2020. október 24., szombat

30. évközi vasárnap 2020.

 30. évközi vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Jézus kimondja, hogy a szeretet főparancsán nyugszik minden törvény. A szeretet főparancsában ugyanis szorosan össze van kötve az isten- és emberszeretet. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Ősi igazságként hangsúlyozzák a lelki írók, hogy ha úgy érzed, hogy nem megfelelő benned az emberszeretet, akkor szeresd jobban az Istent, s az embereket is jobban fogod szeretni, s fordítva; ha nem elég erős benned az istenszeretet, szeresd jobban az embereket, s az Istent is jobban fogod szeretni.

Életünkben hogy érvényesül a főparancs? Vizsgáljuk meg lelki-ismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Te vagy maga a Szeretet. Bocsásd meg, hogy mi mégsem szeretünk Téged teljes szívünkkel. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem úgy szeretjük felebarátjainkat, amint azt nékünk parancsoltad. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Add, hogy önszeretetünk valóban mércéje legyen felebaráti szeretetünknek. Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Mester, melyik a főparancs a törvényben?”

Ma nem főparancsról beszélnek a mai írástudók, hanem a legfontosabb törvényről. „Melyik a legfontosabb törvény?” És erre a válaszuk: a demokrácia.

A hívek jól tudják, hogy mit jelent a magyar nyelvben is meghonosodott demokrácia. Azt, hogy a legfontosabb társadalmak, közösségek életében az, hogy a társadalmat érintő legfőbb kérdéseket közös döntés alapján szabályozzuk.

De az unos untalan hangoztatása miatt a fogalom kiüresedik, és ellenkező tartalommal telítődik meg.

Ezt exportálva terjesztik ki hatalmukat, egyes államok más társadalmi berendezkedésű népek fölé, és hoznak létre a társadalmakban gyűlölködést, békétlenséget, és sok helyen még kisebb vagy nagyobb káoszt is.

Vajon ezek után van-e még értelme beszélni arról, amiről az evangélium beszél, a fő parancsolatról? Van! Sőt egyre sürgetőbb kötelesség!

Jézus ugyanis nem kicserélhető, politikai kurzusok által változtatható jelszavakat adott a hallgatóságának, hanem a két fontos, sőt a legfontosabb törvényt mondta ki az őt kérdezőknek.

A mai evangéliumi szakaszban a törvénytudó azért tesz fel az ószövetségi törvény törvényekkel kapcsolatos kérdést Jézusnak, hogy „próbára tegye”, azaz tőrbecsalja.

Tudjuk, hogy a rabbik 248 parancsot és 365 tilalmat ismertek. Felvetődik a kérdés: Vajon ezek mind egyenértékűek-e? Vagy van köztük egy, amelyik mindegyiknél fontosabb?

Jézus válasza teljesen világos.

Azelőtt is világos volt, de mostantól fogva örök időkre belevésődik az emberi tudatba. Ez a parancs nemcsak a legfontosabb, hanem magában foglalja az összes többi parancsot. Szeretet nélkül egyetlen parancsot sem tudunk igazán teljesíteni. A szeretet parancsa azonban magában foglalja az Isten iránti és a felebaráti szeretetet. Mindkettő az Ószövetségben fogalmazódott meg, ám időben távol, függetlenül egymástól. Jézus szavai és tettei egységbe foglalták azokat.

Sokakban merül fel a kérdés: lehet-e vezényszóra szeretni? Vajon nem fölösleges-e parancsba adni az embereknek, hogy szeressenek? Vajon melyik emberszív ne vágyakozna arra, hogy kiteljesedjék a szeretet tavaszában? Egyébként is a szeretet nem lehet parancs, nem lehet erőltetni.

Nos, ezek a vélemények a szeretet téves értelmezéséből származnak. Sokan, amikor szeretetről beszélnek vagy hallanak, elsősorban ösztönös vonzalmakra, érzelmekre gondolnak. Ám a szeretet nem csupán érzelem! Ha az lenne, akkor igen kevés embert tudnánk szeretni. Az emberi érzelmek világa hasonlít egy feneketlen tóhoz, amely ezer titkot zár magában. Vajon ki ismeri közülünk teljesen saját szívének ezer titokkal teli világát?

Mert nem ismerjük ez a magyarázata annak, hogy szívünk, érzelmeink fölött nem tudunk tökéletesen uralkodni. Csak igen óvatosan és fokozatosan lehet megváltoztatnunk érzelmeink irányát. Egyedül Isten ismeri szívünket,   Isten ismeri egyes egyedül – mondja az Írás - a szíveket és veséket, és mert jól ismeri, hát azért parancsolja, hogy feléje fordítsuk életünket.

De feléje fordítjuk-e életünket? Törődünk-e Istennel való kapcsolatunkkal? - Reggel, felkeléskor minden eszünkbe jut. Csak az nem, hogy keresztet kellene vetni, és Istennek ajánlani napi gondjainkat. - Egész nap rengeteg aggodalom és gond gyötör, de Istentől elfelejtünk segítséget kérni. - Esténként elkészítjük magunkban a napi mérleget, csak Istennek felejtünk el a kapott jókért hálát mondani neki.

Úgy tűnik, hogy a ma emberének az életéből fokozatosan tűnik el az Isten, s szívéből kihal az Istenben való hit, kihal az Isten szeretete.

Nem csoda, ha egyre jobban kihal a felebarát szeretete is szívünkből. S helyét az egymás iránti közömbösség, a mérhetetlen gyűlölködés foglalja el a szívekben.

Valamikor az uralkodó ideoló-giának alapelve és gyakorlata volt a permanens forradalom fenntartása, a folyamatos gyűlöletkeltés. Amit utó-daik ma is folytatnak, sorvadó hatalmuk megtartása miatt.

A gyűlöletkeltéssel szembeni harcot nem szabad feladnunk.„Erőnk szerint küzdenünk kell mindig a legnemesebbekért!” De nem az ő módszereikkel, hanem a jézusi parancs, - szeresd felebarátodat, mint önmagadat, - szellemével, és gyakorlatával.

Volt idő, mikor odamutattak a keresztényekre, s azt mondták: Nézzétek, hogyan szeretik egymást! Ezen keresztények hitének volt toborzó ereje. Van-e a mi hitünknek toborzó ereje? Tegyünk meg mindent, hogy legyen!

Ámen

2020. október 17., szombat

29. évközi vasárnap. 2020

29. évközi vasárnap. 2020

Bevezetés

Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? A császáré. Halljuk majd a mai evangéliumi szakaszban.

Mi magyarok, rég holt királyainkat láthatjuk, sőt a legnagyobb címleten a Haza Bölcsét. Szent István, vagy Deák Ferenc még tudták a mai evangéliumban feltett kérdésre a választ, nem csak az adókérdésre, hanem a kérdés mai változatára is: el kell-e, el lehet-e választani az Egyházat az államtól? Erre nyugodtan válaszolhatunk igennel. Jézus is megfogalmazta már az elvet. Csupán nem szabadna megfeledkezni válasza második feléről: Adjátok meg Istennek, ami Istené! Megadjuk–e mi az Istennek, ami az Istené

Kirie litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy sokszor vonakodtunk teljesíteni népünk szent javát szolgáló állampolgári kötelességünket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy gyakran megfeledkeztünk megadni Istennek, ami az Istené. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy hazánk törvényei mindig olyanok legyenek, hogy teljesíteni tudjuk az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jézus ellenfelei azt gondolták, hogy ötletesnek tűnő kérdésükkel zavarba hozhatják Jézust. Ha a császár pártjára áll, szembetalálja magát a nép vallásos és nemzeti érzéseivel. Ha az adófizetés ellen szólal fel, akkor bevádolhatják. A farizeusok már előre örültek biztosra vett sikerüknek, de ez az örömük korainak bizonyult.

