogy szorgos munkásai lehessünk szőlőjének.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd mega munkanélküliekkel szembeni közömbösségeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Erősítsd bennünk a bajba jutott honfitársaink iránti szolidaritást. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Segíts bennünket a szociális közömbösség elleni küzdelmünkben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

               A gazda földi szemmel nézve igen különlegesen bánik a munkásokkal. Ha valaki valóban ezt a gyakorlatot követné felfogadásukban, ez teljesen meghiúsítaná a nyereségre törekvő termelést. Máté azonban éppen ezt akarja bemutatni. A gazda úgy fogadja a munkásokat szőlőjébe, hogy az a mi szemléletünk szerint határozottan elmarasztalható. Nekünk teljesen idegen ez a gyakorlat, hogy aki délután áll munkába, ugyanazt a napidíjat kapja, mint aki egész nap dolgozott. A példabeszéd ezzel azt akarja jelezni, hogy Isten más módon nézi életünket, mint mi. A kérdés éppen az, hogy mire kell itt gondolnunk.

Elsősorban, biblikus tényekre és gondolatokra. Az Úrjézus felhasználhatta a példabeszédet Isten útjainak védelmére azokkal szemben, akik elbizakodottságukban illetékeseknek tartották magukat annak kijelentésére, hogy Istennek hogyan kellene cselekednie.

Később az egyház életében a példabeszéd segítséget nyújthatott a zsidók és pogányok problémájának a megoldásához.

A zsidó keresztények feltehették a kérdést, hogy a pogányok, akik "később" jöttek Krisztushoz, egyenlő rangúak-e velük Isten országában.

Valóban, a példabeszéd világosan rámutat arra: ha valaki későbben lép be Isten országába, a jutalom, amelyben részesedik, éppen olyan nagy, mint azé, aki korábban érkezett.

Az Egyház életének első évtizedeiben nem kis viták után alakult ki az a szemlélet, amelyet a Galata levélből ismerünk, hogy a pogány keresztények, akik később jövőknek számítottak, az üdvösség rendjében egyenlő értékűek a zsidókkal.

Máté szerint Jézus a példabeszédet a tanítványokhoz intézte. Az előző fejezetekben arról volt szó, hogy a tanítványok hogyan vezessék a híveket a hit útján. Most ez a példabeszéd arra tanítja őket, hogyan viselkedjenek, mint pásztorok. Előzőleg arról volt szó, hogyan keressék a tévelygőket, hogy az igazság útjára vezessék őket. Most Jézus arra tanítja őket, hogy figyeljenek a későn jövőkre, a "lustákra" is, hogy őket is hívják meg Isten országába.

Jézus tanítását követve. A szőlősgazda ugyanis nem igazságtalan, hisz a munkások megkapják azt a bért, amiben megegyeztek. Igazságos. Akkor lenne igazságtalan, ha nem kapnák azt meg. Az emberi mivolthoz szükségest nekik is megadja, mert jó, mert irgalmas.

Más létsíkba lépve. Az ember bármikor lépett is „munkába”, lépett az üdvösség útjára, megadja néki az Úr az üdvösséget, mert Ő nemcsak igazságos, hanem irgalmas is. Ennél többet nem tud adni, és kevesebbet sem, mert az örökélet nem osztható.

Nem tudom, hogy a testvérek közül, ki mikor lépett az üdvösség útjára, de úgy gondolom, hogy mindannyian boldogok vagyunk, kik itt vagyunk, hogy meghívást kaptunk a Mennyei Atyától, bármikor kaptuk is ezt a meghívást, akár az élet kezdetén, vagy csak későbben, az élet derekán, vagy alkonyán.

Vissza az előző létsíkba! A profánabb, hétköznapi életbe!

Nem tudom felfigyeltünk-e a mai evangéliumi szakasz egyik apróságára! Amikor az evangéliumi narrátor bemutatja a később felkérteket, így írja le a helyzetet: mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Más szóval, minden szerencsésnek a sorsa, - aki munkanélküliből lett munkás, - a felfogadását megelőzően a tétlen ácsorgás, a munkanélküliség lélekölő állapota jellemezte.

Merem állítani, hogy akik soha nem ismerték meg, hogy mit is jelent a munkanélküliség, képtelenek felfogni azt a lelkiállapotot, amelyben a tartós munkanélküli leledzik!

Tudom, hogy annak idején, Jézus korában még nem létezett ilyen megfogalmazásban ez a probléma, de létezett. Maga az Úrjézus is ismerte, sőt ezt a visszás helyzetet használta fel a különböző helyzetű emberek üdvözülési lehetőségére. És benne van immár kétezer év óta az evangéliumban. Minden kor embere számára. Példa ez a  probléma, a  keresztény, emberközpontú megoldására.

Az Úr. Ő nem sajnálja naponta többször is kimenni a piacra, hogy összeszedje az épp ott ácsorgókat. Nem a piaci helyzet kihasználása, nem is a racionalitás, hisz a későn érkezők valóan nem sokat járultak hozzá a termelékenységhez.

Utópia?

Nem! Hiszen mindenkinek, aki embernek született e világra, joga is van ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen! Ez nem magánügy! Ez közügy!

Kötelessége mindenkinek a másik emberre való odafigyelés. Ez vonatkozik azokra is, akik helikopterükkel, aranyórájukkal és milliárdjaikkal kérkednek. Azt viszont titkolják, hogy lettek ilyenekké.

Vonatkozik ez mindenkire, azokra is, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a kereszt által képviselt ember-központú moralitást.

Valójában itt két világnézet vív harcot egymással, arról, hogy mi élvez elsőbbséget: az emberek, a közösség boldogsága, vagy a „piac”-nak nevezett absztrakció bálványozása.

Mi tudjuk, hogy melyik, de megteszünk-e mindent e világnézet győzelméért?

Amen.

2020. szeptember 12., szombat

Évközi 24. vasárnap 2020

Évközi 24. vasárnap 2020 

Bevezetés

A mai, 24. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában Péter apostol azon kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátania az ellene vétőnek, az Úr Jézus azt válaszolta, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz nagyon sokszor, mindig.

A szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Mi hányszor bocsátottunk már meg az ellenünk vétőknek? Megbocsátottunk-e mindig? Vagy van még olyan, akinek nem bocsátottunk meg? Tegyük meg, amit meg kell tennünk, hogy nekünk is megbocsátson az Úr.

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg másokat megbántó szavainkat és tetteinket! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Oltd ki lelkünkből a harag és gyűlölködés érzelmeit! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add meg nekünk a testvéreinkkel történő kiengesztelődés kegyelmét! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Ismerjük a harag, a gyűlölet, a bosszú következményeit. Naponta hallunk róluk. Olykor saját bőrünkön is tapasztaljuk ezeket. A világ telve harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek, a fehérek és színesbőrűek, a jobb és bal, a nemzeti és liberális oldaliak, a betelepítést támogatók és ellenzők.

A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol eső övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is.

Feltűnő, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de bűntudattal, csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, de tombol a bűn világszerte.

Még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendőrökre, de önmagán nem akar változtatni. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere nem azok exkalációja, hanem a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem.

A közösségi élet nehézségeit a kora keresztények, az evangéliumok szerzői is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjéről nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensőleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentől: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" - imádkozzuk a Miatyánkban.

