2020. április 27., hétfő

Jézus keresése


Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok"

Meddig és miért követjük Jézus? Mennyi ideig és miért imádkozunk? Szent István diakonus oly bölcsen beszél, hogy nem tudtak neki ellenállni! Ő csak Jézust kerteste, követte, hirdette, és tett tanúságot róla, még élete árán is.

Nem vagyunk kicsit, vagy nagyon önzők un. vallásosságunkban? Ebben is nem azt igazoljuk, hogy csak e világhoz tartozunk. Minden áldozat, önzetlen szolgálat, lábmosó szeretet igen távol áll tőlünk.
De jó lenne krisztusi módon másokért élni és így tenni tanúságot hozzátartozásunkról.

Gy E

2020. április 25., szombat

Húsvét 3. vasárnap 2020


Húsvét 3. vasárnap. 2020

Bevezetés
A Föltámadt Jézus húsvét utáni találkozásai közül talán a szívünket legjobban megérintő, a mi szívünket is lelkendezésre késztető, emmauszi tanítványokról szóló, történetet fogjuk hallani az evangéliumban. Életünkben nem először. Épp ezért az ezzel kapcsolatos korábbi szép élményeink felidézésével hangoljuk lelkünket a Húsvéti Szent Titok méltó megünneplésére.

Kirié litánia
Jézus Krisztus! Aki a szomorkodó tanítványok mellé vigasztaló útitársként szegődtél, légy a mi életutunknak is állandó vigasztaló kísérője! Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus! Aki a Szentírás magyarázatával hitet és reményt öntöttél a tanítványokba, önts belénk is a Szentírásból kapott gondolatokkal hitet és reményt! Krisztus kegyelmezz!
 Jézus Krisztus! Aki a kenyértöréskor tetted Téged felismerővé a tanítványok szemét, úgy tedd a mi szemünket is az Eucharisztia vételekor Téged látóvá. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Azt hiszem, amikor Lukács evangélista leírta az emmauszi tanítványok történetét, akkor minden kor keresztény emberének alkalmat kívánt adni az önmagára történő alkalmazására, arra, hogy a tanítványokban önmagunkra ismerjünk.
A történet ugyanis egyszerre reális és szimbolikus. Ebből adódóan örök és mindig időszerűsíthető. Szinte kortársai lehetünk a Föltámadt Krisztusnak és a tanítványoknak. Ebből adódik, hogy nemcsak egy konkrét esemény leírásaként foghatjuk fel ezt az evangéliumi szakaszt, hanem az emberi élet útjáról, a hitről, a vendéglátásról, jövendölések bizonyító erejéről szóló tanításként is.
A leírtakból tudjuk, hogy a mai evangéliumi szakaszban szereplő, s Emmausz felé bandukoló tanítványok még leragadtak a nagypénteki eseményeknél, és a gyász érzései töltötték be lelküket.
Jézus elvesztésében mindannak összeomlását látták, amiben addig hittek, és ami jobb jövőt ígért nekik, mert még nem értették Jézus küldetését és nem hitték el, amit már hallottak másoktól: hogy a sírban nem találtak senkit és Jézus feltámadt. A történetnek ez a része, a jóban való remény és a remény szétzúzódásának példázata.
A csalódások fájdalmas útja nem ismeretlen számunkra sem. Nagyon sokszor csalódunk mi is barátainkban, ismerőseinkben, sőt önmagunkban is. Valahogy úgy, mint a két emmauszi tanítvány is. Mi is sokszor táplálunk, bizonyos helyzetekben, megvalósíthatatlan reményeket az emberekkel szemben. Megfeledkezve arról is, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, Isten gondolatai nem a mi gondolataink, arról, hogy a jó Isten jobban tudja, mint mi, hogy mi válik a javunkra.
Az is gyakori tapasztalat, hogy az ember nem tud kiemelkedni saját erejével meghiúsult elképzeléseinek szakadékából. Joggal feltételezhetjük, hogy a két tanítvány sem fordult volna vissza, nem ment volna Jeruzsálembe, ha nem szegődik melléjük Jézus reményt mentő szeretetével.