Ma inkább így kérdeznék: Szabad e az állami törvényeknek eleget tenni? Az államok, nemzetállamok létrejötte az emberi történelem jelen-tős állomása.

Istenünk teremtő művészetének gazdagságából következik, hogy a teremtés arculatát a sokszínűség jellemzi. Amióta e világ létezik nem volt, nincs és nem is lesz soha két egyforma fűszál, egyforma ember sem. Nincs két egyforma nép, két egyforma nemzet sem a népek nagy családjában. Mily sokféle nép, mily sokféle kultúra, mily sokféle nyelv! Miért akarják a népeket uniformizálni, s a kultúrájukat megsemmisíteni, s rájuk erőltetni egy a nép lelkétől idegen, egyforma, - kultúrának kevésbé mondható tengerentúli kultúrát?

Az ember, mint közösségi lény, mindig kereste azt a keretet, amelyben egyedi adottságai megőrzése mellett a közösség értékeiben is részesedhet. Védelemre szoruló létünk is arra ösztönöz, hogy közösségbe tömörülve őrizzük egyéni és közösségi kincseinket. Ilyen és ehhez hasonló okok hozták létre az államokat, teremtették meg a nemzeti egységet. Ennek a közösségnek szolgálata, állampolgári feladataink teljesítése, az adófizetés is, emberi és keresztény kötelességünk.

Miért van az, hogy egyeseknek nem tetszik a kultúrák és nemzetek sokfélesége? Miért akarja az erősebb a gyengébbet nemzeti kultúrájától és függetlenségétől megfosztani? Igaz, hogy az utóbbi két év-században túlburjánzott a nemzeti érzés, ami számos népet szembe-állított egymással és véres háborúkat zúdított földünkre.

A hazát nem lehet úgy szeretnünk, hogy megvetjük mások hazáját.. Tisztelnünk kell minden népet és minden nyelvet. Kosztolányi Dezső írja: „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, s csak egyetlen édes anyanyelvet.” Másokat nem sértő szeretettel kell őriznünk nemzeti kultúránkat és ezzel gazdagítani a népek nagy családját.

Az igazi hazaszeretet nem szószátyárság, hanem tettekben meg-nyilatkozó szolgálata annak a közösségnek, amelynek nemzet a neve. Csengjen fülünkbe Arany János figyelmeztetése, kis módosítással

Mennyi szájhős! Mennyi lárma!

…Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen (szeretni) a hazát (A régi panasz)

A másik kérdés: mivel tartozunk Istennek? Furcsa kérdés és válasz helyett egész sor más kérdést állíthatunk melléje. Például azt, hogy mivel tartozunk szüleinknek, első-sorban édesanyánknak, akinek testében életfakasztó menedékre találtunk? Mivel tartozunk hitvestársunknak, aki életre szólóan nekünk ajándékozta életét? Mivel tartozunk barátunknak, aki életünk minden válságos helyzetében mellettünk áll? Mivel tartozunk az orvosnak, aki megmentette életünket? Nem folytatom tovább a felsorolást, mert nyilvánvaló: adósai vagyunk számos embernek és végső soron Istennek.

A gondolkodó ember felismerheti, hogy ajándékba kapott léte, élete a nagy ajándékozó Isten adománya. Ezért elszakíthatatlan a Hozzáfűző, vallásnak nevezett kötelék. A vallás nem szabályoknak, törvényeknek tömkelege, és ezeknek a betartása, hanem egy igen mély, személyes, elszakíthatatlan gyermeki kapcsolat, teremtő, s létben fenn-tartó, gondviselő mennyei Atyánkkal, minden jó ajándékozójával.

Ha valaki gőgös vakságában elmetszi az Istenhez fűző hit és szeretet kötelékét, hasonlít az ágról leszakadó levélhez, amelynek sorsa megpecsételődött.

Vagy annak a póknak a sorsáról, amelyről Chesterton ír az egyik művében. A pók gyönyörködik gyönyörű alkotásában, a szépen elrendezett finomszálak sokaságában. De észrevesz egy függőleges, különálló erős, többihez egyáltalán nem illő vastagszálat, és elvágja. Amint elvágta, pillanatok alatt összeomlott az, amiben előbb még gyönyörködöt, hiszen ez a szál tartotta fenn fához kötött hálóját. Ilyen annak az embernek is a sorsa, aki elvágja, a létében fenntartó Istennel a kapcsolatát.

Mi, akik itt vagyunk, nem vágtuk el Teremtő Istenünkkel összekötő kapcsolatunkat. De megadjuk-e Neki azt, ami az övé. És úgy adjuk-e meg neki, mint gyermek az Atyjának?

Nekünk nem szabad csak vasárnapi keresztényeknek lennünk. Nehogy azt higgyük, azzal, hogy vasárnap eljövünk ide templomba, már meg is adtuk Istennek azt, ami az Istené!

Hétköznapjainknak is olyanoknak kell lenniük, hogy azok Istennek tetszők legyenek!

Ezzel újra evangelizálhatjuk népünket.

Ámen

2020. október 10., szombat

28. évközi vasárnap 2020

28. évközi vasárnap 2020

Bevezetés 

A Szentírás, - így a mai 28. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában is - gyakran hasonlítja Isten országát lakomához. A szentmise is egy Isten által rendezett lakoma. Mi, akik jelen vagyunk e szentmisén, elfogadtuk a lakomára való meghívást. De mielőtt elkezdődne az eucharisztikus lakoma, kérdezzük meg önmagunktól: menyegzős köntösbe öltözött e lelkünk? Nem kell-e valamit alakítani a köntösön? Ha igen, tegyük meg!

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem fogadtuk el minden vasárnap az eucharisztikus lakomádra szóló meghívásodat. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy az eucharisztikus lakomán való rész-vételünkkor hiányzik belőlünk a lakoma öröme. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy elmulasztjuk hívni ismételten a lakomádról távolmaradókat és a nem hivatalosakat. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az Úr Jézus a mai vasárnap evangéliumi szakaszában, az Isten országáról tanítja hallgatóit. Mert nemcsak a tanítványok, hanem minden kor hívője kíváncsi arra, hogy mi is az, illetve milyen az? Jézus az imént hallott példabeszéddel válaszolt tanítványainak, és válaszol nekünk is.

"A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának.". Milyen egy lakodalom? Ezt még a vidéki hagyományos lakomán legalább már egyszer részt vett városi, de főleg a vidéki emberek egyformán jól tudják, hogy milyen. Finom ételek, italok, esküvői torta, sokféle édesség, jókedv, zene, tánc. Együtt lehetünk családunkkal. Kiterjedt rokonságunkkal és barátainkkal. Baráti, jóhangulatú beszélgetések. Ilyenkor a vendégek osztoznak az ünnepeltek örömében. Akit meghívnak, kitüntetésnek érzi, "hivatalos vagyok"- így mondjuk, s ha mégse megy el valaki, úgy érzi, hogy kimarad valami jóból.

Jézus korában is hasonló volt a menyegző, talán azzal a különbséggel, hogy hét napon át tartott a dínom dánom. A menyegző, a lakoma a legnagyobb esemény volt, és ma is az, nemcsak a fiatalpár, hanem a jelenlévők számra is. Ezért érthető volt, hogy Jézus ezt a hasonlatot használta a mennyek ország képének magyarázásához.

