2020. november 28., szombat

Advent 1. vasárnap

Advent 1. vasárnap

Bevezetés 

Ádvent első vasárnapjával ma új egyházi év kezdődik. Ádvent, magyarul várakozást jelent. Tudjuk, hogy évezredek várakozása előzte meg annak az eljövetelét, születését, akire mi is várakozunk.

Ádvent nemcsak a múltra emlékezés, hanem a jelenre való odafigyelés is, mert ádvent egyben új kezdetet, új lendületet is ad nekünk.

S míg karácsonyra várunk, Krisztus eszkatológikus eljövetelének a gondolata is felébred bennünk. És ha Krisztussal akarunk találkozni Karácsonykor, akkor Őt kell felfedeznünk másokban is, és szeretni és segíteni is őket.

Kirie litánia

Jézus Krisztus, Akinek eljövetelét a próféták előre hirdették: Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Akire az isteni ígéretek sugallatára várakoztak a nemzetek: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy eljöveteledre virrasztva és imádkozva várakozzunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Advent első vasárnapjával, az új egyházi év kezdetén, ne restelljük, ha felidéződnek korábbi, gyermekkori adventjeinknek szép emlékei. Ne restelljük, ha az advent olyan érzelmeket és reményeket ébreszt fel bennünk, amelyeket már alig veszünk észre, amelyek lassan a tudat alá merültek, vagy merülnek. A jelen, amelyben élünk ugyanis elég borús és kilátástalannak tűnő. Hogy szabaduljunk a jelen nyomasztó súlyától, szoktunk múltba menekülni, vagy optimistán a jövőbe nézni

Az advent nemcsak múltba nézést idéz, hanem jövő felé mutat. A történelem még nem fejeződött be. Nem minden marad úgy, ahogy jelenleg van. A bebetonozások sem szoktak mindig sikerülni, s főleg nem örökkétartók lenni.

Valami új áll még előttünk! Reményeink szerint, előttünk, magyarok előtt is! Ezek szerint, meneküljünk a borús jelenből egy szebb jövő világába?

Urunk Jézus Krisztus nem azt parancsolja, hogy meneküljünk! Sem azt, hogy a szebb jövőről álmodozzunk. Azt kívánja, hogy virrasszunk, hogy éberek legyünk és imádkozzunk! Dolgozzunk és fáradozzunk azon, hogy jobb legyen a jelen! Emberibb és istenibb! Hogy a sötétség felett a világosság, a bűn felett az erény diadalmaskodjék!

Fel kell készíteni magunkat a sokféle értelmű Úrjövetelre. Mert Ő eljön, abban az órában, amelyikben nem is gondoljuk. Hogyan is mondta a költő?

Mikor elhagytak,

Mikor lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten

Az Úr ékezésére való várás, a Krisztusjövetelére való felkészülés, a Krisztus által hangoztatott virrasztás ugyanis nem tétlen virrasztást jelent. Nem semmittevést! Hanem felelősségvállalást jelenünkért és jövőnkért!

Krisztus napjára várni, virrasztva várni, nem azt jelenti, hogy elvonulunk e világból, kivonjuk magunkat a társadalom életének alakításából. Nem törődünk a körülöttünk alakuló, formálódó jövővel, s abba nem szólunk bele, abban nem veszünk aktívan részt.

Mindnyájunknak tennünk kell és nem is akármit, s akármennyit.  Mindnyájunknak megvan a saját kötelességünk is! És ezt tegyük is meg mindannyian, s tőlünk telhetőleg remekül!

Mindnyájunknak önzetlenül kell fáradoznunk saját életünk, társadalmunk, hazánk krisztusibb, boldogabb jövőjéért. Tennünk, hogy jobb legyen népünk élete. Hogy nemzetünk érdekeit szem előtt tartó, egyre hitelesebb, honfitársaikat szerető vezetői legyenek e népnek.

Nem tudom, hányan figyeltünk fel, s felénk hangzónak éreztük-e az evangéliumban: Krisztusnak virrasztásra felszólító szavai mellett, az imádkozásra felszólító szavait? Ő mondta, hogy „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom.” Tehát nekünk is! Mert az ima éppoly szükséges, mint a virrasztás!

Sajnos a mai ember nem, vagy alig imádkozik. Nem imádja Istent. A tengerentúli hatalom vezetője a hálaadás napján ki sem ejti nevét. Az ember annál inkább imád sok minden mást. Imádja a nagyszerű haladást, meghökkentően csodálatos technikát! A modern, mindentudó compu-tertechnikát. mikroprocesszorok világát. Imádja az egyre kényelmesebb közlekedést lehetővé tevő autót, - vasárnapi istentisztelete az autómosás. Imádja a műsorszóró műholdrendszert.

Csak a végtelen és mindenható Istent nem, és előtte nem akar letérdelni. Azt hiszi elég önmagának. Az említett személy ezt ki is mondta. Pedig a bölcs XXIII. János pápa szerint a térdelő ember, az imádkozó ember sokkal nagyobb, a világ valamennyi teremtményénél, mert a végtelen hatalmú, teremtő és gondviselő Isten kezébe kapaszkodik.

A Zsinat óta divatos lett a „dialógus”, a párbeszéd kifejezés. Párbeszédet folytatunk az elszakadt keresztény testvérekkel, párbeszédet folytatunk a nem keresztényekkel, az iszlámmal, a buddhizmussal, párbeszédet folytatunk a nemhívőkkel.

De jaj! Miért nem folytatunk dialógust, párbeszédet a jó Istennel? Hívőknek mondjuk magunkat, de templomon kívül, hétköznaponként folytatunk-e párbeszédet a jó Istennel? Imádkozunk-e?

Az igazhitű mohamedán naponként ötször teríti földre imaszőnyegét és ötször imádkozik.

És az igazhitű keresztény hányszor imádkozik naponta? Ha ő is többször borulna le, többször imádkozna, akkor szebb lenne e világ, az Úrjövetel várása, szebb lenne a karácsonya.

Ámen.

2020. november 21., szombat

34. évközi vasárnap 2020

34. évközi vasárnap 2020 

Bekezdés

Ma, Krisztus Király vasárnapján, az évközi idő utolsó vasárnapján, mintegy koronaként Jézus összefoglalja mindezt, és egészen konkrét tettekre hív meg. Enni, adni az éhezőnek, inni, adni a szomjazónak, meglátogatni a beteget, a börtönben lévőt, felruházni a mezítelent.

Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva lehetünk csak méltó tagjai Krisztus Király Országának. Ezen az úton járunk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk az éhezőkkel. Uram irgalmazz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a betegekkel! Krisztus kegyelmezz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a hajléktalanokkal. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Sokan, midőn a király szót hallják, egy letűnt államformára gondolnak. Aranyos, drágaköves koronára, fényes palástra, jogarra és egyéb cifraságokra.

Midőn azonban Krisztus királyságáról beszélünk, nem ilyesmire gondolunk. Egyházunk ugyanis csak azért használja a király nevet Jézus uralmának kifejezésére, hogy hű maradjon a Szentírás szóhasználatához. Nevezetesen ahhoz a jelenethez, midőn Pilátus kérdésére, a szelíd arcú, s megkötözött kezű ártatlan Jézus kijelenti: Igen, én valóban király vagyok.

De miben nyilvánul meg az Ő országa? Alattvalói hogyan tehetnek tanúbizonyságot arról, hogy az Ő országához tartoznak?

Máté evangéliuma ma erre válaszol.

Máté elbeszélésben olyan cselekedetek jellemzik Krisztus országának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak egy hatalom megnyilvánulásához. A hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, egyre látványosabban szeretné megmutatni erejét. Ezzel szemben Krisztus országa a szeretetben nyilvánul meg. Krisztus országában a szeretet nem érzelmekben, hanem sokkalta inkább tettekben nyilvánul meg.

A szeretetbe beletartozik mindenki. De a Krisztus iránti szeretet megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak, akik valamilyen testi, lelki szükségben szenvednek.

