Évközi 31. vasárnap

 Évközi 31. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Zakeus történetét olvastatja fel a Liturgia. Zakeus szerette volna látni Jézust, ezért mindenre hajlandó volt. Azért, hogy Jézust láthassa, kistermete miatt felmászik egy fügefára. És törekvésének meg lett a jutalma. Jézus észreveszi a legapróbb indulást is, és elébe megy az indulónak. Számunkra is, minden vasárnap alkalom arra, hogy Jézussal találkozzunk és egy asztalhoz ülhessünk. Hogy méltók lehessünk erre. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. 

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk oly gyenge a Veled való találkozás utáni vágy. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a Veled való, találkozásaink, nem késztetnek Zakeus tetteihez hasonlókra. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem követjük példádat és nem hívjuk a mai Zakeusokat. Uram irgalmazz

Evangélium után

Temetőlátogatáskor, a sírok között sokszor elhangzik: „de jó ember volt. Egy Földön járó szent. Milyen nemes lélek”. Pedig minden bizonnyal az elköltözött is gyarlóságokkal küzdő, sokszor csak az emlékezés éveinek távlatán át megszépítő, ideálissá növekedő testvérünk volt. Ennek ellenére valóban sokuk szentté lett földi életében.

Zakeus is, akinek epizódját csak a Lukács evangéliumban olvassuk. Két jelzővel rendelkezik: ő a vámosok feje, a jerikói vámhivatal igazgatója. Nem egyszerű köztisztviselő, hanem főnök és gazdag. Nem pusztán megél valahogy a munkájából, hanem mások kizsákmányolásából gazdagodik meg. A két állítás bűnössége súlyát akarja hangoztatni.

A tömör leírás arról nem tudósít, vajon miért akarta Zakeus látni Jézust. Hallott felőle, talán tudott a farizeusról és a vámosról mondott példázatáról?

Egy bizonyos: nem az értelem vezette abba a pózba, amelyet kénytelen volt kis termete miatt elfoglalni, hanem a szíve. Az a tény, hogy egy fügefa lombjai között húzza meg magát, méltósága ellenére, mint egy utcagyerek fára mászik, nem is gondolva arra, hogy kinevetik. Valami belső, legyőzhetetlen vágyra utal, ami fellobbant benne, s amelyet Jézus tud, észrevesz és értékel.

Amint odaér, rögtön föltekint a fára és megszólítja. Mindkét ige jelentős: a föltekint is és a megszólít-ja is!

Az Úr Jézus tekintete Zakeus lelkébe mélyed, átjárja melegével, bearanyozza fényével. Történt mindez azért, mert nemcsak Zakeus akarta látni Jézust, hanem Jézus is látni akarta a vámost.

Zakeus látomása terméketlen marad, ha nem találkozik az Úr Jézus tekintetével. Ráadásul Jézus megtetézi tekintetét biztató szavával is: „Zakeus, gyere le gyorsan!”

Ki tagadhatná, hogy földi életünk legnemesebb öröme abból fakad, ha a szeretet nevében, a szeretet hangján megszólít valaki. Ebből a megszólításból kiviláglik, hogy fontosak, kedvesek vagyunk a másik ember számára.

Hogy az Úr Jézus megszólító szavának milyen a hatalma, azt nem csupán Zakeus példája bizonyítja. Gondoljunk csak az apostolokra, akik Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt.

Gondolhatunk a neves és névtelen szentek seregére, akik még a keresztúton is követték Mesterüket.

De gondolhatunk magunkra is, akik azért vagyunk itt, mert Jézus ránk tekintett és nevünkön szólított.

Az Úr Jézusnak minden evangéliumban feljegyzett szava és mondta hangsúlyos. Ez a mondata is: „Ma a te házadban kell megszállnom!”

Zakeus örömmel fogadta házába Jézust. Egy asztalhoz ült vele, együtt étkeztek. Egy asztalnál étkezni valakivel nemcsak keleten jelentett komoly kiváltságot és bizalmat.