Ki a példabeszédben szereplő király? Maga a mennyei Atya.

A lakomára való meghívásban Jézus, az Istennek azt a jóságát akarja érzékeltetni, amellyel meghív bennünket az örök élet lakomájára.

Különös, hogy a király hiába küldi szolgáit a meghívottakhoz. Méghozzá kétszer is, azok nem törődnek a meghívással. Elmennek, ki a majorjába, ki meg a keresete után. Mások meg megfogják szolgáit, megverik, sőt meg is ölik. Durva viselkedésükben tetőfokára hágott a király ellen elkövetett hálátlan és érzéketlen visszautasításuk.

Kik ezek a hivatalosak? A szöveg első értelmezésében a Jézus korabeli választott néphez tartozókra utal, akik a Jézus által hirdetett Isten országába való meghívást vissza-utasították. Isten küldötteinek bántalmazása, megölése vonatkozhat a Jézus előtt élt, s választott népet Istenhez való visszatérésre buzdító prófétákra, de magára Jézus Krisztusra is.

A történelem folyamán a földi lakodalmas ház, az egyház mégis megtelik. Isten ugyanis minden embert meghív a menyegzőre, nem-csak a zsidókat, hanem a pogányokat, a régebbi korokét csakúgy, mint az újabbakét, s napjaink pogányait is. Sőt jókat és rosszakat is egyaránt.

Az evangéliumi elbeszélés tulajdonképpen eddig egy kerek egész. Azonban az evangélium nem történelmet, nem üdvtörténetet tanít csupán, hanem mindig tartalmaz hallgatóinak szóló üzenetet is.

Ma a megkeresztelt keresztények a hivatalosak a menyegzőre, a mennyei lakoma előképére, a szentmisére. De elfogadják-e a mai hivatalosak erre a lakomára szóló meghívásukat

Sajnos a települések, városrészek lakóinak nemhogy a fele, de optimális esetben is legfeljebb tizede jár templomba.

Akkor a több millió hivatalos vendéget, a templomokból hiányzó több millió katolikus hívőt, kikkel lehet helyettesíteni? Kik ők, akik megtöltik mégis a lakodalmas házat? De valóban megtöltik a jelenlevők a templomokat? Oh, nem!

Nyilván nem lehet ilyen összefüggéseket keresni a mai valóság és a példabeszéd között, de a jézusi meghívásra adott emberi válaszok tartalmilag, ma is helytállók.

A parabola lényegi mondanivalója az, hogy Isten minden embert meghív országába, de nem mindenki fogadja el a meghívást. Akik határozottan visszautasították a meghívást azok az anyagi javakat, azok megszerzéséért való törtetést fontosabbnak tartották, mint a lakodalmon való részvételt.

Ma sincs másként! Ma is sokan tartják összehasonlíthatatlanul fontosabbnak a gyakorlati, anyagi érdekeket, mint a lelkieket.

Ha keresztelés, vagy esketés alkalmával megkérdezem, miért nem gyakorolják a hitüket? Azt válaszolják, hogy „nincs rá időm”. Pedig a helyes és igaz válasz az lenne, hogy „nem tartom fontosnak”. Amit ugyanis fontosnak tartunk, arra mindig tudunk időt szakítani.

Természetesen vannak, akik elfogadják a meghívást, és róluk mondja Jézus, hogy bemennek a menyegzőre. Szeretném úgy hinni, hogy mi, itt jelenlevők, mindannyian ezek közé tartozunk.

Nem tudom, szoktunk-e arra gondolni, hogy ha az Úr a mai távollevő hivatalosak helyét, a ma utcai járókelőivel, jókkal és gonoszokkal töltené meg a menyegzős házban, mi lenne a reakciónk?

Pedig ezekhez a mai utcai járókelőkhöz, jókhoz és gonoszokhoz, bennünket küld az Úr, hogy hívjuk a menyegzőre, a sokféle értelemben s sokszínű rongyokba öltözötteket. A mi feladatunk, hogy menyegzős köntösbe öltöztessük őket, és méltókká tegyük a menyegzős lakomán való részvételre.

Amen.

2020. október 3., szombat

Assisi szent Ferenc 2020

 Assisi szent Ferenc 2020

Bevezetés

A mai nap Szent Ferenc Atyánkra, Isten szegénykéjére emlékezünk, aki egészen az Istennek akart élni, egészen a szegény Jézust akarta követni. Megtalálta azt a sajátos hívatást, amelyre az Isten hívta őt. Kövessük Ferencet az egyszerűségben, az Isten, ember és természet iránti szeretetben. 

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy mi csak megcsodáljuk, de nem követjük igaz szívvel Ferenc atyánk életét. Uram irgalmazz!

Urunk! Add, hogy kövessük Őt a szegények és koldusok szeretettében és segítésében.

Urunk! Add, hogy mi is testvérünkként és nővérünkért szeressük a teremtett világ lényeit. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Szent Ferenc 1182-ben született, a gyönyörű szép olasz városkában, Assisiben. Eredeti neve Bernardone János volt. Édesapja gazdag posztókereskedő volt. Nevét később Jánosról Francescora, kisfranciára változtatta édesapja meg, abbeli örömében, hogy fia éppen Franciaországi (Provance-i) távolléte alatt született. Örökösének, vagyona megsokszorozójának álmodta fiát. Maga mellé vette az üzletbe.

Ferenc azonban inkább fényes lovagi jövőjét tervezgette. A bolt zárása után esténként szórakozott. Nótaszó, lantpengetés, tréfák töltötték ki életét. Vidám, víg életet élt.

A szegényeken pedig, amikor csak tehette, mindig segített.

Korában városháborúk dúltak szerte Itáliában, így Assisi és Perugia közötti is. A háborúban, 1202-ben az assisiek vereséget szenvedtek. Ferenc fogságba került. A fogság ideje alatt, Ferenc tartotta a lelket a társaiban.

Amikor szabadult, súlyos beteg lett. Rádöbbent arra, hogy az emberi életben minden mulandó, többé nem élhet úgy, mint eddig. Felgyógyulva még megpróbálkozott egyszer lovagi terveinek megvalósításával, ám hamarosan Spolettóban látomása volt, az Úr jelent meg neki. S azt kérdezte tőle: „Ki a nagyobb? Az úr, vagy a szolga?” Ferenc egyszavas válasza ez volt: „Az Úr!” És jött a Ferencet mélyen megérintő, s elgondolkodtató válasz: „És Te mégis a szolgát szolgálod!” És ettől a pillanattól kezdve kezdett egyre jobban az Úrnak szolgálni. Egyre többet, és elmélyültebben imádkozni, elmélkedni. Betegeket ápolt, szegényeknek alamizsnát osztott.

Újabb látomásban részesült. Ekkor Ferenc azt kérdezte az Úrtól: Mit akarsz, hogy tegyek? Az Úr válasza ez volt: Menj és építsd újjá házamat, hiszen látod, omladozik, roskadozik.

Ferenc szó szerint vette, s nekilátott a környékbeli roskadozó kápolnák kijavításához, a Szent Damján templom rendbe hozásához. Hogy legyen miből rendbe hozni, ennek érdekében eladott néhány vég posztót édesapja készletéből.

Máskor posztót osztott ki a rongyos, ruhátlan szegényeknek. Mindez nem tetszett édesapjának. Megharagudott rá. És visszakövetelte tőle a posztók árát. De hiába.

