2021. szeptember 25., szombat

26. évközi vasárnap

 26. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai evangéliumban hallani fogjuk majd Jézusnak az Istennek kijáró elsőbbség megadására felszólító szavait. Annak ellenére, hogy igyekszünk szavait betű szerint érteni és megvalósítani, mégis feltehetjük a kérdést: Vajon életünk forgatagában milyen gyakran vonjuk meg Istenünktől a neki kijáró elsőbbséget?

Ha ezt tesszük, vétünk és veszélyeztetjük örök üdvösségünket. Ne feledjük: Bűnbánatunk révén mindig újrarendezhetjük Istenünkhöz fűződő kapcsolatainkat.

Vizsgáljuk meg tehát lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket. 

Kiriié litánia

Urunk! Bocsásd meg lagymatag istenszeretetünket. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg gyenge szülői szeretetünket. Krisztus kegyelmezz

Urunk! Bocsásd meg a nyomorgók iránti szívtelenségünket. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

A közúti forgalom résztvevői jól ismerik az elsőbbség megadásának szabályait. Aki ezeket figyelmen kívül hagyja, súlyos és élet-veszélyes balesetek előidézője s áldozata lehet.

Mai szentmise evangéliuma hasonló szabályt tartalmaz: az Istennek, Jézus Krisztusnak kijáró elsőbbség megadásának törvényét. Arra figyelmeztet, hogy Istennek mindig és minden körülmény között elsőbbséget kell biztosítanunk. Még a vérségi kötelékekből származó emberi előjogok sem menthetnek fel senkit az Istennek kijáró elsőbbségadás kötelezettsége alól: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” – mondja Jézus a mai evangéliumban.

Nehezen értelmezhetők és épp ezért félreérthetők ezek a krisztusi szavak. Idegenkedve hallgatjuk ezeket a szavakat. Lehet, hogy kimagyarázásnak, vagy erőltetettnek tűnik, amit most mondani fogok. De meggyőződésből mondom. Nem szabad kiragadni Jézus tanításából egy-egy mondatot, hanem mindig a többivel összhangban kell azt magyarázni.

Először is el kell oszlatni egy téves hiedelmet. Amikor az Úr Jézus az Őt követőktől mindenek feletti szeretetet kér, egy szóval sem mondja azt, hogy ne szeressük szüleinket, vagy testvéreinket, sőt … „Nem felbontani jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni!” – hangzik Krisztus szava minden idők embere felé. És ebben a törvényben, amit beteljesíteni jött, s amit a mai kor embere lassan már teljesen elfelejt, ott van a negyedik parancs is: a Tiszteld és szeresd szüleidet parancs is!

Semmi sem idegenebb Krisztus tanításától, mint úgy értelmezni a mai evangéliumban hallott szavait, mint amelyek a természettörvényre, a vérségi kapcsolatra épülő szülői szeretetet gyöngítenék. Ha szavait helyesen értjük, helyesen értelmezzük, könnyen belátjuk, hogy nem gyöngítik azt, hanem erősítik!

Igaz, sokak szemében úgy tűnik, mintha a szülők szeretete minden más szeretetnél erősebb lenne. De nézzük csak magát az életet!

Gyermekkorunkban a család a mindenünk. De ahogyan telnek-múlnak az évek, édesapánk, édesanyánk és testvéreink mellett mások is helyet kapnak életünkben. Szerephez jutnak abban társaink az óvodában, az iskolában és a játszótéren. Később újabb emberekkel találkozunk az életben, a főiskolákon és egyetemeken.

Míg végül az ember elhagyja apját és anyját. Szerelmét: menny-asszonyát, vőlegényét, illetve feleségét s férjét, kezdi jobban szeretni, mint szüleit. Illetve a hitvestársi szeretet megelőzi a szülői szeretetet, de meg nem szünteti azt! Újfajta szeretettel gazdagodik az ember élete, s ez az újfajta szeretet kiszélesíti a szeretet skáláját, gazdagítja, áthangolja s átnemesíti azt.

Ugyanígy, ahogy telnek-múlnak az évek, megjelenik életünkben Isten, s Krisztus, s kezd erősödni egy újfajta szeretet, és oly annyira, hogy ez az újfajta szeretet, a Krisztus iránti szeretet nemcsak gazdagítja, és ki szélesíti szeretetünk skáláját, hanem át is hangolja azt úgy, hogy meghagyva, megerősítve a már meg-lévőket, megelőzi azokat.

