2020. szeptember 12., szombat

Évközi 24. vasárnap 2020

Évközi 24. vasárnap 2020 

Bevezetés

A mai, 24. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában Péter apostol azon kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátania az ellene vétőnek, az Úr Jézus azt válaszolta, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz nagyon sokszor, mindig.

A szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Mi hányszor bocsátottunk már meg az ellenünk vétőknek? Megbocsátottunk-e mindig? Vagy van még olyan, akinek nem bocsátottunk meg? Tegyük meg, amit meg kell tennünk, hogy nekünk is megbocsátson az Úr.

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg másokat megbántó szavainkat és tetteinket! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Oltd ki lelkünkből a harag és gyűlölködés érzelmeit! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add meg nekünk a testvéreinkkel történő kiengesztelődés kegyelmét! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Ismerjük a harag, a gyűlölet, a bosszú következményeit. Naponta hallunk róluk. Olykor saját bőrünkön is tapasztaljuk ezeket. A világ telve harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek, a fehérek és színesbőrűek, a jobb és bal, a nemzeti és liberális oldaliak, a betelepítést támogatók és ellenzők.

A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol eső övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is.

Feltűnő, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de bűntudattal, csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, de tombol a bűn világszerte.

Még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendőrökre, de önmagán nem akar változtatni. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere nem azok exkalációja, hanem a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem.

A közösségi élet nehézségeit a kora keresztények, az evangéliumok szerzői is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjéről nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensőleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentől: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" - imádkozzuk a Miatyánkban.

Jézus hegyi beszédében ugyan-csak az elnézőket, a nagylelkűeket és az irgalmas szívűeket magasztalja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” „Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből".

A harag és gyűlölet megfékezésének keresztény útja a megbocsátás, az irgalom és a szeretet.

Ezt könnyen belátjuk, hogy a szeretet és irgalom gyakorlása nehéz feladat. Nehéz megbocsátani a kiáll-hatatlan szomszédnak, a rágalmazó munkatársnak, a mindig kötekedő hitvestársnak.

A legtöbb esetben, viszolygunk a megbocsátástól. Péter kérdése mögött a mai evangéliumban ugyanez a nehézség rejlik.

Mennyiszer bocsátsunk hát meg embertársainknak? Talán még hétszer is? Jézus a mai evangéliumban azt tanítja, hogy még ennél is többször meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. Nem 70 x 7-szer, nem 490-szer, hanem mindig újra, megszámlálhatatlanul.

Meg kell bocsátanunk ember-társainknak, mert Isten is megbocsátott nekünk. Az első emberpár által elkövetett és öröklődő hatalmas adósságunkat, a velejáró hatalmas büntetést keresztségünkben elengedte az Úr. És újra és újra megbocsát nekünk.

Jézus a ma hallott példabeszéddel a megbocsátás kötelességét akarja szívünkbe vésni. Emlékeztet, arra, hogy milyen bőkezű a jó Isten a megbocsátásban mindannyiunkkal.

Csak mellékesen. A példabeszédben említettek nem a zsidó életre, hanem a pogány világra jellemzőek. A rabszolgának történő eladás ismeretlen volt a zsidóság életében. De amire Jézus ezzel a sarkos példabeszéddel figyelmeztet, a minden emberre kötelező. Megbocsájtásra és irgalomra.

Az irgalomban történt és történő részesedésünk, irgalmasságra kötelez valamennyiünket.

A példabeszédnek van még egy különleges figyelmeztetése. És pedig az, hogy gondolkozzunk el azon, hogy az a kegyetlen szolgatárs nem mi vagyunk-e?

Felháborodunk az evangéliumi szolga csúf viselkedésén és elfeledjük, hogy magunk is éppen olyan csúfosan járunk el, amikor bosszút forralunk embertársaink ellen, és irgalmatlanok vagyunk velük szemben.

Rá kellene már egyszer és végleg ébrednünk arra, hogy mi magunk is nap, mint nap irgalomra szorulunk: Isten és embertársaink irgalmára. És arra is, hogy csak ez által szakadhat meg a gyűlölet és terjedhet el a béke.

Ámen.

2020. szeptember 5., szombat

23. évközi vasárnap. A 2020

23. évközi vasárnap. A 2020

Bevezetés

A mai, 23.-ik évközi vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen és hogyan tudnánk őket megkövetni.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek feloldásához. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk elnevezett evangéliumokban.

A legkorábbi evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.

Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását.

De nézzük meg magát a fordítást. A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. Azután az „ellened” szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, hogy figyelmeztessem őt a bűnére, elég, ha bizonyosan tudom, hogy ő vétkezett, akkor nyilvánvalóvá kell tenni előtte négyszemközt az ő bűnét. Ám ezt diszkréten, baráti beszélgetéssel.

Ha a testvéri beszélgetés nem járt sikerrel, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy manapság szinte lehetetlen a közösségi imádkozás? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan ideológiákat támogatnak, amelyek, ha szordimentó is, de ma is egyházellenes hangokat hallatnak, és ha módjukban lenne, visszaszorítanák az egyházat a sekrestyébe.

Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”

Közelebb kell hozni őket közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelősséget vállaló, s imádkozó közösségekké.

Tudjuk, hogy az első keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imának. Szilárd meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez volt mondható az őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?

Nem elegendő ugyanis csak az összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.

Az Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – úgy mi is.

A közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek. Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve… Föl lesz oldva a mennyekben is.”

De az Ő nevében jövünk e mi össze?

Azután, megad-e nekünk az Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr? - De a kérdést fordítva is feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?

Imádkozzunk mindig egyet akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával és a kiengesztelődést egymással.

Ámen