Tudjuk, hogy a letört, elkeseredett emberek elveszítik a tisztánlátásukat. Talán ez is, a tanítványok letörtsége is, oka volt annak, hogy nem ismerték fel a hozzájuk társult Jézust. De Jézus hozzá segíti őket a tisztánlátáshoz.
Ez a találkozás számunkra is vigasztaló figyelmeztetés. Emlékeztet arra, hogy nekünk egy utánunk kiáltó, utánunk nyúló Istenünk van.
Már a paradicsomi elbeszélés is arról tanúskodik, hogy Isten nem hagyja magára az embert, s utána kiált: Hol vagy Ádám? Ezt teszi Jézus is, amikor jó pásztorként keresi az eltévedt bárányt, és ettől a szeretettől indíttatva szegődik a Jeruzsálemből leverten távozó két tanítvány mellé is.
Sokszor tapasztaljuk mi is, hogy beborul az ég egyéni és közösségi életünk felett is, és úgy érezzük, hogy nem tudunk kitörni ebből a nehéz helyzetből.
Mi lesz velünk, mi lesz a családunkkal, mi lesz nemzetünkkel, mi lesz a járvány sújtotta emberiséggel, ha mindez így folytatódik tovább? Miért nem járhatunk az őseink által kitaposott úton? Miért bántják mindig a magyart és keresztényt azok, akik bár köztünk élnek, de nincs semmi kötődésük sem a magyarsághoz sem a kereszténységhez?
A hívő ember ebben a kaotikus állapotban is bizakodó. A két tanítványhoz hasonlóan meghallgatja az Úr Jézus tanítását, aki az Írásokból bizonyítja, hogy ami megtörtént, annak meg kellett történnie és így kellett történnie. A hétköznapi életünkben sincs ez másképp. Isten mindent, ami megtörtént, a javunkra fordít.
A két tanítvány meghívja az Úr Jézust a vacsorához gyönyörű szép, és sokféleképpen értelmezett szavakkal, „Maradj velünk, mert lemenőben már a nap.” És a kenyértörés mozdulatában a tanítványok fölismerik elsiratott Mesterüket. A találkozás nem maradt eredménytelen, visszafordulásra késztette őket.
Bárcsak mi is gyakrabban ülnénk egy asztalhoz Jézussal. És elfogadnánk az Úr Jézus eucharisztikus lakomára történő meghívását.
Bárcsak minél több honfitársunk találkozna az Emmauszi tanítványokhoz hasonlóan Jézussal az eucharisztikus lakomán is.
Ha körülnézünk közvetlen környezetünkben, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy még mindig, milyen sok embertársunk járja az emmauszi tanítványokéhoz hasonló lélekkel az életútját.
Annak ellenére, hogy Jézus ma is itt jár közöttünk, s mellénk akar szegődni. Példájával bíztatni akarja Egyházát, lelkipásztorait, a szülőket, hogy a jó Pásztor szeretetével forduljanak a megtévedettek, a csüggedők felé. S miként ő az Emmauszi tanítványokban, úgy mi is kortársainkban élesszük újjá a föltámadásban való hitet, s reményt.
Mi hívő keresztények ugyanis, a remény, s a föltámadás népe vagyunk. S azért fáradozunk, s könyörgünk, hogy szomorú helyzetünkben, Jézus mellénk és honfitársaink mellé álljon, s hazahívó szavát minden magyar meghallja.
Ámen

2020. április 18., szombat

Húsvét 2. vasárnap. 2020


Húsvét 2. vasárnap. 2020.

Bevezetés
A mai evangéliumban az Úr Jézus Tamás apostolt is megajándékozza azzal a kegyelmi többlettel, amivel a többi társát már megajándékozta. Így ő is velük teljesen egyenértékű apostola lett a Föltámadott Krisztusnak. S hiteles hirdetője az evangéliumának. Tamást, a kétkedő, bizonyosságra törekvő apostolt, méltatlanul nevezi az utókor hitetlennek. Inkább példakép ő minden hitében megerősödni akaró hívőnek.

Kirie litánia
Jézus Krisztus! Te vagy a szívűnk békessége. Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus! Te vagy az életünk: Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus! Te vagy a boldogságaink forrása: Uram irgalmazz!