Jézus hegyi beszédében ugyan-csak az elnézőket, a nagylelkűeket és az irgalmas szívűeket magasztalja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” „Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből".

A harag és gyűlölet megfékezésének keresztény útja a megbocsátás, az irgalom és a szeretet.

Ezt könnyen belátjuk, hogy a szeretet és irgalom gyakorlása nehéz feladat. Nehéz megbocsátani a kiáll-hatatlan szomszédnak, a rágalmazó munkatársnak, a mindig kötekedő hitvestársnak.

A legtöbb esetben, viszolygunk a megbocsátástól. Péter kérdése mögött a mai evangéliumban ugyanez a nehézség rejlik.

Mennyiszer bocsátsunk hát meg embertársainknak? Talán még hétszer is? Jézus a mai evangéliumban azt tanítja, hogy még ennél is többször meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. Nem 70 x 7-szer, nem 490-szer, hanem mindig újra, megszámlálhatatlanul.

Meg kell bocsátanunk ember-társainknak, mert Isten is megbocsátott nekünk. Az első emberpár által elkövetett és öröklődő hatalmas adósságunkat, a velejáró hatalmas büntetést keresztségünkben elengedte az Úr. És újra és újra megbocsát nekünk.

Jézus a ma hallott példabeszéddel a megbocsátás kötelességét akarja szívünkbe vésni. Emlékeztet, arra, hogy milyen bőkezű a jó Isten a megbocsátásban mindannyiunkkal.

Csak mellékesen. A példabeszédben említettek nem a zsidó életre, hanem a pogány világra jellemzőek. A rabszolgának történő eladás ismeretlen volt a zsidóság életében. De amire Jézus ezzel a sarkos példabeszéddel figyelmeztet, a minden emberre kötelező. Megbocsájtásra és irgalomra.

Az irgalomban történt és történő részesedésünk, irgalmasságra kötelez valamennyiünket.

A példabeszédnek van még egy különleges figyelmeztetése. És pedig az, hogy gondolkozzunk el azon, hogy az a kegyetlen szolgatárs nem mi vagyunk-e?

Felháborodunk az evangéliumi szolga csúf viselkedésén és elfeledjük, hogy magunk is éppen olyan csúfosan járunk el, amikor bosszút forralunk embertársaink ellen, és irgalmatlanok vagyunk velük szemben.

Rá kellene már egyszer és végleg ébrednünk arra, hogy mi magunk is nap, mint nap irgalomra szorulunk: Isten és embertársaink irgalmára. És arra is, hogy csak ez által szakadhat meg a gyűlölet és terjedhet el a béke.

Ámen.

2020. szeptember 5., szombat

23. évközi vasárnap. A 2020

23. évközi vasárnap. A 2020

Bevezetés

A mai, 23.-ik évközi vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen és hogyan tudnánk őket megkövetni.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek feloldásához. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk elnevezett evangéliumokban.

A legkorábbi evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.

Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását.

De nézzük meg magát a fordítást. A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. Azután az „ellened” szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, hogy figyelmeztessem őt a bűnére, elég, ha bizonyosan tudom, hogy ő vétkezett, akkor nyilvánvalóvá kell tenni előtte négyszemközt az ő bűnét. Ám ezt diszkréten, baráti beszélgetéssel.

Ha a testvéri beszélgetés nem járt sikerrel, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy manapság szinte lehetetlen a közösségi imádkozás? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan ideológiákat támogatnak, amelyek, ha szordimentó is, de ma is egyházellenes hangokat hallatnak, és ha módjukban lenne, visszaszorítanák az egyházat a sekrestyébe.

Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”

Közelebb kell hozni őket közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelősséget vállaló, s imádkozó közösségekké.

Tudjuk, hogy az első keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imának. Szilárd meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez volt mondható az őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?

Nem elegendő ugyanis csak az összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.

Az Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – úgy mi is.

A közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek. Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve… Föl lesz oldva a mennyekben is.”

De az Ő nevében jövünk e mi össze?

Azután, megad-e nekünk az Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr? - De a kérdést fordítva is feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?

Imádkozzunk mindig egyet akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával és a kiengesztelődést egymással.

Ámen

2020. augusztus 29., szombat

22. évközi vasárnap 2020

 22. évközi vasárnap 2020

  

Bevezetés

A keresztségben Isten gyermekei lettünk, és azt a hivatást kaptuk, hogy életünkkel hasonlóvá váljunk emberségünk örök eszményképéhez, Jézus Krisztushoz. Példája nyomán oda kell adnunk önmagunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Mindezt önkéntes önmegtagadással és napi keresztjeink készséges hordozásával. Gyöngeségünkben áll-hatatosságot csak Istentől remélhetünk, azért esdve kérjük az Urat: Könyörülj rajtunk, Urunk!

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! 

Kirié litánia

Jézus Krisztus, Akiben eljött hozzánk a láthatatlan Isten: Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, Aki Véredben váltságot és szabadulást hoztál: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Akiben mi is Istennek tetsző élő, szent, áldozattá válhatunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

„Neki sokat kell szenvednie!”

Hallottuk az imént felolva-sott evangéliumi szakaszban.

Az Úr Jézus tanítványai nem tudják elfogadni ezt a tényt. Nekik más elképzelésük van a messiásról, mint Jézusnak. Ők elsősorban politikai hatalomváltásra gondolnak, amelynek ugyan része a vallásosság megreformálása, de számukra a győzelem a királyi hatalom átvételét jelentette. Ebbe az elképzelésbe nem fért bele a szenvedés és a halál. A feltámadásra tett utalásokat pedig érthetően nem tudták értelmezni.

Vágyuk süketté tette őket. Nem hallották, hogy Jézus a Jordán vizében történt megkeresztelkedésekor alázatos Messiásnak nevezte magát. Ezt tette a kísértések idején is. Ezt erősítette meg Keresztelő János küldöttségének. A maga messiási elképzelését és öntudatát, Izaiás próféta jövendölése alapján, a szenvedő szolga képével világította meg.

Tanítványai, az egyre nö-vekvő népszerűsége láttán, mindezeket képtelenek felfogni. Az Úr Jézus eme kijelentése, nem egy elszólás. Az Úr Jézus tudatosan szoktatta ehhez a gondolathoz övéit. „Ettől fogva, elkezdte… mondani tanítványainak”, olvastuk az evangéliumban.

A szakaszt vizsgálva, meg-gondolatlanság lenne, ennek a szakasznak, csak az Úr Jézus életében betöltött helyét vizsgálni. Nagyon fontos felfigyelni arra, hogy Máté evangélista feladatának tekintette olvasóinak a kereszt botrányára való felkészítését. Világossá teszi olvasói számára, hogy nem az események véletlen tragikus egybeesése vezetett Jézus kereszt halálához, hanem ez az Úr Jézus tudatosan vállalt sorsa, küldetésének teljesítése. Az Úr Jézus gonoszság elleni küzdelmének belső logikájából következik ez a sors.