A zsidók megütköztek Jézus magatartásán, amikor a bűnös embernél, Zakeusnál szállt meg, s egy asztalhoz ült a vámosokkal.

Azt mondanom sem kell, hogy ezzel a tettével semmiképp sem helyeselte cselekedeteiket. Sőt, azok, akik Jézussal egy asztalnál ültek, azok mássá lettek.

Zakeus is mássá lett! Egy olyan fordulat következett be életé-ben, amely egyszeriben összeszorítja, majd kitágítja a szívét, megfordítja az életét. Majd következik a jelenet későbbi mozzanata, amikor a tehetős vámos fölkel a családi asztaltól és jóvátevő vallomást tesz: „vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, akkor négyannyit adok helyette”. Döbbenetes ez az elhatározás, fölülmúlja a törvényben meghatározottat, messze több annál, ami megkívánható lenne.

A különös eseményt Jézus történetzáró mondata látja el csattanóval: „Ma üdvösség költözött ebbe a házba, mert ő is Ábrahám fia.”

Kis túlzással mondható: maga az Úr Jézus nyilvánította őt szentté azzal, hogy Ábrahám, a hit atyja fiának nevezi.

Minden krisztushívő tudatában kell, hogy legyen annak, hogy ma is nagy számban élnek Zakeusok közöttünk, akik Jézus általunk közvetített pillantására és szavára várnak.

De egyáltalán, hiszünk-e mi abban, hogy ők is megtérhetnek? Bízunk-e abban, hogy Isten ma is meg akarja fordítani a bűnösök útját, s az embereket, akik eltávoztak tőle, szívére akarja ölelni? Hiszünk-e ab-ban, hogy ma is elérkezhet az üdvösség napja a mai ember otthonába, s lelkébe is?

Merjük hinni! És merjük ennek megvalósításáért meg is tenni mindazt, ami tőlünk telik! „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett."

Ámen

Évközi 30. vasárnap

 Évközi 30. vasárnap

Bevezetés 

A mai, évközi 30. vasárnap evangéliumában a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédet halljuk majd. Hogy számunkra melyik imádkozó a rokonszenves, a két, egy időben imádkozó közül, a vámost megvető farizeus-e, vagy a bűneiért bocsánatért könyörgő vámos? Úgy gondolom: Nem vitás! Kövessük hát a vámos példáját, s a szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismertün-ket és kérjük az Úr bocsánatát. 

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy, miként a farizeus, úgy mi is, alacsonyabb képzettségűeket, szegényeket gyakran lenézzük. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi is, a farizeushoz hasonlóan, hivalkodva dicsekszünk jótetteinkkel és sikereinkkel. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk alig van valami a vámos lelkületéből, habár mindannyian gyarló teremtményei vagyunk az Úrnak. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Az elbizakodottakhoz, akik magukat „igaznak tartották és másokat megvetettek”, intézte egykor Jézus az imént hallott példabeszédet. Ma azonban, a mai elbizakodottakhoz és nem elbizakodottakhoz, mindannyiunkhoz intézi szavait.

Az Úr Jézusnak a tanító tevékenységében ugyanis jelentős szerepet játszott az a törekvés, hogy kijavítsa az emberek magatartásának torz megnyilatkozásait.

A mai ember életében tapasztalható torzulások észrevetetése, kiküszöbölése, a helyes magatartás kialakítása miatt, a mi okulásunkra olvastatja fel az egyház a liturgiában a farizeus és vámos történetét.

A történet azért meghökkentő, mert az egykori zsidó közvélemény szemében a farizeusok képviselték az igazi hazafiságot és vallásosságot. A társadalmi elitet, a szellemi és vallásos arisztokráciát. Ezzel szemben a vámosok, a csalók és hazaárulók megbélyegzett rétegét.

