2022. november 25., péntek

Advent 1. vasárnap

 Advent 1. vasárnap

Bevezetés 

Advent első vasárnapjával ma új egyházi év kezdődik. Advent, magyarul várakozást jelent. Tudjuk, hogy évezredek várakozása előzte meg Annak az eljövetelét, születését, Akire mi is várakozunk.

Advent nemcsak a múltra emlékezés, hanem a jelenre való odafigyelés is, mert advent egyben új kezdetet, új lendületet is ad nekünk.

S míg karácsonyra várunk, Krisztus eszkatológikus eljövetelének a gondolata is felébred bennünk. És ha Krisztussal akarunk találkozni Karácsonykor, akkor Őt kell felfedeznünk másokban is, és szeretni és segíteni is őket.

Kirie litánia

Jézus Krisztus, Akinek eljövetelét a próféták előre hirdették: Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Akire az isteni ígéretek sugallatára várakoztak a nemzetek: Krisztus, kegyelmezz!

Jézus Krisztus, Add, hogy eljöveteledre virrasztva és imádkozva várakozzunk: Uram, irgalmazz! 

Evangélium után 

Advent első vasárnapjával, az új egyházi év kezdetén, ne restelljük, ha felidéződnek korábbi, gyermekkori adventjeinknek szép emlékei. Ne restelljük, ha az advent olyan érzelmeket és reményeket ébreszt fel bennünk, amelyeket már alig veszünk észre, amelyek lassan a tudat alá merülnek. A jelen, amelyben élünk ugyanis elég borús és kilátástalannak tűnő. Hogy szabaduljunk a jelen nyomasztó súlyától, szoktunk múltba menekülni, vagy optimistán a jövőbe nézni.

Az advent nemcsak múltba nézést idéz, hanem jövő felé mutat. A történelem még nem fejeződött be. Nem minden marad úgy, ahogy jelenleg van. A bebetonozások sem szoktak mindig sikerülni, s főleg nem örökkétartók lenni.

Valami új áll még előttünk! Reményeink szerint, előttünk, magyarok előtt is! Ezek szerint, meneküljünk a (há)borús jelenből egy szebb jövő világába?

Urunk Jézus Krisztus nem azt parancsolja, hogy meneküljünk! Sem azt, hogy a szebb jövőről álmodozzunk. Azt kívánja, hogy virrasszunk, hogy éberek legyünk és imádkozzunk! Dolgozzunk és fáradozzunk azon, hogy jobb legyen a jelen! Emberibb és istenibb! Hogy a sötétség felett a világosság, a bűn felett az erény diadalmaskodjék!

Fel kell készíteni magunkat a sokféle értelmű Úrjövetelre. Mert Ő eljön, abban az órában, amelyikben nem is gondoljuk. Hogyan is mondta a költő 

„Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.” 

(Ady Endre: Az Úr érkezése részlet)

Az Úr érkezésére való várás, a Krisztus-jövetelére való felkészülés, a Krisztus által hangoztatott virrasztás ugyanis nem tétlen virrasztást jelent. Nem semmittevést! Hanem felelősségvállalást jelenünkért és jövőnkért!

Krisztus napjára várni, virrasztva várni, nem azt jelenti, hogy elvonulunk e világból, kivonjuk magunkat a társadalom életének alakításából és nem törődünk a körülöttünk alakuló, formálódó jövővel, s abba nem szólunk bele, abban nem veszünk aktívan részt.

Mindnyájunknak tennünk kell és nem is akármit, s akármennyit.  Mindnyájunknak megvan a saját kötelességünk is! És ezt tegyük is meg mindannyian, s tőlünk telhetőleg a legjobban!

Mindnyájunknak önzetlenül kell fáradoznunk saját életünk, társadalmunk, hazánk krisztusibb, boldogabb jövőjéért. Tennünk, hogy jobb legyen népünk élete. Hogy nemzetünk érdekeit szem előtt tartó, egyre hitelesebb, honfitársaikat szerető vezetői legyenek e népnek.

Az ima éppoly szükséges, mint a virrasztás! Sajnos a mai ember nem, vagy alig imádkozik. Nem imádja Istent. A tengerentúli hatalom vezetője a hálaadás napján ki sem ejti nevét. Az ember annál inkább imád sok minden mást. Imádja a nagyszerű haladást, meghökkentően csodálatos technikát! A modern, mindentudó számítástechnikát, mikroprocesszorok világát, a műsorszóró műholdrendszert. Imádja az egyre kényelmesebb közlekedést lehetővé tevő autót. Sokak vasárnapi istentisztelete az autómosás.

Csak a végtelen és mindenható Istent nem, és előtte nem akar letérdelni az ember. Azt hiszi elég önmagának. Pedig a bölcs Szent XXIII. János pápa szerint a térdelő ember, az imádkozó ember sokkal nagyobb, a világ valamennyi teremtményénél, mert a végtelen hatalmú, teremtő és gondviselő Isten kezébe kapaszkodik.

A Zsinat óta divatos lett a „dialógus”, a párbeszéd kifejezés. Párbeszédet folytatunk az elszakadt keresztény testvéreinkkel, párbeszédet folytatunk a nem keresztényekkel, az iszlámmal, a buddhizmussal, párbeszédet folytatunk a nemhívőkkel.

De jaj! Miért nem folytatunk dialógust, párbeszédet a jó Istennel? Hívőknek mondjuk magunkat, de templomon kívül, hétköznaponként folytatunk-e párbeszédet a jó Istennel? Imádkozunk-e?

Az igazhitű mohamedán naponként ötször teríti földre imaszőnyegét és ötször imádkozik.

És az igazhitű keresztény hányszor imádkozik naponta? Ha ő is többször borulna le, többször imádkozna, akkor szebb lenne e világ, az Úrjövetel várása, szebb lenne a karácsonya.

Ma belépünk egy új egyházi évbe és ezzel együtt új küzdelmek, új feladatok állnak előttünk. Erre figyelmeztet Szent Pál apostol is a mai szentmise olvasmányában. „Itt az idő, hogy fölébredjünk álmunkból!” Fölkelni, levetni a sötétség tetteit, kezünkbe venni a világosság fegyvereit, ez adventi programunk.

Krisztus nélkül sötét a világ, jómagunk is sötétben botorkálunk. Az ő világosságát nem lehet pótolni a legnagyobb emberi lángelmék fényeivel sem. Csak akkor lesz tartós az álomból való ébredésünk, ha Krisztusra, mint életünk napjára irányítjuk tekintetünket.

Ajándékozó, s ajándékot váró Testvéreim! Ne csak a kicsiny karácsonyi ajándékokra irányuljon a figyelmünk, hanem Őreá, az Úr Isten emberiségnek adott legnagyobb ajándékára, és kérjük Őt őszinte szívvel: Maranatha! Jöjj el Urunk Jézus! S maradj velünk örökre.

Ámen.

2022. november 18., péntek

Krisztus Király vasárnapja

 Krisztus Király vasárnapja 

Bevezetés

Ma az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Királyt ünnepeljük.

Krisztus a király! Mit mond egy mai gyereknek vagy fiatalnak ez a kijelentés? A gyermek valószínűleg mesehősre gondol, amikor a „király” szót hallja. Persze nehézségek vannak az „úr” szó jelentésével is, ha azzal akarnák helyettesíteni a „királyt”. Az „úr” manapság udvarias megszólítási formává lett, iskolás értelemben pedig az „úr” fogalom a szegény emberek elnyomóit idézi a történelem mélyéből. Jézus egyikhez sem hasonlít.

A nehézségek ellenére sem kell félnünk ettől a kifejezéstől, hogy „Krisztus a király”. Ő maga mondotta. De rögtön hozzá tette: „Az én országom nem innen való” - mondta Pilátusnak.