Az Úr Jézus szokatlanul kemény hangon utasítja vissza Péter apostolt. Ezt mondja a későbbi szentnek és vértanúnak: „Távozz tőlem, sátán!" Hogyan mondhat ilyes-mit annak a Péternek, akit egyháza legfőbb pásztorául rendelt? Hogyan mondhatott i1yesmit annak a Péternek, akire a mennyország kulcsait bízta? Nem értjük ezt az ellentmondásos magatartást.

Válaszunk megfogalmazását megkönnyíti az a körülmény, hogy Jézus is szükségesnek látta meg-indokolni kemény, korho1ó szavait: Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkozol.

Péter nem ismerte még a csak később leírt kinyilatkoztatott szavakat: „Amint egy ember által jött a halál a világba, úgy egy ember által jön az üdvösség is”. Hogy miért ilyen és miért nem más formában, az a Mennyei Atya titka marad. Mi hívő lélekkel elfogadjuk.

S ott van a mai evan-géliumban hallott, s nehezen elfogadott jézusi kijelentés: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”.

Valamikor a remeték, a középkor szentjei vezeklő övet hordtak, amely testüket kínozta. Durva darócöv volt ez, és sok szent még szögekkel „ékesítette”, és ezt a fájdalmat ajánlották föl Krisztusnak. Ma már idegen ilyesmi tőlünk. Ma már nem kell – a múltban sem kellett – ilyen önsanyargatásokat végeznie senkinek sem azért, hogy Krisz-tusnak a mai evangéliumban hallott szavait teljesíthesse. Elég – sok esetben túlontúl is – azoknak a kereszteknek a felvétele, amit a mindennapi élet rak vállainkra. Elegendő, ha azokat a fájdalmakat viseljük el, amikben, egy-egy betegségben van részünk.

Az Úr Jézus sohasem kért és kér rendkívüli dolgokat követőitől. Ma sem kér. Ma is csak a hitvalló keresztény élettel járó kereszteknek a felvételét kéri. Ma a keresztény becsület, a lelkiismeretesen teljesített kötelesség, a szépen elvégzett munka, a tisztességes tanulás keresztének a felvételét kéri e szavakkal: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen.”

Lelkiismeretesen teljesíteni a kötelességeket, szépen végezni a munkát, komolyan tanulni és tanítani, rendszeresen járni, a szentmisére, ezek azok a keresztek, amelyeket föl kell vennünk, és Krisztussal együtt kell hordanunk.

Van-e értékesebb önmegtagadás és kereszthordozás, mint amikor a szülő lemond a szórakozásról, hogy gyermekeivel foglalkozzék, idejét és energiáját odaajándékozza nekik?

Vegyük fel naponta a ránk bízottakkal való szeretetteljes foglalkozás keresztjét.

Vegyük fel a testileg-lelkileg leépülő szülőről, hitvesről történő szeretetteljes gondoskodás keresztjét.

És vegyük fel az embertestvérekkel való együttélésből adódó mindennapos kereszteket is! Így, egymás türelemmel való elviselésével, teljesítjük Jézus Krisztus nagy parancsát, a szeretet parancsát. Így leszünk mi valamennyien kereszthordozó krisztuskövetők.

Amen.

2020. augusztus 22., szombat

21. évközi vasárnap

 21. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai évközi 21. vasárnap evangéliumában hangzik el Jézus ajkáról az ismert kérdés: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Természetes folyamat, hogy a korral, ismereteink gyarapodásával, gazdagodik a Jézusról alkotott ismeretünk is. S erősödik, s mélyül a Benne való hitünk. Valóban? S bennünk is?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élő Isten Fia! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Út, az Igazság és az Élet! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élet és a Feltámadás! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Nekünk is szól az Úr Jézus tanítványaihoz intézett eme kérdése: „Kinek tarják az emberek az Ember-fiát?”

Keresztény hitünk Jézus Krisztusra épül. Ezért a kérdés számunkra óriási horderejű. Nem mindegy, hogy milyen választ adunk rá. Keresztény hitünk ennek a válasznak a függvénye.

Az idők folyamán, Jézus, kérdésére különféle válaszokat adtak az emberek. Ha költői fantáziával összegyűjtenénk Jézus kortársainak és személyes ismerőseinek a véleményt e kérdéssel kapcsolatban, akkor ilyenféle fantázia szülte válaszokat kapnánk:

A szemvilágát visszakapott Bartimeus e kérdésre adott eme válasza világos. Jézus az ő világossága és fénylő napja, aki teljesen újjávarázsolta az életét.

Egészen másképpen nyilatkozott Manassze, egy korabeli nagy-birtokos, akit Jézus felszólított, hogy hagyjon el mindent és kövesse őt. Válasza: Jézus túl sokat kíván. Megveti a gazdagokat. Ő azt se tudja, hogy mit tartson felőle. Jézus nyugtalanná teszi és elrabolja lelki békéjét.

A költői fantáziával megszólított egyik közeli rokona, unoka-testvére keményen fogalmazva így válaszol: Jézusnak elment a józan esze. Megzavarodott. A család szégyene.

Egészen másként nyilatkozik a római százados, akinek Jézus meggyógyította szolgáját: Jézus? Isten Fia! Ki más?

Nem így a templomi kereskedő. Ő a kérdésre dühbe gurul és így válaszol: Jézus? Majd én megmutatom neki, hogy kicsoda. A kereskedők kiűzése miatt a templomból még lakolni fog.

Tovább sorolhatnánk azokat a kevésbé fantázia szülte véleményeket, amelyek személye iránti ellenérzésből születtek.

Egyesek falánk és borissza embernek nevezték Jézust, aki egy asztalhoz ül a bűnösökkel.

Mások ördögtől megszállott ellenséget láttak benne, aki megszegi a mózesi törvényeket.

Pilátus előtt a császár ellenségének nevezték.

A zsidó főtanács istenkárom-lóként méltónak tartotta a halálra.

Kétezer év alatt, főleg az utóbbi száz évben mennyi szennyes, mocskos dolog látott napvilágot, az elkereszténytelenítő erők szolgálatában álló gátlástalan tollforgatók kezéből! Alapvető ateista dogma volt évtizedeken át, hogy nem is létezett, nem is történelmi, hanem mítosz alkotta személy.

Mennyi történelmietlen hazugsággal és rágalommal illették személyiségét azok is, akik elfogadták őt történelmi személynek. Azok az írások már jóindulatúaknak mondhatók, amelyek forradalmárnak, tragikus hősnek, megvalósíthatatlan utópia délibábhősének, egy időben, a rockzene pedig szupersztárnak nevezik Jézust.

Mindezek ellenére Jézus alak-ját, ma is ragyogó fény övezi, mivel ő nem az, amit róla a minden szentet, bemocskolók írnak, vagy mondanak.

Jézus tisztában volt a róla alkotott vélemények tömkelegével. Nem sokat törődött ezekkel. Csak egyre volt kíváncsi, egyet tartott fontosnak: Hogyan vélekednek róla apostolai? Azok a férfiak, akiket barátainak nevezett, akikre rá akarta bízni művének folytatását. Ezért szegezi nekik a kérdést: „Hát ti kinek tartotok engem?” A kérdés elhangzott és társai nevében Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Jézus egykor apostolainak tet-te fel a nagy kérdést. Ma nekünk szegezi ezt a kérdést. Mert ma sem a kívülállók véleményére kíváncsi, hanem a miénkre. Mert ma ránk bízza művének folytatását.

