Évközi 18. vasárnap

Évközi 18. vasárnap

Bevezető

A mai, évközi 18. vasárnap evangéliumában, halljuk majd a Jézus ajkáról elhangzott, s szállóigévé vált mondatot: „Nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”

Hát akkor mitől? – kérdezik sokan. Azt is hallani fogjuk Jézus ajkáról, de azt nem szoktuk oly gyakran idézni, – ezért idézem: „hanem az Istenben való gazdagodástól!”

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg az anyagiak miatti pörlekedéssel elkövetett vétkeinket. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus!  Segíts bennünket, hogy ne az anyagi javak bőségében lássuk életünk biztonságát! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsáss meg nekünk, hogy elhanyagoljuk a lelkiekben, Istenben való gazdagodásunkat! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Amíg Jézus az életről, halálról, örök életről tanított, addig az evangéliumi emberünknek azon járt az esze, hogy becsapta a testvére.

Nem mintha ez a “valaki a tömegből” nem lett volna jó véleménnyel Jézusról. Vagy unta volna Jézus tanítását. De meg volt győződve, hogy Jézus egyetlen szava elegendő, hogy hozzájusson igazához. Testvére kisemmizte. Jogos örökrészétől fosztotta meg. Mégis olyan ez a kérés, mint egy arculcsapás. Jézus beszéde az örökkévalóságot sugározta, de ez az ember nem érzett meg abból semmit. Végighallgatta Jézus egész tanítását, de közben csak arra várt, mikor jön el a kedvező pillanat, hogy előadhassa kérését. Lelkét ez tölti be. Emellett másra nem jut hely. Nem figyel sem Istenre, sem üdvösségre, sem örökkévalóságra.

A sértett Jézushoz, mint híres törvénytudóhoz fordul. Nem volt ritka, hogy Jézust, rabbinak, mesternek szólították, vagyis olyan személynek, akitől ilyen jogszolgáltatás is kérhető. Jézus a kérésére kérdéssel válaszolt: „Ki hatalmazott fel engem, hogy bírátok legyek?”

A vita további részleteit nem ismerjük. Lukács a továbbiakban Jézusnak a gazdagsággal kapcsolatos tanítását ismerteti. Majd így folytatja: Jézus a jelenetet látó és halló tömeghez fordult és ezeket mondta nekik: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”

Példabeszédet is mondott nekik egy gazdag emberről, aki megijed a bő termés elhelyezésének gondjától, a régi csűröket lebontja és újakat épít, s azokba fogja elhelyezni. De Isten figyelmezteti: „Még az éjjel számon kérik lelkedet. Mi lesz mindazzal, amit szereztél?”

A befejező mondat: „Így jár mindaz, aki kincset gyűjt magának, ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék”.

Gyakran olvashatunk gyászjelentést ilyen vagy ehhez hasonló szövegezéssel: Tragikus hirtelenséggel, váratlanul elhunyt.

Olykor arról is tudomást szerzünk, hogy az illető agyondolgozta magát, mindent elkövetett annak érdekében, hogy növelje életszínvonalát. Gazdagodás volt a jelszava és megfeledkezett arról a tényről, amely szerint az élet a maga teljességében nem a mi birtokunk. Az Úr Istené. Egyszeri, felbecsülhetetlen ajándéka. Ő adta nékünk, s ő veszi is el majd tőlünk. Sokszor mondogatom: mid van, óh, ember, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel vele mintha nem kaptad volna

Korunk embere számítógéppel tervezi meg már életét is több-változós függvényként. De közben megfeledkezik arról, hogy az élet és a halál találkozása nem a mi terveink szerint történik. Az esztelen gazdagról szóló példabeszédben erre hívja fel figyelmünket az evangélium.

Viszont helytelen lenne az Úr Jézus szavait úgy értelmeznünk, mintha Isten elítélné, rossznak minősítené a bírvágy ösztönét, amely természetes megnyilatkozása anyagiakhoz kötődő földi életünknek.

Az embernek gondoskodnia kell mindennapi kenyeréről a saját maga és családja számára.

Értelmes természetünkből következik az is, hogy terveket készítünk, és ezek szerint alakítjuk, irányítjuk életünket. Terveink azonban akkor jók, ha a valóságra épülnek.

A hívő ember nem hagyhatja ki számításaiból a bármely pillanatban érkező halált és az abszolút jövőt, ami hitünk szerint a halál után következik.

Úgy kell használnunk földi javainkat, hogy biztosítsuk örök boldogságunkat. Ennek érdekében le kell győznünk a bírvágy túlburjánzását.

A mindenáron történő meggazdagodni akarás, de sok embert tett már szerencsétlenné, s tragikus sorsúvá. De sok embert aljasított már le, s vetkőztetett ki emberi mivoltából

Ezért mondja Szent Pál apostol a mai szentleckében, hogy a kapzsiság bálványimádás. A Mammon, a pénz imádása. Amelynek egyenes következménye a bűnök sorozata: Az ingyen munkaerő, az újkori rabszolgaság, kegyetlen gyilkolása a keresztényeknek, liturgikus ruhában miséző idős papnak térdre kényszerítése, s torkának elmetszése. S az a káosz, amely lassan elárasztja egész Európát.

A pénz szerelmesei, a guruk mindenre képesek. Szörnyű robbantásokra, nemzetek, kereszténység eltüntetésére.

Hála legyen a jó Istennek, hogy bennünket nem ejtett rabul a kapzsiság. Hogy nem vagyunk a pénz, a Mammon imádói, és nem tombol a Gonoszság.

De azért óvakodjunk hát mi is mindig minden kapzsiságtól, mind egyéni, mind nemzeti életünkben, mert nem a vagyonban való bőségtől függ az emberi életünk s hazánk élete, s annak boldogsága, hanem az Istenben való gazdagságunktól, az Ő ismeretében és szeretetében való gazdagodásunktól.

Ámen

F. F.

Keresztelő Szent János vértanúsága

Máté evangélista Jézus nyilvános működésének idejéből nem csak tanítását és gyógyításait, azaz eredményes fellépését mutatja be, hanem azt is, hogy sorra színre lépnek ellenfelei. Tegnap a názáretiekről hallottunk, akik hitetlenül elutasították őt. Ma pedig Heródes Antipász, mint a világi hatalom képviselője áll előttünk, a későbbiekben pedig jönnek majd a vallási vezetők, az írástudók és a farizeusok.

Heródes Antipász Galilea negyedes fejedelme volt, személye nem keverendő össze apjával, Heródes királlyal, aki évtizedekkel korábban, Jézus születésének idején irányította az országot. A mai részlet a kegyetlenségeiről elhíresült Heródes Antipász egyik legszörnyűbb cselekedetét, Keresztelő János kivégzését mutatja be. A Keresztelő figyelmeztette őt erkölcstelen életvitelére, tudniillik arra, hogy nem szabad feleségül vennie testvérének feleségét. A figyelmeztetés nem az uralkodónak fájhatott a legjobban, hanem feleségének, Heródiásnak, aki csak a megfelelő alkalmat várhatta, hogy megszabaduljon Jánostól.