Ezért a püspök elé hurcolta, kérve a püspököt, hogy ő parancsoljon rá, hogy adja vissza a posztók árát. Ferenc ekkor ledobta édesapja lába elé magáról a tőle kapott díszes ruháját, mondván: Többé nem mondom Bernardone Pétert atyámnak, hanem csak a Mennyei atyát.

Mezítelen testét a püspök takarta be püspöki palástjával. Jelezve ezzel, jelképesen, hogy az Egyház oltalmába veszi ezt az önmagát egészen Istennek átadó, s életét a Gondviselésre bízó, az élet elesettjeit segítő fiatalembert.

És nem haza, hanem a magányba és az élet elesettjei közé ment. Mint Isten bolondja, dalos kedvű trubadúrja járta Umbria utcáit, s hirdette az evangéliumot, megtérésre, s Isten és emberszeretetre buzdította az embereket.

Egyre többen csatlakoztak hozzá. Követőinek száma egyre nőtt. Amikor nagyon sokan voltak, első követőivel elmentek, a pápához, és kérték közösségük első szabályzatának, regulájának jóváhagyását III. Ince pápától.

A regula jóváhagyását segítette a pápa álma, mert Ferencben, az álmában látott, a roskadozó Lateráni bazilikát vállával megtámasztó férfit vélte felismerni.

Élete evangéliumi élet volt.

Mindenéről lemondva, Krisztus tanítását követve élte az evangéliumi életet szegénységben.

Fájt neki, hogy kora kereszténysége elszakadt az evangéliumok tanításától. Fájt neki, hogy oly sok volt korában a szegény és a koldus és olyan sok az Istent, Krisztust, Egyházat elhagyó, támadó eretnek.

Nekünk fáj-e, hogy napjainkban oly sok a szegény, és oly sok az Isten és Egyház ellen lázító, hitehagyott eretnek népvezér?

Krisztus képében járt köztünk, s egyre többeket vonzott magához evangéliumi életével.

A Fioretti szebbnél-szebb legendákat tartalmaz életéből. És életét gyönyörű film, Napfivér és Holdnővér dolgozza fel.

Bárcsak a mi életünk is Szent Ferenc atyánk életéhez hasonló evangéliumi élet lenne, amellyel egyre többeket tudnánk Krisztushoz vezetni.

Az által újjáépített és szépített Porciunkula kápolna közelében, 1226. október 3.-án, Ferenc, míg az őt, a puszta földön fekvőt körülvevő testvérek, a börtönéből szabadítsd ki lelkem, zsoltárt énekelték, távozott Ferenc az örökkévalóságba.

Most visszaidézzük ezt a pillanatot, lélekben ott állunk a körülötte állók közt, s a hála érzése száll feléje, és a kérés: Segítsen bennünket is, hogy mi is úgy követhessük Urunk Jézus Krisztust, miként ő, és olyan véget érhessünk, mint amilyent ő.

Ámen

2020. szeptember 26., szombat

26. évközi vasárnap 2020

26. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

Jézus a mai evangéliumban arról beszél, hogy egy atyának két fia volt. Mindkettőt kiküldi szőlőjébe. Az egyik azt válaszolja, hogy igen, kimegyek, de nem ment ki. A másik pedig azt, hogy nem és mégis kiment. Jézus akkor tanítványaitól, ma pedig tőlünk kérdezi: Erről mi a ti véleményetek? Melyik fiúval azonosítjuk magunkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígértük azt, hogy elhagytuk ezt vagy azt a vétkünket, és mégsem hagytuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Ezt a történetet szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Jézus korában a farizeus és írástudó ellenfelei leginkább azt kritizálták, hogy a Mester nem csak a választott nép fiaihoz beszélt. Ebből a szempontból a legzseniálisabb a példázatban, mindkét fiút ugyanattól az Atyától származtatni, hogy ne mondhassák Jézus ellenfelei, hogy a pogányok nem Isten gyermekei.

Nyilvánvaló, hogy a példázatban az apa az Atyát jelenti, a két fiú pedig a két ellentétes viszonyulási módot a jó Istenhez. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt. A szőlőültetvény Isten népét.

Jézus korában a választott népet, Izraelt jelentette, ahol a nép vallási vezetőinek dolgozniuk kellene az Isten akarata szerint az emberek üdvösségén. Mert az az Isten akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”.

Jézus korában pedig a nép vallási vezetői nem az Isten akaratát teljesítették, nem „az igazság útjára” tanították a népet, hanem a saját hagyományaikra.

Jézus szerint Keresztelő Jánosnak kellett eljönni, hogy az igazság útján, a Szentlélek erejével szólítson fel mindenkit a megtérésre. A nép özönlött Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék a bűnbánat keresztségével, a főpapok és az írástudók azonban nem tértek meg,

Jézus korában ők képviselték a példázatban a második fiú álláspontját, aki azt mondta az apjának, hogy kimegy dolgozni, de végül nem ment ki.

Jézus nem véletlenül mondta el éppen a vallási vezetőknek ezt a megtérőkről és megnemtérőkről, látszat szerint vallásosokról szóló példázatot, sőt még a szemükbe is mondta, hogy róluk van szó. „A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában.

Amikor Jézus megelőzésről” beszél, természetesen nem „sportversenyre” gondol, mintha Isten országa valamiféle versengés volna. Arról van szó, hogy az ószövetségi vezetők elvesztették vezető szerepüket a Messiás országában, mert nem hittek Jánosnak, nem tértek meg.

Így Istenhez való tartozásuk csak szóbeli és hivatalos vonalon mozgott,– nem illeszkedett be az új ország új lelkiségébe.

Ezzel szemben a megtérő bűnösök hittek Jánosnak és Jézusnak, ezért többek és nagyobbak Isten országában, tulajdonképpen átvették a „vezetést” („megelőzték” őket). A megtérők ugyanis nem csak külső forma szerint, hanem az Isten országában érvényes lelki értékrend szerint fogadták el a Messiást és tanítását.

Jézus ezzel az ítéletével feltárja az ő országának benső lényegét, meghatározza szellemi struktúráját.

Ennek az országnak a lelke: hit és megtérés. Más szavakkal: Jézushoz tartozni annyit jelent, mint hozzá fordulni (megtérni) és szerinte alakítani életünket és cselekedetekben megnyilvánuló hittel megvallani őt.

Isten történelmi” országának, az egyháznak is ez a lelki szerkezete.

Amikor Jézusnak ezt az ítéletét halljuk, el kell gondolkoznunk azon, hogyan vonatkozik miránk. Nincs-e a mai kereszténységen belül is hasonló probléma sok helyen? Mennyien lehetnek a mai világban azok a keresztények, akik csak papíron, anyakönyvben, szóban, tehát hivatalosan” keresztények – a következetes hitet, a krisztusi hit és élet egyezését, az állandó megújulásra való törekvést, a megtérés szüntelen erőfeszítését azonban nem vállalják?!

S itt-ott talán még büszkék is erre a hivatalos” kereszténységre, s meg vannak elégedve önmagukkal, ahogyan egykor a választott nép papi fejedelmei és vénei.

Nem lehetünk csak szokásból, csak hagyományból” és csak a külső látszat szerint Krisztus igaz hívei.

Kereszténynek lenni, az egyház tagjának lenni nem státust” jelent, vagyis nem valamiféle kész helyzetnek az elfogadását vagy abba való feliratkozást jelent, hanem elsősorban hitet és megtérést bűneinkből, a régi ember levetését és az új emberbe”, Krisztusba öltözést.