Mi hívő keresztények hálát adunk a Jóistennek azért, hogy megismerhettük Jézust, s az ő tanítását. S ezért a mi válaszunk megegyezik Péter apostol válaszával: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Pétert eme vallomása tette olyan sziklává, amelyre épül az elpusztíthatatlan krisztusi mű. Az Egyház. Jézus szavaival: „Te Péter vagy, azaz szikla, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta soha”.

A századok során sokféle támadás érte, sok vihar ostromolta sziklára épült Egyházunkat. Hogy mégsem győzték le a pokol erői, ennek titka abban keresendő, hogy isteni erő biztosítja a szikla szilárdságát. Támadták egyházunkat katonai erővel, a pénz hatalmával, a hamis tudomány eszközeivel, a médiumok segítségével. De mindhiába! A Szikla állt, és állni fog!

Jézus sziklának nevezte Pétert. Ennek hallatán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon minket minek nevezne? Széltől, közszellemtől ingatott nádnak, kiszáradt gyümölcsfának, útszélre esett magnak, hamis sáfárnak, akik elherdáljuk örökségét?

Nem az a fontos, mit mondanak rólunk az emberek, hanem hogyan vélekedik életünkről Jézus. Bárcsak azt mondaná: Ma Ti vagytok az a szikla, melyre építem egyházamat, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt.

Ámen.

2020. augusztus 20., csütörtök

Szent István király ünnepe

 Szent István király ünnepe

Bevezető

A mai ünnepen első királyunk, Szent István tiszteletére kondulnak meg a harangok. Nemcsak idehaza magyar földön, hanem szerte a világon, ahol szétszóródva magyarok élnek. A múltra emlékezve, a közös ezeréves múltba gyökerezve együtt ünneplünk a jelen oltára előtt.

Államalapító Szent Királyunkra, Szent István királyra, és a kezdetekre emlékezünk. Arra az útra, amelyen a Szent Király indította el nemzetünket, és amelyen ma is, nekünk is, járnunk kell, ha biztonságban, békében és boldogságban akarunk élni itt, őseink vérével öntözött drága szent hazánkban

Vajon ezen az úton járunk-e mi? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg nemzetünk fennmaradása iránti közömbösségünket! Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem őriztük hitelesen keresztény hitünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Add kegyelmedet, hogy minden magyar hűen őrizze a Szent Istváni örökséget. Uram, Irgalmazz! 

Evangélium után

Hogy könnyebb legyen az ünnepi emlékezés, álljunk lélekben István király budavári lovas szobra elé. Nézzünk föl rá és emlékezzünk! Ott áll a város fölött, bronztekintetével egybeöleli a város kőrengetegét, az Alföldet, a Kárpátok koszorúját.

Talán visszanéz az őshazába is, ahonnan magunkkal hoztuk kelet dühe és nyugat közönye között is kitartó életerőnket. Nézi szép fővárosunkat, az ezüstfolyók és aranymezők gyönyörű hazáját, és fürkésző tekintettel vizsgálja mai életünket. Nézi magyarjait, az apostol és államférfi szemével, s mi kései ivadékai kiváncsiak vagyunk véleményére.

Nemcsak az egyének, de a nemzetek életében is vannak válságos pillanatok. Olyan helyzetek, amikor létünk vagy nemlétünk forog kockán. A Gondviselés különös ajándéka, ha ilyen válságos órákban, amikor ember kell a gátra, küldetik valaki, hogy a nemzet életét helyes irányba lendítse.

Felesleges lenne bizonygatni, hogy Szent István ilyen válságos időkben állott nemzetünk élére.

Ázsiából jöttünk, és mind nyelvünkben, mind szokásainkban különböztünk az európai népektől. Barbár szokásainkkal méltán vívtuk ki magunk ellen a keresztény népek haragját. Őseink végig kalandozták Európát, de az önvédelemre kényszerült népek véres ellencsapásokkal válaszoltak kihívásunkra.

Mi tagadás, barbár szokásainkkal nem voltunk udvarképesek az akkor már keresztény Európában. Hamarosan belátták ezt népünk józanul gondolkozó vezetői, de belső meggyőződés hiányában nem tudtak döntő lépést tenni a kereszténység és Európa felé.

Csak Géza fejedelem fia, István volt az, aki keresztény meggyőződésétől vezérelve megtette és megtétette nemzetével ezt a döntő lépést.

Már ifjúkorában megtanulta, hogy a kereszténység missziós természetű és az apostolkodás, a hit terjesztése Krisztus legfőbb parancsa. Menjetek az egész világra és tegyetek tanítványommá minden népet!

Ha valaki a keresztény hit birtokába került, akkor szent kötelessége ezt továbbadni. A jó szülők is gyermekeikre hagyják anyagi és szellemi kincseiket. Ezért kell elszomorodnunk napjainkban, midőn arról olvasunk, hogy minden más vallásnál, főleg pedig a szektáknál erősebb az apostolkodás, mint a katolikusoknál

István királyunk szívügyének tekintette, hogy ne erőszakosan, hanem tanító munkával, buzgó igehirdetéssel az evangélium kovászát a magyar élet tésztájába gyúrja.

A koronát küldő II. Szilveszter pápa mondotta: Én csak apostoli vagyok, de István apostol!

Valóban népe, nemzete apostola volt. Kiépítette a magyar egyház szervezetét. Püspökségeket, érsekségeket alapított. Székesegyházakat, templomokat, több mint 350-et építtetett. S kolostorokat, köztük a híres pannonhalmi apátságot is. S szentéletű felesége, Boldog Gizella irányításával a hazánkba letelepedett nővérek 4500-nál is több miseruhát és palástot készítettek e templomok és monostorok részére. Köztük a híres koronázó palást másolatát is.

Vajon mit mondana első szent Királyunk, ha most megjelenne közöttünk? Látva fiainak és leányainak iránta tanusított őszinte tiszteletét és háláját, amely ilyen nagyszerű ünneplésben részesíti őt?

Hálásan megköszönné és azt mondaná, csak azt tettem, amit tennem kellett népemért, és ezt is a Gondviselő Isten segítségével! Kövessétek életpéldámat! Amint én követtem Krisztust, úgy kövessétek Ti is Őt! Váltsátok valóra tanítását! Éljetek békével minden rangú emberrel, még az idegenekkel is!

Ragaszkodjatok ahhoz a hithez, amely az én koromban megmentette népünket a történelem szín-padáról való letűnéstől, s amely segítette népünk beilleszkedését Európa keresztény népeinek nagy családjába. S amely ezer éven át biztosította népünk fennmaradását oly súlyos és végveszéllyel fenyegető helyzetekben is!

Ott áll Buda várában István királyunk, tekintélyt, méltóságot, magabiztosságot és erőt sugárzó szobra. De ő nem akar bronzba öntött emlékmű maradni. Élni akar hívő magyarjaiban, akik apostoli buzgósággal azon fáradoznak, hogy az evangélium kenyere ne hiányozzék a magyar élet asztaláról, egyetlen magyarnak sem az életéből. 

Hol vagy István király?