Csak az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva járhatunk a krisztusi úton, lehetünk méltó szolgái Krisztus Királynak. Kérdezzük meg magunktól: Mi ezen az úton járunk-e? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Evangélium után

Őt nem a koronázási ékszerek: a korona, jogar, palást teszik királlyá, hanem személyiségének uralkodó vonásai. A mai ünnep három olvasmánya három oldalról közelíti meg Krisztust, a királyt. Az ószövetségi olvasmány bemutatja, mint

Pásztor-királyt

Ősatyja, Dávid király, már előképben sejtette ezt a vonást. Őt az úr a legelőről, a juhok mellől hívta el. Azt a feladatot bízta rá, hogy védje meg a filiszteusoktól a választott népet, egyesítse a törzseket és táplálja szellemi táplálékkal. Dávid, a pásztor-király előképe volt Krisztus Királynak. Ő is szelíd módszerrel vezette népét. A gyengét megerősítette, az eltévedtet visszavezette, a sebesültet bekötözte, a hűségesnek gondját viselte. Krisztus királyságának emberi oldalát mutatja be, hogy Ő pásztorkirály, aki utánunk jön, gondoskodik rólunk. Nem ír le bennünket, akkor sem, ha elkódorogtunk mellőle.

A kozmosz királya

Sokszor olvastuk már a Kolosszei levél Krisztus himnuszát. Legtöbbször azonban átfutottunk rajta. Nem mélyedtünk el a szöveg fantasztikus mélységében. Szent Pál ebben a levélben fejti ki Krisztus kozmikus királyságát. Ő az egész világegyetem királya: „Az Atya általa, érte és benne teremtette a mindenséget…” Hogyan kell ezt értenünk? Egy csepp dogmatika: Az Atya megismerve saját magát, öröktől fogva szüli a maga képét, a Fiút. Ugyanebben a megismerésben tudja azt is, hogy kifelé hogyan válik tökéletessége utánozhatóvá.

Ennek a megismerésnek alapján teremti meg Jézus Krisztus emberségét. Jézus emberségének megteremtésével válik csak nyilvánvalóvá, hogy teremtés egyáltalán lehetséges. Vagyis, hogy Isten tökéletessége egyáltalán kifejezhető-e teremtményi síkon. A Názáreti Jézus emberi alakjában a végtelen Isten véges vetülete.

A moziban a vetítőgépből árad a színeknek, a fénynek, a mozgásnak a gazdagsága. Amíg csak a sugárzást látjuk, nem biztos, hogy ez síkban felfogható képpé össze tud állni. Ha eléje teszünk egy fehér vásznat, akkor derül ki, hogy síkban is visszaadható mozgás formájában a gépből sugárzó kép.

Mármost, ha egyszer lehetséges volt Istennek kimondani magát az emberi valóságban, Krisztus emberségében, ebből következik, hogy a többi ember teremtése is lehetséges és hogy minden ember Isten képe lesz. A megvalósítás rendjében a sorrend: az anyagvilág, az ember, végül Krisztus emberségének teremtése. A szándék rendjében ez fordított.

Az ember teremtésének magyarázatát tehát Krisztusban kapjuk meg. Ő, az elsőszülött, nem maradhatott testvérek nélkül. Neki szüksége volt azokra, akikkel megoszthatja istenfiúi örökségét. Ezt akarja kifejezni Szent Pál: „Az Atya mindent általa és érte teremtett.” (Kol 1,15)

Az ember tehát Krisztus megtestesülésében találja meg létének végső értelmét. Így Krisztus az egész emberiség, sőt az egész anyagi világnak középpontja és Királya!

A keresztrefeszített király

A tanítványok Krisztustól azt kérdezték: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Jézus azonban elutasította a földi királyságot. A kereszten viszont királyként viselkedett. A halál utáni ország királyaként a jobb latornak megígérte: „Még ma velem leszel a mennyek országában!”

A keresztrefeszítés jelenete ezért nem véletlen került a mai mise szövegébe. Az Egyház rá akar mutatni, hogy Krisztus az örök élet Királya.

Az Egyház sokféle Krisztusábrázolást ismer. A liturgia is sokféle Krisztus alakot állít elénk. A teológia is felsorolja a Krisztus-modelleket. A képzőművészet számtalan formában ábrázolja Krisztust. De mindezek fölött legdöntőbb a saját Krisztus-képünk. Az evangéliumokból és elmélkedéseinkből alakítsuk ki magunk Krisztusát. Ezt a hiteles Krisztust kövessük, és térden állva, hosszan felnézve arcára engedjük, hogy rabul ejtse szívünket.

Thorwaldsen Krisztus szoba áll Koppenhága egyik templomában. Egy turista, csalódással nézte a szobrot. A templom őre figyelmeztette: „Térdeljen csak le, úgy nézzen fel Krisztus arcára!” Így már észrevette lenyűgöző szépségét.

Térdeljünk le mi is sokszor Krisztus elé. Nézzünk elmélyülten az arcára. A hiteles krisztus-arcon felfedezzük az emberi vonásokat: a Pásztor Királyt, az isteni vonásokat: a Mindenség Királyát és a szenvedő ember végső reménységét: a keresztrefeszített Királyt. Belefeledkezve szépségébe mondjuk, énekeljük: „A világnak Krisztus kell, a világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol!”

Ámen.

2022. november 11., péntek

Évközi 33. vasárnap

Évközi 33. vasárnap 

Bevezetés

Közeledik a liturgikus év vége. Az Igeliturgia olvasmányai a végső dolgokra utaló részleteket közölnek velünk. Az évközi harmincharmadik vasárnapon az evangéliumi perikópában mintegy ráhangolódunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól. Hogyan nézzük mi ezeket a Jézus által felsorolt véget megelőző jelenségeket?

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy a véget megelőző jeleket nem olvassuk mindig helyesen. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy e jelek nem eredményezik életutunk kiigazítását. Krisztus kegyelemezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem voltunk mindig kellően állhatatosak a hitben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

„Kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.” Jézusnak a jeruzsálemi templom totális pusztulását megjövendölő szavai minden bizonnyal sokkolóan hatottak tanítványaira,

Olyan ez, mintha egy római zarándoklaton a Szent Péter bazilika mérhetetlen értékeiben elmerülő hívőt szólítaná meg egy hang: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad.” El tudjuk képzelni, micsoda rémületet váltana ki az ezt hallóból.

A templomépület ugyanis hatalmas kövekből épült, mely az örökkévalóságot jelképezte az apostolok szemében.

Amennyi ma e falból látszik, ugyanannyi van mélyen folytatólagosan a föld alatt.

A templombelsőt mindenütt faragott díszes libanoni cédrussal, arany és ezüst díszekkel, fogadalmi ajándékokkal borították. Belül egy négyzetcentiméternyi követ nem lehetett látni. A tanítványok, – mint minden zsidó ember – hihetetlen büszkeséggel nézte a templomot. Jézus mégis azt mondja nekik: kő kövön nem marad itt. Elképzelhetjük tanítványainak elképedését. Zsidó fülnek megdöbbentően hangzik. Alig érthető. Szinte világomlást jelent.

Egyszóval lehetetlennek tűnt a jeruzsálemi templom pusztulása. De egy korabeli zsidó történetíró – Josephus Flavius – könyvéből tudjuk, hogy a jövendölés néhány évtized múlva bekövetkezett. 70-ben Jeruzsálemet a római hadsereg hihetetlen kegyetlenséggel elpusztította. A templomba menekülők ezreinek az életét oltották ki az égő templom rájuk zuhanó hatalmas kövei. S patakokban folyt a szemtanú szerint a templom lépcsőin az emberi vér. Valóban kő kövön nem maradt.

Az apostolok kérik Jézust, mondja meg, mikor lesz ez, és milyen előjelei lesznek. Jézus kitér a válaszadás elől. De Jeruzsálem pusztulásának előjeleiként háborúkról, éhínségről, földrengésről és ragályos betegségekről szól.