A vámosok, a közvélemény, s a vallásos emberek szemében tisztességtelen foglalkozást űztek. Hiszen Izrael fiaitól hajtották be a nem éppen szerény adót a pogány megszálló hatalom javára.

Palesztina lakossága egyébként azokban az időkben nem volt különösen tehetős. Mondhatnánk úgy is, gyakran nyomorgott. Maga Szent Pál rendez gyűjtést számukra, a Palesztinában élő szegények részére, az antiochiai, a kis-ázsiai és a görögországi keresztények között. És a vámosok, ezeket a személyeket adóztatják az idegenek javára, mégpedig úgy, hogy közben maguk is igencsak meggazdagodnak.

Jézus azonban nem csatlakozott kortársai véleményéhez. Már maga az első mondat elgondolkoztató. Két ember ment fel a templomba imádkozni: egy farizeus és egy vámos. Az Úr Jézus tehát bátran egymás mellé állítja a két embertípust. Mégpedig nem ok nélkül.

A farizeus úgy lép be a templomba, mint akinek ott a megérdemelt helye. A vámos kényelmetlenül érzi magát, mert érzi, hogy kinézik innen. Jézus nem tesz ilyesmit, hanem megmutatja a két ember belső világának titkos zugait.

Először a farizeus jámborságát kérdőjelezi meg. Vajon mit kifogásol benne? Talán azt, hogy tiszteli a Törvényt, templomba jár, imádkozik, alamizsnát oszt és adót fizet. Nyilvánvaló, hogy ezek önmagukban dicséretes cselekedetek.

Ki cselekszik ma ehhez hasonlókat? Ki adja ma vagyona egy tizedét, a „templomnak”, a szegényeknek, a rászorulóknak? Talán a mai, minden szolidaritást nélkülöző ember? Aligha!

Az evangéliumi farizeus magatartása miért olyan ellenszenves? Azért, mert hallgat a jézusi jajkiáltásokban fejükre olvasott bűneikről, és nem kér azokért bocsánatot, irgalmat.

És miért olyan rokonszenves a vámos magatartása?

Korántsem azért mert sikkasztott, csalta a népet és együttműködött népe elnyomóival. Nem! Isten ilyesmit nem helyeselhet!

Ám dicséretet érdemel azon törekvése, hogy kiemelkedjék bűnei mocsarából, és ehhez az Isten segítségét kérje. A bűnös vámos fölébe nőhet a büszke farizeusnak azáltal, hogy megalázza önmagát.

A vámosnak eszébe se jutott, hogy mentegesse magát Isten előtt, és dicsekedjék erényeivel, Mert, mint minden embernek, bizonyára neki is, nemcsak bűnei, de erényei is voltak. De nem erényeiben bízik, hanem az Úr Isten, embert megmentő végtelen irgalmában. A hit, a megtérés az Úristen ajándéka. És ebben bízva mondja ki e szavakat: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!”

És szakít régi, bűnös életével, s kivetkőzik gyarlóságai rongyaiból. S megigazultan tér haza a templomból.

Oh, bárcsak minél több, köztünk élő vámos honfitársunk cselekedne hasonlóan.

A példabeszédet okulásunkra mondta el az Úr és jegyezte föl Lukács evangélista. Vajon mit tanulhatunk belőle?

Azt, hogy ne legyünk olyanok, mint a farizeus. Össze ne hasonlítsuk magunkat azokkal, akik nem járnak templomba, és egyre jobban eltávolodnak Istentől, Krisztustól, s Egyháztól. Le ne nézzük sohasem véreinket, honfitársainkat, hanem segítsük őket. Kérve számukra a hit és megtérés kegyelmét, hogy a vámoséhoz hasonló lelkület alakulhasson ki bennük. Nem könnyű feladat! De tegyük meg!

Hogy megtehessük, nekünk is megigazultan kell mindig a templomból a hétköznapokba visszatérni. Ezért mondjuk hát a vámos szavaival: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek.”