Jó lenne tudatosítanunk Isten országának ezt a dinamizmusát. Több évvel, a II. Vatikáni Zsinat is, erősíteni kell a megtérés és a megújulás szellemét, nem ígérgetni, hanem dolgozni kell az Úr szőlőjében, mert csak így menekülhet meg Európa és hazánk.

Ámen

2020. szeptember 19., szombat

Évközi 25. vasárnap 2020.

 Évközi 25. vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai, 25. évközi vasárnap evangéliumi szakasza, a munkásokat felfogadó jézusi parabola, sokféle gondolatot ébreszthet bennünk. Az Úr Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink. Nem könnyű sokszor megérteni. Ami viszont kétségtelen és egyértelmű: Isten javát akarja az embernek. Mindenkit meghív országába, bármikor hallja is meg a hívó szót. Hálával állunk Isten elé, hogy bennünket meghívott, s szőlőjében lehetünk. Kérjük segítségét, hogy szorgos munkásai lehessünk szőlőjének.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd mega munkanélküliekkel szembeni közömbösségeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Erősítsd bennünk a bajba jutott honfitársaink iránti szolidaritást. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Segíts bennünket a szociális közömbösség elleni küzdelmünkben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

               A gazda földi szemmel nézve igen különlegesen bánik a munkásokkal. Ha valaki valóban ezt a gyakorlatot követné felfogadásukban, ez teljesen meghiúsítaná a nyereségre törekvő termelést. Máté azonban éppen ezt akarja bemutatni. A gazda úgy fogadja a munkásokat szőlőjébe, hogy az a mi szemléletünk szerint határozottan elmarasztalható. Nekünk teljesen idegen ez a gyakorlat, hogy aki délután áll munkába, ugyanazt a napidíjat kapja, mint aki egész nap dolgozott. A példabeszéd ezzel azt akarja jelezni, hogy Isten más módon nézi életünket, mint mi. A kérdés éppen az, hogy mire kell itt gondolnunk.

Elsősorban, biblikus tényekre és gondolatokra. Az Úrjézus felhasználhatta a példabeszédet Isten útjainak védelmére azokkal szemben, akik elbizakodottságukban illetékeseknek tartották magukat annak kijelentésére, hogy Istennek hogyan kellene cselekednie.

Később az egyház életében a példabeszéd segítséget nyújthatott a zsidók és pogányok problémájának a megoldásához.

A zsidó keresztények feltehették a kérdést, hogy a pogányok, akik "később" jöttek Krisztushoz, egyenlő rangúak-e velük Isten országában.

Valóban, a példabeszéd világosan rámutat arra: ha valaki későbben lép be Isten országába, a jutalom, amelyben részesedik, éppen olyan nagy, mint azé, aki korábban érkezett.

Az Egyház életének első évtizedeiben nem kis viták után alakult ki az a szemlélet, amelyet a Galata levélből ismerünk, hogy a pogány keresztények, akik később jövőknek számítottak, az üdvösség rendjében egyenlő értékűek a zsidókkal.

Máté szerint Jézus a példabeszédet a tanítványokhoz intézte. Az előző fejezetekben arról volt szó, hogy a tanítványok hogyan vezessék a híveket a hit útján. Most ez a példabeszéd arra tanítja őket, hogyan viselkedjenek, mint pásztorok. Előzőleg arról volt szó, hogyan keressék a tévelygőket, hogy az igazság útjára vezessék őket. Most Jézus arra tanítja őket, hogy figyeljenek a későn jövőkre, a "lustákra" is, hogy őket is hívják meg Isten országába.

Jézus tanítását követve. A szőlősgazda ugyanis nem igazságtalan, hisz a munkások megkapják azt a bért, amiben megegyeztek. Igazságos. Akkor lenne igazságtalan, ha nem kapnák azt meg. Az emberi mivolthoz szükségest nekik is megadja, mert jó, mert irgalmas.

Más létsíkba lépve. Az ember bármikor lépett is „munkába”, lépett az üdvösség útjára, megadja néki az Úr az üdvösséget, mert Ő nemcsak igazságos, hanem irgalmas is. Ennél többet nem tud adni, és kevesebbet sem, mert az örökélet nem osztható.

Nem tudom, hogy a testvérek közül, ki mikor lépett az üdvösség útjára, de úgy gondolom, hogy mindannyian boldogok vagyunk, kik itt vagyunk, hogy meghívást kaptunk a Mennyei Atyától, bármikor kaptuk is ezt a meghívást, akár az élet kezdetén, vagy csak későbben, az élet derekán, vagy alkonyán.

Vissza az előző létsíkba! A profánabb, hétköznapi életbe!

Nem tudom felfigyeltünk-e a mai evangéliumi szakasz egyik apróságára! Amikor az evangéliumi narrátor bemutatja a később felkérteket, így írja le a helyzetet: mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Más szóval, minden szerencsésnek a sorsa, - aki munkanélküliből lett munkás, - a felfogadását megelőzően a tétlen ácsorgás, a munkanélküliség lélekölő állapota jellemezte.

Merem állítani, hogy akik soha nem ismerték meg, hogy mit is jelent a munkanélküliség, képtelenek felfogni azt a lelkiállapotot, amelyben a tartós munkanélküli leledzik!

Tudom, hogy annak idején, Jézus korában még nem létezett ilyen megfogalmazásban ez a probléma, de létezett. Maga az Úrjézus is ismerte, sőt ezt a visszás helyzetet használta fel a különböző helyzetű emberek üdvözülési lehetőségére. És benne van immár kétezer év óta az evangéliumban. Minden kor embere számára. Példa ez a  probléma, a  keresztény, emberközpontú megoldására.

Az Úr. Ő nem sajnálja naponta többször is kimenni a piacra, hogy összeszedje az épp ott ácsorgókat. Nem a piaci helyzet kihasználása, nem is a racionalitás, hisz a későn érkezők valóan nem sokat járultak hozzá a termelékenységhez.

Utópia?

Nem! Hiszen mindenkinek, aki embernek született e világra, joga is van ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen! Ez nem magánügy! Ez közügy!

Kötelessége mindenkinek a másik emberre való odafigyelés. Ez vonatkozik azokra is, akik helikopterükkel, aranyórájukkal és milliárdjaikkal kérkednek. Azt viszont titkolják, hogy lettek ilyenekké.

Vonatkozik ez mindenkire, azokra is, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a kereszt által képviselt ember-központú moralitást.

Valójában itt két világnézet vív harcot egymással, arról, hogy mi élvez elsőbbséget: az emberek, a közösség boldogsága, vagy a „piac”-nak nevezett absztrakció bálványozása.

Mi tudjuk, hogy melyik, de megteszünk-e mindent e világnézet győzelméért?

Amen.

2020. szeptember 12., szombat

Évközi 24. vasárnap 2020

Évközi 24. vasárnap 2020 

Bevezetés

A mai, 24. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában Péter apostol azon kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátania az ellene vétőnek, az Úr Jézus azt válaszolta, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz nagyon sokszor, mindig.

A szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Mi hányszor bocsátottunk már meg az ellenünk vétőknek? Megbocsátottunk-e mindig? Vagy van még olyan, akinek nem bocsátottunk meg? Tegyük meg, amit meg kell tennünk, hogy nekünk is megbocsátson az Úr.