János személyével kapcsolatban meg kell említenünk, ami aztán Jézus tanítását is jellemzi, hogy nem csupán általánosságban beszél a bűnről és ítéli el azt, hanem szembesíti a bűnösöket saját bűnükkel. Mindez azonban nem a bűnös elítélésének jegyében történik, hanem azzal a szándékkal, hogy a megtérésre, a bűnbánatra vezesse.

(his)

Márta

Márta a betániai Lázár és Mária nővére volt. Jézus szívesen látott vendégük volt. Ő volt az, aki egy ilyen alkalommal buzgó lélekkel szolgált (Jn 12,2). "De csak egy a szükséges" - mondta neki Jézus.

Neki mondta Jézus e szavakat is Lázár feltámasztása előtt: "Én vagyok a feltámadás és az élet."

Válaszul Márta hitvallóan Jézust Messiásnak, Isten Fiának nevezte. Ő a háziasszonyok védőszentje. Kulcscsomóval vagy főzőkanállal szokták ábrázolni.

Márta hite mindannyiunk számára példa. Testvére halála felett érzett szomorúságán átvilágít a Jézusba vetett hite. Erősítsük meg mi is a feltámadásba vetett hitünket. Kérjük Istent, adja meg nekünk a rendíthetetlen hit kegyelmét.

A tengerbe vetett háló

Elmélkedés:

Az Isten országáról szóló hetedik példabeszéd a halászhálóról szól, amely mindenféle halat kifog a tengerből.

A halász csak az értékesebb, a nagyobb halakat tartja meg, mert azokat tudja értékesíteni, a kisebbeket és minden mást, ami a hálóba akad, visszadob a tengerbe.

A szétválasztásnak, válogatásnak ez a mozzanata hasonlít ahhoz, amikor aratáskor a munkások szétválasztják az értékes, táplálkozásra alkalmas búzát a haszontalan gyomnövénytől, a konkolytól.

Itt is az isteni ítélet és igazságosság megnyilvánulásáról van tehát szó. Ennek fényében pontos képet kapunk arról, hogy evangéliumának megírása idején Máté már megtapasztalja azt, hogy a krisztusi közösség tagjai sorában jók és rosszak, szentek és bűnösök egyaránt vannak. Isten nem akadályozza meg, hogy az utóbbiak is a közösség tagjai közé kerüljenek, hiszen Isten országába minden ember meghívást kap. Sajnos nem mindenki él Isten kegyelmével és nem mindenki méltó arra, hogy a közösség tagja legyen. Ennek megítélése azonban nem az ember feladata, hanem Istené. Az ítélet, az emberi cselekedetek megítélésének joga egyedül Istené, aki mindig igazságosan, ugyanakkor irgalmasan ítéli meg életünket.

Törekednünk kell arra, hogy Isten országa általunk is növekedjen a világban.

(his)

Szerda 2016. 07.27.

Évközi idő, 17. hét Szerda

Legnagyobb lelki kincsünk az, ha rátalálunk Krisztusra, aki az üdvösséget adja nekünk. Ezért a kincsért valóban érdemes minden evilági dologról lemondani, s mindent odaadni azért, hogy a miénk lehessen.

Az isteni és az emberi törekvésnek találkoznia kell, azaz nem csupán az ő akarata legyen az üdvösségünk, hanem a mi legfőbb vágyunk is, ami nap, mint nap motivál bennünket vallásos életünkben.

Az üdvösséget Krisztus engedelmes szenvedése, halála és feltámadása által nyertük el, azért hozzá kell mindhalálig ragaszkodnunk. Ő a mi kincsünk, akit ha egyszer megtaláltunk, zárjuk és hordozzuk szívünkben! (his)

Szent Joakim és Szent Anna

Ma Jézus Krisztus test szerinti nagyszüleinek, Szent Joakimnak és Szent Annának emléknapját tarja az Egyház. Az ő gyermekük volt a Boldogságos Szűz Mária. A II. századig visszamenő hagyomány nevezi meg a Boldogságos Szűz Mária szüleit. Szent Annát már a VI. századtól tisztelték Keleten, kultusza Nyugaton a X. században terjedt el. Szent Joakim tisztelete az újkorban fejlődött ki.

Szent Anna talán nem is sejtette, kit bízott gondjaira Isten, amikor Mária édesanyja lett. Becsülettel tette dolgát, hitre, imádságra nevelte lányát. Sokszor mi is csak később vesszük észre, milyen nagydolgot tett velünk az Isten. Legyünk mindig hálásak Istennek.

Szent Jakab

Szent Jakab

Az apostollisták (Mk 3,17.18; Mt 10,2-3) Jakabot Zebedeus és Szalóme fiának és János apostol testvérének mondják. A testvérek heves természete miatt az Úr a "Mennydörgés fiainak" nevezte őket. Jézus szűkebb, előnyben részesített körébe tartozott, így ott volt a Tábor hegyén és a Getszemáni-kertben is. Ő volt az első az apostolok között, aki vértanúságot szenvedett. Heródes Agrippa király végeztette ki 42 körül.

Jakab jellemét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a heves és talán kezdetben nagyravágyó fiatalember készséges lett az Úr követésére, lelkes és bátor barátja volt Jézusnak.

Sevillai Izidorra visszamenő hagyomány szerint Jakab térített Spanyolországban. A másik hagyomány szerint Jakab maradványait Compostelába vitték, ahol templomot emeltek tiszteletére.

Compostela a középkortól kezdve mind a mai napig jelentős zarándokhely. Ma az El Camino zarándokút ismét nagyon népszerű, és részletes beszámolók látnak napvilágot annak fizikai erőfeszítéseiről és lelki eredményeiről.

Szent Jakab apostol Jézus követésében, a róla szóló tanúságtételben lehet példaképünk. Őt ünnepelve szeretnénk Jézus követésében megerősödni.

Ámen

Évközi 17. vasárnap

Évközi 17. vasárnap

Bevezető

A mai, 17. évközi vasárnap evangéliumában az általunk imádkozottól eltérő szövegű Miatyánkot hallunk majd. S ezen megütközünk. Pedig nem ezen kellene megütköznünk, hanem azon, hogy kereszténykultúrán felnőtt nemzetünk fiai és leányai már nem, vagy csak alig ismerik, és mi is egyre ritkábban és egyre lagymatagabban imádkozzuk.

Vagy nem?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi oly ritkán imádkozzuk azt az imát, amelyre Te tanítottál minket. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Add meg nekünk mindennapi kenyerünket! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Szabadíts meg minket a gonosztól, és csatlósaitól. Uram irgalmazz

Evangélium után

Az ima egyidős az emberiséggel, egyidős a vallással. Minden vallásnak meg van a saját imája, a keresztlénységnek is. Legismertebb imáját, a Miatyánkot épp az imént hallottuk – Lukács evangélista közlése szerint.

Sokan megütköznek azon, hogy ennek az imának két különböző változata olvasható az Újszövetségi Szentírásban. Máté illetve Lukács evangéliumában.

A lukácsi változatból hiányzik a „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”, illetve a „szabadíts meg a gonosztól” kérés.

És mindkét változatból hiányzik a „Mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökké.”

Sokat írtak már arról, hogy a kereszténység legfontosabb imája nem azonos szöveggel került bele Máté és Lukács evangéliumába. Ennek egyik oka az, hogy az ókeresztény egyház ebben az időszakban még szilárd kötöttség nélkül őrizte Jézus imádkozó hagyományát.