A médiumok ezzel szemben, ma már hazai földön is, a leggazdagabbakra irányítják az emberek figyelmét, őket népszerűsítik, s ugyanakkor elterelik a figyelmet az emberiség, s hazai viszonylatban is, a társadalom legszélesebb rétegéről, a nélkülözőkről, s nyomorgókról. Feledtetik azokat, akiknek nincs kenyérkereső állásuk, nincs meg a mindennapi kenyerük, akik minden-nap éheznek, akik rongyokba öltözötten várják a telet, akiknek nincs hová lehajtani fejüket, akik hajléktalanok.

A választási programokat figyelve, még egyik alkalommal sem találkoztam hajléktalanokkal foglalkozó programokról. Hajléktalanok számára létesítendő éjjeli menedékhelyek, melegételt osztó helyek számának növeléséről. Multimilliárdos férjek feleségeinek éhezőknek kötényeikbe rejtett élelmet vivő Szent Erzsébetekről. Rózsacsodákról.

A szükségben szenvedők másik csoportjához tartoznak a betegek. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak tehát elsősorban az öregek, s azután azok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Hányszor ígérték már népünknek az egészségügy rendbetételét. De ezek az ígéretek nem voltak mások, mint üzleti kísérletek, és választási propaganda-fogások. Ezek nem téveszthetnek meg bennünket, betegeinkkel szemben kötelező keresztény magatartásunkban.

Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. S itt a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel gondolunk a börtönökben tevékenykedő börtönlelkészekre, szociológusokra és pszichológusokra, akik a jó Isten kegyelmi segítségével tisztességes emberekké próbálják formálni az embereket.

De a legnagyobb szégyennel tekintünk azokra, akik titkos börtönöket tartanak fel, vagy adnak azoknak helyet - ahol nem látogathatók a rabok, s nem részesülhetnek semmiféle jogi védelemben, csak könyörtelen emberi kínzásokban.

A hívő keresztény embernek Isten országába való tartozásáról azzal kell tanúbizonyságot tennie, hogy küzd a bűn és a halál struktúráinak működése ellen. Már pedig e világban, sajnos hazánkban is eddig soha nem tapasztalt gátlástalansággal működnek ezek a struktúrák.

A világ igazi fejlődése nem az egyre nagyobb profit elérésében, nem is az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban és technikában mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt, a tudományt, a technikát a felebaráti szeretet szolgálatába. Hogy nem az éhínség és a nyomor leküzdésének a szolgálatába állítjuk azt, mind-annyian tapasztaljuk.

Az éhínség, a nyomor, az ezernyiféle betegség, a kirekesztés, a gyűlölködés ellen küzdelem, mind-nyájunk szent kötelessége. Ezen kötelességünk teljesítését, vagy nem teljesítését veszi figyelembe az a Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, s királyok királyaként fogja megítélni a világot.

Ámen

2020. november 14., szombat

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére 2020

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepére 2020

 

Kedves Testvérek!

Megrendítő volt 2020. március 27-én hallani Ferenc pápa szavait, amelyeket az üres Szent Péter téren nemcsak a keresztény hívekhez, hanem minden emberhez intézett: „a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietség. (…) Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.” Most, amikor Európát és hazánkat a koronavírus járvány második hulláma sújtja, azt érezhetjük, hogy Szentatyánk figyelmeztető szavai semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet szentjének ünnepe arra hív mindannyiunkat, hogy az Árpád-házi királylány példája nyomán még inkább elgondolkodjunk e szavakon és egymás iránti felelősségünkön.

A kor, amelyben Szent Erzsébet született és a szeretet példáját adta, számos párhuzamot mutat fel napjainkkal. A virágzó középkor idején Európa számos országában sokan nagyon meggazdagodtak és hivalkodtak is vagyonukkal, olyan épületeket emeltek, amelyek előtt máig csodálattal állunk meg, miközben egyre többen süllyedtek nyomorba és nélkülözték az élethez szükséges legelemibb feltételeket is. Ahogy néhány évvel korábban Szent Ferenc elhagyta gazdag édesapja házát, lemondott vagyonáról és lovagi álmairól, úgy az ő példáját követve Szent Erzsébet is elhagyta a türingiai őrgrófi udvart, hogy Jézus tanítása szerint a szegények és betegek szolgálatának szentelje életét. Nyitott szemmel járt, odafigyelt azokra, akiktől sokan borzadva fordították el a tekintetüket.

Életének talán egy kevésbé ismert eseménye, hogy amikor egy leprás koldus érkezett a várhoz, Erzsébet saját kezűleg fürdettette meg és kötözte be sebeit, és mivel a sok beteg miatt máshol már nem volt hely, saját hitvesi ágyába fektetette le. Férje, Lajos őrgróf, aki általában támogatta őt és megvédte irigyeitől, ezt már túlzásnak tartotta. Feldúlva szaladt a szobába, felrántotta az ágyról a takarót, alatta viszont magát a megfeszített Krisztust látta – és térdre borulva adott hálát és kérte Erzsébet bocsánatát.

A 2020-as világjárvány mindannyiunk életére hatással van. Rokonaink és barátaink veszítik el egyik napról a másikra munkájukat és kerül veszélybe megélhetésük, idősek és magányosak maradnak még inkább egyedül, mert senki sem meri felkeresni őket, sokan félve és rettegve zárják magukra az ajtót. Ezért sokkal nagyobb feladat és felelősség hárul azokra, akik a gyógyítás és a felebaráti szeretet cselekedeteit gyakorolják, az orvosokra, ápolókra, szociális munkásokra és önkéntesekre. Így ír erről Ferenc pápa a Szegények világnapjára írott üzenetében, amikor a járvány idején a felebaráti szeretet gyakorlásának fontosságára hívja fel a figyelmet: „A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban (…): Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. (…) Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak.”

Szent Erzsébet ünnepe arra emlékeztet minket, hogy ebben a segítségnyújtásban mi magunk is részt vehetünk, amikor jövő vasárnap anyagi támogatásunkkal azok munkáját könnyítjük meg, akik életüket embertársaik támogatására, a rászorulók és a betegek segítésére és gyógyítására szentelik, és teszik nap mint nap kockára. Az egyházi szeretetszolgálatokra és az idén 90 éves Katolikus Karitászra 2020-ban nagyobb teher hárul, mint korábban bármikor. Szent Erzsébet példája azt üzeni, hogy munkájukat támogatva mi magunk is, akár szobánk biztonságából is, részesei lehetünk ennek a szolgálatnak, és az ő kezükkel egybefonódva, mi magunk is kinyújthatjuk kezünket a szükséget szenvedők és betegek felé.

„Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában” – tanította 2020. nagyböjtjében Ferenc pápa. Az egyházi év utolsó vasárnapjának, Krisztus Király ünnepének evangéliuma is a szolidaritás fontosságára hívja fel a figyelmünket: éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok – szól a megdicsőült Jézus a jobbján állókhoz, az üdvösség útjaként állítva eléjük és elénk is a szolgáló szeretet cselekedeteit.

A szeretet cselekedetei nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik szolgálnak, mert ezáltal Krisztushoz válnak hasonlókká. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az egészséges embernek sok kívánsága van és elegendő erőt érez magában arra, hogy ezeket meg is valósítsa. A betegnek és a nyomorban élőnek, az ínséget szenvedőnek azonban csak egy vágya van: hogy szenvedésétől, bajától megszabaduljon, de tehetsége és lehetősége talán hiányzik ehhez. Szent Erzsébet élete arra sarkall minket, hogy példája szerint és lehetőségeinknek, eszközeinknek megfelelően mi magunk is vegyünk részt a betegek és a szükséget szenvedők ínségének csillapításában, hogy egykor majd Jézus hozzánk is így szóljon: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

 

Kelt Budapesten, 2020. november 15-én

                                                                      a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

  

Felolvasandó 2020. november 15-én, az évközi 33. vasárnap minden szentmiséjén.