Evangélium után
Miközben Tamás Apostol történetét hallgatjuk, azt hiszem, mindnyájan rokonszenvet érzünk iránta. Ennek okát abban határozhatjuk meg, hogy legtöbbünk hite nem nélkülözi az átmeneti vagy tartós kételyeket, és mindig rászorulunk hitünk táplálására, erősítésére.
Érdemes felfigyelnünk arra a körülményre, hogy Jézus nem tesz szemrehányást Tamásnak, és jómaga vállalkozik kételyei eloszlatására. Ezzel is példát adott nekünk, hogy megértéssel forduljunk kételyekkel viaskodó testvéreink felé.
Igaz, a józan értelem is elvezethet a hit kapujához, mivel a rendet, célszerűséget sugárzó világ-egyetem Isten feltételezése nélkül teljesen érthetetlen. Ám az is nyilvánvaló, hogy az élet fájdalmas titkai, számunkra érthetetlen jelenségei elhintik bennünk a kételyek magvait.
Ezért a felnőtt hívő keresztények is, időnként újra és újra megvizsgálják hitüket, és korszerű magyarázatokkal igyekeznek azt elfogadhatóvá tenni, elsősorban ön-maguk számára.
Az úgynevezett "fizikai bizonyosságra" való törekvés mindannyiunk közös vágya.
E tekintetben alig különbözünk a "kételkedő" Tamástól, aki csak azt akarta elhinni, amit előtte már látott. Hozzánk hasonlóan meg-feledkezett arról, hogy a mindennapi életben sok olyan dologgal találkozunk, amelyet egyszerűen el kell fogadnunk, és hinni kényszerülünk. Hiszen képtelenné válna a mindennapi élet, ha csak azt hinnénk el, amit látunk.
A világban sok olyan dologgal találkozunk, amit nem látunk, de mégis biztos létezőként elfogadunk. Így eszünk, értelmünk, gondolkodó képességünk létezését.
A rádiózás, televíziózás, s mobiltelefonálás korában a bennünket körülvevő, testünkön is áthatoló, a tér minden pontjában jelenlevő és egymásra szuperponálódott elektromágneses mezőket, mint olyan anyagot, amit képtelenek vagyunk még elképzelni is, de kis millió dolgot tudunk róla, és végtelenül sok hang és képinformációt közvetítenek számunkra.
Már a mindennapi életben is teljesen tarthatatlan a "Csak azt hiszem, amit látok" elv. Mennyivel inkább akkor a hit területén.
Mégis Tamás apostolhoz hasonlóan látni szeretnénk mi is mindent. Közvetlenül érzékelni szeretnénk még az istenes dolgokat is. De bármennyire is vonakodunk Isten és dolgai elfogadásától, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy alig akad ember, aki képes végérvényesen szakítani vele.
Még az ateisták is állandóan keresik a megfelelő okokat, bizonyítékokat Isten létének tagadásához.  Nem hisznek Benne, de foglalkoznak Vele. Mégis csak különös, hogy jóllehet Isten sehol sem mutatható ki teljes bizonyossággal, léte mégsem hagy nyugton senkit sem.
Mégis csak különös, hogy szüntelenül keressük a dolgok végső okait. Keresünk és kutatunk, csak-hogy nyugtot találjon lelkünk. Ez a nyugalom mégsem akar bekövetkezni és várat magára.
A bennünket körülvevő rejtélyek nyugtalansággal töltenek el, és Isten keresésére sarkallnak. Tapasztaljuk, hogy Isten nélkül sehol sem találunk boldogságot, nem találunk sem békét, sem örömet. Szent Ágostonnal valljuk: "Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned, O Uram!"
Jól tudjuk, hogy a hit végső-soron nem emberi erőfeszítés eredménye, hanem isteni ajándék. Szükséges viszont hozzá mindig a hinniakarás, az emberi igyekezet és jószándék, de sokkal inkább az isteni kegyelem, a Jézus szavára való odafigyelés. A "Nyújtsd ki kezedet… S ne légy hitetlen, hanem hívő" szavak meghallása is!
Ma az evangéliumi szakasz-ban a "hitetlen" Tamás apostolról hallottunk. Inkább bizonyosságra törekvő volt ő, nyugtalan lélek, aki szüntelenül töprengett és kutatta az igazságot, akárcsak a legtöbben közülünk, akinek ugyancsak jócskán kijutott a töprengésből és a nyugtalanságból.
Mégsem csüggedünk és veszítjük el bátorságunkat. Mert, miként Tamás apostol, úgy mi is, találkozhatunk a föltámadt Üdvözítővel. S miként Tamás apostol az apostolok közösségében, úgy mi is a hívők közösségében. Megtérése, hívővé válása előtt Tamás apostolnak előbb ugyanis vissza kellett térnie a hívők közösségébe. Csak miután visszatért oda, találkozott az Úrral és született meg benne a hitvallás: "Én Uram, én Istenem!"
A visszatérésnek ez a lehetősége minden kétkedő és bizonytalankodó előtt mindig, de különösen is most nyitva áll. Éljünk hát vele!
Amen.

