Ki nekem Krisztus?

Szent Péter és Szent Pál apostolok főünnepe.

Bevezetés

Ma, Péternek, az apostolfejedelemnek és Pálnak, a népek térítő apostolának az ünnepét ünnepeljük. Simon Péter testvérével, Andrással az elsők között kapott meghívást Jézus tanítványai közé. Kősziklaként ő lett az apostolok feje. Antióchia, majd Róma püspöke. Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. A népek apostolává vált. Mindketten a Néró féle üldözés során 67-ben szenvedtek vértanúhalált Rómában.

Ünnepük evangéliumi szakasza szerint, amint halljuk majd, Jézus, közvélemény-kutatást végez tanítványai körében. "Isteni pedagógiával" kérdve kifejtő módszerrel vezeti el tanítványait a lényeges kérdéshez: "Kinek tartanak engem az emberek?" Tanítványai szerint a nép nagytekintélyű prófétának tartja, meg is nevezve egy – egy híresebb prófétát. Jézus azonban tovább kérdez: "Hát ti kinek tartotok engem?" Péter erre olyan kijelentést tesz, amit csak a Szentlélek tudott vele kimondatni. Az "Isten Fölkentjének." nevezte Jézust.

Jézus egykor apostolainak tette fel a nagy kérdést. Ma nekünk szegezi ezt a kérdést. Mert ma sem a kívülállók véleményére kíváncsi, hanem a miénkre. Mert ma ránk bízza művének folytatását.

Nekünk Krisztust már ismerő keresztényeknek a válaszunk sem lehet más, mint Péter apostolé: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!”

Pétert eme vallomása tette olyan sziklává, amelyre épül az el-pusztíthatatlan krisztusi mű. Az Egyház. Jézus szavaival: „Te Péter vagy, azaz szikla, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta soha”.

A századok során, és ma is, sokféle támadás érte és éri, a sziklára épült Egyházunkat, de egy sem tudta és tudja legyőzni. Ezt a szikla lényegéhez tartozó isteni kohéziós erő biztosítja.

Jézus sziklának nevezte Pétert. Ennek hallatán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy vajon minket minek nevezne? Széltől, közszellemtől ingatott nádnak, kiszáradt gyümölcsfának, útszélre esett magnak, hamis sáfárnak, akik elherdáljuk örökségét?

Szeretném hinni, hogy ezek egyikének sem! Hanem bennünket is sziklának, akik sziklaszilárd hitünkkel járulunk hozzá egyháza megrendíthetetlenségéhez.

Ámen

F.F.

13. Évközi vasárnap

Bevezető

A mai, évközi 13. vasárnap evangéliumában leírtak szerint, a hihetetlennek, Jairus kisleánya életre keltésének látásától, a csodálkozástól magukon kívül lévőknek azt mondta Jézus: „adjatok neki enni!” Miért mondta ezt Jézus nekik? Miért került ez a mondat bele a Szentírásba? Mit mond ez nekünk? Neked és nekem?

Kirie Litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az evangélisták által közölt történetek közül, a halottakat feltámasztó jézusi tettek támasztanak a legtöbb kérdőjelet bennünk. Annak ellenére, hogy ma, napi hírek közt szerepelnek az újraélesztések. Azon gondolkodunk, hogy milyen biológiai állapotból, tetszhalott, vagy a klinikai halál állapotából hozta vissza Jézus az élők sorába azt, akit elhunytnak tekintettek. Az evangélista ennek a történetnek a leírásával azt akarja elérni, hogy olvasói foglalkozzanak azzal a kérdéssel, hogy lehetséges -– idézőjelben - az újraélesztés, lehetséges a halálból való föltámasztás. És ezzel előkészítse a Jézus feltámadásában való hitet.