Ezt a minap, az 50 éves érettségi találkozón. Szép számmal élnek még. És szép számmal jelen is voltak a találkozón. Ami meglepett. A találkozós misén valamennyien jelen voltak, és majdnem mindannyian áldoztak. Majd az osztályfőnöki órán nem egy találkozós ajkáról hangzott el meggyőződéses alázatos hit.

Ők a hatalmas, elnemzetietlenítő, és elvallástalanító eszmék hatására sem fordultak el, vagy visszafordultak már Krisztushoz. Míg a tömeg elvetette Istent, Isten abszolút elsőbbségét és önmagát emelte Teremtője és Megváltója trónjára. Megfeledkezett Ura dicsőségéről és imádásáról. És kizárólag önmaga kibontakoztatásával, önmegvalósításával foglalkozott és foglalkozik. Hiányzik belőle Isten és Krisztus szeretete. A ma emberének szeretet skáláját nem gazdagítja már Isten szeretete, éppen ezért elszegényedik, s leszűkül. Eleinte talán ott van még valamilyen formában az ember szeretete. De ez is egyre jobban gyengül és végül már csak a pénz szeretete, és imádása marad meg.

Éppen ezért, ha nem akarjuk, hogy végleg elembertelenedjen az ember, akkor ébereknek kell lennünk! Nem szabad, hogy a médiumok elaltassanak bennünket, hogy elaludjunk, vagy elbízzuk magunkat. Hanem becsületesen, s tiszta eszközökkel meg kell tennünk mindent, hogy változás következzék be, és jobb irányba!

Egy nép, egy társadalom, és az abban élők békéje érdekében ugyanis, vissza kell térni az alapvető emberi normák tiszteletben tartásához, az alapvető erkölcsi törvények megtartásához, és mindannyiunknak vissza kell térnünk Isten mindenek és mindenki fölötti szeretetéhez. Vissza Krisztus mindenkinél jobban történő szeretetéhez.

A Krisztus szeretetétől áthatott ember nemcsak apját és anyját szereti, hanem önző életét megtagadva, elvesztve azt, levetve magáról, és megtalálva jobbik énjét, krisztusi életét, megnyílik mások felé is.

Hiszen tudja, hogy ha csak egy pohár vizet is adott, vagy ad, - hangsúlyozom: nem akármilyent, hanem szomjat oltó, és hűsítő friss vizet – a szomjazóknak, s ha az élet emberibbé tételéért bármit is tett vagy tesz, nem marad el jutalma.

Ámen

2021. szeptember 18., szombat

25. évközi vasárnap

 25. évközi vasárnap 

Bevezetés

A mai, évközi 25. vasárnap evangéliumi szakasza szerint a szenvedését feltáró meghitt pillanatokban, a szóban és tettben oly hatalmas Mester közelében az apostolok arról vitatkoztak, hogy közülük ki a nagyobb? Hazafelé tartva Jézus oda sem figyel vitájukra. De "otthon" előhozza a témát, magához hívja a tizenkettőt és leszögezi: "Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája".

Hamis karrierekkel teli világunkban sem feledve e szavakat, igyekszünk-e a szolgálatára lenni mindenkinek? Vizsgáljuk meg lelki-ismeretünket, hogy méltóképpen cselekedjük azt, amit Urunk Jézus Krisztus az Ő emlékezetére cselekednünk parancsolt. 

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, Te azt mondotta, hogy ne akarjunk első lenni, mégis törtetünk az első helyekért. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, aki azért jöttél, hogy ne neked szolgáljanak, hanem, te szolgálj másokat. Add, hogy kövessük példádat. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te, aki sokféleképpen szolgáltad az emberiség üdvét és boldogságát, add, hogy mi is sokféleképpen legyünk szolgálatára nagy Istenünknek, kicsike hazánknak. Uram, irgalmazz! 

Evangélium után

A mai evangéliumban olyan magatartásról szól Jézus, ami szöges ellentétben áll a mai közfelfogással. Azzal, amelynek hatása alatt vagyunk mi is, keresztények, s nem tudjuk kivonni magunkat az alól, hogy valamilyen formában ne hasson ránk. De ha kereszténynek valljuk magunkat, és hiszünk Istenben, és Megváltónkban, Jézus Krisztusban, akkor meg kellene valósítani ezeket az igéket. Próbáljuk!