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg másokat megbántó szavainkat és tetteinket! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Oltd ki lelkünkből a harag és gyűlölködés érzelmeit! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add meg nekünk a testvéreinkkel történő kiengesztelődés kegyelmét! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Ismerjük a harag, a gyűlölet, a bosszú következményeit. Naponta hallunk róluk. Olykor saját bőrünkön is tapasztaljuk ezeket. A világ telve harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek, a fehérek és színesbőrűek, a jobb és bal, a nemzeti és liberális oldaliak, a betelepítést támogatók és ellenzők.

A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol eső övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is.

Feltűnő, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de bűntudattal, csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, de tombol a bűn világszerte.

Még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendőrökre, de önmagán nem akar változtatni. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere nem azok exkalációja, hanem a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem.

A közösségi élet nehézségeit a kora keresztények, az evangéliumok szerzői is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjéről nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensőleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentől: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" - imádkozzuk a Miatyánkban.

Jézus hegyi beszédében ugyan-csak az elnézőket, a nagylelkűeket és az irgalmas szívűeket magasztalja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” „Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből".

A harag és gyűlölet megfékezésének keresztény útja a megbocsátás, az irgalom és a szeretet.

Ezt könnyen belátjuk, hogy a szeretet és irgalom gyakorlása nehéz feladat. Nehéz megbocsátani a kiáll-hatatlan szomszédnak, a rágalmazó munkatársnak, a mindig kötekedő hitvestársnak.

A legtöbb esetben, viszolygunk a megbocsátástól. Péter kérdése mögött a mai evangéliumban ugyanez a nehézség rejlik.

Mennyiszer bocsátsunk hát meg embertársainknak? Talán még hétszer is? Jézus a mai evangéliumban azt tanítja, hogy még ennél is többször meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. Nem 70 x 7-szer, nem 490-szer, hanem mindig újra, megszámlálhatatlanul.

Meg kell bocsátanunk ember-társainknak, mert Isten is megbocsátott nekünk. Az első emberpár által elkövetett és öröklődő hatalmas adósságunkat, a velejáró hatalmas büntetést keresztségünkben elengedte az Úr. És újra és újra megbocsát nekünk.

Jézus a ma hallott példabeszéddel a megbocsátás kötelességét akarja szívünkbe vésni. Emlékeztet, arra, hogy milyen bőkezű a jó Isten a megbocsátásban mindannyiunkkal.

Csak mellékesen. A példabeszédben említettek nem a zsidó életre, hanem a pogány világra jellemzőek. A rabszolgának történő eladás ismeretlen volt a zsidóság életében. De amire Jézus ezzel a sarkos példabeszéddel figyelmeztet, a minden emberre kötelező. Megbocsájtásra és irgalomra.

Az irgalomban történt és történő részesedésünk, irgalmasságra kötelez valamennyiünket.

A példabeszédnek van még egy különleges figyelmeztetése. És pedig az, hogy gondolkozzunk el azon, hogy az a kegyetlen szolgatárs nem mi vagyunk-e?

Felháborodunk az evangéliumi szolga csúf viselkedésén és elfeledjük, hogy magunk is éppen olyan csúfosan járunk el, amikor bosszút forralunk embertársaink ellen, és irgalmatlanok vagyunk velük szemben.

Rá kellene már egyszer és végleg ébrednünk arra, hogy mi magunk is nap, mint nap irgalomra szorulunk: Isten és embertársaink irgalmára. És arra is, hogy csak ez által szakadhat meg a gyűlölet és terjedhet el a béke.

Ámen.

2020. szeptember 5., szombat

23. évközi vasárnap. A 2020

23. évközi vasárnap. A 2020

Bevezetés

A mai, 23.-ik évközi vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen és hogyan tudnánk őket megkövetni.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek feloldásához. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk elnevezett evangéliumokban.

A legkorábbi evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.

Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását.

De nézzük meg magát a fordítást. A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. Azután az „ellened” szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, hogy figyelmeztessem őt a bűnére, elég, ha bizonyosan tudom, hogy ő vétkezett, akkor nyilvánvalóvá kell tenni előtte négyszemközt az ő bűnét. Ám ezt diszkréten, baráti beszélgetéssel.

Ha a testvéri beszélgetés nem járt sikerrel, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy manapság szinte lehetetlen a közösségi imádkozás? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan ideológiákat támogatnak, amelyek, ha szordimentó is, de ma is egyházellenes hangokat hallatnak, és ha módjukban lenne, visszaszorítanák az egyházat a sekrestyébe.

Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”

Közelebb kell hozni őket közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelősséget vállaló, s imádkozó közösségekké.

Tudjuk, hogy az első keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imának. Szilárd meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez volt mondható az őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?

Nem elegendő ugyanis csak az összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.

Az Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – úgy mi is.

A közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek. Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve… Föl lesz oldva a mennyekben is.”

De az Ő nevében jövünk e mi össze?

Azután, megad-e nekünk az Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr? - De a kérdést fordítva is feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?

Imádkozzunk mindig egyet akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával és a kiengesztelődést egymással.

Ámen

2020. augusztus 29., szombat

22. évközi vasárnap 2020

 22. évközi vasárnap 2020

  

Bevezetés

A keresztségben Isten gyermekei lettünk, és azt a hivatást kaptuk, hogy életünkkel hasonlóvá váljunk emberségünk örök eszményképéhez, Jézus Krisztushoz. Példája nyomán oda kell adnunk önmagunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Mindezt önkéntes önmegtagadással és napi keresztjeink készséges hordozásával. Gyöngeségünkben áll-hatatosságot csak Istentől remélhetünk, azért esdve kérjük az Urat: Könyörülj rajtunk, Urunk!

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! 

Kirié litánia

Jézus Krisztus, Akiben eljött hozzánk a láthatatlan Isten: Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, Aki Véredben váltságot és szabadulást hoztál: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Akiben mi is Istennek tetsző élő, szent, áldozattá válhatunk: Uram, irgalmazz!

Evangélium után

„Neki sokat kell szenvednie!”

Hallottuk az imént felolva-sott evangéliumi szakaszban.

Az Úr Jézus tanítványai nem tudják elfogadni ezt a tényt. Nekik más elképzelésük van a messiásról, mint Jézusnak. Ők elsősorban politikai hatalomváltásra gondolnak, amelynek ugyan része a vallásosság megreformálása, de számukra a győzelem a királyi hatalom átvételét jelentette. Ebbe az elképzelésbe nem fért bele a szenvedés és a halál. A feltámadásra tett utalásokat pedig érthetően nem tudták értelmezni.

Vágyuk süketté tette őket. Nem hallották, hogy Jézus a Jordán vizében történt megkeresztelkedésekor alázatos Messiásnak nevezte magát. Ezt tette a kísértések idején is. Ezt erősítette meg Keresztelő János küldöttségének. A maga messiási elképzelését és öntudatát, Izaiás próféta jövendölése alapján, a szenvedő szolga képével világította meg.

Tanítványai, az egyre nö-vekvő népszerűsége láttán, mindezeket képtelenek felfogni. Az Úr Jézus eme kijelentése, nem egy elszólás. Az Úr Jézus tudatosan szoktatta ehhez a gondolathoz övéit. „Ettől fogva, elkezdte… mondani tanítványainak”, olvastuk az evangéliumban.