Egyébként, a sorok mögött olvasni tudók észreveszik, hogy ennek a történetnek fontos mondanivalója az, hogy az Ur Jézus az élet Ura! Az imént említett történetből, és hozzá hasonlókból, ki kell, hogy érződjék Krisztus és a kereszténység e világnak szóló optimista üzenete. Ezekből a történetekből sugárzik az élet és halál kultúrájának a küzdelmében élők felé, az élet szeretete, az élet igenlése. És érezzük. hogy nekünk is életigenlőknek kell lennünk! S küzdenünk, s harcolnunk kell a halál kultúrája ellen, mindaz ellen, ami károsítja, s pusztítja az életet.

Ezért emelünk szót újra és újra a meg nem születettek életének a védelmében. És ezért harcolunk az önpusztítás ellen, az alkoholizmus és kábítószer élvezés minden formája ellen! Azért, hogy azok, akik már rabjai e szenvedélyeknek, akik már betegek, evangéliumi kifejezéssel: „már halálukon vannak”, meggyógyuljanak. Megérintse őket az Ur Jézus, s újra életre keljenek.

A ma körülöttünk élő fiatalok között sok, a halálán levő, Jézus keze érintését, Jézus segítségét igénylő fiatal. De sajnos, a mi világunkban kevés a Jairus, kevés az olyan szülő, aki Jairushoz hasonlóan könyörögne Jézushoz: „Halálán van a leányom, Gyere, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen."

Ugyanakkor nagy tévedésben is vagyunk, hogy azt mondjuk maguk tehetnek róla, és hajlamosak vagyunk arra, hogy róluk, nemzetünk, s jövőnk zálogáról, hazánk ifjúságáról, szokásairól, szórakozásairól mondjunk elitélő véleményt, és nem azokról, akik ilyen körülményeket, helyzeteket teremtenek számukra.

Nem vesszük észre, hogy egy régóta tartó liberális szellemi áramlatnak az áldozatai ők. Nem róluk, hanem a nemzetünket elkereszténytelenítő liberális szellemi áramlatról kell elmarasztaló ítéletet mondanunk, és határozott megálljt kell mondanunk nekik. Ez az elkereszténytelenítő áramlat nem ma kezdődött

Amikor 1894-ben a szabadelvű liberális parlamenti többség megszavazta a kötelező polgári házassági törvényt, mondotta az egyik keresztény képviselő. Ezzel a szavazattal Magyarország megszűnt keresztény ország lenni. Félek attól a jövőtől, amelyet ezzel a törvénnyel hazánkra hoztak.

Félelme beteljesült. Megszűnt a házasság egynek, szentnek és felbonthatatlannak lenni. El-elma-radoztak az egyházi esküvők. Növekedni kezdett a széteső házasságok száma. Megroppant a nemzet összetartó ereje.

Majd kezdett el-elmaradozni a polgári esküvő is. Helyébe jött az élettársi kapcsolat. A tudatos, gyermek nélküli kapcsolat, a születési szám rohamos csökkenése. 1980 óta, 35 éve, negatív a természetes szaporulat, egyvárosnyival csökken évente hazánk népessége.

S tovább folytatódik a házasság lerombolása. Kiiktatják a családi életből az anya, az apa fogalmát, s bevezetik az egyes, illetve kettesszámú szülőt.

Bevezetik a nemnélküliséget. A biológiai adottságtól független nemi állapotot, amelyet úgy változtathat az ember, mint például a ruháját. Ezek után szükségszerűen jön az egyneműek házassága, a házasság teljes kiüresítése, az emberi nem biológiai katasztrófája.

Az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban érdemes észrevenni az, hogy nem érdekelne senkit a baloldalon ez a harc, ha nem egy újabb civilizációs intézmény lerombolásáról lenne szó. Az azonos neműek „házassága” nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról. Olyan dolog ez, amit az idősebb nemzedék tagjai közül sokan még értenek, de a fiatalabbaknak, akik számára a házasság intézménye már alig létezik, nemigen tudnak átadni.