Induljunk ki az evangéliumi jelenetből. Amikor Jézus apostolaival Kafarnaumba ért, számon kéri apostolaitól, hogy miről vitatkoztak. Felfigyeltünk e arra, hogy vitának nevezi a tanítványok között lezajlott eseményt? Mert a vita nem mindig pozitív értelmű magatartás. A vitában ritkán közelednek egymáshoz az álláspontok. Ezzel ellentétben a párbeszédben közelednek az álláspontok, vélemények kicserélődnek

Jézus tehát vitának minősíti az apostolok beszélgetését. S talán ezt a minősítést érezték ki a tanítványok, amikor szégyellnek válaszolni Jézus kérdésére. De Jézus tudja: azon tanakodtak útközben, hogy ki a nagyobb közülük. Krisztus e helyzet kapcsán adja tanítását: "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája."

Mert e szavai ma nekünk szólnak, megismétlem: Legyünk mindenkinek a szolgája. A hitvestársnak, a gyermeknek, az idős szülőnek, a munkatársnak, a betegnek, a rokkant koldusnak, a hajléktalannak.

Miután Jézus általános érvé-nyű tanítást adott tanítványainak a szolgálat fontosságáról, ezt követően „odahívott egy kisgyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be”.

Tudjuk, hogy Jézus korában a gyermekeknek még a nőknél is hátrányosabb volt a helyzetük. Jézus e tette is, megdöbbentő tanítás hallgatóságának.

A befogadás itt nem azt jelenti, hogy egy gyermeket örökbe kell fogadni, hanem azt, hogy a gyermek lelkületét kell elsajátítani.

Mert milyen a gyermek? Egyetlen szóval ártatlan. Tudjuk, hogy az ember Isten képmása és a gyermekben ez a képmás még ép, romlatlan, mert a bűn még nem rontotta meg.

Az ember fejlődése során, sajnos megjelenik a bűnben való előrehaladás is. Ezért a felnőtt már nem tükrözi vissza tökéletesen Isten képmását magában. De látva az ártatlan gyermeket, s annak lelkületét, kötelességének kell, hogy érezze isten-képmásigának tökéletesítését.

Ne feledjük a jézusi szavakat: Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mennyek országába.

De vissza a gyermeket magához ölelő Jézus eme szavaihoz: „Aki befogad egy gyermeket, az engem fogad be. Aki pedig engem fogad be, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött”.

Lépjünk át egy más létsíkba, napjaink hétköznapi világába. Nagyon időszerűek Jézus eme szavai egy olyan világban, amelyet szomorúan kell kimondanunk, hogy gyermekellenes. A szekularizált világ, amelyben élünk, azáltal, hogy elfordult a kereszténység értékrendjétől, elfordult a gyermekektől is.

A meg-megismétlődő háborúk nyomán az élet helyett a halál lett történelmünk főszereplője. Folyik a harc, az emberiség pusztítása, létszámának csökkentése. Háború nélkül is. Sok gyermeki élet kioltódik, míg a napfényt meglátta volna. S ahol nem fogadják be, nem fogadják el a gyermeket, ott több a koporsó, mint a bölcső.

Tapasztalatból tudjuk, hogy ennek mi a következménye, - a mai európai helyzet. Gyors ütemben nő a bevándorlók száma. Belátható időn belül többen lesznek, mint az őslakosok. Lassan eltűnik Európa. Eltűnik kultúrájának sokszínűsége. Félve mondom ki: Eltűnik a kereszténység.

De az előrejelzés ellenére, én hivatásomhoz mindvégig hű maradok, és Isten segítségével meg is teszek mindent, hogy el ne tűnjék. Pál apostol szavaival engem ugyanis arra rendelt az Úr, hogy hirdessem az evangéliumot, és én hirdetem is, akár alkalmas, akár alkalmatlan.

Hogy az említett tragédia be ne következzen, itt az ideje, hogy népünk Istenhez térjen. Jaj, nekünk, ha a bevándorlók térítenek bennünket ismert módszerükkel a hitükre.