Ámen

Évközi 29. vasárnap

 Évközi 29. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakasz nagyon emberi, nagyon kézzelfogható történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. Nem a gátlástalan igazságtalan bírót állítja elénk Jézus példaképként, hanem a kitartóan kérő, követelő asszonyt, és mondja mindannyiunknak: „szükséges mindenkor imádkozni!” De kérdem én: Szoktunk-e mi rendszeresen imádkozni?

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk rendszeresen! Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk szeretteinkért! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk ellenségeinkért. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Létbehívásunk, az élet színpadára lépésünk, megkérdezésünk nélkül történt. A sötétenlátó kényszernek tekinti létezését. De a legtöbb ember óriási ajándéknak, és szeretettel ragaszkodik hozzá.

Létünk ajándék jellegéből következik, hogy nemcsak születésünkben, hanem fennmaradásunkban is ajándékokra szorulunk. A szülői, a testvéri, a baráti, a hitvesi szeretet ajándékára. A tanítók, a nevelők, a művészek életszépítő ajándékára. A napsugár, a víz, a levegő, a föld ajándékára.

Gazdagodásra áhítozó életünknek szinte természetéből fakad a kérés szüksége és az elfogadás öröme. Nincs igaza annak, aki gőgösen kijelenti: nincs szükségem sem Istenre, sem az emberekre! A valóság az, hogy földi boldogságunkhoz emberszívekre, örök boldogságunkhoz pedig Isten szívére szorulunk.

Tagadhatatlan tény, hogy amikor az ember gyönge volt és kevésbé tudott uralkodni a természet erőin, gyakrabban kulcsolta kezét imára, és fordult Isten felé. Fájdalmas tapasztalatai arra is megtanították, hogy kéréseit sokszor nem teljesítette az Isten. Ezért tartotta szükségesnek az Úr Jézus, hogy a meg nem hallgatott imák ügyében eligazítást adjon követőinek.

Érdemes erre fölfigyelnünk, hiszen gyakran halljuk, hogy valamikor nagyapáink idejében, ha vihar keveredett, meghúzták a harangot, szentelt gyertyát gyújtottak, s imára kulcsolódtak a kezek.

Ma azonban nyugodtan ül az ember szobájában imára kulcsolt kezek nélkül, mert megbízik a villámhárítóban. A technika vívmányai megkönnyítik az ember munkáját. Imádság nélkül is kényelmesen él. De csak addig, amíg az imádság nélkül kényelmesen élő ember hibájából meg nem döbbenti egy-egy tragikus katasztrófa, egy nemzeteket eltörölni kívánó háború.

Sok ember úgy gondolja, hogy betegségéből is imádság nélkül, orvosságok, és műtétek segítségével gyógyul fel. Elfeledik, hogy a betegeket gyógyító orvos, Krisztusnak a jobbkeze. Sok kortársunk életében, talán a miénkben is, leértékelődött az ima, mert elfelejtettük már a költő nekünk is, és egy életre szóló figyelmeztetését: „Kis kacsóid összetéve, imádkozzál édes gyermekem.”

Mivel az emberek egy része ideig-óráig megvan ima és Isten nélkül is, sokan mondják ma: fölösleges az ima. De ők is csak addig, amíg meg nem ismerik az élet keresztjeit, a nélkülözést, a mások segítségére való utaltságot, az életenergiák csökkenését, a betegséget, a kórházi ágyat, a kínzó gyötrelmet, a gyógyíthatatlan betegséget, a halál gyors közeledését.

Mások meg valami automata-kezelőnek tekintik az Istent, aki csak azért létezik, hogy, amiként az automata, ha a megfelelő pénzt bedobtuk, kiadja a kívánt árut, úgy a jó Isten is, ha elmondunk egy-két imát, Miatyánkot, már is automatikusan megadja nekünk a kért dolgot.