Az evangéliumok hívő közössége nem kötött szövegű imát, nem imaformulát tanult Jézustól, hanem az imádkozás művészetét tanulta meg Jézustól, és a saját szavaival adta vissza a tőle tanultakat.

A szövegek közötti különbségek megértését nagyban elősegíti, ha figyelembe vesszük, hogy Jézus tanítása szájhagyomány útján terjedt. Az apostolok, amint azt maguk is mondták és írták, amit láttak és hallottak, aminek szemtanúi voltak, azt hirdették. Szájhagyomány által terjedt el az evangélium.

Évek kellettek ahhoz, hogy egy - egy együttimádkozó közösségben Jézus gondolataiból kialakuljon, egy imádságforma.

Az is tény, hogy csak később kezdték összegyűjteni, s írásban is rögzíteni Jézus életének fontosabb eseményeit, tanítását, példabeszédeit, beteggyógyításait és csodáit.

E szöveggyűjteményeknek a szerkesztett változataiból keletkeztek az evangéliumok. S ezek sem egyidőben. A szentírók sem ugyanazoknak, hanem különböző keresztény közösségeknek írták az evangéliumukat. Máté a zsidóknak, Lukács pedig a pogányoknak Ezért az egyik szentíró ezt, a másik azt választotta ki e gyűjteményekből. A jelek szerint Lukács és Máté két egymást nem ismerő közösség imaformáját építette be evangéliumába.

Mindkét Miatyánk, Mátéé is és Lukácsé is, az Atyához szóló fohásszal kezdődik. Ezzel Jézus arra akar buzdítani bennünket, hogy Istent inkább családtagnak tekintsük, mint távoli és félelmetes idegennek.

Ehhez az emberközeli Atyához intézett kérések között ott vannak az üdvösségre, Isten országa eljövetelére, a mindennapi kenyérre, az emberi együttélés nélkülözhetetlen feltételére, a megbocsátásra, a kísértésre vonatkozó kérések. Az egyén és a közösség anyagi, valamint lelki javaira vonatkozó kérések. Mindezeket lehet, sőt kell is kérni a mennyei Atyától.

Azt, hogy jöjjön el az ő országa! A gyűlölködő, embertelen, s kegyetlen világ helyébe a szeretet, a béke és a testvériség országa.

De lehet, sőt kell is kérni a mindennapi kenyeret is, amikor oly sok millió, s több milliárd ember éhezik.

Ott van életünkben még mindig a médiumok ránk zúduló hazugság áradata. Ezért kell kérni a mennyei Atyát, hogy „Ne vígy minket kísértésbe”. Ne engedd, hogy kísértésbe, megtévesztésbe vigyenek bennünket a gonosz. De azt is kérnünk kell, hogy szabadítson meg bennünket a Gonosztól, a hazugság Atyjától és fiaitól.

Az Úr Jézus nemcsak megtanított bennünket imádkozni, hanem hallottuk az evangéliumban, buzdít, bátorít és ösztönöz is minket az imára: Kérjetek és kaptok; keressetek és találtok; zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek… mert aki kér, kap; aki keres, talál; aki zörget, annak ajtót nyitnak.

De nem mindenkinek. A báránybőrben érkező farkasoknak nem! Annak ellenére, hogy a farkasokat, mint Isten gyermekeit szeretjük, de nem engedjük a bárányok közé, - amint nyilatkozta azt a minap érsek-püspökünk.

A Jézusi buzdítás ellenére is, mégis milyen gyenge visszhangra találnak a ma emberének a lelkében imára buzdító szavai. Ma jóval kevesebben, és azok is jóval kevesebbet imádkoznak, mint régebben. És még őket is elmarasztalja a prédikáló papság, hogy csak kérni tudnak, és kérni is csak lehetetlent. Én nem tudom elmarasztalni azt, aki Istentől, minden jónak az adományozójától kér, kérjen bármit is. Akinek pedig teljesítette az Úr a kérését, az önkénytelenül is hálát ad az Úrnak.

Imádkozzunk hát egy kicsit buzgóbban, mint eddig, s törekedjünk egyre igazabb emberekké válni. Az olvasmányban hallottuk, az Úr megkegyelmezett volna tíz igazért a bűnös városnak. Nem gondolom, hogy egyszeri gesztusa lett volna ez a Mennyei Atyának! Kellő számú igazért máskor is könyörült már és hitem szerint fog is még könyörülni és irgalmazni a jövőben is, hazánkon is.

Igyekezzünk azon igazak közé tartozni, akikre való tekintettel irgalmat gyakorol majd az Úr a mi nemzedékünkkel is.

Ámen

F. F.

Mária Magdolna

Mária Magdolna bűnbánó galileai nő volt. Jézustól nyert bűnbocsánatot, és attól fogva, mivel nagyon szerette Jézust, mert sok bűne megbocsáttatott, az Üdvözítő hűséges tanítványa lett.

Ott állt a keresztfa alatt is. A feltámadottal való találkozása megerősíti őt Jézus iránti szeretetében, és arra indítja, hogy elmondja a többieknek is a találkozást. Erősítsük meg Isten iránti szeretetünket, és beszéljünk bátran róla mi is.

Mária Magdolna Jézushoz való ragaszkodása, Jézus iránti szeretete példa számunkra.

Ámen

A magvető

"Íme, kiment a magvető vetni"

A mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézusnak a magvetőről szóló példabeszédét hallhattuk. A példabeszéd – ami nekünk talán kissé idegen – megszokott volt Jézus kortársainak.

Jézus úgy tanította az embereket, hogy igazságait egyszerűen, rövid és érthető módon adta elő. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. Történeteken, példabeszédeken keresztül adta elő igazságait. Az igazságot a történetből kellett kihámozni. A mai evangéliumban ilyen történetet, példabeszédet hallhattunk.

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart elérni: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön szólni, másrészt meg akart osztani valami nagyon fontosat velük, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, a szívvel való látást igénylik.

Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak nyilvánvaló értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

Jelen esetben én milyen föld, milyen talaj vagyok a mag számára?

Útfél? Kemény talaj?

Köves talaj? Amelyben a perzselő ateizmus kiszárítja a belém vetett magot.

Tövises föld vagyok? Amelyben a mellettem gyorsan növő erkölcsi gazok elfojtják a kikelt és növekedésnek induló búzát.

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, a szomszédokkal való kapcsolatomban, a munkahelyemen?

Imádkozzunk ma magunkért és egymásért, hogy egyre jobban és egyre mélyebben megérezzük és megtapasztaljuk azt az igazságot, amit Jézus ezzel a példabeszéddel fejez ki, és hatalma is legyen ennek az igazságnak, hogy életünket tartósan megváltoztassa, egymásra figyelővé, a békességen munkálkodóvá, s ez által jobbá és boldogabbá tegye.

Ámen

Ki az én anyám

Évközi idő, 16. hét Kedd

Aki Isten ügyében fárad, az nem lehet tekintettel a vérségi kötelékekre.

Jézus maga figyelmeztette szüleit, amikor Jeruzsálemben rátaláltak: nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell járnom? Munkatársai, tanítványai lelkileg közelebb állnak hozzá, mint anyja és rokonai.