2020. április 13., hétfő

Húsvéthétfő 2020


Húsvéthétfő 2020
Nagyon sajátosak azok a húsvéti utak, amelyeket a következő napokban és a húsvéti időszakban egészen pünkösdig meg fogunk ismerni az evangéliumokból. Ezek az utak a sötétségből a világosságba vezetnek. A kételkedésből a hitbe, a bizonytalanságból a bizonyosságig, a fájdalomtól és a gyásztól az örömbe.
Jézus feltámadása olyan esemény, amely nem illik bele sem a korábbi nemzedékek, sem a mai ember tapasztalatának világába. Egy olyan esemény, amely szétfeszíti gondolkodásunk határait és egy új világba enged belépnünk, a hit csodálatos világába.
Az Úr feltámadása nem egy mindennapi esemény. Ha elolvassuk a húsvéti beszámolókat, akkor világos számunkra, hogy még a Jézushoz legközelebb állókat is meglepte a feltámadás eseménye, pedig Jézus korábban, amikor háromszor is megjövendölte szenvedéseit és halálát, akkor a halálból való feltámadására is tett utalást.
Az asszonyok, majd pedig a sírhoz siető apostolok meglepődve tapasztalják, hogy a sír üres. Jézus holtteste nincs azon a helyen, ahová pénteken este helyezték. Még nem sejtik, hogy mi történhetett, ez csak a feltámadt Jézus jelenéseikor fog kiderülni.
Az üres sírt természetesen a katonák is látják, akik annak őrzésével voltak megbízva. Ők sem tudják, mi történhetett Jézussal. Számukra az a legkönnyebb, ha elfogadják a főpapok által kitalált hazugságot, miszerint a tanítványok lopták el a holttestet.
A hazugság vagy a húsvéti hit útján akarok-e elindulni?
HIS

2020. április 11., szombat

Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnap
Bevezetés

Krisztus Urunk feltámadását ünnepeljük. Szent Ágoston szerint, mit sem érne Krisztus feltámadása, ha bennünk nem támadna fel.
Bennünk is fel kell hát támadnia! Fel kell támadnia, már-már halott hitünknek! Már-már halott reményünknek. Már-már halott szeretetünknek!
Mit teszünk mi azért, hogy hitünk, reményünk és szeretetünk újra éledjen?

Kirié litánia
Jézus Krisztus, ki meghaltál értünk a keresztfán! Uram irgalmazz!
Jézus Krisztus, ki három nap a sírban feküdtél. Krisztus kegyelmezz!
Jézus Krisztus, aki harmad napra feltámadtál a halálból. Uram irgalmaz!