Az is helytelen, ha olyasmit kérünk az Úr Istentől, amit saját magunk is megszerezhetnénk, és megtételét, megadását Istenre hárítjuk.

Hiába imádkozzuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, ha jómagunk megfeledkezünk kenyérszerző és kenyérosztó feladatunkról. A világon minden hatodik ember éhezik. De, ha nem feledkezünk meg erről, akkor igen is kérnünk kell, mert emberé a munka, s Istené az áldás.

Isten nem tűzoltó, akinek az a kötelessége, hogy az általunk okozott tüzeket oltogassa. Helytelen minden olyan kérés, amely ezeket Istennel akarja elvégeztetni. Hiszen azért ajándékozott meg nagyszerű képességekkel, ésszel és akarattal, hogy ne csupán kéregetők, hanem ajándékozók legyünk!

De nem helytelen, sőt üdvös, ha kéréseink olyan javak felé irányulnak, amelyek emberi erővel nem szerezhetők meg. Ilyen maga a hit is, amely megtanít bennünket szépen és boldogan élni e földön. A hit ajándékáért, növekedéséért nem szűnhetünk meg imádkozni soha.

Ezért szükséges mindenkor imádkozni! De csak az tud imádkozni, akinek van hite. És csak annak van hite, aki tud imádkozni. Igen szoros kölcsönhatás van a kettő között. A hit késztet bennünket az imára, és az ima növeli bennünk a hitet.

Már a kezdet kezdetén, Jézus kortársai között is sokan voltak, akik nem hittek Jézus Krisztusban. És úgy néz ki, hogy az üdvösség története folyamán végighúzódik ez a probléma olyannyira, hogy a jövőbe látó Jézus ajkáról szinte reményvesztetten hangzik el a kérdés: „Az Emberfia fog-e találni hitet a földön, amikor újra eljön?” 

A hit megfogyatkozását látva Európában, hasonló reményvesztettséggel nézzük sokszor mi is a hazai helyzetet. S egyértelművé válik számunkra, hogy valóban nem lehetséges más megoldás csak az, amit az Úr Jézus hangoztat: „szükséges mindenkor imádkozni”.

Az imádsággal erőit megsokszorozó nép, csodadolgokra képes.

Ámen

Évközi 28. vasárnap

 Évközi 28. vasárnap 

Bevezetés

A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi szakasz a Lukács evan-géliumának egy gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire igaz! Mondjuk. Mennyire általános az emberi hálátlanság. A történet még érzelmi világunkat is megmozgatja, lelkiismeretvizsgálatra, vétkeink megbánására késztet.

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a teremtett világ javaiért, amelyekkel megajándékozol bennünket nap, mint nap, soha nem mondunk köszönetet. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy kötelességeiket teljesítő testvéreinknek nem mondunk soha köszönetet. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy Tőled mindig csak kérünk, s a kapott jókért pedig elfelejtünk hálát adni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után.

Az imént felolvasott evangéliumból megismétlek két rövid részletet. Az egyik: „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.

A másik: Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Ebben a történetben sok tanulság van a számunkra.

Elsőként azt vegyük észre, hogy a tíz bélpoklos hittel kér segítséget Jézustól. Így szólnak a Mesterhez: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Jézus válaszként elküldte őket a papokhoz, hogy mutassák meg magukat, hogy meggyógyultak.

Nem azonnal tisztultak meg Jézus szavaira, hanem útközben gyógyultak meg. Miért fontos ezt megjegyezni? Mert látnunk kell, hogy Jézus szavaiban bízva, hittel indultak el a papokhoz, még bélpoklosan. Nem kérdezték Jézustól: Miért mutassuk meg magunkat a papoknak, hiszen még mindig betegek vagyunk? Ha ezt tették volna, soha nem tapasztalhatták volna meg a gyógyulásukat. Készséggel teljesítették Jézus kérését. Hittel indultak el a papokhoz.