A megtérés, metanója, a gondolkodás megváltoztatását jelenti. A gondviselő Isten segítségével változtassuk meg tehát gondolkodásunkat. S legyünk Istenhez térő, gyermeket befogadó nép, mert ha gyermeket fogadunk be, akkor a jézusi szavak szerint, azt az Istent fogadjuk be, aki megsegíti veszni indult nemzetünket.

Ámen

2021. szeptember 11., szombat

24. évközi vasárnap

 24. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 24. vasárnap evangéliumi szakasza szerint az Úrjézus közvélemény-kutatást végez saját személyét illetőleg, előrejelzi saját szenvedését, és szól a kereszthordá-zásról. Ezek közül talán a hát ti kinek tartotok engem kérdését érezzük hozzánk szólónak is. - Nem elegendő csak tudni, hogy ki volt, illetve, hogy ki Jézus Krisztus, hanem élő kapcsolatban kell lennünk vele, életünk állandó útitársával, testvérünkkel és Üdvözítőnkkel. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy milyen a mi Vele való kapcsolatunk?

Kirié Litánia

Urunk! Te mondtad: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Bocsásd meg, hogy meg-ismeréseddel oly keveset foglalkozunk. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, Te mondtad, hogy aki megvall engem az emberek előtt azt és is megvallom a Mennyei Ata előtt. Bocsásd, meg hogy oly bátortalanok vagyunk a megvallásodban. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus, erősítsd hitünket, hogy Téged mindig bátran megvallva, Te is megvallhass bennünket majd a Mennyei Atya előtt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A zsidó nép vezetői látták és tapasztalták mindazt, amit az Ur Jézus nyilvános működése alatt a saját népe körében cselekedett. Belátták vele szembeni tehetetlenségüket. Ezért mind megfigyeltetésükkel, mind kijelentéseikkel éreztették vele azt, hogy közeledik életének az a pillanata, amikor kimondják az ítéletet: "Méltó a halálra!"

Az Úr Jézus érezte ezt az ellenséges hangulatot, s ezért Fülöp Cézáreájának környékén járva megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják őt az emberek? Kíváncsi volt, hogy milyen képet alkottak róla tanításának és tetteinek mozaik-köveiből?

Az emberek rendkívüli egyéniségnek tartották őt. Keresztelő Szent János vonásait: igazmondását, vértanúi egyenességét vélték felfedezni Benne. - Mások Illés próféta csodatevő erejét. - Ismét mások egy új, talán minden eddigi prófétánál nagyobbat láttak benne. Hiszen prófétai jövendölésre utaló szavak is elhagyták ajkukat. „ Csupa jót tesz, a süketeket hallókká, a némákat beszélőkké teszi.”

Ez az emberek véleménye.

De mi az apostoloké, akiket kiválasztott, tanított, s nevelt. Erre is kíváncsi volt Jézus. „Hát ti mit mondotok, ki vagyok én?” - kérdezte Jézus.

És Péter apostol válaszolt, a hallgatásba merült apostoltársai nevében is: „Te vagy a Messiás!”

A Ti mit mondotok, ki vagyok? Kérdés az óta is körbejár a világon. A megszólítás ma nekünk szól, a 2000 évvel később, más kultur-környeztben élő, más élet és világszemlélettel bíró követőinek. Ti mit mondotok, ki Jézus? A mi válaszunk is inkább hallgatás, miként a hajdani tanítványoké is volt. Péter apostol is csak az iménti rövid mondattal tudott válaszolni. Valóban nehéz erre a kérdésre felelni. Katekizmusszerű válaszokat nem akarunk adni. S nehéz azért is, mert személyes hitünkből kellene valamit elárulnunk másoknak.

Jézus személye és műve ma is foglalkoztatja az embereket. Hatása alól nehezen vonhatja ki magát bárki. Ha másért nem, már azért is érdemes az embernek foglalkozni az Ő személyével, hogy el tudjon igazodni korunk kultúrájában és művészettörténetében. A keresztény embernek azonban ettől sokkal többet jelent a Jézussal való foglalkozás.

„Az emberi történelem térben és időben játszódik le. A kinyilatkoztatás, amelyben Isten találkozik az emberrel, szintén a tér és az idő törvényei alatt áll. Az emberiség történelmének nemcsak kezdete volt, hanem vége is lesz. A kezdet és a vég között azonban van egy olyan középpont, amely körül minden forog: Isten eljövetele ebbe a világba”.