A házasságkötések folyamatos csökkenése önmagáért beszél. Nyugaton a házasság intézménye lassan elenyészik. A család immár nem több pislákoló fénynél a Nyugat éjszakájában.

S hogy ifjúságunk és egész társadalmunk ott van ahol van, az a mi közömbösségünk és fásultságunk eredménye is. Annak idején kivették és mi kiadtuk a kezünkből az imakönyvet, a rózsafüzért. Bár lehetőségünk van rá, mégsem vesszük újra kezünkbe az imakönyvet, sem a rózsafüzért. És nem fordulunk Jairusokként Krisztushoz, aki segítségét nem tagadná meg tőlünk sem, ma élőktől sem!

Mindezek ellenére, nem szabad megadni magunkat a Sorsnak, mintha ez lenne a mi megmásíthatatlan végzetünk, hanem tenni és imádkozni kell! S Jairusokként könyörögni kell Jézushoz a halálon levőkért! Elsősorban a nemzet, s az egyház jövőjének zálogáért, a fiatalságért, de nemzetünk valamennyi halálán lévő gyermekéért.

Mindezt azért, hogy rátehesse Jézus kezét halálán lévő gyermekeire, mint egykoron Jairus leányára, s megérintse, életre keltse és élhessen végre népünk Istennek tetsző szép életet.

Ámen 

F.F. 

A leprás meggyógyítása

A leprás meggyógyítása

„Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem. Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”.

A lepra szörnyű betegség. Jézus korában is az volt, sőt egyenlő volt a halállal. Aki ebben betegedett meg, az élő halottnak számított. A kilátástalan élet reménytelenségében elszegényített ember képe jelenik meg előttünk ebben a leprásban. Egy gyógyíthatatlan beteg ember áll előttünk, akiben nem csak kimondhatatlanul nagy életösztön, élni akarás található, de még ennél is sokkalta nagyobb bölcsesség és hit, mely őt Jézushoz vezeti.

Az evangéliumi jelenet jól alkalmazható a mai ember sajátos vonásainak megrajzolására is. Nem ritkán úgy tűnik ugyanis, hogy korunk emberei közül is sokan kezdik fölfedezni saját magukon a gyógyíthatatlanul beteg lelkület jeleit: Az önmagától is undorodó, de kitaszítottságát és magányát el nem fogadó, reménytelenségébe bele nem nyugvó ember tüneteit. És keresi a megoldást, a kiutat.

És egyre többen jönnek Jézushoz, és kimondhatatlan boldogságot találnak a Szabadítóval való találkozásban.

Ugyanazt teszik, amit az evangéliumi ember: leborulnak Jézus előtt és kérlelik. „Ha akarod, te meg tudsz. Jézus válasza nem lehet más, mint amit az evangéliumi leprásnak mondott, mint a szeretet evangéliumi parancsa: Akarom! Tisztulj meg! Hiszen ezért jött, ez az ő messiási küldetése, hogy szabadulást hirdessen a raboknak, gyógyulást a betegeknek.

Ma, amikor töménytelen sok a gond, a probléma, a baj, az aggodalom és félelem, jézusi, evangéliumi emberekre van szüksége a világnak, akik nem csupán megállapítják a pusztító bajokat, az emberiséget reménytelenségbe és kilátástalanságba taszító sebeket, de képesek gyógyítani is.

Van-e erő és van-e gyógy-szer a kezünkben a sebek és betegségek gyógyítására, a háborús pszichózis világméretű szításának a megakadályozására?

 A legfontosabb gyógyszer az, hogy nem feledkezünk meg róla: mi is gyógyult emberek vagyunk, s hálára kötelezettek. Azt a Jézust kínáljuk a világnak, aki minket is meggyógyított, aki egyedül volt képes nekünk is reményt és örömet adni. Azt a Jézust, aki azt mondta: „Békét adok nektek, az én békémet adom nektek, nem miként a világ, adom én nektek.”