Ezek is bekövetkeztek Jézus halála után nem sokkal. Az I. sz. közepe táján a Római Birodalomban mindenfelé háborúk voltak; számos földrengés pusztított Kis-Ázsiában és a görög szigeteken; Rómában a pestis 30 ezer áldozatot követelt; Palesztinában 45 körül éhínség volt. Jézus a keresztények üldözéséről is jövendölt, s tudjuk, ez is bekövetkezett.

Jeruzsálem pusztulása így lett a keresztény világban a világvég előképe.

Hiszen az óta is se szeri, se száma a szünet nélküli töménytelen sok, egyre kegyetlenebb háborúnak.

Se szeri, se száma a természeti katasztrófáknak. Földrengéseknek, vulkánkitöréseknek, hurrikánoknak, tájfunoknak, orkánoknak, szökőáraknak, özönvízszerű áradásoknak, ipari katasztrófáknak, tengeri olajkutak okozta katasztrófáknak.

És mennyi a Napban és Holdban, a csak távcsövekkel megfigyelhető katasztrófa, és még sokszorosabban a csillagok világában, a világűrben.

És mennyi a demokrácia és szabadság exportálásával okozta káosz következtében fellépő testvérháború, etnikai és vallási üldözés.

Naponta ölik a katolikusokat. Ahogy Jézus mondotta: gyűlölni, üldözni fognak benneteket miattam. Gyűlölik is, és üldözik is a Benne hívőket valahol, szinte naponta.

És mennyi, az embereket hamis eledellel etető jövendölés. Főleg a világvéggel, annak idejével kapcsolatban. Ha mégsem következik be, akkor újat találnak ki. Miért? Mert vezetőik ebből élnek. Az emberek meg hiszékenyek. Szeretnek rendkívüli dolgokról hallani.

Mit mond Jézus ezekről a jövendő mondókról?

„Ne higgyetek nekik! Ne kövessétek őket!”

Jézus nem szorongást akar kiváltani bennünk. Hát akkor mit?

Jézus nem ijesztgetni akar a világ végével, hanem mintegy „távcsövet” ad a kezünkbe, hogy távolabbra és lássunk. A földi láthatáron túlra is tekintsünk.

Jézus azt akarja, hogy vegyük észre ezeket a világvége előtti mai jelenségeket, jelzéseket. S tudjuk ezeket helyesen olvasni. S a helyes olvasás Istenhez térést, hitben való állhatatosságot eredményezzen.

Mert Urunk Jézus Krisztus szavai szerint, aki mindvégig állhatatos marad a hitben, az üdvözül.

Ámen.

2022. november 4., péntek

Évközi 32. vasárnap

 Évközi 32. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 32. vasárnap evangéliumában a szadduceusok Jézussal folytatott ironikus vitáját fogjuk hallani. Kitalált, lehetetlen tanmeséjükkel érvelnek az örök élet ellen.

Népünk mai szadduceusai, hasonló ateista elvekkel mossák ki népünk tudatából a túlvilági élet hitét, és kifinomult módszereikkel kényszerítik a hit nélküli életet népünkre.

Gondolkodtunk-e már azon, hogy ennek milyen következményei vannak szellemi, anyagi, erkölcsi és érzelmi vonalon? Közeli és távoli jövőkép nélkül, céltalanul, a megsemmisülés tudatával élni? Mit teszünk mi azért, hogy az ateista métely, ne mételyezzen tovább bennünket sem egyénileg, sem közösségileg? Itt a nagy lehetőség! 

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, az örökélet hitében való ingadozásainkat. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg az örökélet elérését veszélyeztető vétkeinket! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem lépünk fel határozottabban a házasságot kikezdő tanokkal szemben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Lukács evangéliumából a feltámadás kérdése című szakaszt (Lk 20,27–38) olvastatja föl az évközi harminckettedik vasárnapon az Egyház. Az ismert történet szerint a szadduceusok, az ókori zsidóság azon elöljáró csoportja, amelynek tagjai tagadták a feltámadást, az alábbi elméleti kérdéssel próbálták meg sarokba szorítani Jézust: a feltámadáskor kinek az asszonya lesz az a nő, aki a földi életben a sorban elhunyt hét fivér mindegyikének felesége volt? A felvetés a mózesi törvényekben gyökerezik: miszerint ha valakinek gyermek nélkül hal meg a testvére, köteles nőül venni az özvegyet, hogy „támasszon utódot testvérének”.

A szigorú rendelkezésnek, miként a mózesi törvényeknek általában, praktikus oka volt: ha egy zsidó férfinak genetikailag nem is lehetett, legalább jogi értelemben legyen örököse. Jézus, mint általában, közérthetően kezd bele a válaszába – „a világ fiai nősülnek és férjhez mennek”–, majd az ószövetségi iratokban való jártasságát megcsillantva folytatja azt.

A mai világunkban különösen életszerűtlen a mózesi törvények eme passzusa. A törvény arról árulkodik, hogy a családi kötelék – ószövetségi szóhasználattal: a vér parancsa – mindenekfölött áll.

A család szentsége természetesen ma is a keresztény tanok egyik sarkalatos pontja. Csak éppen az egyház már nem szab, nem szabhat meg polgári törvényeket, sőt már a rosszallását sem nagyon fejezheti ki, inkább csak szelíden kérleli a világiakat. Elveszítette az Európai Unióval szemben a legelemibb szellemi ütközetet, így az unió alapokmányába nem került be a keresztény gyökerekre való hivatkozás. A gender ideológia viszont öles léptekkel közelít családjaink, normális identitásunk szétrombolását célozva.

Ebből fakadóan nincs kétségbevonhatatlan, megfellebbezhetetlen érték, ezért relativizálható minden, de minden a jog eszközeivel. Így például a család fogalma is.

Az újkori szaddúceusok is hasonlóan gondolkodnak, mint a Jézus korabeliek. Nekik is központi kérdésük a nősülés, mégpedig a többszöri nősülés, a házasságkötés előtti együttélés, vagy a házasságkötést kiiktató puszta együttélés, földi örömök hajszolása. Ma már minden második házasság válással végződik, és deviáns együttélési formákat is családi közösségként akarnak elfogadtatni. Sőt! Nem a mózesi törvények szerint, hanem mesterséges eszközökkel, még utódokat is biztosítani.

És ezzel párhuzamosan, szkeptikus, s ironikus magatartás a halálon túli élettel szemben!

Testvéreim! A valóságot, a problémákat tudomásul kell venni és időben és gyökereinél kell orvosolni. A közvélemény-kutatók igyekeznek kimutatni, hogy az emberek jelentős része, sőt a keresztények közül is sokan – a mai modern szaddúceusok –nem hisznek az örökéletben.

Kedves Testvérek! Evangéliumban hallott Jézusi szavakat idézek: „akik méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez”, mert Isten sokkal szebb világot készített, mint sem azt el tudnánk képzelni.

Mennyire szomorú lehet most Jézus, hogy az emberek elmennek nagyszerű meghívása mellett, és nem kérnek az örökkévalóságból. Mi, akik itt vagyunk, ne okozzuk Jézusnak ezt a szomorúságot, hanem engedjük szívünkbe a Szentlelket, aki fölserkenti bennünk azon igazi örök élet utáni vágyat, amelyet „emberi szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak kész tett, akik őt szeretik.”

Ámen.

2022. október 28., péntek

Évközi 31. vasárnap

 Évközi 31. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Zakeus történetét olvastatja fel a Liturgia. Zakeus szerette volna látni Jézust, ezért mindenre hajlandó volt. Azért, hogy Jézust láthassa, kistermete miatt felmászik egy fügefára. És törekvésének meg lett a jutalma. Jézus észreveszi a legapróbb indulást is, és elébe megy az indulónak. Számunkra is, minden vasárnap alkalom arra, hogy Jézussal találkozzunk és egy asztalhoz ülhessünk. Hogy méltók lehessünk erre. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. 