Merünk-e ilyen közelségbe kerülni Jézussal? Ez azt feltételezi, hogy az Atya akaratát keressük. Szűz Mária jó tanítvány volt. Ezért lett az egyház Anyja. Segítsen minket is, hogy annak akaratát tegyük, akinek akarata volt Jézus mindennapi kenyere. (Adorémusz 2004)

Szent Hedvig

Szent Hedvig

Magyarországon született 1374-ben Nagy Lajos és Boszniai Erzsébet leányaként.

1384-ben Lengyelország királynőjévé koronázták. Jagelló Ulászlóval, Litvániai nagy hercegével kötött házassága eredményezte a litván herceg és nép megtérését.

Nagy gondot fordított mind saját maga, mind embertársai üdvösségére. A hit a szeretet és az alázatosság példaképe volt.

Neki köszönhető a Hittudományi Kar megalapítása és az Egyetem megújulása Krakkóban.

Erényekben és érdemekben gazdagon halt meg Krakkóban 1399-ben II. János Pál pápa 1997. június 8-án avatta szenté Krakkóban.

Ne feledjük: Szent Hedvig magyar gyökerekkel ment Lengyelországba, hogy Isten szeretetét erősítse népében és a litván népben. Hite és szeretete ma is világít, ma is példát ad. Közbenjárására szeretnénk mi is egyre jobban tanúi lenni Isten szeretetének.

Évközi 16. vasárnap

Évközi 16. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 16. vasárnap evangéliumában két személy kerül a középpontba. Az Úr Jézus tanítását hallgató Mária, és a vendég méltó megvendégeléséért fáradozó Márta. A kettőjük között keletkezett feszültséget mi miben látjuk, és hogyan oldanánk fel? Mi Jézus tanítását hallgató Máriák, vagy Jézusért szorgoskodó Márták vagyunk?

Vagy is-is?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem ülünk le gyakrabban, Máriaként lábadhoz, hogy tanuljunk Tőled. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem szolgálunk Néked Márta szorgoskodó szeretetével! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy nem sikerül mindig összhangba hozni életünkben, az Imádkozzál és dolgozzál ősi keresztény buzdítást. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Kétkedő és elbizonytalanodó magatartásra késztet bennünket a mai evangéliumban hallott eme jézusi kijelentés: "Márta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges".

Amikor ezt halljuk, és azt, hogy az Úr Jézus védelmére kel Máriának, korántsem jelenti azt, hogy le akarja értékelni Márta munkáját.

Ismeretes mindnyájunk előtt, hogy az Úr Jézus is kétkezi ácsmunkát végzett Názáretben harmincéves koráig.

Ennek megfelelően a keresztény kultúra felépítésében, mindig komoly szerepet játszott a munka, az ősi bencés alapelv gyakorlati megvalósítása: Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál!

A keresztény népek, így nemzetünk történetét is az imával összekapcsolt szorgos munka vitte előre mindig. Ha az előbbre vitellel probléma van, akkor annak gyökere az imént említettben keresendő.

Mindannyian becsüljük azokat az asszonyokat és férfiakat, akik a családban, a templomi közösségekben vagy a társadalomban odaadóan és nemegyszer önfeláldozóan tevékenykednek, és sokak testi-lelki ellátásáról gondoskodnak, még akkor is, ha ezért köszönetet sem mondanak nekik.

Ezek ellenére, szinte az ókereszténykortól kezdve, napjainkig, még némely jámbor paptestvér is, Mária pártjára áll. És merev, megkérgesedett dogmaként magyarázza még ma is az evangéliumi jelenetet.

Abból pedig, hogy Jézus a szorgos Mártát elmarasztalni, a tanítására odafigyelő Máriát pedig megdicsérni látszik, azt olvassák ki tévesen, hogy a szemlélődő életforma magasabbrendű a tevékenykedőnél, a szerzetesi és papi életforma pedig a világiakénál.

Mária és Márta történetében még véletlenül sincs erről szó.

Mindannyian tudjuk, hogy az evangéliumi esemény, az Ókorban, Palesztinában történt. Az egész ókori Keletre jellemző a nők hátrányos megkülönböztetése. Ez a hátrányos megkülönböztetés a zsidóknál abban is megnyilvánult, hogy a nők nem tanulhattak, nem képezhették magukat, még a hit, a mózesi törvények, a Tóra területén sem.

Egy korabeli mondás szerint "Inkább égjenek el a Tóra szavai, de asszonnyal ne közöljék azt." A megkülönböztetés egyik külső jele volt az is, hogy a zsinagógákban a nők csak egy ketrecszerű rácsos helyről hallgathatták az istentiszteletet.

Még Pál apostolnál is találunk ilyen mondatot: „A nők hallgassanak az Egyházban.”

Gyermekkoromban, a templomokban, még külön padtömbben ültek a férfiak és az asszonyok. Mi lenne, ha ez ma is így lenne? Az egyikben nem férnének el, a másik meg szinte üres lenne.

Mária és Márta esetében Jézus túlteszi magát kora emberi méltóságot sértő szokásain, amint megtette azt más esetekben is: a leprások, a vámosok, bűnösök esetében is.

Mária Jézus lábainál ül. Tanul! Ugyanezeket a szavakat használja Szent Pál is, amikor arról beszél, hogy Gamáliel lábainál tanult. Mária Jézus lábainál tanul. Mária túlteszi magát a nők számára előírt szabályon. Ismétlem: Tanul!

Az Úr Jézus szavaival, tetteivel, életpéldájával, merészen és erősen átalakítja az őt hallgatók érzelmi és értelmi világát. És az őt hallgatók közvetítésével folyamatosan az egymást követő generációk embereiéit is. Az emberiség javára, az emberek üdvösségére. Hol vagyunk, mi már az asszonyok hallgassanak a templomban világától, és hová jutunk még? Ferenc pápa már lehetségesnek mondotta a nők diakónussá szentelését is.

Tudjuk, hogy a tudományos és technikai fejlődés óriási teljesítményeket hozott létre, csak éppen az ember erkölcsi, etikai fejlődése nem tartott lépéseket azokkal.

Nem, mert megfeledkezett az egy szükségesről, s a jobbik rész választásáról. Megfeledkezett figyelni Isten szavára, megfeledkezett hallgatni Krisztus szavaira, s tanítása szerint élni. És megfeledkezik ma is.És tapasztaljuk szörnyű következményeit .

Ezért szükségesek ezek, az emberekben megdöbbenést kiváltó, életükben pedig radikális változásokat előidéző krisztusi szavak: a „csak egy a szükséges!”, a „jobbik részt választotta” mondatok újra és újra történő hangoztatása.

Mi, hívők, hallgatva Krisztus tanítását, azt valljuk, hogy napjaink égető problémái mind megoldhatók lennének, ha időt szentelnénk az egy szükségesnek.

Ezért legyen időnk mindig arra, hogy átgondoljuk templomainkban, de otthonaikban is, sőt munkahelyünken, üdülőhelyünken is életünket, s az emberiség életét, Európa, s hazánk életét és szembesítsük életvitelünket, hazánk, s a világ életének alakulását az evangéliummal. És látva a teendőinket, bölcsen, bátran, a Gondviseléstől támogatottan megtéve azokat, helyes irányban tudjuk a magunk módján alakítani saját, hazánk, s Európa életét.