Téged magyar kíván

Veszni indult népünk

Csak Te mentheted meg

Ámen

2020. augusztus 15., szombat

20. évközi vasárnap

20. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

A mai, 20-ik évközi vasárnap evangéliumában, a beteg leányáért esedező édesanyáról szóló történetet fogjuk hallani. Az Úr Jézus megdicséri az édesanyát hitéért. Mondhatta volna azt is: Asszony! Nagy a Te szereteted. Legyen hát úgy, ahogy szeretnéd! Ezek szerint lehetséges, hogy a hit és szeretet egy és ugyanaz a dolog? Legalábbis ugyanazon érem két oldala.  Bennünk milyen kapcsolatban van a hit és szeretet?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia.

Testvérek, mennyire aggódunk mi beteg testvéreink gyógyulásáért. Uram irgalmaz! 

Ha nem sikerült gyógyulásuk, próbálkozunk-e velük újra? Krisztus kegyelmez!

Ha nagy hitünk ajándékaként megkapjuk a gyógyulást, mondunk-e köszönetet. Uram irgalmaz!

Evangélium után

A mai evangéliumban könnyen megütközhetünk az Úr Jézus magatartásán. Egészen természetes, hogy egy édesanya minden hajszálba belekapaszkodik, ha beteg gyermeke megmentéséről van szó.

A kánaáni asszony beteg lányán az orvosok nem tudtak segíteni. De íme, itt van Jézus, akiről az a hír járja, hogy betegeket, gyógyíthatatlan betegeket gyógyít. Fölcsillan előtte a remény, és ezzel a kéréssel fordul Jézushoz: Uram, Dávid fia, könyörülj rajtam!

A kérés elhangzik és ekkor valami szokatlan dolog történik. Az a Jézus, aki annyi jelét adta részvétének, most érthetetlen módon közönyös marad és hallgatásba burkolódzik. Szóra sem méltatja az asszonyt.

Mintha csak megismétlődne a kánai mennyegző jelenete, amikor Jézus saját édesanyját is visszautasítani látszik. De amint Kánában, úgy itt is, tudta Jézus, hogy mit fog cselekedni.

És azt is, hogy miért cselekszik így? A körülötte állókért, a szavait hallókért, egy nagy igazság kimondásáért. Annak kimondásáért, hogy Ő Izrael népéhez, Isten választott népéhez küldetett, amiként ezt az Úr prófétái által megígérte nekik.

Ő ugyanis azt akarta, hogy ez a kis ország, Izrael, az egy Isten eszme és a kinyilatkoztatások őrzője és hordozója, legyen bölcsője annak a kereszténységnek, amelynek hazája az egész földkerekség.

Ám a választott nép fiai közül sokan - szinte az egész nép – visszautasította a Messiást.  Annak ellenére, hogy pazar bőkezűséggel szórta eléjük igéje kenyerét, amely kenyérnek a morzsáiért esedezik most oly mélységes hittel a zsidók által megvetett pogány nép leány.

És itt a nagy figyelmeztetés a szavait hallók, s tetteit látók felé, a választott nép felé! A pogányok sem maradnak ki Isten országából. A Messiást visszautasítók helyét mindig mások foglalják el Isten országában. És ez egy nagy tanulság is egyben, nemcsak az ószövetségi néphez, hanem az újszövetségi néphez tartozók számára, számunkra is.

Az apostolok megsokallhatták az asszony rimánkodását és látva Jézus vonakodását, ezt tanácsolták neki: Küldd el! A választott néphez tartozó apostolok, megvetően nézhettek a porba térdeplő asszonyra.

De nem így Jézus! Azért hagyta rimánkodni az asszonyt, azért állta kérése ostromát, hogy megnyilatkozhassék a hit ereje! Ez a hit értékesebb, mint a választott néphez való tartozás. Ez a hit nem csak a hegyeket mozgatja meg, hanem az irgalmas Isten szívét is.

Meg kell tanulnia ezt minden apostolnak: nem a test és a vér nyitja meg előttünk Isten országát, hanem a hit ereje. Nem a test szerinti származás, nem az anya-könyv szerinti keresztény mivolt, hanem az élő hittel igazolt, hiteles keresztény mivolt!

A hit felértékelése vissza-visszatérő refrénje az evangéliumnak. Jézus az anyát nem szeretetéért, nem alázatosságáért, hanem hitéért dicséri meg! A gyermek iránti szeretet természetes velejárója az anyai szívnek, de a hit erőfeszítést igénylő magatartása az embernek. Nagy a te hited asszony! – mondta Jézus a kánaáni asszonynak, és ezt szeretné mondani nekem és neked is! De vajon nagy-e a mi hitünk?

Mai világunkban a hagyományos vallások, elsősorban a három világvallás: a kereszténység, az iszlám és a judaizmus megerősödésének, sőt újjászületésének vagyunk a tanúi. Ma együtt van jelen a két tendencia: a hit, a vallás kioltásának, és újjászületésének a tendenciája.

A világuralomra törő, magát kereszténynek hazudó globalizációs hatalom, az ősi római elvet, a divide et impera elvet valló hatalom mesterien szítja az újjászülető vallások közötti ellentétet. A békés együttélés helyett vallási színezetű háborúkat hoz létre világszerte. A hatalma alá kerülőkből pedig a szabadság, a demokrácia kiüresített fogalmainak hangoztatásával oltja ki a hitet.

Ebben a zűrzavaros világban sokan a vallásos hitet egyszerűen csak menedékháznak tekintik, földi jólétet biztosító életbiztosításnak. Pedig az Úr Jézus nem gondtalan életet „csak” üdvösséget ígért követőinek.

A kánaáni asszony leborult Jézus előtt és feléje nyújtotta Istent megszólaltató valutáját: a hitét.

Minden visszautasítás ellenére hitt, mert hinni akart. Példája arra tanít, hogy a hit melletti döntés elsősorban nem az értelem, hanem akarat kérdése. A hit a nem okoskodásunk terméke, hanem egy akart egy kért kegyelmi ajándéka az Úristennek. Ezt az értékes kincset törékeny cserépedényben őrizzük. Vigyázzunk reá!

Ámen

2020. augusztus 8., szombat

Évközi 19. vasárnap 2020

Évközi 19. vasárnap 2020

Bevezetés

Olyan történetet hallunk a mai evangéliumban, melyre azt mondják sokan, hogy mese az egész. Mert szép történet az, hogy Jézus megmenti tanítványait a viharos tengeren, a vízen járva, de semmi valóság alapja nincs. Ésszel föl nem fogható, a természet törvényeivel meg nem magyarázható az, hogy Jézus a vízen jár, és hogy egyetlen szavára lecsendesedik a vihar. De tény!

És ennek az eseménynek, nemcsak az apostoloknak volt mondanivalója, hanem átvitt értelemben a mindenkori hívőknek is. A maiaknak is. Ma mi vagyunk a háborgó tengeren dobált hajó. De mondhatjuk azt is, hogy miként egykor a kis apostoli közösségnek volt mondanivalója, úgy ma az élet tengerén hányódó hajónak, Egyháznak is. - Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogyan viselkedünk mi a háborgó viharokban.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha az Élet viharos tenger vesz körül bennünket, és meginog a hitünk. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha viharok vesznek körül bennünket, nem fordulunk Hozzád segítségért. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Amikor viharok esetén megmentesz a süllyedéstől, nem mondunk Néked köszönetet. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az előzményekről, a háborgó tenger lecsillapítását megelőző eseményekről csak annyit tudunk, hogy nehéz és fárasztó nap van a tanítványok mögött: Ötezer embermegvendégelésében segédkeztek. Ezután Jézus egyedül marad imádkozni, őket pedig előre küldi a túlsó partra.