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk oly gyenge a Veled való találkozás utáni vágy. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a Veled való, találkozásaink, nem késztetnek Zakeus tetteihez hasonlókra. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem követjük példádat és nem hívjuk a mai Zakeusokat. Uram irgalmazz

Evangélium után

Temetőlátogatáskor, a sírok között sokszor elhangzik: „de jó ember volt. Egy Földön járó szent. Milyen nemes lélek”. Pedig minden bizonnyal az elköltözött is gyarlóságokkal küzdő, sokszor csak az emlékezés éveinek távlatán át megszépítő, ideálissá növekedő testvérünk volt. Ennek ellenére valóban sokuk szentté lett földi életében.

Zakeus is, akinek epizódját csak a Lukács evangéliumban olvassuk. Két jelzővel rendelkezik: ő a vámosok feje, a jerikói vámhivatal igazgatója. Nem egyszerű köztisztviselő, hanem főnök és gazdag. Nem pusztán megél valahogy a munkájából, hanem mások kizsákmányolásából gazdagodik meg. A két állítás bűnössége súlyát akarja hangoztatni.

A tömör leírás arról nem tudósít, vajon miért akarta Zakeus látni Jézust. Hallott felőle, talán tudott a farizeusról és a vámosról mondott példázatáról?

Egy bizonyos: nem az értelem vezette abba a pózba, amelyet kénytelen volt kis termete miatt elfoglalni, hanem a szíve. Az a tény, hogy egy fügefa lombjai között húzza meg magát, méltósága ellenére, mint egy utcagyerek fára mászik, nem is gondolva arra, hogy kinevetik. Valami belső, legyőzhetetlen vágyra utal, ami fellobbant benne, s amelyet Jézus tud, észrevesz és értékel.

Amint odaér, rögtön föltekint a fára és megszólítja. Mindkét ige jelentős: a föltekint is és a megszólít-ja is!

Az Úr Jézus tekintete Zakeus lelkébe mélyed, átjárja melegével, bearanyozza fényével. Történt mindez azért, mert nemcsak Zakeus akarta látni Jézust, hanem Jézus is látni akarta a vámost.

Zakeus látomása terméketlen marad, ha nem találkozik az Úr Jézus tekintetével. Ráadásul Jézus megtetézi tekintetét biztató szavával is: „Zakeus, gyere le gyorsan!”

Ki tagadhatná, hogy földi életünk legnemesebb öröme abból fakad, ha a szeretet nevében, a szeretet hangján megszólít valaki. Ebből a megszólításból kiviláglik, hogy fontosak, kedvesek vagyunk a másik ember számára.

Hogy az Úr Jézus megszólító szavának milyen a hatalma, azt nem csupán Zakeus példája bizonyítja. Gondoljunk csak az apostolokra, akik Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt.

Gondolhatunk a neves és névtelen szentek seregére, akik még a keresztúton is követték Mesterüket.

De gondolhatunk magunkra is, akik azért vagyunk itt, mert Jézus ránk tekintett és nevünkön szólított.

Az Úr Jézusnak minden evangéliumban feljegyzett szava és mondta hangsúlyos. Ez a mondata is: „Ma a te házadban kell megszállnom!”

Zakeus örömmel fogadta házába Jézust. Egy asztalhoz ült vele, együtt étkeztek. Egy asztalnál étkezni valakivel nemcsak keleten jelentett komoly kiváltságot és bizalmat.

A zsidók megütköztek Jézus magatartásán, amikor a bűnös embernél, Zakeusnál szállt meg, s egy asztalhoz ült a vámosokkal.

Azt mondanom sem kell, hogy ezzel a tettével semmiképp sem helyeselte cselekedeteiket. Sőt, azok, akik Jézussal egy asztalnál ültek, azok mássá lettek.

Zakeus is mássá lett! Egy olyan fordulat következett be életé-ben, amely egyszeriben összeszorítja, majd kitágítja a szívét, megfordítja az életét. Majd következik a jelenet későbbi mozzanata, amikor a tehetős vámos fölkel a családi asztaltól és jóvátevő vallomást tesz: „vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, akkor négyannyit adok helyette”. Döbbenetes ez az elhatározás, fölülmúlja a törvényben meghatározottat, messze több annál, ami megkívánható lenne.

A különös eseményt Jézus történetzáró mondata látja el csattanóval: „Ma üdvösség költözött ebbe a házba, mert ő is Ábrahám fia.”

Kis túlzással mondható: maga az Úr Jézus nyilvánította őt szentté azzal, hogy Ábrahám, a hit atyja fiának nevezi.

Minden krisztushívő tudatában kell, hogy legyen annak, hogy ma is nagy számban élnek Zakeusok közöttünk, akik Jézus általunk közvetített pillantására és szavára várnak.

De egyáltalán, hiszünk-e mi abban, hogy ők is megtérhetnek? Bízunk-e abban, hogy Isten ma is meg akarja fordítani a bűnösök útját, s az embereket, akik eltávoztak tőle, szívére akarja ölelni? Hiszünk-e ab-ban, hogy ma is elérkezhet az üdvösség napja a mai ember otthonába, s lelkébe is?

Merjük hinni! És merjük ennek megvalósításáért meg is tenni mindazt, ami tőlünk telik! „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett."

Ámen

2022. október 21., péntek

Évközi 30. vasárnap

 Évközi 30. vasárnap

Bevezetés 

A mai, évközi 30. vasárnap evangéliumában a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédet halljuk majd. Hogy számunkra melyik imádkozó a rokonszenves, a két, egy időben imádkozó közül, a vámost megvető farizeus-e, vagy a bűneiért bocsánatért könyörgő vámos? Úgy gondolom: Nem vitás! Kövessük hát a vámos példáját, s a szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismertün-ket és kérjük az Úr bocsánatát. 

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy, miként a farizeus, úgy mi is, alacsonyabb képzettségűeket, szegényeket gyakran lenézzük. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi is, a farizeushoz hasonlóan, hivalkodva dicsekszünk jótetteinkkel és sikereinkkel. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk alig van valami a vámos lelkületéből, habár mindannyian gyarló teremtményei vagyunk az Úrnak. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Az elbizakodottakhoz, akik magukat „igaznak tartották és másokat megvetettek”, intézte egykor Jézus az imént hallott példabeszédet. Ma azonban, a mai elbizakodottakhoz és nem elbizakodottakhoz, mindannyiunkhoz intézi szavait.

Az Úr Jézusnak a tanító tevékenységében ugyanis jelentős szerepet játszott az a törekvés, hogy kijavítsa az emberek magatartásának torz megnyilatkozásait.

A mai ember életében tapasztalható torzulások észrevetetése, kiküszöbölése, a helyes magatartás kialakítása miatt, a mi okulásunkra olvastatja fel az egyház a liturgiában a farizeus és vámos történetét.

A történet azért meghökkentő, mert az egykori zsidó közvélemény szemében a farizeusok képviselték az igazi hazafiságot és vallásosságot. A társadalmi elitet, a szellemi és vallásos arisztokráciát. Ezzel szemben a vámosok, a csalók és hazaárulók megbélyegzett rétegét.

A vámosok, a közvélemény, s a vallásos emberek szemében tisztességtelen foglalkozást űztek. Hiszen Izrael fiaitól hajtották be a nem éppen szerény adót a pogány megszálló hatalom javára.

Palesztina lakossága egyébként azokban az időkben nem volt különösen tehetős. Mondhatnánk úgy is, gyakran nyomorgott. Maga Szent Pál rendez gyűjtést számukra, a Palesztinában élő szegények részére, az antiochiai, a kis-ázsiai és a görögországi keresztények között. És a vámosok, ezeket a személyeket adóztatják az idegenek javára, mégpedig úgy, hogy közben maguk is igencsak meggazdagodnak.