2020. november 7., szombat

Évközi 32. vasárnap 2020

Évközi 32. vasárnap 2020 

Bevezetés

„Íme, jön a vőlegény” halljuk majd a mai evangéliumban.

Az egyházi év vége felé közeledünk. Ez az időszak a végső dolgokat: a halált, a lélek és Isten találkozását juttatja eszünkbe. Az imádság, a bűnbánat ébren tartja a lelket és felkészíti a döntő pillanatra. A földi élet vége, az örök élet kezdete mindannyiunk előtt ismeretlen időpontban, bármikor bekövetkezhet. Ezzel a tudattal éljük e mi hétköznapjainkat?

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy oly ritkán gondolunk az életünk végén Veled történő találkozásunkra. Uram irgalmazz

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy nem gondoskodunk arról, hogy legyen mindig olaj a mécsesünkben. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy meghalljuk a „menjetek elébe” nekünk szóló kérést, és megtegyük a Veled való találkozáshoz szükséges lépéseket. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Úgy gondolom, hogy a mai evangéliumot vegyes érzelmekkel hallgattuk. A tetszés és a nemtetszés érzelmei egyaránt felébredhettek lelkünkben. Ha átgondoljuk az imént elhangzott evangéliumi üzenet részleteit, találunk benne sok, érzelmi reagálás kiváltásához alkalmas szót és jelenséget.

Vagy talán nem tűnik szívtelenségnek, hogy az evangéliumi vőlegény elmarasztalja a késő éjszakában rá várakozó balga szüzeket? Hiszen ők is felkészültek a vőlegény fogadására, elfogadták meghívását a menyegzőre és vártak is rá. Csak éppen tartalék olajt n    em vittek lámpásaikhoz És ez nem figyelmen kívül hagyható tény..

Sokan teszik fel a kérdést: De szabad-e ezért őket kizárni a lakomáról? A vőlegény kis elnézéssel bevihette volna őket a menyegzőre. Hiszen a vőlegénynek látnia kellett, hogy ezek a balga szüzek igyekeztek mulasztásaikat helyrehozni. Barátnőik segítségét kérték és éjszakának idején még az olajt árusító kereskedőt is, felkeresték. Nem szívtelenség-e a késve érkezőket kizárni a lakomáról? Vagy, ironikusan kérdezem: Meg kellett volna őket dicsérni, hogy kockáztatták  a lakodalom megtartását?

Tény, hogy a vőlegény azért ül az okos szüzekkel a terített asztalához, mert ők bármely pillanatban készen álltak az Úr fogadására, minden eshetőségre felkészültek, és komolyan vették a rájuk bízott feladatokat?

Az imént említett, félrevezető következtetések távol állnak a mai evangélium tanításától. Evangéliumi szakaszunkban az Úr Jézus életünk sorsdöntő időpontára, állandó éberségre szeretné felhívni figyelmünket.

A mai evangéliumban említett helyzethez hasonlókkal sokszor találkozunk mi is mindennapi életünkben. Hányszor kellett már vállalnunk életünkben az elszalasztott pillanatok komoly következményeit?

Nem gondolunk arra, hogy vallásos életünkben is lehetnek és vannak is olyan elszalasztott pillanatok, amelyeknek komoly következményeit vállalnunk kell?

Jézus a mai példabeszéddel örök üdvösségünk megszerzésének határidejére irányította figyelmünket. Mintegy figyelmeztet arra! Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.

És nem kisebb hangsúllyal figyelmeztet bennünket Jézus arra is, amit a mai ember nem akar tudomásul venni, hogy sokak előtt bezárul majd az örök élet, az örök menyegző kapuja. Függetlenül attól, hogy hitt-e vagy nem az emberi lélek halhatatlanságában.

Az éberség igen fontos életünkben, de társadalmunk életében is. Az azokra az erkölcsi értékekre történő odafigyelés, amely életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkezik.

E nélkül nem élhetünk. A közvetlen önérdekek: az önzés, a sok pénz, vagy élvezetek utáni vágy, nem a helyes irányba viszik életünket, és ezzel felborul közösségi életünk békéje. Életünk életképtelenné válik. Az ilyen emberi közösségnek nincs jövője. Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük, és meg is őrizzük azokat az értékeket, amelyek kiszabadítják az embereket az önzés, a hatalom, a kapzsiság, a minden áron való meggazdagodás fogságából.

Ezek az erkölcsi értékek segítenek bennünket ahhoz, hogy életünk szolgálattá alakuljon, embertest-véreink szolgálatává. A társadalomban tehát mindnyájunknak szüksége van éberségre, ami fogékonnyá tesz minket azoknak az értékeknek a befogadására, amelyek segítenek minket abban, hogy ki tudjunk lépni önzésünk, vágyaink helytelenül értelmezett szabadságának börtönéből.

A keresztény éberséghez hozzátartozik, hogy segítsük társadalmi életünket keresztény értékeink gyakorlásával Ez is az éberségnek egy olyan formája, amellyel várjuk a vőlegénynek, Urunk Jézus Krisztusnak, a megérkezését.

Az okos szüzek szeretetlennek tűnő magatartásából is ki olvasható egy nagyon hasznos tanulság. És ezzel az Úr Jézus arra akar figyelmeztetni bennünket, hogy mások hite, mások szeretete nem pótolhatja a miénket. Sokat tehetünk mások üdvössége érdekében, de a döntő lépést kinek-kinek magának kell megtennie. Nagyszüleink, szüleink, hitvestársunk istenhite nem elegendő ahhoz, hogy az okos szüzek seregéhez tartozzunk majd a mennyben.

A tíz szűzről szóló példabeszédet akkor értettük meg igazán, ha tudatosodott bennünk, hogy Istentől kapott földi létünk véges időtartamú és körültekintő gondossággal kell készülődnünk a Vele való találkozás döntő pillanatára.

Ámen

2020. október 31., szombat

Mindenszentek 2020

Mindenszentek 2020 

Bevezetés

Mindenszentek ünnepével arra figyelmeztet bennünket az Egyház, hogy nemcsak azok a szentek, akiket az egyház oltárra emelt. A közismert szenteknél jóval nagyobb az ismeretlen, szentté nem avatott szentek száma. János apostol megszámlálhatatlannak nevezi seregüket.

Ma őket, Jézus barátait és testvéreinket ünnepeljük, és a Kezdő ének szavaival: Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, Mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát. Hogy valóban ujjongva ünnepelhessünk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, Bocsásd meg, hogy oly ritkán tekintünk menybe jutott testvéreinkre, és oly ritkán kérjük égi segítségüket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Add, hogy ne csak tiszteljük őket, hanem kövessük is példájukat. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy kitartóan imádkozzunk azon véreink szentté avatásáért, akik az erények magasztos példáját adták a keresztény világnak. Uram, Irgalmazz!

Evangélium után

A mai ünnepen, minden szentnek, szentté avatottnak és szentté nem avatottnak ünnepén azokra emlékezünk, akik a végső állhatatosság kegyelméből szentként léphettek át a halál kapuján. Győzelmes testvéreinket köszöntjük és közbenjárásukat kérjük. A börtönökben, és kényszermunkatáborokban vértanúhalált szenvedettekre is, én személy szerint a Finn Karéliában vértanúhalált halt Pelbárt atyára, akinek része volt abban, hogy ferences lettem. De a többiekre is, az agyonkínzottakra, s a vérontás nélküliekre is, a börtönviselt hitvallókra. De az üldözés idejében börtönt nem viselt, de Krisztushoz hű hívőkre, felmenőinkre is, akiknek köszönhetjük, hogy Krisztust megvalló hívőkként itt vagyunk e templomban és éljük hitvalló keresztény életünket.

Ez az ünnep irányítja figyelmünket, rájuk, a mennyben élő szeretteinkre, és sulykolja belénk, hogy a velük való találkozásnak, a hitvalló keresztény, „szent” életünk mellett, elengedhetetlen feltétele, a földi létből való távozásunk, a halálunk.