A meggyógyított emberről azt írja az evangélista: „alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot”. És ennek az lett a következménye, hogy „mindenünnen özönlöttek Jézushoz az emberek”.

Jézus bennünket is valami hasonló tanúságtételre hív, tanításának mindenfelé történő hirdetésére és híresztelésére, hogy mindenünnen özönjenek Hozzá az emberek.

Amen 

F.F.

Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szent János születése

Bevezető

Ma Keresztelő Szent János születését ünnepli a liturgia rangos főünneppel.

Születésének csodás körülményein kívül, a hívő ember tudja, hogy Ő keresztelte meg Jézust a Jordán vizében. Hogy megtérést és bűnbánatot hirdetett. Hogy Heródes lefejeztette.

S azt is, hogy a Szentírás, úgy mutatja be őt, mint Jézus előhírnökét.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy tudunk-e mi Jézus előhírnökei lenni, megtérni vágyó kortársainknak. Miben és hogyan?

Evangélium után

Ma, amint már említettem, Keresztelő Szent János születését ünnepli az Egyház. Míg Jézus születését december 25-én, addig a nála idősebb unokatestvérét, 6 hónappal korábban, június 24-én.

Nincs is más a szentek között, mondja Ágoston, akinek a születésnapját ünnepélyesen megünnepelnénk. Megünnepeljük Keresztelő Szent Jánosét, és megünnepeljük Krisztus Urunkét. E tény mellett szó nélkül elmenni nem lehet.

Ágoston párhuzamot von a két születés között, s érdekes tényekre hívja fel a figyelmünket.

Keresztelő Szent Jánost egy idős, meddő asszony hozza a világra, Krisztus Urunkat pedig egy fiatal Szűz.

János apja megnémul, mert nem hiszi, hogy majd fia születik. Krisztus születését pedig hittel fogadja a Szűz.

Keresztelő Szent János átmenet az Ó- és Újszövetség között. Hogy ő valamiképp ilyen határ, azt maga Urunk Jézus Krisztus is megmondta: "A törvény és a próféták Keresztelő Jánosig tartottak"(Lk. 16, 16).

Az Ószövetséget személyesíti meg, de egyben Ő az Újszövetség hírnöke is. Mint az Ószövetség megszemélyesítője, idős szülőktől születik, viszont mint az Újszövetség megszemélyesítője, már anyja méhében prófétál. Még meg sem született, amikor Szűz Mária látogatásakor már ujjong anyja méhében. Már ekkor, mielőtt meglátta volna Jézust, nyilvánvalóvá lett, hogy ő Krisztus előfutára.

Vajon mi lesz ebből a gyermekből? Hangzott el a kérdés azok részéről, akik hallottak születésének csodás körülményeiről?

János születésekor megoldódik apja, Zakariás nyelve és csodálatos, himnikusan szép profetikus szavakkal mondja el, hogy mi lesz belőle.

"Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani,

Mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját;

Az Üdvösség ismeretére tanítod nemzetét,

Hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük".

Amit Zakariás előre megmondott, az mind beteljesült. Tudjuk mi lett belőle! Az Ószövetség utolsó prófétája, Jézus előhírnöke.

Aki méltó lett arra, hogy megkeresztelje, s rámutasson és bemutassa a bűnbánatot tartó embereknek Jézust eme szavakkal. "Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit."

Nekünk is ez a feladatunk! Hogy hiteles keresztény életünkkel, megtérni vágyó honfitársainknak, rámutassunk a világ, s benne hazánk bűneit is elvevő Isten Bárányára, Jézus Krisztusra.

Ámen

F.F.

Évközi 12. vasárnap

Évközi 12. vasárnap

Bevezetés

A háborgó tenger lecsendesítéséről szóló mai evangéliumban az apostoloknak Jézushoz intézett kérdése: ”Mester nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”, el szokta e hagyni a mi ajkunkat? És Jézusnak az apostolokhoz intézett kérdésére:”Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Mit válaszolnánk?