Jézus azonban nem csatlakozott kortársai véleményéhez. Már maga az első mondat elgondolkoztató. Két ember ment fel a templomba imádkozni: egy farizeus és egy vámos. Az Úr Jézus tehát bátran egymás mellé állítja a két embertípust. Mégpedig nem ok nélkül.

A farizeus úgy lép be a templomba, mint akinek ott a megérdemelt helye. A vámos kényelmetlenül érzi magát, mert érzi, hogy kinézik innen. Jézus nem tesz ilyesmit, hanem megmutatja a két ember belső világának titkos zugait.

Először a farizeus jámborságát kérdőjelezi meg. Vajon mit kifogásol benne? Talán azt, hogy tiszteli a Törvényt, templomba jár, imádkozik, alamizsnát oszt és adót fizet. Nyilvánvaló, hogy ezek önmagukban dicséretes cselekedetek.

Ki cselekszik ma ehhez hasonlókat? Ki adja ma vagyona egy tizedét, a „templomnak”, a szegényeknek, a rászorulóknak? Talán a mai, minden szolidaritást nélkülöző ember? Aligha!

Az evangéliumi farizeus magatartása miért olyan ellenszenves? Azért, mert hallgat a jézusi jajkiáltásokban fejükre olvasott bűneikről, és nem kér azokért bocsánatot, irgalmat.

És miért olyan rokonszenves a vámos magatartása?

Korántsem azért mert sikkasztott, csalta a népet és együttműködött népe elnyomóival. Nem! Isten ilyesmit nem helyeselhet!

Ám dicséretet érdemel azon törekvése, hogy kiemelkedjék bűnei mocsarából, és ehhez az Isten segítségét kérje. A bűnös vámos fölébe nőhet a büszke farizeusnak azáltal, hogy megalázza önmagát.

A vámosnak eszébe se jutott, hogy mentegesse magát Isten előtt, és dicsekedjék erényeivel, Mert, mint minden embernek, bizonyára neki is, nemcsak bűnei, de erényei is voltak. De nem erényeiben bízik, hanem az Úr Isten, embert megmentő végtelen irgalmában. A hit, a megtérés az Úristen ajándéka. És ebben bízva mondja ki e szavakat: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!”

És szakít régi, bűnös életével, s kivetkőzik gyarlóságai rongyaiból. S megigazultan tér haza a templomból.

Oh, bárcsak minél több, köztünk élő vámos honfitársunk cselekedne hasonlóan.

A példabeszédet okulásunkra mondta el az Úr és jegyezte föl Lukács evangélista. Vajon mit tanulhatunk belőle?

Azt, hogy ne legyünk olyanok, mint a farizeus. Össze ne hasonlítsuk magunkat azokkal, akik nem járnak templomba, és egyre jobban eltávolodnak Istentől, Krisztustól, s Egyháztól. Le ne nézzük sohasem véreinket, honfitársainkat, hanem segítsük őket. Kérve számukra a hit és megtérés kegyelmét, hogy a vámoséhoz hasonló lelkület alakulhasson ki bennük. Nem könnyű feladat! De tegyük meg!

Hogy megtehessük, nekünk is megigazultan kell mindig a templomból a hétköznapokba visszatérni. Ezért mondjuk hát a vámos szavaival: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek.”

Ámen

2022. október 14., péntek

Évközi 29. vasárnap

 Évközi 29. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakasz nagyon emberi, nagyon kézzelfogható történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. Nem a gátlástalan igazságtalan bírót állítja elénk Jézus példaképként, hanem a kitartóan kérő, követelő asszonyt, és mondja mindannyiunknak: „szükséges mindenkor imádkozni!” De kérdem én: Szoktunk-e mi rendszeresen imádkozni?

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk rendszeresen! Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk szeretteinkért! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk ellenségeinkért. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Létbehívásunk, az élet színpadára lépésünk, megkérdezésünk nélkül történt. A sötétenlátó kényszernek tekinti létezését. De a legtöbb ember óriási ajándéknak, és szeretettel ragaszkodik hozzá.

Létünk ajándék jellegéből következik, hogy nemcsak születésünkben, hanem fennmaradásunkban is ajándékokra szorulunk. A szülői, a testvéri, a baráti, a hitvesi szeretet ajándékára. A tanítók, a nevelők, a művészek életszépítő ajándékára. A napsugár, a víz, a levegő, a föld ajándékára.

Gazdagodásra áhítozó életünknek szinte természetéből fakad a kérés szüksége és az elfogadás öröme. Nincs igaza annak, aki gőgösen kijelenti: nincs szükségem sem Istenre, sem az emberekre! A valóság az, hogy földi boldogságunkhoz emberszívekre, örök boldogságunkhoz pedig Isten szívére szorulunk.

Tagadhatatlan tény, hogy amikor az ember gyönge volt és kevésbé tudott uralkodni a természet erőin, gyakrabban kulcsolta kezét imára, és fordult Isten felé. Fájdalmas tapasztalatai arra is megtanították, hogy kéréseit sokszor nem teljesítette az Isten. Ezért tartotta szükségesnek az Úr Jézus, hogy a meg nem hallgatott imák ügyében eligazítást adjon követőinek.

Érdemes erre fölfigyelnünk, hiszen gyakran halljuk, hogy valamikor nagyapáink idejében, ha vihar keveredett, meghúzták a harangot, szentelt gyertyát gyújtottak, s imára kulcsolódtak a kezek.

Ma azonban nyugodtan ül az ember szobájában imára kulcsolt kezek nélkül, mert megbízik a villámhárítóban. A technika vívmányai megkönnyítik az ember munkáját. Imádság nélkül is kényelmesen él. De csak addig, amíg az imádság nélkül kényelmesen élő ember hibájából meg nem döbbenti egy-egy tragikus katasztrófa, egy nemzeteket eltörölni kívánó háború.

Sok ember úgy gondolja, hogy betegségéből is imádság nélkül, orvosságok, és műtétek segítségével gyógyul fel. Elfeledik, hogy a betegeket gyógyító orvos, Krisztusnak a jobbkeze. Sok kortársunk életében, talán a miénkben is, leértékelődött az ima, mert elfelejtettük már a költő nekünk is, és egy életre szóló figyelmeztetését: „Kis kacsóid összetéve, imádkozzál édes gyermekem.”

Mivel az emberek egy része ideig-óráig megvan ima és Isten nélkül is, sokan mondják ma: fölösleges az ima. De ők is csak addig, amíg meg nem ismerik az élet keresztjeit, a nélkülözést, a mások segítségére való utaltságot, az életenergiák csökkenését, a betegséget, a kórházi ágyat, a kínzó gyötrelmet, a gyógyíthatatlan betegséget, a halál gyors közeledését.

Mások meg valami automata-kezelőnek tekintik az Istent, aki csak azért létezik, hogy, amiként az automata, ha a megfelelő pénzt bedobtuk, kiadja a kívánt árut, úgy a jó Isten is, ha elmondunk egy-két imát, Miatyánkot, már is automatikusan megadja nekünk a kért dolgot.

Az is helytelen, ha olyasmit kérünk az Úr Istentől, amit saját magunk is megszerezhetnénk, és megtételét, megadását Istenre hárítjuk.

Hiába imádkozzuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, ha jómagunk megfeledkezünk kenyérszerző és kenyérosztó feladatunkról. A világon minden hatodik ember éhezik. De, ha nem feledkezünk meg erről, akkor igen is kérnünk kell, mert emberé a munka, s Istené az áldás.

Isten nem tűzoltó, akinek az a kötelessége, hogy az általunk okozott tüzeket oltogassa. Helytelen minden olyan kérés, amely ezeket Istennel akarja elvégeztetni. Hiszen azért ajándékozott meg nagyszerű képességekkel, ésszel és akarattal, hogy ne csupán kéregetők, hanem ajándékozók legyünk!