A leírásból tudjuk, hogy Jézus imádkozik, Az apostolok útra is keltek, és egész éjjel küzdöttek az elemekkel, próbálták a hajót irányban tartani. Halálosan kimerültek lehettek!

Ekkor veszik észre rémülten azt az alakot, aki vízen járva közeledik feléjük. Kísértetnek tartják, és kiáltozni kezdenek, ő azonban megszólítja őket. hogy megismerjék hangját és megnyugodjanak: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!”

És ki az, akit ennyivel nem lehet meggyőzni? Péter apostol. Ő is halálra van rémülve, mégis ezt kéri: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!”

Ezzel azt kéri, hogy Jézus igazolja magát.

Micsodakérés ez! „Parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!” Mutasd meg, hogy Veled én is megtehetem, amit Te!

Mire Jézus így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizén, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szél kibillentette egyensúlyából, megijedt, és süllyedni kezdett, és felkiáltott: „Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Ismétlem: Elült a szél! És megerősödött az apostolokban, a Jézusban való hitük.

Átvitt értelemben az egész keresztény életünk, vízen, háborgó tengeren való járáshoz hasonlít!

Ha életünket nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy életünk hullámhányta taván minket is megkísért a Péteréhez hasonló vakmerőség. Bizonygatjuk, hogy milyen erős a mi hitünk, de amikor jönnek a bajok, amikor háborog a tenger, háborog lelkünk, akkor megtorpanunk.

Az Úrjézus azonban nem hagy egyedül. Velünk van éjjel-nappal. Velünk is lesz a világ végéig, a történelem viharaiban is. Tőlünk is azt kéri, amit az apostoloktól, hogy ne féljünk, higgyük erősen, mert Ő az Isten fia!

Ő nem csak a természet erőinek tud parancsolni, hanem a természetfeletti erőknek is. Ő a bennünk háborgó tengert is le tudja csillapítani, megnyugvást és békét tud teremteni bennünk is.

De a krisztushívők közösségében is, az Egyházban is.

Aligha találhatunk ugyanisjobb példát az Egyház és a krisztushívők sorsának szemléltetésére, mint a háborgó tengeren már-már elmerülő bárkát, benne a rémüldöző apostolokkal, s a feléjük közeledő, s őket megmentő Jézust.

Ha csak nagyvonalakban tekintjük át Egyházunk történetét, igen gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel. A római három évszázados véres üldözéstől, a nagy francia forradalmon, véres diktatúrákon át napjaink Európa kegyetlen Iszlámosításáig.

Jól tudjuk, ezt a bárkát nem védelmezi erős páncélzat, nem rendelkezik elhárító fegyverekkel. Mióta elindult a pünkösdi partoktól, ellenszéllel kell viaskodnia, külső és belső nehézségek hullámai akadályozzák előrejutását. Nem csoda, ha utasait hatalmába keríti a félelem.

Sokszor felvetődik bennünk a kérdés: Miért kell az Egyháznak állandóan ellenségekkel viaskodnia, miért nem járhat nyugodt és csendes vizeken? Nem tudjuk.

A megpróbáltatások, igaz próbára teszik hitünket és szeretetünket. De azt is látnunk kell, hogy a viharok lecsendesülése mindig az Egyház megújulását, megerősödését eredményezik. Jézus ugyanis velünk van a viharok idején is.

Azért jött ugyanis a Földre, hogy szerető öleléssel kiragadjon minket a veszedelmekből. Kinyújtja kezét a süllyedő felé, hogy mentő öleléssel megmentse az elmerüléstől. Egyházát is! Amely régi mondás szerint: „fluctuat, sed non mergitur.” Hullámzó, viharos tengeren jár, de el nem merül.

Ámen.

2020. augusztus 1., szombat

18. évközi vasárnap 2020

18. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

Az evangélium beszámolója szerint, Jézus, a tanításáért lelkesedő hallgatóság éhségét csodás módon elégítette ki.

Az apostolok finoman felhívták figyelmét a közelgő alkonyatra és az emberek elbocsátására. Hadd menjenek a közeli falvakba, és ott szerezzenek maguknak élelmet. Jézus azonban másképpen döntött. Elhatározta, hogy Ő vendégeli meg lelkes hallgatóit. Hogy hogyan, azt az evangéliumi szakaszban fogjuk hallani. 

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg az éhezők iránti eddigi gyenge szolidaritásunkat. Uram irgalmazz

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán dobunk pénzt a Szent Antal kenyere perselybe. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy napról napra erősödjék bennünk a szolidaritás a szegénységi küszöb alatt élők iránt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Mily öröm lehetett Jézus számára, hogy nemcsak néhányan, hanem ezrek és ezrek hagyták abba a munkájukat, hogy hallgassák tanítását. Megértették az üzenetet: "Keressétek először Isten országát, és a többiek hozzáadatnak ehhez”. Mivel azonban nemcsak igével él az ember, ők is megéheznek. Éppen indulni akarnak, de Jézus szeretete útjukat állja. Akik ilyen nemes éhséggel fogadták tanításának kenyerét, megérdemlik, hogy testi éhségüket is kielégítse.

Jézus józanul nézi az emberi életet. Tudja, hogy az anyagi nyomorúság éppen olyan akadálya az evangelizációnak, mint a gazdagság.

Mindkettőre vannak példák! Ott vannak a jóléti, fogyasztói társadalmak, társadalmi rétegei. S ott vannak a szegény, elmaradt, s eladósodott országok éhező, nélkülöző társadalmi rétegei.

Templomainkból épp úgy hiányoznak a leggazdagabb rétegekhez tartozók, mint a szegénységi küszöb alatt élők S ez utóbbiakból bőven vannak a világban,

Az Isten igéjét szóval és életpéldájával hirdető keresztényeknek kenyéradó szeretettel kell segíteni éhező felebarátaikon. Így lesz az evangélium nemcsak üdvösséget szerző, hanem kenyeret adó tanítás!

Szánom a sereget, mondotta Jézus, és ez a szeretet ösztönözte a kenyérszaporítás csodájára! Igaz, hogy nekünk nincs ilyen hatalmunk, de arra megvan a lehetőségünk, hogy megosszuk kenyerünket a rászorulókkal.

Ha testvérként tekintenénk az éhező népekre, éhező honfitársainkra, akkor, akár életszínvonalunk csekély csökkentése árán is, de segíthetnénk rajtuk. A jóléti népek szégyene, hogy milliók halnak éhen napjainkban is! És még tragikusabb az, hogy ezek közül minden harmadik gyermek! Nálunk is mennyi, egyre több, az éhező gyermek!

Isten megadja nekünk a mindennapi kenyeret, de ránk bízta és bízza szétosztását! A "'Ti adjatok nekik enni" krisztusi parancs minden kor minden emberének szól. Elsősorban nekünk, Jézus tanítását megvalósítani igyekvőknek. Jézus nyíltan megmondta, hogy a föld nincs arra berendezve, hogy milliomosak legyünk! Épp ezért senkinek sincs joga: hazárdjátékot űzni az emberiség kenyerével.