Kirie Litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Jól ismert jelenetről hallottunk a mai evangéliumi szakaszban. Jézus lecsendesíti a vihart, amely már-már elsüllyedéssel fenyegeti a bárkát.

Ha valaki felszínesen olvassa, vagy félfüllel hallgatja, annak olyannak tűnhet, mintha egy mesetörténet lenne az egész. Aki viszont hittel szemléli, az felteszi a kérdést: mit akar üzenni nekünk ma ez a történet? Miért került bele ez a Szentírásba, hiszen még minden bizonnyal sok hasonló eset történt Jézussal. Miért hát pont ez a történet, és miért pont így maradt ránk, ahogy ránk maradt?

Ha még egyszer végigpergetjük az eseményeket figyelmes szemmel, akkor figyelemreméltó az, hogy Jézus a dühöngő vihar kellős közepén, nyugodtan alszik a bárka végében a vánkoson. A figyelmes szemlélőnek itt felvillan az, hogy Jézus, az Isten Fia olyan emberré lett értünk, akit nem kímélték az elfáradt emberi test törvényei. S igencsak kimerült lehetett, hogy ilyen nyugalommal tud aludni a dühöngő viharban, a hullámok dobálta bárkában. S igencsak sokat dolgozhatott aznap, hiszen este történik mindez. A tanítványok viszont halálra rémülnek.

A figyelmes szemlélő itt ismét egy furcsasággal találkozhat. Tudjuk, hogy Jézus tanítványai közül nem egy tapasztalt halász volt. Pontosan azon a tavon, amelyen most éri őket ez a vihar. Azon a tavon, amely mélyen, 208 méterre a tenger szintje alatt fekszik, és igen különleges az időjárása. Gyakoriak a hirtelen támadt viharok, amelyek veszedelmesen felkorbácsolják vizét. Az Úr Jézus is kedvelte a tó környékét. Gyakran hajózott egyik partjáról a másikra.

És most komoly viharba kerültek. De minden bizonnyal nem először kerülnek életükben ilyen helyzetbe. S azelőtt, minden bizonnyal, tapasztalatukkal és hidegvérrel már többször is megbirkóztak ilyen esetekkel. De most mégis halálra rémülnek a tapasztalt halászok. Felköltik hát Jézust azzal, hogy "Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?"

Meglehetősen felnagyítva tálalják a helyzetet Jézusnak, mert korántsem lehetett oly életveszélyes a helyzet nekik a tapasztalt hajósoknak. S akkor Jézus lecsendesíti a vihart és így feddi meg tanítványait: "Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?"

Ennek az eseménynek lelki mozzanatai megismétlődnek a mai ember, a mai keresztény ember életében is. Nem csak a tavak, s tengerek viharaiba kerültek életében, hanem az élet viharos tengerén hánykódó hajóban élőkében is.

Az emberiség története nem más, mint egy háborgó tenger, az emberiség pedig a viharos tengeren hánykódó hajó.

Bár tudományunk segítségével sok győzelmet arattunk a természet erői felett, ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy életünk mentes minden katasztrófától. ¬ Gondoljunk csak a Föld különböző helyein előforduló, embereket hullámsírba temető hatalmas árvizekre, szökőárakra Vagy a falvakat, városrészeket eltüntető földrengések számtalan emberáldozatára is. - Gondoljunk csak a félelmetesen szaporodó közlekedési, légi és közúti balesetekre. Vagy a megfertőzött vizekre, termőföldekre, levegőre, az - ózonveszélyre. - De gondoljunk a népek és nemzetek között támadt, és hosszantartó pusztító viharokra és háborúkra is.