A szakaszt vizsgálva, meg-gondolatlanság lenne, ennek a szakasznak, csak az Úr Jézus életében betöltött helyét vizsgálni. Nagyon fontos felfigyelni arra, hogy Máté evangélista feladatának tekintette olvasóinak a kereszt botrányára való felkészítését. Világossá teszi olvasói számára, hogy nem az események véletlen tragikus egybeesése vezetett Jézus kereszt halálához, hanem ez az Úr Jézus tudatosan vállalt sorsa, küldetésének teljesítése. Az Úr Jézus gonoszság elleni küzdelmének belső logikájából következik ez a sors.

Az Úr Jézus szokatlanul kemény hangon utasítja vissza Péter apostolt. Ezt mondja a későbbi szentnek és vértanúnak: „Távozz tőlem, sátán!" Hogyan mondhat ilyes-mit annak a Péternek, akit egyháza legfőbb pásztorául rendelt? Hogyan mondhatott i1yesmit annak a Péternek, akire a mennyország kulcsait bízta? Nem értjük ezt az ellentmondásos magatartást.

Válaszunk megfogalmazását megkönnyíti az a körülmény, hogy Jézus is szükségesnek látta meg-indokolni kemény, korho1ó szavait: Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkozol.

Péter nem ismerte még a csak később leírt kinyilatkoztatott szavakat: „Amint egy ember által jött a halál a világba, úgy egy ember által jön az üdvösség is”. Hogy miért ilyen és miért nem más formában, az a Mennyei Atya titka marad. Mi hívő lélekkel elfogadjuk.

S ott van a mai evan-géliumban hallott, s nehezen elfogadott jézusi kijelentés: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”.

Valamikor a remeték, a középkor szentjei vezeklő övet hordtak, amely testüket kínozta. Durva darócöv volt ez, és sok szent még szögekkel „ékesítette”, és ezt a fájdalmat ajánlották föl Krisztusnak. Ma már idegen ilyesmi tőlünk. Ma már nem kell – a múltban sem kellett – ilyen önsanyargatásokat végeznie senkinek sem azért, hogy Krisz-tusnak a mai evangéliumban hallott szavait teljesíthesse. Elég – sok esetben túlontúl is – azoknak a kereszteknek a felvétele, amit a mindennapi élet rak vállainkra. Elegendő, ha azokat a fájdalmakat viseljük el, amikben, egy-egy betegségben van részünk.

Az Úr Jézus sohasem kért és kér rendkívüli dolgokat követőitől. Ma sem kér. Ma is csak a hitvalló keresztény élettel járó kereszteknek a felvételét kéri. Ma a keresztény becsület, a lelkiismeretesen teljesített kötelesség, a szépen elvégzett munka, a tisztességes tanulás keresztének a felvételét kéri e szavakkal: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen.”

Lelkiismeretesen teljesíteni a kötelességeket, szépen végezni a munkát, komolyan tanulni és tanítani, rendszeresen járni, a szentmisére, ezek azok a keresztek, amelyeket föl kell vennünk, és Krisztussal együtt kell hordanunk.

Van-e értékesebb önmegtagadás és kereszthordozás, mint amikor a szülő lemond a szórakozásról, hogy gyermekeivel foglalkozzék, idejét és energiáját odaajándékozza nekik?

Vegyük fel naponta a ránk bízottakkal való szeretetteljes foglalkozás keresztjét.

Vegyük fel a testileg-lelkileg leépülő szülőről, hitvesről történő szeretetteljes gondoskodás keresztjét.

És vegyük fel az embertestvérekkel való együttélésből adódó mindennapos kereszteket is! Így, egymás türelemmel való elviselésével, teljesítjük Jézus Krisztus nagy parancsát, a szeretet parancsát. Így leszünk mi valamennyien kereszthordozó krisztuskövetők.

Amen.

2020. augusztus 22., szombat

21. évközi vasárnap

 21. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai évközi 21. vasárnap evangéliumában hangzik el Jézus ajkáról az ismert kérdés: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Természetes folyamat, hogy a korral, ismereteink gyarapodásával, gazdagodik a Jézusról alkotott ismeretünk is. S erősödik, s mélyül a Benne való hitünk. Valóban? S bennünk is?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élő Isten Fia! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Út, az Igazság és az Élet! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Élet és a Feltámadás! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Nekünk is szól az Úr Jézus tanítványaihoz intézett eme kérdése: „Kinek tarják az emberek az Ember-fiát?”

Keresztény hitünk Jézus Krisztusra épül. Ezért a kérdés számunkra óriási horderejű. Nem mindegy, hogy milyen választ adunk rá. Keresztény hitünk ennek a válasznak a függvénye.

Az idők folyamán, Jézus, kérdésére különféle válaszokat adtak az emberek. Ha költői fantáziával összegyűjtenénk Jézus kortársainak és személyes ismerőseinek a véleményt e kérdéssel kapcsolatban, akkor ilyenféle fantázia szülte válaszokat kapnánk:

A szemvilágát visszakapott Bartimeus e kérdésre adott eme válasza világos. Jézus az ő világossága és fénylő napja, aki teljesen újjávarázsolta az életét.

Egészen másképpen nyilatkozott Manassze, egy korabeli nagy-birtokos, akit Jézus felszólított, hogy hagyjon el mindent és kövesse őt. Válasza: Jézus túl sokat kíván. Megveti a gazdagokat. Ő azt se tudja, hogy mit tartson felőle. Jézus nyugtalanná teszi és elrabolja lelki békéjét.

A költői fantáziával megszólított egyik közeli rokona, unoka-testvére keményen fogalmazva így válaszol: Jézusnak elment a józan esze. Megzavarodott. A család szégyene.

Egészen másként nyilatkozik a római százados, akinek Jézus meggyógyította szolgáját: Jézus? Isten Fia! Ki más?

Nem így a templomi kereskedő. Ő a kérdésre dühbe gurul és így válaszol: Jézus? Majd én megmutatom neki, hogy kicsoda. A kereskedők kiűzése miatt a templomból még lakolni fog.

Tovább sorolhatnánk azokat a kevésbé fantázia szülte véleményeket, amelyek személye iránti ellenérzésből születtek.

Egyesek falánk és borissza embernek nevezték Jézust, aki egy asztalhoz ül a bűnösökkel.

Mások ördögtől megszállott ellenséget láttak benne, aki megszegi a mózesi törvényeket.

Pilátus előtt a császár ellenségének nevezték.

A zsidó főtanács istenkárom-lóként méltónak tartotta a halálra.

Kétezer év alatt, főleg az utóbbi száz évben mennyi szennyes, mocskos dolog látott napvilágot, az elkereszténytelenítő erők szolgálatában álló gátlástalan tollforgatók kezéből! Alapvető ateista dogma volt évtizedeken át, hogy nem is létezett, nem is történelmi, hanem mítosz alkotta személy.

Mennyi történelmietlen hazugsággal és rágalommal illették személyiségét azok is, akik elfogadták őt történelmi személynek. Azok az írások már jóindulatúaknak mondhatók, amelyek forradalmárnak, tragikus hősnek, megvalósíthatatlan utópia délibábhősének, egy időben, a rockzene pedig szupersztárnak nevezik Jézust.

Mindezek ellenére Jézus alak-ját, ma is ragyogó fény övezi, mivel ő nem az, amit róla a minden szentet, bemocskolók írnak, vagy mondanak.