De nem helytelen, sőt üdvös, ha kéréseink olyan javak felé irányulnak, amelyek emberi erővel nem szerezhetők meg. Ilyen maga a hit is, amely megtanít bennünket szépen és boldogan élni e földön. A hit ajándékáért, növekedéséért nem szűnhetünk meg imádkozni soha.

Ezért szükséges mindenkor imádkozni! De csak az tud imádkozni, akinek van hite. És csak annak van hite, aki tud imádkozni. Igen szoros kölcsönhatás van a kettő között. A hit késztet bennünket az imára, és az ima növeli bennünk a hitet.

Már a kezdet kezdetén, Jézus kortársai között is sokan voltak, akik nem hittek Jézus Krisztusban. És úgy néz ki, hogy az üdvösség története folyamán végighúzódik ez a probléma olyannyira, hogy a jövőbe látó Jézus ajkáról szinte reményvesztetten hangzik el a kérdés: „Az Emberfia fog-e találni hitet a földön, amikor újra eljön?” 

A hit megfogyatkozását látva Európában, hasonló reményvesztettséggel nézzük sokszor mi is a hazai helyzetet. S egyértelművé válik számunkra, hogy valóban nem lehetséges más megoldás csak az, amit az Úr Jézus hangoztat: „szükséges mindenkor imádkozni”.

Az imádsággal erőit megsokszorozó nép, csodadolgokra képes.

Ámen

2022. október 7., péntek

Évközi 28. vasárnap

 Évközi 28. vasárnap 

Bevezetés

A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi szakasz a Lukács evan-géliumának egy gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire igaz! Mondjuk. Mennyire általános az emberi hálátlanság. A történet még érzelmi világunkat is megmozgatja, lelkiismeretvizsgálatra, vétkeink megbánására késztet.

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a teremtett világ javaiért, amelyekkel megajándékozol bennünket nap, mint nap, soha nem mondunk köszönetet. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy kötelességeiket teljesítő testvéreinknek nem mondunk soha köszönetet. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy Tőled mindig csak kérünk, s a kapott jókért pedig elfelejtünk hálát adni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után.

Az imént felolvasott evangéliumból megismétlek két rövid részletet. Az egyik: „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.

A másik: Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Ebben a történetben sok tanulság van a számunkra.

Elsőként azt vegyük észre, hogy a tíz bélpoklos hittel kér segítséget Jézustól. Így szólnak a Mesterhez: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Jézus válaszként elküldte őket a papokhoz, hogy mutassák meg magukat, hogy meggyógyultak.

Nem azonnal tisztultak meg Jézus szavaira, hanem útközben gyógyultak meg. Miért fontos ezt megjegyezni? Mert látnunk kell, hogy Jézus szavaiban bízva, hittel indultak el a papokhoz, még bélpoklosan. Nem kérdezték Jézustól: Miért mutassuk meg magunkat a papoknak, hiszen még mindig betegek vagyunk? Ha ezt tették volna, soha nem tapasztalhatták volna meg a gyógyulásukat. Készséggel teljesítették Jézus kérését. Hittel indultak el a papokhoz.

Amikor hitben cselekedtek, útközben gyógyultak meg. Azért tanulságos példa ez a számunkra is, mert figyelmeztet bennünket is arra, hogy Jézus szavait, tanítását feltétel nélkül, hittel kell elfogadnunk, és a szerint cselekednünk. Orvosok mondják, hogy könnyebb azt a beteget meggyógyítani, aki hisz, mint azt, aki nem hisz. Nemzetünk meggyógyítása is könnyebb lenne, ha hívő lenne.

Arra is fel kell figyelnünk a történetben, hogy a tíz bélpoklos közül csak kilenc volt zsidó származású, a tízedik szamaritánus. A baj, a betegség összehozta őket. De a gyógyulás után már ismét szétváltak utjaik. A hálaadásban már nem voltak egyek. Külön utat jártak. Mert abban az időben a törvény szerint kizárólag a zsidó népnek volt joga a gyógyulásra.

Nehogy már mi keresztények is ilyen felfogásúak legyünk. Ne higgyük, hogy bennünket, keresztényeket különleges privilégiumok illetnek meg. Főleg ne higgyük azt, hogy a nem keresztények nem is tehetnek Istennek tetsző tetteket.

A történetnek van egy másik nagy tanulsága: az emberek a gyógyulást követően elfelejtenek hálát adni Istennek. Úgy néz ki, hogy az emberiséggel egyidős a hálátlanság. s egyre ismeretlenebb a hála.

Azt még csak kimondjuk, igaz nem mindig és nem mindenkinek, hogy „köszönöm”. Az ilyen udvariassági köszönöm, önmagában nem elég. Mivel mindenkor van másoknak, sokaknak, köszönni valónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Sajnos, sokan ennek az ellenkezőjét gyakorolják. Ki is mondják: „Nem szeretek senki lekötelezettje lenni.”

Pedig, ha gondolkodunk, rájövünk. Mi állandó jelleggel egymásra vagyunk utalva, egymás munkája nélkül létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban elismerni ezt a realitást.

Állandóan sok köszönnivalónk van, egymásnak Sok köszönni valónk van édesanyánknak, azért, hogy nem oltatta ki életünket, és áldozatos szeretettel felnevelt bennünket. Szüleinknek, akik testvérekkel ajándékoztak meg bennünket. Köszönnivalónk van testvéreinknek, nagyszüleinknek, rokonainknak, hitvestársunknak, gyermekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, busz, villamos és metróvezetőnek. És még folytathatnánk a sort.

És amiről leginkább megfeledkezünk. Köszönnivalónk van a mindenünket Teremtő és Gondviselő Istenünknek. Iránta érzett hálánk abból a felismerésből fakad és erősödik meg, hogy életünk nem más, mint a teremtő és gondviselő Istenünk ajándékainak sorozata. Semmi mással nem fizethetünk értük, csak hálás köszönettel!

Ha rokkantat látok, ha vakkal találkozom, ha süketnémákat fedezek fel a járókelők között, ha kocsiban közlekedő mozgássérült elől térek ki a járdán. Ha utolsó fillérét is alkoholra költő hajléktalan nyújtja felém markát. Ha nevüket megmondani sem tudó, szellemileg leépülő embertestvérekkel kell szót értenem. S nálam fiatalabbat kell utolsó útjára kísérnem. És ki tudja még, hogy mennyi más jelenség tudatosítja bennem nap, mint nap, hogy életem minden pillanata és tartozéka a Jóistentől kapott ajándék, sőt már maga a puszta létem „életem” is.

Őseink, amikor szentmisére indultak azt mondták: Megyünk hálát adni. Mi másért jövünk mi is e templomba, szentmisére, mint hálát adni? „Mert valóban méltó, és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk Szentséges Atyánk néked, szeretett Fiad Jézus Krisztus által.”

Ámen.

2022. szeptember 30., péntek

Évközi 27. vasárnap

 Évközi 27. vasárnap 

Bevezetés

A mai Igeliturgia evangéliumi szakaszában azt kérik az apostolok Jézustól, hogy „növeld bennünk a hitet!”. Ha azt akarjuk, hogy hitünk élő legyen, ápolnunk és növelnünk kell Urunk Jézus segítségével. Miként az életet, úgy az életünket éltető hitet is tovább kell adnunk. Megtesszük-e mi e feladatatainkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk eléggé az életünknek célt és tartalmat adó hitünk erősítésével és növelésével. Uram irgalmazz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bátortalanok vagyunk hitünk megvallásában. Krisztus kegyelmezz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly félénkek és visszafogottak vagyunk még a ránk bázottaknak történő hitünk továbbadásában is. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Az életben csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy hitüket töretlenül megőrizték, bátran megvallották, szerinte alakították életüket. A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk, hamis képzetek, hazug propaganda, bűnös szokások felhői takarják el hitünk vezérlő csillagát.