Ilyenkor vetődik fel a hívő ember lelkében: „Mester! Miért tűröd? Miért nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”

Igen is törődik! Mert ennek a háborgó tengernek a lecsillapítója, a veszedelemben forgó emberiségnek a megmentője, az ebbe az emberiségbe beleszületett örök Ige, Jézus Krisztus. Hiszen ő és az ő tanításától forrásozó szeretet és jóság tudja az emberiség különböző csoportjai között keletkezett viharokat lecsendesíteni, és őket, testvéri s békés együttélésre, s a ránk leselkedő veszélyek közös összefogással történő elhárítására hangolni.

Nem nehéz elképzelni, hogy mivé is lenne ez az időközönként hol itt, hol ott sérüléseket szenvedő hajó, ez a szenvedő emberiség, a közös összefogás, a krisztusi szeretet által létrehozott karitatív intézmények, a könyörülő, a segítő, az áldozatos szív és szeretet nélkül. Az ebben kételkedőktől kérdezi ma is az Úr: „Még mindig nincs bennetek hit?”

Ebben a veszélyes világban, ezen a háborgó tengeren úszik Szent Péter hajója, az egyház is. Az egykori törékeny sajka valóságos óceánjáró hajóvá lett. Képes arra, hogy a háborgó tengeren hánykolódókat, a hajótörötteket felvegye és befogadja, szinte magát az összemberiséget.

De reálisan tudomásul kell vennünk, hogy miként az evangéliumban említett, Genezáreti tavon átkelő hajó, úgy az egyház is nyílt tengeren hajózik mindig és egy pénzimádó világ keltette viharos hullámok dobálják időközönként és ezért a hajó utasait hatalmába keríti a félelem.

De azt is tudnunk és hinnünk kell, hogy ez a hajó soha el nem merül, fluctuat, sed non mergitur. Hullámok dobálják, de el nem merül, mondja a régi mondás, s hiába kísérlik meg időközönként a lehetetlent, hullámsírba küldeni. Sem külső, sem belső erőkkel ezt el nem érhetik, mert ha aludni látszik is olykor-olykor, de velünk van mindig az Úr a világ végéig! Hívő magyarokkal is!

Hát akkor miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Kérdi tőlünk is, és honfitársainktól is, ismételten Jézus.

Mi szeretnénk bizonyítani életünkkel és tetteinkkel, hogy igen is van bennünk hit. Hiszünk Abban, Aki egykor, a betű szerinti értelemben, ma pedig a sokféle értelemben háborgó tengert lecsillapítja a Benne való hitünk által.

Ámen

F.F..

Krisztus Szent Teste és Vére

Úrnap-vasárnap

Bevezetés
Ma Úrnapja van! Mennyi kedves és szép emléket idéz gyermekkorunkból! Látjuk a virágot hintő fehér ruhás kis elsőáldozó leányokat, a piros ruhás csengettyűs ministránsokat, a zászlós, éneklős körmenetet, a hervadó lombokból Jézusnak épített sátrakat, s magát a csillogó szentségtartóban közöttünk lévő Jézust, amint elhalad a térdelő emberek sorfala előtt. Mindezek a külsőségek ma már szinte újraéleszthetetlenül a múlté. De nem a múlté az Euchariszta titka, s annak kiemelt módon, újraéledő körmenettel történő megünneplése sem, mint nálunk is, az előző szentmise végén. Ma mi is különös tisztelettel, szeretettel és mély hittel irányítsuk tekintetünket hitünk nagy titkára.

Kirie Litánia
Urunk Jézus! Te mondtad, „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek.” Tégy készségessé bennünket Tested és véred vételére, hogy életünk legyen. Uram irgalmazz!Urunk Jézus! Te mondtad, hogy velünk maradsz az Eucharisztiában a világ végéig. Kérünk, maradj velünk életünk minden napján! Krisztus kegyelmezz!Urunk Jézus! Te azt mondtad, hogy Te vagy az Élet kenyere. Kérünk Te légy majd életalkonyunkon a Szentútravalónk is! Uram irgalmazz!