Ámen

Szent Bonaventúra

Szent Bonaventúra püspök

és egyháztanító

Giovanni di Fidanza a Viterbo melletti Bagnoregióban született. Édesapja tehetős orvos volt, aki nagy gondot fordított beteges kisfia gyógyítására és nevelésére. Giovanni a ferencesek rendházában kezdte meg tanulmányait. A hagyomány szerint a Bagnoregióba látogató Szent Ferenc ölébe vette, és ezzel kigyógyította súlyos betegségéből. A Szent csak annyit mondott: jó jövő, vagy is buona ventura. Szentünk neve is innen származik.

1235-ben, 27 éves korában Bonaventúrát már Párizsban találjuk. Aquinói Szent Tamás Campendium theologiae című műve mellett Bonaventúra Breviloquium című műve a legnevezetesebb teológiai összefoglaló.

Az őt meglátogató Szent Tamás azt kérdezte tőle: „Hol a te könyvtárad?” Azt válaszolta, a feszületre mutatva, hogy ez az én könyvtáram.”

A kisebb testvérek rendjét (ferencesek) bölcsen irányította, ezért rendfőnöknek választották. A Káptalan megbízásából elvállalta Szent Ferenc életének a megírását. E műve nem sokkal ezelőtt jelent meg Piusz atya kitűnő fordításában. Az őt meglátogatóknak mondotta korábbi tanítómestere, „Hagyjátok a Szentet a Szentről írni”.

A rend második alapítójának és Atyjának tekintjük őt. A Pápa Albano bíboros püspökévé nevezte ki. Éppen mosogatott a konyhában, amikor hozták a bíborosi kalapot, azt kérte tőlük, hogy tegyék a kalapot a fogasra, míg ő a mosogatást befejezi. 1274-ben halt meg Lyonban, néhány hónappal Aquinói Szent Tamás halála után. A „doctor seraficus” nevet kapta az utókortól.

Miként Szent Bonaventúra számára, úgy számunkra is legyen számunkra is a Szent Kereszt a mi könyvtárunk.

Ámen

F.F.

Gyertek hozzám

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terheket hordoztok, én megkönnyítelek titeket... s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11, 28—29).

Jézus, aki azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak... hogy felszabadítsa az elnyomottakat” (Lk 4, 18), minden embert magához hív, különösen pedig azokat, akik testben vagy lélekben szenvednek, akiket gyötörnek az élet nehézségei: megvigasztalja és erővel tölti el őket, könnyebbülést és pihenést nyújt nekik.

Korunk tevékenységi lázban szenvedő, megállni képtelen emberének igen nagy szüksége van megújító pihenőkre. Nem lustaságot rejtő pihenésről van szó, hanem magányról, csendről és imáról, vagyis azokról az elengedhetetlen feltételekről, amelyek közepette találkozhat Istennel és önmagával. Jézus ezt a pihenést kínálja fel a vele való bensőséges kettesben: „Gyertek velem külön valami csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,31).

E nélkül a kikapcsolódás nélkül a legkezdetlegesebb benső élet is elképzelhetetlen. A tevékenységnek, bármily fontos és sürgős legyen is, meg kell maradnia ezek között a gátak között, hogy elegendő teret hagyjon a legmagasabb rendű aktivitásnak, az imának.

Szentek ezek az övezetek, és senki sem áldozhatja fel őket annak kockázata nélkül, hogy lelki élete teljesen el ne satnyuljon. Itt is érvényesek Jézus szavai: „Keressétek mindenekelőtt Isten országát” (Lk 12, 31). Isten országa, bizonyos szempontból, már jelen van annak a kereszténynek szívében, aki a Szentháromság lakóhelye: ezt a birodalmat azonban csak úgy lehet felfedezni, ha időnként otthagyunk mindent és mindenkit, ha csendben és magányban, az Istennel folytatott személyes és meghitt párbeszédben összeszedjük magunkat.

Ámen

Kicsinnyé lett

Kicsinnyé lett

A mai vasárnap evangéliumában egy Istent magasztaló imádságot hallottunk Jézustól, amely így kezdődik: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” (Mt 11,25). Az ima folytatódik aztán, de mi álljunk meg itt! A mi Urunk kicsinyekről beszél. Vajon kire, kikre gondol? Máté, Márk és Lukács evangéliumában számos helyen előfordul ugyanez a kifejezés, megszólítás, de valójában nincs közelebbről megjelölve, hogy kiknek szól. Első pillanatban arra gondolnánk, hogy gyermekekre, kisgyermekekre vonatkozik. Kik tehát az evangéliumi kicsinyek? És milyen kapcsolatban állnak Jézussal?

Mindenekelőtt azokra a szegényekre érdemes gondolnunk, akik a munkájukból nehezen élnek meg, bár tisztességgel dolgoznak. Talán ők alkotják Jézus hallgatóságának többségét. Ők nyitottak Jézus tanítására. Ők örömmel fordulnak Jézushoz.

A kicsinyek alatt másodszor a tanítványokat kell értenünk. Amikor ugyanis Jézus kicsinyekről beszél, elsősorban nem a gyerekekről vagy az alacsony termetűekről van szó, hanem Jézus tanítványairól. A tanítványokat, akik vállalkoztak arra, hogy maguk is kicsinyek lesznek és követik Isten Fiát, aki kicsinnyé, emberré lett. Jézus a kicsinyeket, a gyermekeket példaként állítja tanítványai és apostolai elé. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) – mondja, amikor tanítványai arról vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük.

A kicsinység evangéliumi kifejezésével kapcsolatban feltétlenül meg kell még említenünk, hogy az alázatos, az Isten előtt önmagát kicsinek elismerő embert értjük alatta. A kicsiny, az alázatos ember tudatában van annak, hogy mindenben Istenre van utalva. És tudatában van annak, hogy az alázatosság Isten adománya az ember számára.

Vegyük észre a kicsinyekben Jézust! Fedezzük fel a szegényekben, az elesettekben, a nélkülözőkben Jézust! Vegyük észre a szenvedőkben az értünk emberré lett, a szenvedést és a halált is vállaló Istent!

H.I.S.

Ja, Neked!

Jaj, neked!

Három város, Korozain, Bet Szaida és Kafarnaum végső sorsáról beszél Jézus a mai evangéliumban. Az evangélista megjegyzése szerint ezeken a helyeken tette legtöbb csodáját, de mindez kevés ahhoz, hogy e városok lakói elkerüljék az ítéletet. Úgy nevezi meg, úgy szólítja meg e városokat, mintha azok személyek volnának. Ez arra utal, hogy figyelmeztetése az ott lakóknak, az embereknek szól, és nem a falaknak, az utcáknak vagy a házaknak. Elítélésük oka az lesz, hogy nem tartottak bűnbánatot. Azt minden bizonnyal örömmel vették, hogy Jézus meggyógyította betegeiket, de azt már nem hallgatták szívesen, amikor a megtérésről és a bűnbánatról beszélt nekik.