Evangélium után
Nagypénteken végre megnyugodva tértek haza a Názáreti Jézust végleg elhallgatni akarók. Nehéz, de alapos munkát végeztek. A bajkeverő názáreti prófétát sikerült végleg elhallgattatni. Egyre növekvő népszerűségének csak keresztrefeszítésével lehetett gátat vetni. Nagypéntek után kialszik a személye és tanítása iránti lelkesedés tüze, gondolták.
Igaz, joggyilkos perre volt szükség. Pilátust is kényszeríteni kellett az ítélet jóváhagyására. Végre azonban minden megoldódott. A veszedelmes tanító halott, sírja lepecsételve, katonák őrzik.
Az evangéliumi elbeszélés szerint Jézus ellenségei nem sokáig örülhettek győzelmüknek. A sír, Jézus sírja megnyílt és győzelmének lett az emlékjele.
Szomorú, hogy ebből az eseményből oly keveset tanulnak Jézus mindenkori ellenségei. Ennek következménye, hogy ismételten eleve bukásra ítélt harcot folytatnak ellene. Balga módon azt képzelik, hogy a föltámadt Krisztust és a vele azonosuló Egyházat megsemmisíthetik az erőszak fegyvereivel, vagy a médiumok legrafináltabb módszereivel. aminek szomorú tanúi lehetünk.
Ma is, amikor a világsajtó néha kampányszerűen egy-egy valóban súlyos és tűrhetetlen bűnügy kapcsán általánosítva támadja és gyalázza az egész papságot, sőt a Katolikus Egyházat, olyan módszerekkel, amelyeket semmilyen más hivatásbeli vagy szakmai közösséggel szemben nem alkalmaznak.
Igaz, hogy az Egyházban összegyűlt Isten népe nemcsak a szentek, de a bűnösök gyülekezete is. Egyről azonban nem szabadna megfeledkeznünk. Nevezetesen arról, hogy Jézus, Egyházába is beleoltotta a feltámadás csíráit. Ennek köszönhetően Egyházunk életében is eljön a tavasz, elgördül a szikla, széttörik a pecsét, földre zuhannak a katonák. A lelki halottak a bűnbánat révén új életre támadhatnak.
Ugyanis az egyes ember és az emberi társadalmak életében is jöhetnek idők, amikor tékozló fiúként elhagyják az atyai házat. Évtizedeken át ezt tette, és napjainkban is ezt teszi népünk egy jó része. Ám az ember akkor értékeli igazán Isten közelségét, az atyai ház biztonságát és melegét, amikor elfordul tőle és miután eltékozolta mindenét, visszatér az atyai házba.
Az egész világot elárasztó szörnyű járvány hatására, a Hála Istennek, ma már tékozló és kijózanodó nemzetünk, s nemzetünk tékozló fiai és leányai is kezdenek visszafordulni, és az atyai ház felé tartani. És kezd megvalósulni a hitükben megingott, s hitüket elhagyott testvéreink hitbéli és erkölcsi feltámadása is.
Ezek ellenére még mindig elég erősek a Krisztust elfogadni nem tudók, illetve nem akarók ajkáról felhangzó vádak. Sokan arra hivatkoznak, hogy a kereszténység kovásza kétezer esztendő alatt sem tudta átformálni az emberek életét.
Igaz, a kereszténység elterjedése a kezdet kezdetén villámszerűen ment végbe. De mintha megtört volna a lendülete, s megszűnt volna kovásznak lenni.
Ám ne tévesszük szem elől, hogy mi még korai keresztények vagyunk, mint ahogy az évmilliárdokkal mérhető Föld korához viszonyítva maga az emberiség is még korai emberség. S azután hitem szerint előbb öregszik meg az emberiség, mint a jézusi tanítás. Ne feledjük Jézus szavait: "Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak!"
A világ kétségtelenül ennek az ellenkezőjét szeretné tapasztalni. És ennek érdekében meg is tett és tesz mindent.
De ezt már sokszor megpróbálták megtenni, sokszor remélték már azt korábban is, hogy a kereszténység haldoklik. Ezt, illetve a kereszténység halálát remélték a külső véres üldözéstől, a belső romlástól, az Iszlám erőszakos terjesztésétől, és a keresztényeket mészároló nagy forradalmaktól. Azonban azok, akik ezt remélték, minden esetben csalódtak.
Első nagy csalódásuk a keresztrefeszítéssel kapcsolatban következett be. Az Emberfia ugyanis új életre kelt. Bizonyos értelemben azóta is mindig ez történik. Állandóan el akarják pusztítani, amit Jézus elkezdett. És minden alkalommal, amikor a síron a földet döngölik, azt hallják, hogy a döngölés ellenére is, mégis él és más helyeken is, ahol eddig még nem volt jelen, szintén felbukkan, s társadalmat erjeszt az evangélium kovásza és terjed Isten országa, mert, amint már említettem az Egyházba is beoltatott a föltámadás csírája..
A magyarság már több mint ezer éve ennek az egyháznak kebelén tapasztalta meg az egyéni és nemzeti feltámadás lehetőségét. Sokszor megnyílt előttünk a sír, hol nemzet süllyed el, de minden alkalommal sikerült új életre támadnunk.
Úgy néz ki, hogy napjainkban is, az új életre támadásunk jeleit vehetjük észre. De ne feledjük: A föltámadásnak, egyéninek és nemzetinek van egy feltétele:
Csak Krisztussal lehet feltámadnunk. Beléje kell kapaszkodnunk megújuló hitünkkel. S el kell fogadnunk tanítását, a szeretet evangéliumát és a szerint kell élnünk hétköznapjainkat.
Ha majd a szeretet, egyetértés, s egyetakarás köt össze bennünket a családban, s a hazában, akkor lesz feltámadás: egyéni is, és nemzeti is!
Ámen