Amikor tanítványaimmal tanulmányi kirándulásunk alkalmával, először sétáltunk el Nagycenken a község temetőjébe, ahol a legnagyobb magyarnak, Széchenyi Istvánnak nyugosznak hamvai, és mentünk lefelé a kápolna alatti sírboltba, kitörölhetetlenül vésődtek lelkembe az ott olvasható eme szavak:

"Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu."

Kemény, kíméletlen figyelmeztetés minden ember számára. Voltunk, mint ti.

Íme, így hangzik a holtak, a temetők üzenete. Nem lennénk méltók a keresztény névre, ha a temetőket járva csak a halál üzenetét hallgatnánk meg.

A sírok kereszterdejében nem-csak a virágok, gyertyalángok, aranyos sírkövek vigasztalják gyászoló szívünket. Úgy tűnik nekem, hogy a halottak napján, a virágoskertté varázsolt temetőkbe belekiált Urunk Jézus Krisztus e szavakkal: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki bennem hisz, ha meghalt is, élni fog!”

A temetőkben egyre több helyen láthatjuk a sírhalmokat felváltó, s lehangoló látványt nyújtó betonkalitkákat, amelyekben az elhamvasztott halottak urnáit őrzik. Némelyik mellett ott láthatjuk a kedves halott fényképét is.

Megdöbbentő látvány: valamikor életerős férfi és asszony fényképe mellett a néhány marék hamu.

Miközben ezt nézegeti a hívő ember, eszébe jut valami. Szent hitünk tanítása, amely szerint a kereszténynek nemcsak múltja van, nemcsak jelene, hanem jövője is! A por és hamu mellé odaképzelhetjük azt az embert is, akit majd Krisztus képére újjáteremt az Isten.

Igaz, a halál kegyetlenül széttép minden illúziót. Kiszakít az élők sorából, visszadob az anyag, az atomok világába. Aki halott, az már nem tartozik senkihez, azt már csak lelkileg, s a szeretetszálai kötik szeretteihez.

És senki máshoz nem tartozik már? Vagy talán mégis? Ha igen, akkor kihez? Szent hitünk szerint a Krisztusban elhunytak mégsem árvák! Aki meghalt, az Istenhez tartozik. Egy szeretett vagy egy megtagadott Istenhez. Biblikus szavak szerint: Hiszen Jézus azért halt meg és azért támadt föl, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek ura legyen. A Rómaiakhoz írott levél szerint: "Akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk". Aki Krisztushoz kötötte sorsát földi életében, az halála után is hozzá tartozik.

És ez a mi vigasztalódásunk. A szent-páli sorok szerint: "Ha földi sátrunk összeomlik, örök otthont kapunk a mennyben"

Vigasztalásunkra idézem a sokszor idézett krisztusi szavakat: "Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van. Ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok".

Nem nyugtalankodunk hát. Eljön ugyanis értünk is Urunk Jézus Krisztus, és magával visz bennünket, hogy Vele, szeretteinkkel, és minden szenttel együtt lehessünk örök otthonunkban, a mennyben.

Ámen

2020. október 24., szombat

30. évközi vasárnap 2020.

 30. évközi vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Jézus kimondja, hogy a szeretet főparancsán nyugszik minden törvény. A szeretet főparancsában ugyanis szorosan össze van kötve az isten- és emberszeretet. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Ősi igazságként hangsúlyozzák a lelki írók, hogy ha úgy érzed, hogy nem megfelelő benned az emberszeretet, akkor szeresd jobban az Istent, s az embereket is jobban fogod szeretni, s fordítva; ha nem elég erős benned az istenszeretet, szeresd jobban az embereket, s az Istent is jobban fogod szeretni.

Életünkben hogy érvényesül a főparancs? Vizsgáljuk meg lelki-ismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Te vagy maga a Szeretet. Bocsásd meg, hogy mi mégsem szeretünk Téged teljes szívünkkel. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem úgy szeretjük felebarátjainkat, amint azt nékünk parancsoltad. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Add, hogy önszeretetünk valóban mércéje legyen felebaráti szeretetünknek. Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Mester, melyik a főparancs a törvényben?”

Ma nem főparancsról beszélnek a mai írástudók, hanem a legfontosabb törvényről. „Melyik a legfontosabb törvény?” És erre a válaszuk: a demokrácia.

A hívek jól tudják, hogy mit jelent a magyar nyelvben is meghonosodott demokrácia. Azt, hogy a legfontosabb társadalmak, közösségek életében az, hogy a társadalmat érintő legfőbb kérdéseket közös döntés alapján szabályozzuk.

De az unos untalan hangoztatása miatt a fogalom kiüresedik, és ellenkező tartalommal telítődik meg.

Ezt exportálva terjesztik ki hatalmukat, egyes államok más társadalmi berendezkedésű népek fölé, és hoznak létre a társadalmakban gyűlölködést, békétlenséget, és sok helyen még kisebb vagy nagyobb káoszt is.

Vajon ezek után van-e még értelme beszélni arról, amiről az evangélium beszél, a fő parancsolatról? Van! Sőt egyre sürgetőbb kötelesség!

Jézus ugyanis nem kicserélhető, politikai kurzusok által változtatható jelszavakat adott a hallgatóságának, hanem a két fontos, sőt a legfontosabb törvényt mondta ki az őt kérdezőknek.

A mai evangéliumi szakaszban a törvénytudó azért tesz fel az ószövetségi törvény törvényekkel kapcsolatos kérdést Jézusnak, hogy „próbára tegye”, azaz tőrbecsalja.

Tudjuk, hogy a rabbik 248 parancsot és 365 tilalmat ismertek. Felvetődik a kérdés: Vajon ezek mind egyenértékűek-e? Vagy van köztük egy, amelyik mindegyiknél fontosabb?

Jézus válasza teljesen világos.

Azelőtt is világos volt, de mostantól fogva örök időkre belevésődik az emberi tudatba. Ez a parancs nemcsak a legfontosabb, hanem magában foglalja az összes többi parancsot. Szeretet nélkül egyetlen parancsot sem tudunk igazán teljesíteni. A szeretet parancsa azonban magában foglalja az Isten iránti és a felebaráti szeretetet. Mindkettő az Ószövetségben fogalmazódott meg, ám időben távol, függetlenül egymástól. Jézus szavai és tettei egységbe foglalták azokat.

Sokakban merül fel a kérdés: lehet-e vezényszóra szeretni? Vajon nem fölösleges-e parancsba adni az embereknek, hogy szeressenek? Vajon melyik emberszív ne vágyakozna arra, hogy kiteljesedjék a szeretet tavaszában? Egyébként is a szeretet nem lehet parancs, nem lehet erőltetni.

Nos, ezek a vélemények a szeretet téves értelmezéséből származnak. Sokan, amikor szeretetről beszélnek vagy hallanak, elsősorban ösztönös vonzalmakra, érzelmekre gondolnak. Ám a szeretet nem csupán érzelem! Ha az lenne, akkor igen kevés embert tudnánk szeretni. Az emberi érzelmek világa hasonlít egy feneketlen tóhoz, amely ezer titkot zár magában. Vajon ki ismeri közülünk teljesen saját szívének ezer titokkal teli világát?

Mert nem ismerjük ez a magyarázata annak, hogy szívünk, érzelmeink fölött nem tudunk tökéletesen uralkodni. Csak igen óvatosan és fokozatosan lehet megváltoztatnunk érzelmeink irányát. Egyedül Isten ismeri szívünket,   Isten ismeri egyes egyedül – mondja az Írás - a szíveket és veséket, és mert jól ismeri, hát azért parancsolja, hogy feléje fordítsuk életünket.

De feléje fordítjuk-e életünket? Törődünk-e Istennel való kapcsolatunkkal? - Reggel, felkeléskor minden eszünkbe jut. Csak az nem, hogy keresztet kellene vetni, és Istennek ajánlani napi gondjainkat. - Egész nap rengeteg aggodalom és gond gyötör, de Istentől elfelejtünk segítséget kérni. - Esténként elkészítjük magunkban a napi mérleget, csak Istennek felejtünk el a kapott jókért hálát mondani neki.