A bűnbánat és a megtérés Jézus igehirdetésének egyik legfontosabb eleme. Már fellépését megelőzően és azt előkészítendő Keresztelő János, az ő előfutára is a bűnbánat keresztségét hirdette a népnek. Jézus pedig így kezdi fellépését: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Az apostolokat is azzal indítja missziós útjukra, hogy hirdessék az embereknek: térjenek meg, mert elközelgett az Isten országa. Mi tehát az említett városokban lakók bűne? Hallják a tanítást, látják a csodákat, de hatás nélkül marad mindez. A csodák ellenére sem hisznek Jézusban és nem ébred fel bennük a bűnbánat. A hitet és a bűnbánatot hiányolja náluk.

Meghalljuk-e mi Jézus bűnbánatra hívó szavát? Hitet ébreszt-e bennünk szava és jelenléte?

H.I.S.

Szent Benedek apát

Szent Benedek apát, Európa védőszentje

NURSIAI SZENT BENEDEK 480 táján született a középitáliai, umbriai Nursziában (ma Norcia). Előkelő származású, Rómában elsőrendű nevelésben részesült. A gót megszállás alatt nyögő Rómában tanult, keresztény lelke nem tudott megbékélni a világ kisértéseivel. Már 14 évesen elhatározta, hogy elhagyja a világot.

Előbb egy falusi plébánián élt, de innen is tovább menekült a világ elől. A szabin hegyek közt, Subiaco vidékén vette fel a remeteöltönyt, itt telepedett meg egy barlangban. Háromévi magány után pásztorok találtak rá, és vitték hírét az emberek közé. Ezután már sokan zarándokoltak hozzá. Ez a hírnév a világ kisértését is jelentette számára. Emiatt visszatért barlangjába, Subiacoba.

Egyre több remete vette körül, ezeknek egymásután épített kolostort. Monte Cassino hegyen 529-ben megalapította a bencés rend anyaházát. Templomot és kolostort épített, sok szegényt támogatott, sokakat megtérített, megírta Reguláját, mely ma is a nyugati szerzetesség alapszabálya. Emiatt a nyugati szerzetesség Atyjának is szokták nevezni.

Meghalt 547. március 21-én. Követői, a bencések térítették meg Európát. VI. Pál pápa 1964. október 24-én Európa fővédőszentjévé nyilvánította.

A bencés rend Európa kultúrájának mozgatója volt évszázadokon keresztül. Benedek hatása máig ható. Éppen ezért bízzuk pártfogására a mai Európát is, ahol megkérdőjeleződöttek az évezredes értékek, de látjuk, hogy ma is csak ezek alapján az értékek alapján lehet igazán emberi életet élni. És megmenteni Európát.

Imádkozzál és dolgozzál. Szent Benedek jelmondata ma is időszerű.

Évközi 15. vasárnap

Évközi 15. vasárnap

Bevezető

A jószándékú ember mindig keresi, kutatja, mi az Isten akarata vele. A mai evangéliumi szakaszban az írástudó is ezért kérdezi Jézustól: „Mit kell tennem, hogy az örök életet elnyerjem?” Miután helyesen válaszolt az Úr Jézus kérdésére, újabb kérdést tesz fel Jézusnak. „Ki az én felebarátom?” Erre a kérdésre aztán olyan választ kap, amely minden keresztény számára örökérvényű szabály, és ennek ez a lényege: minden ember felebarátom, aki segítségre szorul. Ma, gondolkozzunk el azon, milyen nehézségeink vannak a felebaráti szeretet megvalósításában, és hogyan tudjuk a nehézségeket megoldani.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy mi oly nehezen tudjuk összekapcsolni az Isten és a felebarát szeretetét. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy mi a felebarátszeretet gyakorlásánál kategorizáljuk a segítségre szoruló embereket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Add, hogy soha se menjünk el segítségadás nélkül segítségre szoruló embertestvérünk mellett. Uram irgalmazz

Evangélium után

A törvénytudó kérdésére: "Uram, mit kell tennem, hogy üdvözüljek?" Az Úr Jézus magával a törvénytudóval fogalmaztatja meg a főparancsot: "Szeresd Uradat, Istenedet, és szeresd embertársadat”. Az ószövetségi Szentírásban ez két különböző, s külön helyen található parancs. Az Úr Jézus, s az Újszövetség összekapcsolja, egymástól elválaszthatatlanul. Mégsem a két főparancsolat hangsúlyozásáról van itt szó. A törvénytudó ajkáról elhangzik ugyanis egy másik kérdés is: Ki az én felebarátom?

A törvénytudó kérdése eleve feltételezi, hogy nem mindenki. Annak van határa. De hol a határa?

A törvénytudótól Jézus átveszi a szót. Nem azt mondja egyszerűen, hogy mindenki felebarát, mert ezt eleve elutasítaná a törvénytudó, hanem elkezd mondani egy példabeszédet. Ezzel a történettel próbálja őt más belátásra bírni.

A példabeszédek hatásos fegyverek. Olyanok, mint a gyermek-mesék. Amikor egy kisgyerek meghallja, hogy "egyszer volt, hol nem volt...", akkor kitágulnak a szemei, kinyílik a lelke, és maga is mintha belelépne ebbe a történetbe.

A példabeszéd hallgatói is észrevétlenül beleélik magukat az eseményekbe, a különleges történetekbe, s amikor onnan kijutnak, mások, mint amilyenek előtte voltak. A példabeszédeknek személyiséget megváltoztató hatásuk van. Üdvözítő történetek.

Próbáljuk végigkövetni a mai evangéliumban hallott történetet. Úgy indul, hogy "egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba". Nem számít az, hogy kicsoda, zsidó vagy szamaritánus, vagy akárki. Az számít, hogy ki fog rajta segíteni.

Rablók támadnak rá, vagyis olyanok, akik foglalkozásszerűen űzik a fosztogatás mesterségét. "Levetkőztették és össze is verték." "Félholtan ott hagyták".

Egy drámai képet fest a történet arró1, hogy ott fekszik ez az ember véresen, mindenétől megfosztva, félholtan. A hallgató szinte látja a vérében fekvő embert, és azt mondja magában, hogy erre a látványra minden jóérzésű embernek meg kell rendülnie.

A példabeszéd tovább fűzi az eseményeket azzal, hogy "véletlenül arra ment lefelé egy pap". A pap jelképezi a vallást, ő az, akinek mintegy hivatalbeli kötelessége lenne segíteni. A történet azonban azt mondja: "Átment a túlsó oldalra, és elment mellette”.

A pap után megjelenik a levita, s a levita után - mint a mesében - jön a harmadik, aki majd megoldja a dolgot.

Azt várná a hallgató, hogy a pap és a levita után egy egyszerű izraelita következik majd. Ám Jézus mestere a példabeszédnek, s ezért harmadikként egy szamaritánus következik.

A zsidók által megvetett szamaritánus, ahogy meglátta, megesett rajta a szíve. Vesékig ható megindultság járja át a szamaritánust. Ez a jelenet ősmintája a szeretetnek. A szeretet ott kezdődik, hogy az ember kinyitja a szemét, és engedi, hogy belehatoljon a másik szenvedése, fájdalma annyira, hogy nekem is fájjon. S utána ezen a közös fájdalmon próbál a szeretet enyhíteni.

A szamaritánus átérzi az ember fájdalmát. Ez a példabeszéd csúcspontja. Itt hirtelen megfordul az egész történet. Eddig szűkszavú volt, ezután pedig egy szóáradat következik, amely igyekszik szavakba önteni azt, ahogy a szamaritánus megpróbál segíteni. Nevezik ezt bőség-mozzanatnak is.