Hiszek a feltámadásban

Hiszek a feltámadásban
Nem fognak koronát viselni a mennyben azok, akik nem viseltek töviskoszorút itt a földön. Ez a kijelentés azt igazolja, hogy a keresztények soha nem tekintettek úgy a húsvétra és a feltámadásra, hogy közben becsukták volna szemüket, mert nem akartak tudomást venni a szenvedésről és a halálról.
A krisztusi közösség tagjai már a legkorábbi időkben úgy tekintettek a feltámadt Krisztusra, mint aki éppen a szenvedés és a halál vállalásával érdemelte ki a mennyei Atyától az új életet. Az első keresztények világosan megértették, hogy mit jelent a kereszt felvétele és hordozása, tudták, hogy ennek jutalma lesz a feltámadás. Ezért nem ijedtek meg a fenyegetésektől és ezért nem féltek az üldözésektől. Türelmesen elviselték a világ részéről a megvetést és a bántalmazást, mert remélték Istentől a mennyei dicsőséget. Ezért volt fontos számukra, hogy szenvedéseikben is kitartsanak Krisztus mellett és a benne való hitben, mert tőle várták az új életet.
Tudták, hogy azok fogják a dicsőség koronáját viselni fejükön, akik földi életükben türelemmel viselték a töviskoszorút. Nem véletlen, hogy a keresztény művészetben az első húsvéti jelenetek éppen a szarkofágokon, a kőből készült koporsókon és a temetkezési helyeken jelentek meg. A halált megtapasztalva, a gyász idején a feltámadás adott nekik erőt. Azért vésték vagy festették a feltámadt Krisztust vagy a feltámadás jelképeit, például a babérkoszorúval díszített keresztet, mint a halálon aratott győzelem jelét a koporsókra, mert a feltámadt Úrtól várták azt, hogy szerettüket részesítse a feltámadásban és az örök életben. A keresztények szemében a halál mindig is egy kapu volt, amelyen keresztül az örök életre juthat a Krisztusban hívő ember.
Szent Ágoston püspök tanítja: „Semmi különös nincs abban, ha valaki hiszi, hogy Jézus meghalt. Így gondolják ezt a pogányok, a zsidók és a bűnösök is, így gondolja mindenki. A keresztények viszont hiszik, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez a lényeges különbség! Ők hisznek Jézus feltámadásában is!”
Mivel Jézus feltámadt a halálból, ezért örök életünk szempontjából létfontosságú az ő személye, a benne való hit és a hozzá való tartozás. Ő keresztény hitünk és életünk középpontja. Az ő feltámadásának köszönhetően tudjuk, hogy a halál nem értelmetlen.
Húsvéti szertartásunk evangéliuma a hajnali eseményeket beszéli el. Asszonyok mennek Jézus sírjához, szívük szeretete vezeti őket. A halottat keresik, őt akarják elsiratni és elvégezni a testen a bebalzsamozást, amire pénteken már nem volt idő. Ezek a cselekedetek hozzátartoznak a gyász feldolgozásához, az események elfogadásához, lelkük megnyugvásához. Azt remélik, hogy közben megnyugszanak, de félelmet keltő számukra, amit a sírnál tapasztalnak. Földrengés támad, majd pedig egy angyal száll le az égből, akinek „olyan volt a tekintete, mint a villám.”
A látvány félelmetességére jellemző, hogy „az őrök reszketni kezdtek félelmükben és szinte halálra váltak”, majd pedig otthagyják a sírt, amelynek őrzésével megbízták őket, amikor azt látják, hogy Jézus teste nincs a sírban. Ha az őrök ennyire megijedtek, akkor az asszonyok bizonyára még inkább. De ők nem mennek el, ezért ők kapják elsőként a hírt az Úr feltámadásáról. Az angyal azt is megparancsolja nekik, hogy vigyék el a tanítványoknak Jézus feltámadásának hírét, tehát ők kapják azt a küldetést, hogy a feltámadás első hirdetői legyenek.
Mindannyian, akik keresztények vagyunk és hiszünk a feltámadásban, azt a küldetést kapjuk, hogy a feltámadás örömhírét hirdessük.