Úgy tűnik, hogy a ma emberének az életéből fokozatosan tűnik el az Isten, s szívéből kihal az Istenben való hit, kihal az Isten szeretete.

Nem csoda, ha egyre jobban kihal a felebarát szeretete is szívünkből. S helyét az egymás iránti közömbösség, a mérhetetlen gyűlölködés foglalja el a szívekben.

Valamikor az uralkodó ideoló-giának alapelve és gyakorlata volt a permanens forradalom fenntartása, a folyamatos gyűlöletkeltés. Amit utó-daik ma is folytatnak, sorvadó hatalmuk megtartása miatt.

A gyűlöletkeltéssel szembeni harcot nem szabad feladnunk.„Erőnk szerint küzdenünk kell mindig a legnemesebbekért!” De nem az ő módszereikkel, hanem a jézusi parancs, - szeresd felebarátodat, mint önmagadat, - szellemével, és gyakorlatával.

Volt idő, mikor odamutattak a keresztényekre, s azt mondták: Nézzétek, hogyan szeretik egymást! Ezen keresztények hitének volt toborzó ereje. Van-e a mi hitünknek toborzó ereje? Tegyünk meg mindent, hogy legyen!

Ámen

2020. október 17., szombat

29. évközi vasárnap. 2020

29. évközi vasárnap. 2020

Bevezetés

Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? A császáré. Halljuk majd a mai evangéliumi szakaszban.

Mi magyarok, rég holt királyainkat láthatjuk, sőt a legnagyobb címleten a Haza Bölcsét. Szent István, vagy Deák Ferenc még tudták a mai evangéliumban feltett kérdésre a választ, nem csak az adókérdésre, hanem a kérdés mai változatára is: el kell-e, el lehet-e választani az Egyházat az államtól? Erre nyugodtan válaszolhatunk igennel. Jézus is megfogalmazta már az elvet. Csupán nem szabadna megfeledkezni válasza második feléről: Adjátok meg Istennek, ami Istené! Megadjuk–e mi az Istennek, ami az Istené

Kirie litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy sokszor vonakodtunk teljesíteni népünk szent javát szolgáló állampolgári kötelességünket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy gyakran megfeledkeztünk megadni Istennek, ami az Istené. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy hazánk törvényei mindig olyanok legyenek, hogy teljesíteni tudjuk az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jézus ellenfelei azt gondolták, hogy ötletesnek tűnő kérdésükkel zavarba hozhatják Jézust. Ha a császár pártjára áll, szembetalálja magát a nép vallásos és nemzeti érzéseivel. Ha az adófizetés ellen szólal fel, akkor bevádolhatják. A farizeusok már előre örültek biztosra vett sikerüknek, de ez az örömük korainak bizonyult.

Ma inkább így kérdeznék: Szabad e az állami törvényeknek eleget tenni? Az államok, nemzetállamok létrejötte az emberi történelem jelen-tős állomása.

Istenünk teremtő művészetének gazdagságából következik, hogy a teremtés arculatát a sokszínűség jellemzi. Amióta e világ létezik nem volt, nincs és nem is lesz soha két egyforma fűszál, egyforma ember sem. Nincs két egyforma nép, két egyforma nemzet sem a népek nagy családjában. Mily sokféle nép, mily sokféle kultúra, mily sokféle nyelv! Miért akarják a népeket uniformizálni, s a kultúrájukat megsemmisíteni, s rájuk erőltetni egy a nép lelkétől idegen, egyforma, - kultúrának kevésbé mondható tengerentúli kultúrát?

Az ember, mint közösségi lény, mindig kereste azt a keretet, amelyben egyedi adottságai megőrzése mellett a közösség értékeiben is részesedhet. Védelemre szoruló létünk is arra ösztönöz, hogy közösségbe tömörülve őrizzük egyéni és közösségi kincseinket. Ilyen és ehhez hasonló okok hozták létre az államokat, teremtették meg a nemzeti egységet. Ennek a közösségnek szolgálata, állampolgári feladataink teljesítése, az adófizetés is, emberi és keresztény kötelességünk.

Miért van az, hogy egyeseknek nem tetszik a kultúrák és nemzetek sokfélesége? Miért akarja az erősebb a gyengébbet nemzeti kultúrájától és függetlenségétől megfosztani? Igaz, hogy az utóbbi két év-században túlburjánzott a nemzeti érzés, ami számos népet szembe-állított egymással és véres háborúkat zúdított földünkre.

A hazát nem lehet úgy szeretnünk, hogy megvetjük mások hazáját.. Tisztelnünk kell minden népet és minden nyelvet. Kosztolányi Dezső írja: „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, s csak egyetlen édes anyanyelvet.” Másokat nem sértő szeretettel kell őriznünk nemzeti kultúránkat és ezzel gazdagítani a népek nagy családját.

Az igazi hazaszeretet nem szószátyárság, hanem tettekben meg-nyilatkozó szolgálata annak a közösségnek, amelynek nemzet a neve. Csengjen fülünkbe Arany János figyelmeztetése, kis módosítással

Mennyi szájhős! Mennyi lárma!

…Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen (szeretni) a hazát (A régi panasz)

A másik kérdés: mivel tartozunk Istennek? Furcsa kérdés és válasz helyett egész sor más kérdést állíthatunk melléje. Például azt, hogy mivel tartozunk szüleinknek, első-sorban édesanyánknak, akinek testében életfakasztó menedékre találtunk? Mivel tartozunk hitvestársunknak, aki életre szólóan nekünk ajándékozta életét? Mivel tartozunk barátunknak, aki életünk minden válságos helyzetében mellettünk áll? Mivel tartozunk az orvosnak, aki megmentette életünket? Nem folytatom tovább a felsorolást, mert nyilvánvaló: adósai vagyunk számos embernek és végső soron Istennek.

A gondolkodó ember felismerheti, hogy ajándékba kapott léte, élete a nagy ajándékozó Isten adománya. Ezért elszakíthatatlan a Hozzáfűző, vallásnak nevezett kötelék. A vallás nem szabályoknak, törvényeknek tömkelege, és ezeknek a betartása, hanem egy igen mély, személyes, elszakíthatatlan gyermeki kapcsolat, teremtő, s létben fenn-tartó, gondviselő mennyei Atyánkkal, minden jó ajándékozójával.

Ha valaki gőgös vakságában elmetszi az Istenhez fűző hit és szeretet kötelékét, hasonlít az ágról leszakadó levélhez, amelynek sorsa megpecsételődött.

Vagy annak a póknak a sorsáról, amelyről Chesterton ír az egyik művében. A pók gyönyörködik gyönyörű alkotásában, a szépen elrendezett finomszálak sokaságában. De észrevesz egy függőleges, különálló erős, többihez egyáltalán nem illő vastagszálat, és elvágja. Amint elvágta, pillanatok alatt összeomlott az, amiben előbb még gyönyörködöt, hiszen ez a szál tartotta fenn fához kötött hálóját. Ilyen annak az embernek is a sorsa, aki elvágja, a létében fenntartó Istennel a kapcsolatát.

Mi, akik itt vagyunk, nem vágtuk el Teremtő Istenünkkel összekötő kapcsolatunkat. De megadjuk-e Neki azt, ami az övé. És úgy adjuk-e meg neki, mint gyermek az Atyjának?

Nekünk nem szabad csak vasárnapi keresztényeknek lennünk. Nehogy azt higgyük, azzal, hogy vasárnap eljövünk ide templomba, már meg is adtuk Istennek azt, ami az Istené!

Hétköznapjainknak is olyanoknak kell lenniük, hogy azok Istennek tetszők legyenek!

Ezzel újra evangelizálhatjuk népünket.