Amikor hitben cselekedtek, útközben gyógyultak meg. Azért tanulságos példa ez a számunkra is, mert figyelmeztet bennünket is arra, hogy Jézus szavait, tanítását feltétel nélkül, hittel kell elfogadnunk, és a szerint cselekednünk. Orvosok mondják, hogy könnyebb azt a beteget meggyógyítani, aki hisz, mint azt, aki nem hisz. Nemzetünk meggyógyítása is könnyebb lenne, ha hívő lenne.

Arra is fel kell figyelnünk a történetben, hogy a tíz bélpoklos közül csak kilenc volt zsidó származású, a tízedik szamaritánus. A baj, a betegség összehozta őket. De a gyógyulás után már ismét szétváltak utjaik. A hálaadásban már nem voltak egyek. Külön utat jártak. Mert abban az időben a törvény szerint kizárólag a zsidó népnek volt joga a gyógyulásra.

Nehogy már mi keresztények is ilyen felfogásúak legyünk. Ne higgyük, hogy bennünket, keresztényeket különleges privilégiumok illetnek meg. Főleg ne higgyük azt, hogy a nem keresztények nem is tehetnek Istennek tetsző tetteket.

A történetnek van egy másik nagy tanulsága: az emberek a gyógyulást követően elfelejtenek hálát adni Istennek. Úgy néz ki, hogy az emberiséggel egyidős a hálátlanság. s egyre ismeretlenebb a hála.

Azt még csak kimondjuk, igaz nem mindig és nem mindenkinek, hogy „köszönöm”. Az ilyen udvariassági köszönöm, önmagában nem elég. Mivel mindenkor van másoknak, sokaknak, köszönni valónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Sajnos, sokan ennek az ellenkezőjét gyakorolják. Ki is mondják: „Nem szeretek senki lekötelezettje lenni.”

Pedig, ha gondolkodunk, rájövünk. Mi állandó jelleggel egymásra vagyunk utalva, egymás munkája nélkül létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban elismerni ezt a realitást.

Állandóan sok köszönnivalónk van, egymásnak Sok köszönni valónk van édesanyánknak, azért, hogy nem oltatta ki életünket, és áldozatos szeretettel felnevelt bennünket. Szüleinknek, akik testvérekkel ajándékoztak meg bennünket. Köszönnivalónk van testvéreinknek, nagyszüleinknek, rokonainknak, hitvestársunknak, gyermekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, busz, villamos és metróvezetőnek. És még folytathatnánk a sort.

És amiről leginkább megfeledkezünk. Köszönnivalónk van a mindenünket Teremtő és Gondviselő Istenünknek. Iránta érzett hálánk abból a felismerésből fakad és erősödik meg, hogy életünk nem más, mint a teremtő és gondviselő Istenünk ajándékainak sorozata. Semmi mással nem fizethetünk értük, csak hálás köszönettel!

Ha rokkantat látok, ha vakkal találkozom, ha süketnémákat fedezek fel a járókelők között, ha kocsiban közlekedő mozgássérült elől térek ki a járdán. Ha utolsó fillérét is alkoholra költő hajléktalan nyújtja felém markát. Ha nevüket megmondani sem tudó, szellemileg leépülő embertestvérekkel kell szót értenem. S nálam fiatalabbat kell utolsó útjára kísérnem. És ki tudja még, hogy mennyi más jelenség tudatosítja bennem nap, mint nap, hogy életem minden pillanata és tartozéka a Jóistentől kapott ajándék, sőt már maga a puszta létem „életem” is.

Őseink, amikor szentmisére indultak azt mondták: Megyünk hálát adni. Mi másért jövünk mi is e templomba, szentmisére, mint hálát adni? „Mert valóban méltó, és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk Szentséges Atyánk néked, szeretett Fiad Jézus Krisztus által.”

Ámen.