Ez a felismerés adta a kérést az apostolok ajkára: Növeld bennünk a hitet! Az Úr Jézus közelében fokozottabban érezték: a hit akkor egészséges, ha növekszik, ha egyre jobban reánk teríti áldott lombsátorát. Ennek a növekedésnek záloga, hogy egész személyiségünkkel Isten felé forduljunk. Belőle árad az a fény és a meleg, ami biztosítja hitünk növekedését.

Az Úr Jézus egy hihetetlennek tűnő képpel szemlélteti a hit jelentőségét. Egy mustármagnyi hit elegendő, hogy a szederfa kiszakadjon a földből, és gyökeret verjen a tengerben. A merész hasonlattal akarja Jézus szemléltetni a hitnek életet átformáló, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét.

Gondoljunk csak a pünkösd-kor megszülető zsenge Egyház esetére! A mustármagnyi közösség, az apostolok lelkes hite fává növekszik, és gyökeret ver a pogányság, egy ellenséges világ tengerében.

Gondolhatunk azokra az egye-di esetekre, amikor valaki elnyeri a hit ajándékát, és ez kiemeli az alkoholizmus, a kábítószerélvezés szenvedélyéből.

A dúsgazdag milliomos szétosztja vagyonát és elmegy a harmadik világba betegeket ápolni.

Egészséges, szép fiatal leány lemond a szerelemről, a házasságról, az anyaságról és Krisztust szolgálja az élet elesettjeiben.

Vajon mi mást bizonyítanak ezek a példák, mint a hit csodálatos erejét!

Ha ilyen hordereje van a hitnek, akkor mi sem tehetünk mást, mint az apostolok és kérjük Urunkat, hogy ne csak őrizze meg, hanem növelje is bennünk a hitet.

Hisz a bennünket körülvevő, s még otthonainkba is behatoló közszellem, nem növelni, hanem csökkenteni, s kioltani igyekszik a hitet. Annak ellenére, hogy a vallások reneszánszát éli a világ.

Különösen is a Glóbusznak azon a részein, ahol üldözték, de ott is, ahol szabadelvű, dohos vallásellenes eszmék formálták, illetve formálják még ma is a közvéleményt.

Ez az oka annak, hogy még ma is sokan úgy vélekednek, hogy megalázó a hívő magatartás.

Ez a megállapítás azonban nélkülöz minden komoly alapot. Hiszen a hit olyan igazságok elfogadása, amelyeket Isten üzenetéből ismerünk meg.

Az emberek mindig keresték az Istenhez vezető utakat. Sokan és sokféleképpen próbálták Őt megközelíteni.

Mi, keresztények ezzel szem-ben azt valljuk, hogy Jézus Krisztus élete, tanítása és keresztútja vezeti el az embereket Istenhez. Tőle kaptunk olyan válaszokat, eligazításokat, amelyek túlmutatnak a tudomány világán. Ha ezeket elfogadjuk, nem kell megtagadnunk tudományos nézeteinket.

A hit igazságai nem lezárják az ember előtt a kutatás útjait, hanem sokkalta inkább megnyitják azokat. A Világmindenség végtelenjére emlékeztetnek, amely véget nem érő kalandra csábítja az embert.

A hit növekedése érdekében el kell távolítanunk, az emberi tudatból a tudat alatt is ható akadályokat, téves hiedelmeket

Természetesen nem elegendő az akadályok eltávolítása, a sorom-pók felhúzása. Hitünk csak akkor tud növekedni, ha megfelelő táplálékban részesül. Ilyen táplálék maga az Isten Igéje, annak olvasása és hallgatása.

A vallásos kérdésekkel való foglalkozás. Neves protestáns teológus mondta, hogy a teológiával való foglalkozás a legférfiasabb foglalkozás a világon.

Az Isten Igéjének hallgatása, vallásos írások olvasása csak akkor növeli hitünket, ha életté válik bennünk. Tudhatja valaki kívülről az egész Szentírást vagy a katekizmust, és ugyanakkor lehet hit nélküli ember. A hit pedig csak akkor lesz élő valóság számunkra, ha kovászként átjárja életünket.

Ha pedig átjárja életünket a hit, akkor nem feledkezhetünk meg az adakozásról sem. Hitünk az által is erősödik, növekszik, ha tovább adjuk embertársainknak.

Miként a tovább adott szeretet gazdagítja a saját szeretetkincsünket, ugyanúgy, a másoknak, rokonainknak, honfitársainknak átadott hit is növeli, erősíti a miénket is.

Ámen

2022. szeptember 23., péntek

Évközi 26. vasárnap

 Évközi 26. vasárnap

Bevezetés

Szent Pál apostol a Timóteushoz címzett leveleket Kr. u. 65 körül írta. Az első levélben olvashatjuk:

„Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek” (1Tim 6,9-10). Közel kétezer évvel ezelőtt leírt szavak ezek, a kereszténység kezdetén, és mégis mintha most írták volna azokat.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígérjük, hogy ezt, vagy azt a vétkünket elhagyjuk, és mégsem hagyjuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Akiket szíven talál a mi anyagias világunkban e szentpáli tanítás, azt hiszem, Szent Pált szívesen elküldenék a halálba, csak ilyeneket ne kelljen hallaniuk.

Ő pedig nem tenne mást, mint elénk tenné az evangéliumokat, s Krisztus példabeszédei közül felütné ott, ahol a Mester arról szól, hogy a bogáncsok közé hullott mag azt jelenti, hogy „hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az isteni szót, úgyhogy terméketlen marad” (Mk 4,19).

Felütné még Szent Pál a gazdag ifjúról szóló részt, amikor nem tudta elfogadni Krisztus hívását, „elszomorodott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10,22). Az Üdvözítő szívét pedig a gazdag ifjú viselkedése szomorította el: „Tanítványaihoz fordult: „Mily nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” (Mk 10,23).

Idézné a mai evangéliumi szakaszt is.

„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekélyekkel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták sebeit.” (Lk 16,19-21).

Íme, a világ nagy ellentétei. Gazdagság és szegénység. Az egyik pazarol, a másik nélkülöz. Annak ellenére, hogy mindenkinek egyformán joga lenne az emberhez méltó élethez.

Az imént hallott példabeszéd zavarba hozhatja a hívő hallgatót is.

Eszükbe juttathatja azt a gyakran emlegetett vádat, amely szerint a vallás, a kereszténység túlvilági mesékkel vigasztalja a szegényeket. Azokat, akik nem meríthettek a bőség kosarából, mert mások mohón, s a kelleténél többet merítettek abból, s nekik már nem maradt miből meríteni.

E vád hangoztatói szerint a kereszténység azt mondja: „Tűrjetek, majd a túlvilágon mindenért kárpótol benneteket a jó Isten.”

Félreértenénk a példabeszéd értelmét, ha úgy értelmeznénk, hogy a szegények vigasztalására szolgál e példabeszéd. Az Úr Jézus a mennyei boldogsággal nem a szegény Lázárt vigasztalja, hanem a szívtelen gazdagot fenyegeti.

Az éhező Lázárt úgy állítja elénk, mint a gazdagságban élő emberiség szégyenét. Kicsit ehhez hasonlót tesz a TV is, amikor ha pár pillanatra is, de a jólétben élők, a dúsgazdagok szeme elé tárja az éhező embereket, a csonttá és bőrré lesoványodott gyermekeket és aggokat.

Ugyanis súlyosan vétkeznek minden korban és mindenütt azok a szívtelen gazdagok, akik kapzsiságukkal, harácsolásukkal, szegénységbe, nyomorba taszítják ember-testvéreiket.

Számukra, a jézusi tanítás szerint, nincs hely az Isten országában. Ők a kereszténység tagadói, s lejáratói a nem keresztény kultúrájú népek előtt. Akik nem ismerik fel Jézust a nélkülöző embertestvéreikben, azok megdöbbenve hallhatják e napokban a harmadik világ indulatos kritikáját és hallhatják majd a végítélet napján az Úr Jézus eme szavait: „Nem ismerlek titeket!”