Ma túlontúl sok az éhező ember: A TV képernyőjén, olykor-olykor 1áthatunk lelkiismeretet ébresztő képsorokat: csont-bőr embereket, földön fekvő már mozdulni sem tudó, elerőtlenedett gyermekeket és aggokat. Sokan idézik ilyenkor, Madách sorait: „Sok az eszkimó, s kevés a fóka!” Valóban azonban nem erről van szó, mert a föld sokkal több embert is tudna táplálni, ellátni élelemmel, a mai termelési technikával, mint amennyien élünk a földön!

Hát akkor miről?

Az együttérzés, a szolidaritás hiányáról!

Ha annak a napi sok milliárd dollárnak pár %-át az éhezők megsegítésére, és kenyéradó munka-helyek megteremtésére fordítanák, amit háborúkra és országok megszállására fordítanak, akkor nem lenne éhező e világban.

De hol van a világ mai, milliárdos vezetőiben a humánus gondolkodás és a szolidaritás érzület? Sajnos az Úr Jézus által szívtelen gazdagoknak mondottakban, miként a múltban, úgy napjainkban is óriási defektus ez!

Az Úr Jézus nem ok nélkül kiáltott jajt a szívtelen gazdagokra, akik nem akarják meglátni a szegény Lázár nyomorúságát. És ma is jajt kiáltana mindazokra, akik csak a profitot nézik és nem törődnek az emberrel, azzal, hogy minden ember, emberhez méltó életet tudjon élni.

Nem megvonni kell a családoktól a különböző támogatásokat. S a betegektől a gyógyszertámogatást. A szociális otthonokban élőktől a normatív támogatás egy részét. Arra hivatkozva, hogy eddig igazságtalanul kapták azokat. S a legszegényebbnek juttatni csak segélyeket. Egyébként is, nem segélyekből kell, hogy élje élet az ember, hanem arcának verejtékével biztosított munkájából.

A kenyéradás napjainkban az emberiségnek a legnagyobb problémája, és megnyugtató megoldása nélkül nem reménykedhetünk a terrorizmus megszűnésében, a béke és a biztonság megszületésében.

Az Úr Jézus napjainkban nem szaporítja meg kenyerünket és halunkat sem. Nem tesz csodát. Ránk bízza a kenyéradó szeretet gyakorlását, mert önző, kapzsi világunkban ez a legcsodálatosabb emberi cselekedet. Legyünk büszkék arra a képességünkre, hogy Jézushoz hasonlóan kenyéradó szeretettel fordulhatunk éhező embertársaink felé.

Ha csak egy darab kenyeret is adunk az éhező testvéreinknek, vagy egy pohár vizet a szomjazó testvérünknek, máris enyhítettünk a világ, s honfitársaink nyomorán. Ámen.

2020. július 25., szombat

17. évközi vasárnap

17. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

A mai, 17-ik évközi vasárnap evangéliumában, az Úr Jézus további hasonlatokkal, a rejtett kincs, és a drágagyöngy hasonlatával igyekszik megsejtetni velünk a menyek országát.

Igyekezzünk mi is a mindennél értékesebb evangéliumi kincseket megszerezni, és megőrizni egy életen át!

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!  Milyen a mi ez irányú buzgóságunk?

Kirié litánia

Urunk! Add, hogy komoly munka után értékes kincsre találjunk. Uram irgalmazz!

Urunk! Add, hogy a silány gyöngyök között észrevegyük az értékeset! Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Add, hogy a silány gyöngyök értékesítése révén megszerezzük az értékeset. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Földi élete során Jézusunk gyakran beszélt a mennyek országáról. Nyilvánvaló, hogy emberi szavakkal, fogalmakkal ő sem tudta megláttatni igazi mibenlétét. Különböző hasonlatokkal próbálta valamiképpen megsejtetni hallgatóival ennek az országnak mindent felülmúló értékét.

Nem közelíthető meg érzékszerveinkke1. Az értelem és a hit segítségére van szükségünk, hogy Isten titkát kibonthassuk rejtettségéből. Ezért is hasonlítja a mennyek országát rejtett kincshez.

De tulajdonképpen mi is ez a mennyek országa.

Ha tíz embert, aki hittant valamelyest tanult, megkérdeznék erről, akkor tíz közül kilenc minden bizonnyal azt felelné, hogy a mennyek országa a mennyország, ahová az igaz emberek kerülnek haláluk után.

Ez azonban tévedés, mert a mennyek országa, vagy más néven Isten Országa nem a túlvilág része, hanem nagyon is evilági valóság, a jelen része. Gondoljunk csak az Úr Jézus múlt vasárnapi, a magvetőről szóló példabeszédére, a jó magok közé konkolyt hintő ellenségre. A túlvilági mennyországban a Sátán már nem működik, tehát a mennyek országa nagyon is evilági valóság.

De valóban, mi a mennyek országa?

Egész egyszerűen azt lehet mondani, hogy a mennyek országa az ember igazi boldogsága. Mert az ember legfőbb célja, hogy boldog legyen. Mi keresztények tudjuk, hogy az igazi boldogságot az ember csak Istenben találhatja meg.

De maga az Isten is rejtező valóság és keresnünk kell, hogy megtaláljuk.

Aki nem ért a régészethez, az könnyen eldobja a földből elő került kincseket. Sajnos sokan úgy tesznek napjainkban Istennel is.

A felelőtlen kritika, az ateista propaganda igyekezett a múltban, és igyekszik ma is lejáratni a hit igazságait, s annak hirdetőit. Ez az oka annak, hogy sokan eldobják, vagy sárba tiporják a keresztény hit és erkölcs drágagyöngyeit.

Azután meg, mivel Isten egészen másként létezik, mint teremtményei, ez a másként létezés elrejti szemeink elől. Ezért kell értelmünk ásójával, hitünk kapavágásával kiemelni a kételyek földjéből.

Így cselekedett az evangélium kincskeresője is, aki mindenét eladta érte és ezt örömmel tette. Nekünk is örülnünk kell, ha megtaláljuk az Istent. Az emberben sajnos komoly támaszpontjai vannak a csüggedésnek, a sötéten látásnak. Belső alkati adottságaink, külső körülmények nem egyszer az elkeseredés, a reménytelenség szakadékáig sodornak.

Igaza van Pascalnak, hogy minden emberben van egy szakadék, amit csak Isten tud betölteni. Örüljünk, ha a mi életünkben ez már megtörtént. A hivő ember azért tud örülni minden körülmény közepette, mert életének elrejtett és megtalált kincse az ő Istene, a Benne való hite.

Mi tehát az evangéliumi drága kincs és drágagyöngy? Csak azok tudják, akik már megtalálták, akik már a drágagyöngy birtokában vannak. De kellőképpen megmagyarázni ők sem tudják. Csak körülírják. Szép szavakat mondanak, amelyek számukra komoly tartalommal rendelkeznek, míg nekünk csak nagyon keveset mondanak.

Nem járunk viszont messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy ez a drágakincs, a jézusi tanítás, ennek hittel való elfogadása, maga a hit, a belőle fakadó béke, öröm, szeretet, jóság, türelem, lelki erő és remény. Ez a drága kincs olyan örömet és boldogságot ad az embernek, amelytől soha senki és semmi sem foszthatja meg birtoklóját, sem halál, sem betegség.