A szamaritánus borral fertőtleníti, olajjal megkeni a sebeket, saját ruháiból tép kötést, felteszi a saját állatára, maga gyalog megy mellette, elviszi egy fogadóba, s még ez sem elég, hanem gondozza egész másnap reggelig, s utána még két dénárt is ad a fogadósnak.

Jézus azzal zárja le a történetet, hogy megfordítja az írástudó kérdését így: "Ki lett ennek az embernek a felebarátja?" Átkerül ez által a vita egy pusztán elvi síkról, a gyakorlat síkjára.

Jézus kérdését csak az életével tudja ki-ki megválaszolni. A szamaritánust a tette avatta felebaráttá. A szeretet papjává válik, sokkal inkább, mint a pap, vagy a levita. Ő méltó arra, hogy felebarátnak, embernek nevezzék. Jézus egy nagyszerű képet fest az írástudónak az irgalomról, s azt mondja, ha ő ember akar lenni, akkor így kell élnie.

Sok ebben a világban, hazánkban is, a testileg-lelkileg, szellemileg és erkölcsileg kifosztott ember. Számunkra ezért nem az írástudó által feltett kérdés a fontos: Ki az én felebarátom, hanem a feladat, hogy miként az irgalmas szamaritánus, úgy kell nekünk is mások, a kifosztottak, a szenvedők és segítségre szorulók felebarátjaivá lennünk. Feladatunk az, hogy hasonlóképp cselekedjünk, mint az irgalmas szamaritánus.

Ámen.

Óvakodjatok

Óvakodjatok

A tegnapi részlet folytatásaként a mai evangéliumban újabb tanácsokat ad útnak induló küldötteinek Jézus arra vonatkozóan, hogy milyen lelkülettel induljanak és végezzék feladatukat.

Felhívja figyelmüket arra, hogy nem fognak mindenhol elragadtatással és örvendezéssel találkozni, hanem jelenlétük, fellépésük, szavaik és tetteik miatt támadásokra is számíthatnak.

Mindez bizonyára nem érte váratlanul a küldötteket, hiszen Mesterük mellett korábban már megtapasztalhatták, hogy őt sem fogadta mindenki jószándékkal. Sorsuk tehát abban is hasonlít az őket küldő Jézuséhoz, hogy eredmények és kudarcok egyaránt fogják őket is érni. Ha nem így volna, azaz ha mindenki tetszéssel és megelégedettséggel hallgatná őket, az minden bizonnyal arra utalna, hogy eltértek attól a tanítástól és igazságtól, amit Jézus bízott rájuk. Nem nőhetnek Mesterük fölé, nem mehetnek a saját fejük után, nem képzelhetik azt, hogy saját bölcsességük nagyobb az Isten bölcsességénél.

Az Egyház története folyamán minden korban, így napjainkban is megtapasztalható, hogy a krisztusi igazság megosztást kelt, de ennek magyarázata nem abban keresendő, mintha nem volna az valóban a legfőbb igazság, hanem az az oka, hogy a különböző emberek másként fogadják azt.

Hallgatunk-e mi a küldöttekre, akik Krisztus üdvösségre vezető igazságát hirdetik nekünk?

H.I.S.

Ne vigyetek

Ne vigyetek

Jézus "szenzációs lelkipásztori ötlete": nincstelenül küldi tanítványait az emberek közé, hogy rászoruljanak embertársaik segítségére. Azok készek az evangélium befogadására, akik készek segíteni nélkülöző embertársaikon. Azzal nyílik meg szívük az evangélium befogadására, hogy szeretetük megnyílt embertársuk felé. Akik így lesznek Jézus tanítványai, azok nem érdekből lesznek keresztények.

Ennek ellentéte a lakókocsival nyaralni induló gazdag turista, aki nem akar rászorulni senkinek a segítségére. Gyönyörű tájakat láthat, csak épp az ott lakókat nem fogja megismerni.

Nemrég emlékeztünk meg a szerzetesrendek feloszlatásának 50. évfordulójáról. Az Egyház ellenségei csapást akartak ránk mérni, de épp ez adott alkalmat arra, hogy megismerjük híveinket, hősies áldozatkészségüket és szeretetüket. A szegénység sajátosan krisztusi erény, az evangélium hirdetésének egyik feltétele.

Valóban így vélekedünk?

Közel van az Isten országa. Ezzel az örömhírrel indulnak a tanítványok Jézusról beszélni. És ők is, mi is megtapasztalhatjuk, hogy Isten gondoskodik népéről, hogy Isten a rosszat is jóra tudja felhasználni. Bátran induljunk tehát, hogy Isten szeretetéről tanúságot tegyünk.

Ámen

A tizenkettő

A tizenkettő

A tegnapi evangéliumi részletben már megismertük annak okát, hogy Jézus miért választ ki tanítványai közül tizenkettőt és miért adja nekik saját hatalmát a gyógyításhoz és a tanításhoz. A mai szövegben ennek folytatásaként megismerjük a tizenkét kiválasztott nevét, akiket apostolnak, küldöttnek nevezett az Úr.

Az apostoli küldetés és szolgálat alapja a Jézus általi kiválasztottság és küldés. Az evangélista talán azért is hangsúlyozza ezt, hogy ne merüljön fel bennünk, az olvasókban semmiféle kétség azzal kapcsolatban, hogy honnan, kitől származik az apostolok hatalma. Ők nem az ördöggel szövetkeznek, miként a rosszindulatú farizeusok gondolták egykor Jézusról, nem is a saját eröjükből képesek különleges cselekedetekre, hanem mesterük és tanítójuk, Jézus nevében indulnak, tanítanak és cselekszenek.

Érdemes odafigyelnünk arra, hogy Jézus és Küldötteinek kapcsolata a mennyei Atya és a Fiú kapcsolatának folytatása. Miként az Atya elküldte az ő Fiát, Jézust a világba az igazság tanításával és az üdvösség örömhírével, és hatalmat adott neki, hogy irgalmasságának jeleként meggyógyítsa a betegeket, ugyanúgy Jézus ráruházván saját hatalmát a kiválasztottakra elküldi őket, hogy az ő nevében tanítsanak és gyógyítsanak.

Hallgatunk-e az Atya küldöttére és engedjük-e, hogy minket is küldöttékké tegyen?

H.I.S.

Pásztor nélküli nyáj

Pásztor nélküli nyáj

Megesett rajtuk a szíve!

„Bejárta a városokat és a falvakat" (35.v.) hallottuk az imént az evangéliumban. Ezen a körúton Jézus mindenütt beteg, elcsigázott emberekkel találkozik. Jézus tudja, hogy a nyomorúság nem csak egy helyzet, hanem egy tudat állapot is. Jézus gyógyítása pedig, belülről halad kifelé, ha tetszik a lélektől a test felé. A gyógyításának első állapota az együttérzés, a második a prédikálás, mely azt szolgálja, hogy a betegségben és nyomorúságban magukra maradottak visszanyerjék a kapcsolatot az Istennel és az együtt érző társadalommal. Majd legvégül, meggyógyít mindenféle betegséget.