Nem folytathatunk struccpolitikát. Napjainkban sok millió ember éhezik, és sok tízezer ember hal éhhalált naponta. Mégsem azon törik az illetékesek a fejüket, hogy hogyan juttassanak élelmet a megtermelt fölöslegeikből, túltermelésből adódó, eladatlan készleteikből az éhezőknek, hanem sokkalta inkább azon, hogy a föld egyik részéről a föld másik részére, hogyan juttassanak el fegyvereket az egymás ellen kegyetlen, testvérgyilkos, és népirtó háborút folytatókhoz.

A világban tapasztalható sok igazságtalanságnak, kegyetlenségnek, szenvedésnek és nyomornak, nem az Úr Isten az oka!

A kínpadot, a korbácsot, a börtönt, a rabszolgaságot, a fegyvereket, a bombákat, az atombombákat, a rakétákat az ember hozta létre, nem pedig az Isten. A szegénységnek és nyomornak is az ember az oka, s nem az Úr Isten!

Kedves jó Testvérem! Veled együtt én is jól tudom, hogy e világméretű problémákat megoldani nem tudom, hogy az egész világ sebeit nem orvosolhatom.

A mai evangélium azonban nem akar nyugton hagyni bennünket e kérdésekkel kapcsolatban, hanem azt akarja, hogy keressük és segítsük emberhez méltó élethez a mi Lázárainkat, hallgassunk Mózesre és a prófétákra, főként pedig az Urunk Jézus Krisztusra, aki nagy árat fizetett azért, hogy mindannyiunkon segítsen:

„Ő, a gazdag szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9) a leg-értékesebbel, az örök élettel.

Ámen.

2022. szeptember 15., csütörtök

Évközi 25. vasárnap

 Évközi 25. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 25. vasárnap evangéliumában a hamis sáfárról szóló elbeszélést halljuk majd. Megjegyzem, hogy a hatóságok napjainkban is, szinte naponta gyanúsítanak meg, és vesznek őrizetbe valakit hűtlen kezelés miatt. Úgy tűnik az evangéliumi elbeszélésből, hogy a visszaélések és csalások a régebbi időkben is gyakran előfordulhattak. Mivel Jézus példabeszédei alapvetően a mindennapi életből merítik témájukat, nyugodtan állíthatjuk, hogy a hűtlen intéző esete, sem egy tanmese, hanem a valóságban is megtörtént esemény.

Nem értjük, hogy miért dicsérte meg a gazda ezt az okirathamisító, gyengejellemű intézőt. Nem az okirathamisításért, hanem azért a leleményességéért, amellyel igyekezett jövőjét biztosítani.

Ebben a válságokkal teli világban, milyen bennünk, a saját, családunk és nemzetünk jövőjét biztosítani tudó leleményesség?

Vizsgáljuk meg lelkiismere-tünket. 

Kirie litánia

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk jól bánni a Tőled kapott javainkkal. Uram, irgalmazz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy állandóan zúgolódunk anyagi körülményeink miatt. Krisztus, kegyelmezz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk a hamis mammonból barátokat szerezni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után 

Jézusnak, a „hamis sáfárról” szóló ma is időszerű példabeszédét hallottuk az imént. Napjainkban kevésbé ismert a „sáfár” kifejezés, ezért intézőnek is lehet nevezni azt a személyt, akit az ura megbízott azzal, hogy az összes vagyonának a kezelője legyen. A példázatban egy ilyen intézőről esik szó, akit bevádoltak az uránál, hogy eltékozolja a vagyonát. Az úr maga elé hívatta a hűtlen intézőt és közölte vele, hogy nem maradhat tovább intéző, adjon számot az intézőségéről.

A sáfár ekkor így gondolkodott magában: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek”. Ezért az az ötlete támadt, hogy az ura vagyonán, ami még a kezén van, az ura adósainak javára „jótékonykodni” kezd. Úgy hogy, miután elbocsátják az intézőségből, ennek fejében a jól járt adósok majd befogadják őt a házaikba. Úgy járt el, hogy míg jótékonykodott, urát ezzel még jobban megkárosította. Gyakorlatilag csalt és becstelenül járt el, mégis az úr megdicsérte a hamis sáfárát, hogy okosan cselekedett.

A példázat könnyen félreérthető. Sokáig én sem értettem igazán. Félreérthető a példázat. Sokan azt gondolják, hogy Jézus dicsérte meg a hamis sáfárt a példázat végén. Az „úr” szó nem Jézusra, hanem a gazdára vonatkozik. Hangsúlyozni kell, hogy nem Jézus dicsérte meg őt, hanem az intéző ura.

A következő probléma az, hogy ha a sáfár megkárosította urát, akkor az mégis miért dicsérte meg ezek után? Hogyan lehet megdicsérni valakit, amikor az meglopja ura vagyonát, és miután számon kérik tőle, akkor még nagyobb károsítást hajt végre? Mi ebben a dicsérni való, hiszen „ez már több a soknál”? Végül pedig miért aktuális ma is ez a példázat?

Eredetileg a példázat a tanítványok körében hangozott el, de Jézus szavait a farizeusok is hallották, ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Jézus „úgy mondta el Péternek, hogy közben értse Pál is”, úgy szólt a tanítványaihoz, hogy megértsék az ott hallgatódzó farizeusok és írástudók.

Vallási síkra térve: Jézus korában ők voltak az Úristen intézői, a hamis intézők, akik az Istentől kapott ajándékokat, javakat a saját részükre tartották meg, és arra használták a megbízatásukat, hogy ezzel a nép fölé emeljék önmagukat. A „Írások” fölé saját magyarázataikat helyezték mértékül az emberek elé. Ezzel súlyos igát raktak a nép nyakára.

Ott voltak még Jézus körül a vámosok is, akik közül többen ráeszméltek arra, hogy a Mester éppen róluk beszél, ők azok, akik folyamatosan becsapják a népet, de számukra is van kiút. Ők vagyonos és módos emberek lévén, segíthetnék Isten akaratát megvalósulni itt e földön. Enyhíthetnék az igazságtalanságot és a nyomort ezen a Földön. Tehát ők is tehetnének valamit azért, hogy befogadottak legyenek majd az örök hajlékokba.

Miért dicsérte meg az ura a hűtlen és hamis intézőt? Az ura azért dicsérte meg a hamis intézőjét, mert az a saját érdekei szerint jól tudta használni az eszét. Ha a maga érdekében így tud eljárni. A vagyonból nemcsak saját magának tesz félre, de másoknak is juttat, még jótékonykodni is tud, bizonyára ért valamit az intézőséghez is. És ez a lényeg. A dicséretet ezért kapta, és nem a csalásáért.

És milyen szempontból állította Jézus példaként elénk ezt a mihaszna sáfárt? Tényként állapította meg, hogy okosan cselekedett, leleményes volt, hogy „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” A világosság fiai is legyenek hát legalább olyan okosak, mint a mammonimádó világ fiai!

A farizeusoknak, az írástudóknak, a vámosoknak, és minden akkor és ma élő embernek szól ez a történet, hogy tanuljon meg mindenki a saját érdekein túl is látni és segíteni, még bajban is, másik emberen, még az adóson is, mindabban, amiben az segítségre szorul.

Valamint, nem utolsó sorban szól Jézus mindenkori tanítványaihoz, azokhoz, akik keresztényeknek vallják magukat, hogy azt az okosságot, amit az élet különböző területein használnak, hasznosítsák az elesettek és a rászorulók javára is. És ne feledjük nekünk szóló felszólítását: „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal”

Én azt látom és tapasztalom, hogy az igazi hívők, nem feledik. És hálásak és örülnek, hogy adhatnak, mert „nagyobb öröm adni, mint kapni”.

Ámen