Miért? Mert ez a kincs kárpótol bennünket a világban elszenvedett veszteségért. Aki megtalálta tudja, hogy miért él. Tudja, hogy élni szép és jó, és érdemes, még akkor is, ha sokszor keserűségek és csapások érik is.

Az evangéliumban két emberről hallottunk. Mindkettő közös vonása az örvendezés. Az öröm, a szerencse felett érzett boldogság. Ők örömükben eladták mindenüket, csak hogy megszerezhessék örömük okát, az értékes kincset, a drágagyöngyöt. Nem törődtek vele, hogy embertársaik e miatt megszólják őket, és majd azt mondják nekik, hogy teljesen megőrültek, eladták mindenüket, és egy lapra tették fel életüket.

A Jóisten ajándéka a hit. Olyan drága kincs, amely bennünket is hasonló cselekedetre kell, hogy késztessen, mint az evangéliumban említetteket.

Nekünk is mindent meg kell tennünk, e világ szemében esztelen dolgokat is, hogy mások is birtokosai lehessenek a drágakincsnek.

S drága kincsünket valamennyien megőrizhessük, s megőrzött hitünk vezessen el bennünket az örök boldogságra.

Ámen.

2020. július 18., szombat

Évközi 16. vasárnap

Évközi 16. vasárnap 2020

Bevezető

A magvetőről és a konkolyról szóló példabeszédet halljuk majd a mai evangéliumban.

Az is egy kortalan történet.

A szereplők: a gazda, az ellenség, a szolgák és a konkoly.

Az Úr Jézusnak az a célja, hogy e példabeszéd elmondásával hallgatói maguk előtt lássák a folyamatot, az Isten országa vetésének növekedését, megmérgezésének titkos akcióját és a káros hatással kapcsolatban, mik a teendői követőinek.

Azt is jó tudni, hogy a jó és a rossz harcából mi magunk nem csak nem vonhatjuk ki magunkat, hanem ez a harc bennünk is állandó.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Milyen erős és sikeres ez a harc.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem akadályozzuk meg a konkolyhintők tevékenységét. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Ments meg minket a rossz elleni küzdelemben a megszálltságtól. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Adj nekünk bölcs türelmet egymás hibáinak elviseléséhez. Uram irgalmazz! 

Evangélium után 

Nehéz megérteni az Úr Jézusnak a mai evangéliumban hallott: "hagyjátok nőni az aratásig" - gondolatát. Nem tudjuk ugyanis felfogni, hogy Isten az Ő szolgáit, papokat, szülőket, pedagógusokat és államférfiakat aludni hagyja, míg az ellenség nem alszik, hanem buzgón folytatja titokzatos művét, a rossznak a vetését.

Vajon miért engedi meg Isten, hogy ellensége a sötétség órájában konkolyt hintsen? Miért nem ad szabadkezet szolgáinak legalább utólag, a már látható szerencsétlenség idején, hogy kigyomlálják a konkolyt? Ellenkezőleg! Szinte fékezi szántóföldjének tisztaságáért való szent buzgóságukat. Így aztán az emberi társadalomban, de annak egyedében, magában az emberben is megmarad vegyesen, jó és rossz egyaránt.

Tudomásul kell vennünk, hogy együtt van a világon, magában az emberben is, a tiszta búza és a konkoly, a jó és a rossz! S állandó a jó és a rossz küzdelme saját magunkban és a társadalomban.

Türelmetlenek vagyunk önmagunkhoz, hitvestársunkhoz, gyermekeinkhez, munkatársainkhoz és hadd ne soroljam tovább a türelmüket nélkülözők szomorú körmenetét.

Mindez természetesen nem valami újkori jelenség. Az Úr Jézus is találkozott az emberi életnek ezzel a hívatlan és kellemetlen útitársával. Nem csodálkozott rajta, mert tisztán látta az ellenséges ember, a konkolyhintő gonoszság jelenlétét. Apostolai abban reménykedtek, hogy isteni hatalmával megszünteti ezt a jelenlétet, és minden rosszat száműz megváltottvilágunkból.

De nem így történt. Az Úr Jézus nyíltan kijelentette: a földi élet az irgalom, a türelem korszaka; az ítélet, a konkoly kitépése a világ végén következik be. Nem emberi erők, hanem az Úr Isten maga intézi el a gonoszság elkülönítését. Ezért nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy a földi élet búzatengeréből emberi erővel minden konkolyt eltávolíthatunk.

Erre a figyelmeztetésre azért is szükségünk van, mert történelmünk során mindig jelentkezett egy olyan kísérlet, amely erőszakkal próbálta kitépni emberi életünkből a „romlás virágait”. Az úgynevezett vallási türelmetlenség is súlyos károkat okozott annak idején, mert aki az erőszak fegyveréhez nyúl, az valójában nem hisz az igazság és a szeretet győzelmében. A keresztény embernek küzdenie kell ugyan a testi-lelki nyomorúság, a gonoszság erői ellen, de semmiképpen sem az erőszak fegyverével.

Megpróbálták ezt a Római Birodalom komisszárjai, az inkvizíció bírái, a nagy forradalmak, a különböző diktatúrák, de mindnyájan csődöt mondtak ebbéli erőfeszítésükkel. Az Úr Jézus tanítása szerint az embernek magának kell vállalnia belső világának megnemesítését.

A huszadik században dúló két világháború, s a két diktatúra véres magyarázat ennek a megállapításnak az igaz voltára.

És a mai kegyetlen helyi háborúk is, mindenütt, ártatlanok, főleg keresztények százainak és ezreinek szenvedéseit és halálát okozzák, s milliók menekülését, a gonoszság elől.

Más vonatkozásban, igenis, ma is vannak szerte e világban, magyar földön is olyanok, akik az elvetett nemes magvak közé konkolyt hintenek. Micsoda, izzó gyűlölet van még ma is, egy széteső ideológia utóvédharcait folytatókban, mindazokkal szemben, akik nemes magvakat vetettek és vetnek a magyar nép lelkébe.

A gyűlölet a legnagyobb konkolyhintő e világban. Amikor ezt vagyunk kénytelenek tapasztalni, megértjük, miért ajánlják fel a példabeszédben szereplő munkások szolgálatukat gazdájuknak: Akarod-e, hogy kiszedjük a konkolyt? Hagyjátok! Hangzik a válasz. Hadd nőjön föl mindkettő az aratásig.

Ezen talán jómagunk is csodálkozunk és Istent is felelősségre vonjuk lázadó miértjeinkkel. Miért tűri, engedi a gonoszság garázdálkodását? Miért nézi el, hogy a bűn szennyes vízözönként újra meg újra elöntse a világot? Miért nem sújt le Isten azonnal a gonoszokra? Miért nem büntet azonnal? Miért oly „elviselhetetlenül” türelmes?

Mert az Úr Isten mindenkinek időt ad a megtérésre, a Hozzá való visszatérésre. Ehhez egyeseknek rövidebb időre, másoknak hosszabb időre van szüksége.

S vannak, akiknek csak a halálos ágyukon adatik meg a megtérés kegyelme.

Ámen