Ámen

2020. október 10., szombat

28. évközi vasárnap 2020

28. évközi vasárnap 2020

Bevezetés 

A Szentírás, - így a mai 28. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában is - gyakran hasonlítja Isten országát lakomához. A szentmise is egy Isten által rendezett lakoma. Mi, akik jelen vagyunk e szentmisén, elfogadtuk a lakomára való meghívást. De mielőtt elkezdődne az eucharisztikus lakoma, kérdezzük meg önmagunktól: menyegzős köntösbe öltözött e lelkünk? Nem kell-e valamit alakítani a köntösön? Ha igen, tegyük meg!

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem fogadtuk el minden vasárnap az eucharisztikus lakomádra szóló meghívásodat. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy az eucharisztikus lakomán való rész-vételünkkor hiányzik belőlünk a lakoma öröme. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy elmulasztjuk hívni ismételten a lakomádról távolmaradókat és a nem hivatalosakat. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az Úr Jézus a mai vasárnap evangéliumi szakaszában, az Isten országáról tanítja hallgatóit. Mert nemcsak a tanítványok, hanem minden kor hívője kíváncsi arra, hogy mi is az, illetve milyen az? Jézus az imént hallott példabeszéddel válaszolt tanítványainak, és válaszol nekünk is.

"A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának.". Milyen egy lakodalom? Ezt még a vidéki hagyományos lakomán legalább már egyszer részt vett városi, de főleg a vidéki emberek egyformán jól tudják, hogy milyen. Finom ételek, italok, esküvői torta, sokféle édesség, jókedv, zene, tánc. Együtt lehetünk családunkkal. Kiterjedt rokonságunkkal és barátainkkal. Baráti, jóhangulatú beszélgetések. Ilyenkor a vendégek osztoznak az ünnepeltek örömében. Akit meghívnak, kitüntetésnek érzi, "hivatalos vagyok"- így mondjuk, s ha mégse megy el valaki, úgy érzi, hogy kimarad valami jóból.

Jézus korában is hasonló volt a menyegző, talán azzal a különbséggel, hogy hét napon át tartott a dínom dánom. A menyegző, a lakoma a legnagyobb esemény volt, és ma is az, nemcsak a fiatalpár, hanem a jelenlévők számra is. Ezért érthető volt, hogy Jézus ezt a hasonlatot használta a mennyek ország képének magyarázásához.

Ki a példabeszédben szereplő király? Maga a mennyei Atya.

A lakomára való meghívásban Jézus, az Istennek azt a jóságát akarja érzékeltetni, amellyel meghív bennünket az örök élet lakomájára.

Különös, hogy a király hiába küldi szolgáit a meghívottakhoz. Méghozzá kétszer is, azok nem törődnek a meghívással. Elmennek, ki a majorjába, ki meg a keresete után. Mások meg megfogják szolgáit, megverik, sőt meg is ölik. Durva viselkedésükben tetőfokára hágott a király ellen elkövetett hálátlan és érzéketlen visszautasításuk.

Kik ezek a hivatalosak? A szöveg első értelmezésében a Jézus korabeli választott néphez tartozókra utal, akik a Jézus által hirdetett Isten országába való meghívást vissza-utasították. Isten küldötteinek bántalmazása, megölése vonatkozhat a Jézus előtt élt, s választott népet Istenhez való visszatérésre buzdító prófétákra, de magára Jézus Krisztusra is.

A történelem folyamán a földi lakodalmas ház, az egyház mégis megtelik. Isten ugyanis minden embert meghív a menyegzőre, nem-csak a zsidókat, hanem a pogányokat, a régebbi korokét csakúgy, mint az újabbakét, s napjaink pogányait is. Sőt jókat és rosszakat is egyaránt.

Az evangéliumi elbeszélés tulajdonképpen eddig egy kerek egész. Azonban az evangélium nem történelmet, nem üdvtörténetet tanít csupán, hanem mindig tartalmaz hallgatóinak szóló üzenetet is.

Ma a megkeresztelt keresztények a hivatalosak a menyegzőre, a mennyei lakoma előképére, a szentmisére. De elfogadják-e a mai hivatalosak erre a lakomára szóló meghívásukat

Sajnos a települések, városrészek lakóinak nemhogy a fele, de optimális esetben is legfeljebb tizede jár templomba.

Akkor a több millió hivatalos vendéget, a templomokból hiányzó több millió katolikus hívőt, kikkel lehet helyettesíteni? Kik ők, akik megtöltik mégis a lakodalmas házat? De valóban megtöltik a jelenlevők a templomokat? Oh, nem!

Nyilván nem lehet ilyen összefüggéseket keresni a mai valóság és a példabeszéd között, de a jézusi meghívásra adott emberi válaszok tartalmilag, ma is helytállók.

A parabola lényegi mondanivalója az, hogy Isten minden embert meghív országába, de nem mindenki fogadja el a meghívást. Akik határozottan visszautasították a meghívást azok az anyagi javakat, azok megszerzéséért való törtetést fontosabbnak tartották, mint a lakodalmon való részvételt.

Ma sincs másként! Ma is sokan tartják összehasonlíthatatlanul fontosabbnak a gyakorlati, anyagi érdekeket, mint a lelkieket.

Ha keresztelés, vagy esketés alkalmával megkérdezem, miért nem gyakorolják a hitüket? Azt válaszolják, hogy „nincs rá időm”. Pedig a helyes és igaz válasz az lenne, hogy „nem tartom fontosnak”. Amit ugyanis fontosnak tartunk, arra mindig tudunk időt szakítani.

Természetesen vannak, akik elfogadják a meghívást, és róluk mondja Jézus, hogy bemennek a menyegzőre. Szeretném úgy hinni, hogy mi, itt jelenlevők, mindannyian ezek közé tartozunk.

Nem tudom, szoktunk-e arra gondolni, hogy ha az Úr a mai távollevő hivatalosak helyét, a ma utcai járókelőivel, jókkal és gonoszokkal töltené meg a menyegzős házban, mi lenne a reakciónk?

Pedig ezekhez a mai utcai járókelőkhöz, jókhoz és gonoszokhoz, bennünket küld az Úr, hogy hívjuk a menyegzőre, a sokféle értelemben s sokszínű rongyokba öltözötteket. A mi feladatunk, hogy menyegzős köntösbe öltöztessük őket, és méltókká tegyük a menyegzős lakomán való részvételre.

Amen.

2020. október 3., szombat

Assisi szent Ferenc 2020

 Assisi szent Ferenc 2020

Bevezetés

A mai nap Szent Ferenc Atyánkra, Isten szegénykéjére emlékezünk, aki egészen az Istennek akart élni, egészen a szegény Jézust akarta követni. Megtalálta azt a sajátos hívatást, amelyre az Isten hívta őt. Kövessük Ferencet az egyszerűségben, az Isten, ember és természet iránti szeretetben. 

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy mi csak megcsodáljuk, de nem követjük igaz szívvel Ferenc atyánk életét. Uram irgalmazz!

Urunk! Add, hogy kövessük Őt a szegények és koldusok szeretettében és segítésében.

Urunk! Add, hogy mi is testvérünkként és nővérünkért szeressük a teremtett világ lényeit. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Szent Ferenc 1182-ben született, a gyönyörű szép olasz városkában, Assisiben. Eredeti neve Bernardone János volt. Édesapja gazdag posztókereskedő volt. Nevét később Jánosról Francescora, kisfranciára változtatta édesapja meg, abbeli örömében, hogy fia éppen Franciaországi (Provance-i) távolléte alatt született. Örökösének, vagyona megsokszorozójának álmodta fiát. Maga mellé vette az üzletbe.

Ferenc azonban inkább fényes lovagi jövőjét tervezgette. A bolt zárása után esténként szórakozott. Nótaszó, lantpengetés, tréfák töltötték ki életét. Vidám, víg életet élt.

A szegényeken pedig, amikor csak tehette, mindig segített.