Evangélium után
Az Úr Jézus isteni nagyvonalúsággal közölte velünk terveit és nem hagyományozott ránk fontoskodó paragrafusokat. Amit azonban nagyon fontosnak tartott, azt igyekezett alaposan belevésni emlékezetünkbe. Gyakran beszélt például szenvedéseiről és közelgő kereszthaláláról. Ismételten megígérte a Szentlélek elküldését.De talán semmit sem készített elő olyan gondos szeretettel, mint az Eucharisztia alapítását. Számos csodatettével élesztgette, növesztette apostolaiban a hitet, hogy majd készségesen fogadják nagyszerű ajándékát.A kánai menyegzőn borrá változtatja a vizet és kenyérszaporító csodáját ezrek és ezrek láthatták. Ezekkel hitelesítette azt a csodátlan csodát, amellyel nekünk ajándékozza szent teste kenyerét.Sokszor szinte érthetetlen, hogy Jézus mennyire ragaszkodott a földhöz és az emberekhez. Éppen Ő, aki oly kevés megértésben részesült és saját szavai szerint, sokszor nem volt hová lehajtsa fejét.
Jól tudta, hogy földi küldetése befejezésekor visszatér az Atyához és ezért szívügyének tekintette annak megszervezését, hogyan maradjon övéi között.
Bezzeg mi emberek ellenkezőképpen gondolkozunk és cselekszünk. Igaz az életösztön szálai minket is a földhöz kötöznek. Ám a betegségek, szenvedések, súlyos kudarcok keresztútján igen gyakran főleg idős korban a halált sóhajtozzuk.
Idős korban sokszor már kerüljük az emberek társaságát is, mert kikoptunk közülük, elhaltak mellőlünk, akiket tiszteltünk és szerettünk. S történik mindez azért, mert nem Jézus szemével nézzük az életet.
Akik nem az ő szemével nézik az életet, azok értékvakságba esnek, és nem veszik észre azokat a szépségeket, amelyekkel Isten teleszórta a világot. Jézus azonban tudta, mi lakik az emberben, a külszín mögé látott és mindenütt fölfedezte a teremtés szépségét. Ezért is nevezett minket "övéinek", azért tartotta örömnek az emberek fiai között élni.
Mit bánta Ő, hogy ellenségei megszólják és megvetik azért, mert együtt eszik-iszik a bűnösökkel! Mit tudtak ők Lévi, Zakeus, Magdolna lelki értékeiről, amelyet bűnbánatuk, megtérésük keltettek életre és sokszoros örömöt varázsoltak az égi lakók arcára is?! Jézus mindezeket az értékeket látta, értékelte és ezért akart köztünk maradni. Megkezdett földi életére nem akart pontot tenni.
Szerette a földet, ahol olyan nagyszerűen teljesítette az Atya akaratát. Az a harminc s egynéhány esztendő, amit közöttünk töltött, nagyon kevés volt mindannak megtételére, amire a szeretet ösztönözte.
Szépen írja Paul Claudel, a költő: "Legyetek részvéttel iránta, mert csak 33 év állott rendelkezésére, hogy szenvedhessen értünk!"
Amikor az Eucharisztiáról szólok, ismételten eszembe jut az életből távozni készülők ősi szokása.
Örök emberi szokás, hogy a földi létből távozni készülők végrendelkeznek. Szétosztják szeretteik közt, amijük van. Mindenkinek szeretnének valami, rá emlékeztetőt adni. Igen, adni, adni valamit utoljára, ami megőrzi a szerető emlékezetet. És mert magunkat nem adhatjuk, adjuk azt, ami a miénk. Emléktárgyakat, amelyeket arannyal von be a szeretet.
Csak egy valaki élt itt a földön, aki elég hatalmas volt ahhoz, hogy mindenkinek a tér különböző helyein s különböző időpillanatokban élőknek odaajándékozza nem azt, ami az övé, hanem önmagát.
És Ő, aki Istenfiaként, emberré lett, sorsközösséget vállalt velünk, hogy megmenthessen bennünket. Most még tovább ment, hogy közöttünk maradhasson, hogy mindenkié lehessen, borba és kenyérbe rejti istenségét és emberségét is! Mindezt, mint végrendelkező teszi közvetlen halála előtt.
Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk föltámadásodat, míg el nem jössz! Mondjuk, szent Testének és Vérének oltárainkon történő megjelenése után.
Testvéreim! Miért éppen az Úr halálára emlékezünk a szent pillanat után? Azért, mert halálára emlékezni annyi, mint emlékezni hitünk, ma különös ünnepélyességgel ünnepelt titkára, a keresztáldozatára, amely Urunk Jézus emberiség inti szeretetének a csúcsa. Emlékezni az Eucharisztiára. Ma már nem azt mondjuk, hogy az Oltáriszentség titkára, hanem az utolsó vacsorai szeretetlakomára. Emlékezni az Úr Jézus végtelen szeretetére.
Halálára emlékezni annyi, mint emlékezni Urunk Jézus Krisztus nagy ígéretére. Bízzatok! Én legyőztem e világot! Én veletek vagyok a világ végezetéig.
Amen