2020. április 7., kedd

Ki árul el engem

Ki árul el engem?
A mai evangélium már a nagycsütörtöki utolsó vacsora eseményét kezdi ismertetni. Jézus együtt van legszűkebb közösségével, apostolaival. Az ünnepi étkezést, együttlétüket és beszélgetésüket, amely Jézus részéről már búcsúzás és búcsúbeszéd, nem zavarja meg gyógyulásra váró betegek vagy tanítására szomjazó emberek tolongása. A társaságban nincsenek idegenek, mindenki jól ismeri a másikat, a többi jelenlévőt, hiszen mintegy három éve együtt vannak, a Mester és az ő tizenkét apostola.
Úgy gondolják, hogy ismerik egymást, de kiderül, hogy ez tévedés. Itt kerül előtérbe Júdás, akinek szándékáról egyedül Jézus tud, apostoltársai nem sejtenek semmit. Jézus tudja, hogy mire készül Júdás és azt is, hogy most jött el az idő. A hamarosan bekövetkező árulás szíve mélyéig megrendíti Jézust, aki kertelés nélkül kimondja: „egy közületek elárul engem.” Mivel nem nevezi meg név szerint, hogy melyik apostola, barátja lesz az áruló, kijelentése megdöbbenti a többi apostolt.
Biztosan nem ebben a pillanatban határozta el Júdás, hogy el fogja árulni Mesterét, hanem már jó ideje szövögette terveit. Nem tudhatjuk, hogy mikor kezdett szíve elfordulni az Úrtól, de most elérkezett a végső szakítás és szembefordulás ideje. A pillanat hangulatát János evangélista így foglalja össze: Éjszaka volt. Ez a megjegyzés nem csak az esti időpontra vonatkozik, hanem sokkal inkább Júdás lelkiállapotára utal.
Milyen érzések vannak bennem Jézus iránt? Milyen érzéseket próbálok erősíteni iránta?
HIS

2020. április 6., hétfő

Hat nappal

Hat nappal
Lázár, Márta és Mária személyére irányul figyelmünk a mai evangélium alapján, akik a Jeruzsálemhez közeli Betániában éltek. Zarándoklatai alkalmával hozzájuk szokott betérni, náluk szokott megszállni Jézus.
Lázárról nem tudunk meg sokat e helyen, csupán annyit, hogy ott ült Jézussal a vendégek között. A múlt héten említettük, hogy az ő feltámasztása után a főtanács ülést tartott, hogy végleg lezárják a Jézus-ügyet. Lázár úgy tesz tanúbizonyságot Jézus mellett, hogy meg sem szólal. Nem tart beszédet a jelenlévőknek, nem próbálja őket semmiről meggyőzni. Ő egyszerűen csak él. Meghalt, négy napig volt a sírban, de most él. Él, mert Jézus visszahívta őt az életbe. Ő az élő bizonyíték. Aki látja őt, az nem kételkedhet Jézus isteni hatalmában.
Márta személye szintén fontos a jelenetben. Ő felszolgál, ellátja a vendégeket. Tudja, hogy mire van szüksége a vendégeknek, szolgálatkészen gondoskodik róluk. Ő sem beszél, hanem csendben végzi szolgálatát.
A harmadik személy Mária, aki kifejezi Jézus iránti tiszteletét. Mégpedig a szükségesnél bővebben, nagylelkűbb módon, drága olajjal keni meg az Úr lábát. Cselekedete szeretetből fakad. Nem sajnálja a pénzt a drága olajra. És nem sajnálja haját, amivel megtörli Jézus lábát a megkenés után.
Krisztus melletti tanúságtétel-e az életem? Kész vagyok-e az Úr szolgálatára? Kimutatom-e iránta szeretetemet?
HIS

2020. április 4., szombat

Virágvasárnap 2020


A,B,C ÉV VIRÁGVASÁRNAP: SZENTMISE

1: A szenvedô Messiást gyalázzák ellenségei, de Isten nem hagyja megszégyenülni. S: Krisztus engedelmességbôl emberré lett, vállalta a kereszthalált, ezért Istenfelmagasztalta Ôt. E: Passió: Jézus Krisztus kínszenvedésének története.