Krisztus az emberi történelem középpontja. Krisztus születése ketté osztja történelmet, Krisztus születése előttire, illetve utánira.

Maga a keresztény név sem a keresztből származik, hanem a christiánusból, a krisztusiból.

A keresztény élet végeredményben nem más, mint egyre inkább krisztusivá válni. Nem más, mint Jézust és tanítását egyre jobban megismerni, és tanítását tettekre váltani. Ugyanis, az Írást idézve „Nincs más senki az emberek között az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne!”

Az üdvösségre jutásunk fázisai: Amikor az ember Jézust megismeri - Jézus tettei fölött elgondolkodik - találkozik vele! Szembesítjük vele önmagunkat, életünket, elveinket! Ha felismerjük azokban Őt és tanítását, akkor ez a szembesítés sikeres lesz. Ilyen sikeres szembesítés után indul el a hívő az üdvösségre vezető úton!

Mert szilárddá válik benne, hogy Jézus valódi és történelmi személyiség. És, hogy föltámadása is valóság! De hogy valójában, ki volt Ő, ezt mégis minden embernek saját magának kell kielmélkednie.

Ismét az Írást idézve: „Neve minden névnél magasztosabb!”

Mindennél és mindenkinél nagyobb hatással volt a világra. Személye mágnesként vonzotta az embereket. Tanításának lenyűgöző ereje volt. Mondanivalója semmihez sem hasonlítható, kijelentései megdöbbentőek. Ő azt hirdette magáról, hogy Isten. Hogy Isten, de emberként jelent meg a földön. Ezt a kijelentését bizonyította is, és az emberek egy része el is fogadja őt Istenének!” És Péter apostollal vallja: Te vagy a Messiás.

De személyét és tanítását viták nagy kavargása veszi körül évszázadok óta! A viták kavargásában nekünk is állást kell foglalnunk, meg kell vallani hitünket!

A „Ki nekem Jézus?” Kérdésre csak néhány szót tudok mondani, de mögötte világok vannak, vízesések és szakadékok, Északi sark és Egyenlítő. Jézus az én Istenem és Mindenem.

Ámen

2021. szeptember 4., szombat

23. évközi vasárnap

 23. évközi vasárnap

Bevezetés

A mai, 23.-ik évközi vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen, és hogyan tudnánk őket megkövetni.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket 

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg egymás ellen elkövetett számtalan vétkünket!

Urunk! Add, hogy gyakoroljuk az egymás iránti megbocsátást.

Urunk! Add, hogy érezzük a megbocsátás kegyelmét.

Evangélium után

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk elnevezett evangéliumokban.

A legkorábbi evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.

Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását. Ez a közösség még képes volt a felmerülő nézeteltérések, jó szándékú és nyílt megbeszélésére.

Ha a testvéri megintésben az egyének buzgalma sikertelenül végződött, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.

Ezekben a közösségekben a hívek tudtak a komoly nézeteltérések közepette is egymással nagylelkűen és szeretettel szót váltani.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy ez manapság szinte lehetetlen? Miért lettünk türelmetlenek egymás hibáival, tévedéseivel és bűneivel szemben? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan pártokat támogatnak, amelyek például a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződést nem tartják be, s annak megváltoztatását akarják elérni. És ezzel is vissza akarják szorítani az egyházat újból a sekrestyébe. Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”

Közelebb kell hozni őket közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, őket, az Istent mindenünnen száműzni akarókat, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelőséget vállaló, s imádkozó közösségekké.

Tudjuk, hogy az első keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imá-nak. Szilárd meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez volt mondható az őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?

Nem elegendő ugyanis csak az összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.

Az Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – hogy az ő hatalma alatt állunk. E minimális előfeltétel mellett azonban a közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek, és döntéseik az égre is kötelezők! Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve, … Föl lesz oldva a mennyekben is.”

De az Ő nevében jövünk e mi össze? Hatalma alá tartozóknak valljuk-e magunkat életünk minden helyzetében?

Azután, megad-e nekünk az Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr?

De a kérdést fordítva is feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?

Imádkozzunk mindig egyet-akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával és a kiengesztelést egymással.

Ámen