F.F.

Dávid Fia

Péntek

Miután Jézus ügyesen megválaszolt a különféle vallási csoportok képviselőinek kérdéseire, most ő kérdez. Kérdése a Messiás származására vonatkozik, akiről azt gondolták, hogy Dávid királyi családjának leszármazottja lesz. Jézus kérdésének különös színezetet ad az a tény, hogy hallgatósága időnként olyan kijelentést tesz róla, amely szerint ő Dávid fia, tehát a Messiás. Gondoljunk csak például a vakra, aki Dávid fiától várja a segítséget. Más esetben Péter nevezte mesterét Messiásnak. (vö.: Mk 8,29). Jézus azonban nagyon tartózkodó ezen kijelentésekkel kapcsolatban, s nem nevezte magát Dávid fiának. Tanítványaiban ennek ellenére kialakult róla az a kép, amely szerint ő a Messiás, amelynek alapja mindenképpen az volt, hogy cselekedeteiben és tanításában a messiási idők jelét vélték felfedezni.

Habár napjainkat nem nevezhetjük messiási időnek, mégis hittel valljuk Ő a mi Messiásunk!

Könyörülj rajtunk, Urunk!

Ámen.

F.F.

Levirátus

Levirátus

Isten a Szentírásban alapvető eligazítást adott a földi életre és rést nyitott a mennyei boldogság titokfalán is. Soha nem keverte össze a két életformát.

A földi életnek alaptörvénye a szeretet parancsa. Ennek lényege, hogy minden ember a szeretet szolgálatára van teremtve. Boldogítani kell azokat, akiket az Isten gondviselése rábízott. Ennek legszembeötlőbb formája a család, ahol a házaspár egymást kell, hogy boldoggá tegye, és ebből a boldog közösségből fakadjon az új, boldog élet, a gyermek.

A gyermek, a jövő nemzedék, egyelőre boldogított, később szülei boldogítója, segítsége és új házasként majd a saját családjának boldogságforrása lesz.

A család továbbvivője is a gyermek. Isten az Ószövetségben a család fennmaradásáért hozta a levirátus törvényét, amelyet a történetben a szaddúceusok emlegetnek. Őket viszont nem a meddőség, a gyermektelenség kérdése foglalkoztatja, hanem a túlvilág létének a tagadása, mert ott megoldhatatlan problémák lennének, mint például a nősülés, s a házasság. Ott viszont, mondja Jézus, az emberek már nem nősülnek és nem házasodnak.

A mai evangéliumi szakasz, emlékeztessen a mai házasságok szomorú állapotára, az élettársi kapcsolatokra, a válásokra. S tegyünk meg mindent azért, hogy mindannyian szentnek tartsuk, és tegyük a házasságokat.

Ámen

F.F.