Jézus Isten nevében végzett tevékenységének mindegyikét, az együttérzést, a tanítást és a gyógyítást is, a szánalom hatja át. Ez vezeti át egy másik lelki és testi állapotba az embereket, ennek az érzésnek a fölkeltése tanítványai körében és hallgatóságában átalakítja az embereket. Ennek a munkának az összefoglalása vezet egy új jézusi mondáshoz: ,,Az aratni való sok, de a munkás kevés." (37.v.).

Szavai és cselekedetei nyomán a tanítványok is átélték a ,,pásztor nélküli nyáj" elhagyatottságának érzését. És ez a félénk apostolokat arra kényszeríti, hogy Jézus nyomába lépjenek és ők is gyógyítsák a betegeket és minden rászorulót segítsenek. És minket? Szintén erre. Hogy tegyük a jót mindenkivel.

Két gyógyítás

Jairus

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszban két, egymásba fonódó történetet hallottunk Mindkettő a hit gyógyító erejét mutatja be. Ez az a hit, amiről azt mondta Jézus, hogy hegyeket mozgat meg, fákat tép ki tövestül és gyökereztet meg a tengerben.

Ezen kívül még egyet megtanítanak ezek a történetek.

Az elöljáró a lánya életéért esdekel, s az ő hite életet ad lányának. A vérfolyásos asszony saját gyógyulását reméli attól, hogy megérinti Jézus ruháját. S hite miatt meggyógyul.

Jézus minkét esetben bebizonyította, hogy igazat mondott, amikor így szólt: Aki hozzám jön, azt nem küldöm el.

Gondolunk e arra, hogy a mi hitünk is mind a saját, mind a mások javára fordítható.

Ámen.

Évközi 14. vasárnap

Évközi 14. vasárnap

Bevezető

A mai evangéliumi szakaszban, Szent Lukács hírt ad arról, hogy a tizenkettő küldése után egy nagyobb csoportnak is küldetést ad tanításának hirdetésére, e szavakkal: menjetek! Mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés. E nekünk is szóló szavakat fogjuk hallani majd az evangéliumban. Milyen visszhangra találnak bennünk e szavak? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem úgy élünk, mint akiket kiválasztottál. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem teljesítjük küldetésünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Aki mindnyájunkat szent néppé, királyi papsággá tettél, add, hogy meg is tegyük ebbéli kötelességeinket. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A mai evangélium szakaszban Szent Lukács evangélista a misszió kezdeteiről ír Néhány teológus felhívja a figyelmet, hogy Lukács ebben a részben hisztorizál, vagyis bizonyos később keletkezett intézményeket visszahelyez egy korábbi korba. Ilyen a 72 tanítvány esete is, akikre való utalást csak nála találjuk meg, és a 72-es szám is inkább csak szimbolikus.

A Szent Lukács által említett 72 tanítvány kiválasztásának és szétküldésének fontos mondanivalója a következő. A Bibliában, a 72-es szám szimbolikus szám. Az ószövetségi Szentírás szerint ugyanis a föld összes népeinek a száma 72. Lukács evangélista szerint, Jézus a 72 kiválasztásával azt akarta biztosítani, hogy üzenete a világ összes népéhez, mind a 72-höz eljusson.

Ugyanakkor a 72 kiválasztásának van egy másik mondanivalója is.

A természeti vallásokban a papi hivatást általában egy személy töltötte be. Izraelben a levita papság. Jézus Egyházában azonban más a helyzet. Itt, és amit most mondok, sokan megbotránkoznak, itt mindenki pap.

Szent Péter az Ősegyház híveiről azt mondta: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok.” Szent János pedig azt írja a kis-ázsiai keresztényeknek: „a Mennyei Atya az ő papjaivá tett mindnyájatokat.”

A „hívek általános papságának” tanát az apostoli egyház óta ismerjük. De a középkorban szinte elfeledkeztünk róla. A II. Vatikáni Zsinat nagy vívmánya, hogy ez újból a köztudatba került.

Az Egyház az évközi 14. vasárnap evangéliumával, a 72 tanítvány küldetésének felolvasásával akarja a világiak papi feladatára felhívni a figyelmünket. A szolgálati papság mellett a királyi, általános papságra.

Azt mondja az Írás: „Jézus maga előtt küldte a 72 tanítványt azokba a városokba és falvakba, ahová menni szándékozott.”

Ugyanez a „királyi papság” feladata is. Előkészíteni, hangolni az embereket Jézusbefogadására. Megismertetni hatósugarukban az Úr jóságát, szeretetét.

A mai evangéliumból kitűnik, hogy Jézus derűlátással, ítélte meg a hithirdetés esélyeit. Szilárd magabiztossággal jelentette ki: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés". Tanítványait a siker biztos reményében küldte apostoli útra: "Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé".

Küldötteinek szóló intelmeiből szintén optimizmus sugárzik. Nincs szükségük tőkére, sem hosszas berendezkedésre, sem emberi biztosítékokra, mert - amint sokszor hangsúlyozta – mert közel van az Isten országa.

Erre a missziós küldetésre hívja fel az egyház, papok és világiak figyelmet Lukács mai evangéliumi szakaszával. Arra, hogy Jézus minden tanítványának meghagyta, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. A megbízatás elsősorban a 12 apostolnak és a 72 tanítványnak, majd az apostol-utódoknak, s a köréjük csoportosuló krisztushívőknek, ma nekünk. A mai 72 tanítványnak.

Korunkban azonban az emberiség jó része nem kíváncsi az igehirdetők tanítására. Ha esküvők, keresztelések vagy temetések alkalmával többen még el is mennek a templomba, ezt nemegyszer csak vallásos szokásból, népszokásból vagy csupán illemből teszik.

Az elsőáldozások és gyászszer-tartások alkalmával jobban érdekli az embereket a külsőség és az ilyenkor szokásos divat, mint a Krisztussal való találkozás vagy az Örömhír.

Az Egyház missziós küldetésére tehát ma, a dialógusok, s ökumenikus tendenciák korában, éppúgy szükség van, mint 2000 évvel korábban, amikor Krisztus, kijelentette: Közel van hozzátok az Isten országa. Sokan vannak a se ide, se oda, se hideg, se meleg emberek.

Jézus, tanítványai, Isten országa hírnökei által ma is szeretetét és békéjét küldi a világba. Ahogy ő körüljárt és jót cselekedett, ugyanez a tanítványok feladata. Bennük, mai követőiben, saját maga akar körüljárni a világban.

Követőinek ott a helyük a kisgyermekek mellett a családban, hogy a katekizmust tanítsák, a távollátókat pedig a hitoktatás felé irányítsák. Ott a helyük a válságba jutott házastársak mellett, és tanácsaikkal hozzá kell járulniuk, hogy a családi életek felbomlásának pusztító lavinája megálljon. Ott kell állniuk, a magatehetetlenné lett, elhagyatott öregek és betegek mellett, hogy Jézus közelségét megérezzék azok is, akiket az emberek már félreállítottak. Nehéz a tanítvány hivatása. Jézus hasonlata szerint farkasok közé mennek, s nekik viszont bárányokként kell viselkedniük. És ők mégis mennek és gyógyítanak, testi és lelki betegeket. Velük van ugyanis az Úr, s nevük be van írva az Élet könyvében. Az ő igazi sikerük az, ha hiteles tanúságtételük révén, minél több nevet jegyeznek be a mennyben az Élet könyvébe.

Ámen.