Jézus tisztában volt a róla alkotott vélemények tömkelegével. Nem sokat törődött ezekkel. Csak egyre volt kíváncsi, egyet tartott fontosnak: Hogyan vélekednek róla apostolai? Azok a férfiak, akiket barátainak nevezett, akikre rá akarta bízni művének folytatását. Ezért szegezi nekik a kérdést: „Hát ti kinek tartotok engem?” A kérdés elhangzott és társai nevében Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Jézus egykor apostolainak tet-te fel a nagy kérdést. Ma nekünk szegezi ezt a kérdést. Mert ma sem a kívülállók véleményére kíváncsi, hanem a miénkre. Mert ma ránk bízza művének folytatását.

Mi hívő keresztények hálát adunk a Jóistennek azért, hogy megismerhettük Jézust, s az ő tanítását. S ezért a mi válaszunk megegyezik Péter apostol válaszával: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Pétert eme vallomása tette olyan sziklává, amelyre épül az elpusztíthatatlan krisztusi mű. Az Egyház. Jézus szavaival: „Te Péter vagy, azaz szikla, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta soha”.

A századok során sokféle támadás érte, sok vihar ostromolta sziklára épült Egyházunkat. Hogy mégsem győzték le a pokol erői, ennek titka abban keresendő, hogy isteni erő biztosítja a szikla szilárdságát. Támadták egyházunkat katonai erővel, a pénz hatalmával, a hamis tudomány eszközeivel, a médiumok segítségével. De mindhiába! A Szikla állt, és állni fog!

Jézus sziklának nevezte Pétert. Ennek hallatán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon minket minek nevezne? Széltől, közszellemtől ingatott nádnak, kiszáradt gyümölcsfának, útszélre esett magnak, hamis sáfárnak, akik elherdáljuk örökségét?

Nem az a fontos, mit mondanak rólunk az emberek, hanem hogyan vélekedik életünkről Jézus. Bárcsak azt mondaná: Ma Ti vagytok az a szikla, melyre építem egyházamat, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt.

Ámen.

2020. augusztus 20., csütörtök

Szent István király ünnepe

 Szent István király ünnepe

Bevezető

A mai ünnepen első királyunk, Szent István tiszteletére kondulnak meg a harangok. Nemcsak idehaza magyar földön, hanem szerte a világon, ahol szétszóródva magyarok élnek. A múltra emlékezve, a közös ezeréves múltba gyökerezve együtt ünneplünk a jelen oltára előtt.

Államalapító Szent Királyunkra, Szent István királyra, és a kezdetekre emlékezünk. Arra az útra, amelyen a Szent Király indította el nemzetünket, és amelyen ma is, nekünk is, járnunk kell, ha biztonságban, békében és boldogságban akarunk élni itt, őseink vérével öntözött drága szent hazánkban

Vajon ezen az úton járunk-e mi? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg nemzetünk fennmaradása iránti közömbösségünket! Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem őriztük hitelesen keresztény hitünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Add kegyelmedet, hogy minden magyar hűen őrizze a Szent Istváni örökséget. Uram, Irgalmazz! 

Evangélium után

Hogy könnyebb legyen az ünnepi emlékezés, álljunk lélekben István király budavári lovas szobra elé. Nézzünk föl rá és emlékezzünk! Ott áll a város fölött, bronztekintetével egybeöleli a város kőrengetegét, az Alföldet, a Kárpátok koszorúját.

Talán visszanéz az őshazába is, ahonnan magunkkal hoztuk kelet dühe és nyugat közönye között is kitartó életerőnket. Nézi szép fővárosunkat, az ezüstfolyók és aranymezők gyönyörű hazáját, és fürkésző tekintettel vizsgálja mai életünket. Nézi magyarjait, az apostol és államférfi szemével, s mi kései ivadékai kiváncsiak vagyunk véleményére.

Nemcsak az egyének, de a nemzetek életében is vannak válságos pillanatok. Olyan helyzetek, amikor létünk vagy nemlétünk forog kockán. A Gondviselés különös ajándéka, ha ilyen válságos órákban, amikor ember kell a gátra, küldetik valaki, hogy a nemzet életét helyes irányba lendítse.

Felesleges lenne bizonygatni, hogy Szent István ilyen válságos időkben állott nemzetünk élére.

Ázsiából jöttünk, és mind nyelvünkben, mind szokásainkban különböztünk az európai népektől. Barbár szokásainkkal méltán vívtuk ki magunk ellen a keresztény népek haragját. Őseink végig kalandozták Európát, de az önvédelemre kényszerült népek véres ellencsapásokkal válaszoltak kihívásunkra.

Mi tagadás, barbár szokásainkkal nem voltunk udvarképesek az akkor már keresztény Európában. Hamarosan belátták ezt népünk józanul gondolkozó vezetői, de belső meggyőződés hiányában nem tudtak döntő lépést tenni a kereszténység és Európa felé.

Csak Géza fejedelem fia, István volt az, aki keresztény meggyőződésétől vezérelve megtette és megtétette nemzetével ezt a döntő lépést.

Már ifjúkorában megtanulta, hogy a kereszténység missziós természetű és az apostolkodás, a hit terjesztése Krisztus legfőbb parancsa. Menjetek az egész világra és tegyetek tanítványommá minden népet!

Ha valaki a keresztény hit birtokába került, akkor szent kötelessége ezt továbbadni. A jó szülők is gyermekeikre hagyják anyagi és szellemi kincseiket. Ezért kell elszomorodnunk napjainkban, midőn arról olvasunk, hogy minden más vallásnál, főleg pedig a szektáknál erősebb az apostolkodás, mint a katolikusoknál

István királyunk szívügyének tekintette, hogy ne erőszakosan, hanem tanító munkával, buzgó igehirdetéssel az evangélium kovászát a magyar élet tésztájába gyúrja.

A koronát küldő II. Szilveszter pápa mondotta: Én csak apostoli vagyok, de István apostol!

Valóban népe, nemzete apostola volt. Kiépítette a magyar egyház szervezetét. Püspökségeket, érsekségeket alapított. Székesegyházakat, templomokat, több mint 350-et építtetett. S kolostorokat, köztük a híres pannonhalmi apátságot is. S szentéletű felesége, Boldog Gizella irányításával a hazánkba letelepedett nővérek 4500-nál is több miseruhát és palástot készítettek e templomok és monostorok részére. Köztük a híres koronázó palást másolatát is.

Vajon mit mondana első szent Királyunk, ha most megjelenne közöttünk? Látva fiainak és leányainak iránta tanusított őszinte tiszteletét és háláját, amely ilyen nagyszerű ünneplésben részesíti őt?

Hálásan megköszönné és azt mondaná, csak azt tettem, amit tennem kellett népemért, és ezt is a Gondviselő Isten segítségével! Kövessétek életpéldámat! Amint én követtem Krisztust, úgy kövessétek Ti is Őt! Váltsátok valóra tanítását! Éljetek békével minden rangú emberrel, még az idegenekkel is!

Ragaszkodjatok ahhoz a hithez, amely az én koromban megmentette népünket a történelem szín-padáról való letűnéstől, s amely segítette népünk beilleszkedését Európa keresztény népeinek nagy családjába. S amely ezer éven át biztosította népünk fennmaradását oly súlyos és végveszéllyel fenyegető helyzetekben is!

Ott áll Buda várában István királyunk, tekintélyt, méltóságot, magabiztosságot és erőt sugárzó szobra. De ő nem akar bronzba öntött emlékmű maradni. Élni akar hívő magyarjaiban, akik apostoli buzgósággal azon fáradoznak, hogy az evangélium kenyere ne hiányozzék a magyar élet asztaláról, egyetlen magyarnak sem az életéből. 

Hol vagy István király?

Téged magyar kíván

Veszni indult népünk

Csak Te mentheted meg

Ámen