Korában városháborúk dúltak szerte Itáliában, így Assisi és Perugia közötti is. A háborúban, 1202-ben az assisiek vereséget szenvedtek. Ferenc fogságba került. A fogság ideje alatt, Ferenc tartotta a lelket a társaiban.

Amikor szabadult, súlyos beteg lett. Rádöbbent arra, hogy az emberi életben minden mulandó, többé nem élhet úgy, mint eddig. Felgyógyulva még megpróbálkozott egyszer lovagi terveinek megvalósításával, ám hamarosan Spolettóban látomása volt, az Úr jelent meg neki. S azt kérdezte tőle: „Ki a nagyobb? Az úr, vagy a szolga?” Ferenc egyszavas válasza ez volt: „Az Úr!” És jött a Ferencet mélyen megérintő, s elgondolkodtató válasz: „És Te mégis a szolgát szolgálod!” És ettől a pillanattól kezdve kezdett egyre jobban az Úrnak szolgálni. Egyre többet, és elmélyültebben imádkozni, elmélkedni. Betegeket ápolt, szegényeknek alamizsnát osztott.

Újabb látomásban részesült. Ekkor Ferenc azt kérdezte az Úrtól: Mit akarsz, hogy tegyek? Az Úr válasza ez volt: Menj és építsd újjá házamat, hiszen látod, omladozik, roskadozik.

Ferenc szó szerint vette, s nekilátott a környékbeli roskadozó kápolnák kijavításához, a Szent Damján templom rendbe hozásához. Hogy legyen miből rendbe hozni, ennek érdekében eladott néhány vég posztót édesapja készletéből.

Máskor posztót osztott ki a rongyos, ruhátlan szegényeknek. Mindez nem tetszett édesapjának. Megharagudott rá. És visszakövetelte tőle a posztók árát. De hiába.

Ezért a püspök elé hurcolta, kérve a püspököt, hogy ő parancsoljon rá, hogy adja vissza a posztók árát. Ferenc ekkor ledobta édesapja lába elé magáról a tőle kapott díszes ruháját, mondván: Többé nem mondom Bernardone Pétert atyámnak, hanem csak a Mennyei atyát.

Mezítelen testét a püspök takarta be püspöki palástjával. Jelezve ezzel, jelképesen, hogy az Egyház oltalmába veszi ezt az önmagát egészen Istennek átadó, s életét a Gondviselésre bízó, az élet elesettjeit segítő fiatalembert.

És nem haza, hanem a magányba és az élet elesettjei közé ment. Mint Isten bolondja, dalos kedvű trubadúrja járta Umbria utcáit, s hirdette az evangéliumot, megtérésre, s Isten és emberszeretetre buzdította az embereket.

Egyre többen csatlakoztak hozzá. Követőinek száma egyre nőtt. Amikor nagyon sokan voltak, első követőivel elmentek, a pápához, és kérték közösségük első szabályzatának, regulájának jóváhagyását III. Ince pápától.

A regula jóváhagyását segítette a pápa álma, mert Ferencben, az álmában látott, a roskadozó Lateráni bazilikát vállával megtámasztó férfit vélte felismerni.

Élete evangéliumi élet volt.

Mindenéről lemondva, Krisztus tanítását követve élte az evangéliumi életet szegénységben.

Fájt neki, hogy kora kereszténysége elszakadt az evangéliumok tanításától. Fájt neki, hogy oly sok volt korában a szegény és a koldus és olyan sok az Istent, Krisztust, Egyházat elhagyó, támadó eretnek.

Nekünk fáj-e, hogy napjainkban oly sok a szegény, és oly sok az Isten és Egyház ellen lázító, hitehagyott eretnek népvezér?

Krisztus képében járt köztünk, s egyre többeket vonzott magához evangéliumi életével.

A Fioretti szebbnél-szebb legendákat tartalmaz életéből. És életét gyönyörű film, Napfivér és Holdnővér dolgozza fel.

Bárcsak a mi életünk is Szent Ferenc atyánk életéhez hasonló evangéliumi élet lenne, amellyel egyre többeket tudnánk Krisztushoz vezetni.

Az által újjáépített és szépített Porciunkula kápolna közelében, 1226. október 3.-án, Ferenc, míg az őt, a puszta földön fekvőt körülvevő testvérek, a börtönéből szabadítsd ki lelkem, zsoltárt énekelték, távozott Ferenc az örökkévalóságba.

Most visszaidézzük ezt a pillanatot, lélekben ott állunk a körülötte állók közt, s a hála érzése száll feléje, és a kérés: Segítsen bennünket is, hogy mi is úgy követhessük Urunk Jézus Krisztust, miként ő, és olyan véget érhessünk, mint amilyent ő.

Ámen

2020. szeptember 26., szombat

26. évközi vasárnap 2020

26. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

Jézus a mai evangéliumban arról beszél, hogy egy atyának két fia volt. Mindkettőt kiküldi szőlőjébe. Az egyik azt válaszolja, hogy igen, kimegyek, de nem ment ki. A másik pedig azt, hogy nem és mégis kiment. Jézus akkor tanítványaitól, ma pedig tőlünk kérdezi: Erről mi a ti véleményetek? Melyik fiúval azonosítjuk magunkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígértük azt, hogy elhagytuk ezt vagy azt a vétkünket, és mégsem hagytuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Ezt a történetet szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Jézus korában a farizeus és írástudó ellenfelei leginkább azt kritizálták, hogy a Mester nem csak a választott nép fiaihoz beszélt. Ebből a szempontból a legzseniálisabb a példázatban, mindkét fiút ugyanattól az Atyától származtatni, hogy ne mondhassák Jézus ellenfelei, hogy a pogányok nem Isten gyermekei.

Nyilvánvaló, hogy a példázatban az apa az Atyát jelenti, a két fiú pedig a két ellentétes viszonyulási módot a jó Istenhez. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt. A szőlőültetvény Isten népét.

Jézus korában a választott népet, Izraelt jelentette, ahol a nép vallási vezetőinek dolgozniuk kellene az Isten akarata szerint az emberek üdvösségén. Mert az az Isten akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”.

Jézus korában pedig a nép vallási vezetői nem az Isten akaratát teljesítették, nem „az igazság útjára” tanították a népet, hanem a saját hagyományaikra.

Jézus szerint Keresztelő Jánosnak kellett eljönni, hogy az igazság útján, a Szentlélek erejével szólítson fel mindenkit a megtérésre. A nép özönlött Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék a bűnbánat keresztségével, a főpapok és az írástudók azonban nem tértek meg,

Jézus korában ők képviselték a példázatban a második fiú álláspontját, aki azt mondta az apjának, hogy kimegy dolgozni, de végül nem ment ki.

Jézus nem véletlenül mondta el éppen a vallási vezetőknek ezt a megtérőkről és megnemtérőkről, látszat szerint vallásosokról szóló példázatot, sőt még a szemükbe is mondta, hogy róluk van szó. „A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában.

Amikor Jézus megelőzésről” beszél, természetesen nem „sportversenyre” gondol, mintha Isten országa valamiféle versengés volna. Arról van szó, hogy az ószövetségi vezetők elvesztették vezető szerepüket a Messiás országában, mert nem hittek Jánosnak, nem tértek meg.

Így Istenhez való tartozásuk csak szóbeli és hivatalos vonalon mozgott,– nem illeszkedett be az új ország új lelkiségébe.

Ezzel szemben a megtérő bűnösök hittek Jánosnak és Jézusnak, ezért többek és nagyobbak Isten országában, tulajdonképpen átvették a „vezetést” („megelőzték” őket). A megtérők ugyanis nem csak külső forma szerint, hanem az Isten országában érvényes lelki értékrend szerint fogadták el a Messiást és tanítását.

Jézus ezzel az ítéletével feltárja az ő országának benső lényegét, meghatározza szellemi struktúráját.

Ennek az országnak a lelke: hit és megtérés. Más szavakkal: Jézushoz tartozni annyit jelent, mint hozzá fordulni (megtérni) és szerinte alakítani életünket és cselekedetekben megnyilvánuló hittel megvallani őt.