Elsô olvasmányhoz / Iz 50,4-7
Az elsô ének ,,Isten szolgájáról'' beszél, a meghívásáról (Iz 42; vízkereszt utáni vasárnap); a második ének (Iz 49,1-6) küldetése nehézségeit ábrázolja; a harmadik (a mai olvasmány) tökéletes tanítványnak és hű prófétának mutatja, ki nem fél ellentmondástól, üldöztetéstôl, amíg Istent maga mellett tudja (vö. szentlecke).

Válaszos zsoltár / Zsolt 22(21),8-9.17-18.19-20.23-24
Panasz és könyörgés

Szentleckéhez / Fil 2,6-11
Isten Fia szolgává lett, engedelmesen Atyja akarata szerint, de még evilág hatalmának is alávetette magát. Életének egész a kereszthalálig való átadásában mutatta ki nagyságát. Ezért fölmagasztalta Isten Kyrios-szá, hatalmak, idôk és világok fölött való Úrrá. (2,6-8: Kol 1,15-20; Jn 1,1-2; Mt 26,39-40; Róm 5,19 # 2,9-11: Róm 1,4; Iz 45,23)

Passióhoz (A év) / Mt 26,14-27,66 vagy Mt 27,11-54
A Jézus szenvedésérôl és föltámadásáról szóló beszámoló, kezdettôl fogva változatlan alakban, lényeges része az evangéliumoknak. Az evangélisták nagy egyezéssel, de itt-ott figyelmet keltô eltérésekkel hagyták ránk. Isteni méltósággal viseli Jézus a legmélyebb megaláztatást, melyben tragikusan összefog ellene emberi aljasság, gyűlölet és gôg, butaság és hitványság. Jézus a halálba megy, mert itt az Ô ,,ideje'', az ,,órája'' (26,18): nem Júdás adja Ôt át, hanem szeretô Atyja. Ô magát szolgáltatja ki: az utolsó vacsorán feláldozott Testét adja övéinek, mint az Élet Kenyerét, kiöntött Vérét, mint az Újszövetség jelét. A töprengô észnek mindez titok; ami csak ezután jön, az is, mind: Jézus utolsó kiáltásáig a kereszten és föltámadásáig: csak a félô-tisztelô hit láthat bele... (Mk 14,10-15,47; Lk 22,3-23,56; Jn 13,21-30; 1Kor 11,22-25; Jn 13,36-38; 18,1-19,42)

Itt van az idő

Itt van az idő
A Jézussal szembenállók számára Lázár feltámasztása az utolsó csepp volt a pohárban. Az a tény, hogy Lázár, aki négy napig a sírban volt, most élő bizonyítékként jár az emberek között, végső döntésre indítja őket.
Elhatározzák, hogy a Jézus-ügyet végleg lezárják, ezért összehívják a főtanácsot. Az ő szempontjukból érthető a szándékuk. Itt van Jézus, aki immár három éve járja az országot és tanítja az embereket. Tanítása azonban nem egyezik meg a hivatalos tanítással és törvénymagyarázattal, hanem nyíltan kritizálja azt.
Ők nem a vallásosság megújításának szándékát látják Jézus szavai mögött, hanem saját tekintélyük megkérdőjelezését vallási kérdésekben. Korábban sokszor próbáltak vitába szállni vele, igyekeztek jobb belátásra bírni, tanítását az általuk is elfogadható keretek közé visszatéríteni, de próbálkozásaiknak nem volt eredménye. Miért is lehetett volna, amikor éppen hamis vallásosságuk volt a probléma Jézus szemében.
A mai evangéliumi rész beszámol a főtanács üléséről, az ott elhangzottakról. Sejtik, hogy vallási kérdésben úgysem találnának Jézus ellen bizonyítékot, ezért politikai szintre akarják emelni a kérdést azzal, hogy Jézust lázadónak, a római fennhatóság ellen lázítónak tartják. Megjegyezzük, hogy az Úr kihallgatásakor mégsem ez lesz a vád, hanem hogy istenné teszi magát.
János evangélista olyan kijelentést ad a főpap szájába, amely megvilágítja Jézus halálának értelmét. Ezek szerint Jézus az egész népért hal meg, s ehhez hozzá tehetjük: és az egész emberiségért, minden emberért.
HIS