Isten történelmi” országának, az egyháznak is ez a lelki szerkezete.

Amikor Jézusnak ezt az ítéletét halljuk, el kell gondolkoznunk azon, hogyan vonatkozik miránk. Nincs-e a mai kereszténységen belül is hasonló probléma sok helyen? Mennyien lehetnek a mai világban azok a keresztények, akik csak papíron, anyakönyvben, szóban, tehát hivatalosan” keresztények – a következetes hitet, a krisztusi hit és élet egyezését, az állandó megújulásra való törekvést, a megtérés szüntelen erőfeszítését azonban nem vállalják?!

S itt-ott talán még büszkék is erre a hivatalos” kereszténységre, s meg vannak elégedve önmagukkal, ahogyan egykor a választott nép papi fejedelmei és vénei.

Nem lehetünk csak szokásból, csak hagyományból” és csak a külső látszat szerint Krisztus igaz hívei.

Kereszténynek lenni, az egyház tagjának lenni nem státust” jelent, vagyis nem valamiféle kész helyzetnek az elfogadását vagy abba való feliratkozást jelent, hanem elsősorban hitet és megtérést bűneinkből, a régi ember levetését és az új emberbe”, Krisztusba öltözést.

Jó lenne tudatosítanunk Isten országának ezt a dinamizmusát. Több évvel, a II. Vatikáni Zsinat is, erősíteni kell a megtérés és a megújulás szellemét, nem ígérgetni, hanem dolgozni kell az Úr szőlőjében, mert csak így menekülhet meg Európa és hazánk.

Ámen

2020. szeptember 19., szombat

Évközi 25. vasárnap 2020.

 Évközi 25. vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai, 25. évközi vasárnap evangéliumi szakasza, a munkásokat felfogadó jézusi parabola, sokféle gondolatot ébreszthet bennünk. Az Úr Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink. Nem könnyű sokszor megérteni. Ami viszont kétségtelen és egyértelmű: Isten javát akarja az embernek. Mindenkit meghív országába, bármikor hallja is meg a hívó szót. Hálával állunk Isten elé, hogy bennünket meghívott, s szőlőjében lehetünk. Kérjük segítségét, hogy szorgos munkásai lehessünk szőlőjének.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd mega munkanélküliekkel szembeni közömbösségeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Erősítsd bennünk a bajba jutott honfitársaink iránti szolidaritást. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Segíts bennünket a szociális közömbösség elleni küzdelmünkben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

               A gazda földi szemmel nézve igen különlegesen bánik a munkásokkal. Ha valaki valóban ezt a gyakorlatot követné felfogadásukban, ez teljesen meghiúsítaná a nyereségre törekvő termelést. Máté azonban éppen ezt akarja bemutatni. A gazda úgy fogadja a munkásokat szőlőjébe, hogy az a mi szemléletünk szerint határozottan elmarasztalható. Nekünk teljesen idegen ez a gyakorlat, hogy aki délután áll munkába, ugyanazt a napidíjat kapja, mint aki egész nap dolgozott. A példabeszéd ezzel azt akarja jelezni, hogy Isten más módon nézi életünket, mint mi. A kérdés éppen az, hogy mire kell itt gondolnunk.

Elsősorban, biblikus tényekre és gondolatokra. Az Úrjézus felhasználhatta a példabeszédet Isten útjainak védelmére azokkal szemben, akik elbizakodottságukban illetékeseknek tartották magukat annak kijelentésére, hogy Istennek hogyan kellene cselekednie.

Később az egyház életében a példabeszéd segítséget nyújthatott a zsidók és pogányok problémájának a megoldásához.

A zsidó keresztények feltehették a kérdést, hogy a pogányok, akik "később" jöttek Krisztushoz, egyenlő rangúak-e velük Isten országában.

Valóban, a példabeszéd világosan rámutat arra: ha valaki későbben lép be Isten országába, a jutalom, amelyben részesedik, éppen olyan nagy, mint azé, aki korábban érkezett.

Az Egyház életének első évtizedeiben nem kis viták után alakult ki az a szemlélet, amelyet a Galata levélből ismerünk, hogy a pogány keresztények, akik később jövőknek számítottak, az üdvösség rendjében egyenlő értékűek a zsidókkal.

Máté szerint Jézus a példabeszédet a tanítványokhoz intézte. Az előző fejezetekben arról volt szó, hogy a tanítványok hogyan vezessék a híveket a hit útján. Most ez a példabeszéd arra tanítja őket, hogyan viselkedjenek, mint pásztorok. Előzőleg arról volt szó, hogyan keressék a tévelygőket, hogy az igazság útjára vezessék őket. Most Jézus arra tanítja őket, hogy figyeljenek a későn jövőkre, a "lustákra" is, hogy őket is hívják meg Isten országába.

Jézus tanítását követve. A szőlősgazda ugyanis nem igazságtalan, hisz a munkások megkapják azt a bért, amiben megegyeztek. Igazságos. Akkor lenne igazságtalan, ha nem kapnák azt meg. Az emberi mivolthoz szükségest nekik is megadja, mert jó, mert irgalmas.

Más létsíkba lépve. Az ember bármikor lépett is „munkába”, lépett az üdvösség útjára, megadja néki az Úr az üdvösséget, mert Ő nemcsak igazságos, hanem irgalmas is. Ennél többet nem tud adni, és kevesebbet sem, mert az örökélet nem osztható.

Nem tudom, hogy a testvérek közül, ki mikor lépett az üdvösség útjára, de úgy gondolom, hogy mindannyian boldogok vagyunk, kik itt vagyunk, hogy meghívást kaptunk a Mennyei Atyától, bármikor kaptuk is ezt a meghívást, akár az élet kezdetén, vagy csak későbben, az élet derekán, vagy alkonyán.

Vissza az előző létsíkba! A profánabb, hétköznapi életbe!

Nem tudom felfigyeltünk-e a mai evangéliumi szakasz egyik apróságára! Amikor az evangéliumi narrátor bemutatja a később felkérteket, így írja le a helyzetet: mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Más szóval, minden szerencsésnek a sorsa, - aki munkanélküliből lett munkás, - a felfogadását megelőzően a tétlen ácsorgás, a munkanélküliség lélekölő állapota jellemezte.

Merem állítani, hogy akik soha nem ismerték meg, hogy mit is jelent a munkanélküliség, képtelenek felfogni azt a lelkiállapotot, amelyben a tartós munkanélküli leledzik!

Tudom, hogy annak idején, Jézus korában még nem létezett ilyen megfogalmazásban ez a probléma, de létezett. Maga az Úrjézus is ismerte, sőt ezt a visszás helyzetet használta fel a különböző helyzetű emberek üdvözülési lehetőségére. És benne van immár kétezer év óta az evangéliumban. Minden kor embere számára. Példa ez a  probléma, a  keresztény, emberközpontú megoldására.

Az Úr. Ő nem sajnálja naponta többször is kimenni a piacra, hogy összeszedje az épp ott ácsorgókat. Nem a piaci helyzet kihasználása, nem is a racionalitás, hisz a későn érkezők valóan nem sokat járultak hozzá a termelékenységhez.

Utópia?

Nem! Hiszen mindenkinek, aki embernek született e világra, joga is van ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen! Ez nem magánügy! Ez közügy!

Kötelessége mindenkinek a másik emberre való odafigyelés. Ez vonatkozik azokra is, akik helikopterükkel, aranyórájukkal és milliárdjaikkal kérkednek. Azt viszont titkolják, hogy lettek ilyenekké.

Vonatkozik ez mindenkire, azokra is, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a kereszt által képviselt ember-központú moralitást.

Valójában itt két világnézet vív harcot egymással, arról, hogy mi élvez elsőbbséget: az emberek, a közösség boldogsága, vagy a „piac”-nak nevezett absztrakció bálványozása.

Mi tudjuk, hogy melyik, de megteszünk-e mindent e világnézet győzelméért?

Amen.