26. évközi vasárnap 2020

26. évközi vasárnap 2020

Bevezetés

Jézus a mai evangéliumban arról beszél, hogy egy atyának két fia volt. Mindkettőt kiküldi szőlőjébe. Az egyik azt válaszolja, hogy igen, kimegyek, de nem ment ki. A másik pedig azt, hogy nem és mégis kiment. Jézus akkor tanítványaitól, ma pedig tőlünk kérdezi: Erről mi a ti véleményetek? Melyik fiúval azonosítjuk magunkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígértük azt, hogy elhagytuk ezt vagy azt a vétkünket, és mégsem hagytuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Ezt a történetet szívesen alkalmazzuk a zsidók és a pogányok viszonyára. Jézus korában a farizeus és írástudó ellenfelei leginkább azt kritizálták, hogy a Mester nem csak a választott nép fiaihoz beszélt. Ebből a szempontból a legzseniálisabb a példázatban, mindkét fiút ugyanattól az Atyától származtatni, hogy ne mondhassák Jézus ellenfelei, hogy a pogányok nem Isten gyermekei.

Nyilvánvaló, hogy a példázatban az apa az Atyát jelenti, a két fiú pedig a két ellentétes viszonyulási módot a jó Istenhez. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt. A szőlőültetvény Isten népét.

Jézus korában a választott népet, Izraelt jelentette, ahol a nép vallási vezetőinek dolgozniuk kellene az Isten akarata szerint az emberek üdvösségén. Mert az az Isten akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”.

Jézus korában pedig a nép vallási vezetői nem az Isten akaratát teljesítették, nem „az igazság útjára” tanították a népet, hanem a saját hagyományaikra.

Jézus szerint Keresztelő Jánosnak kellett eljönni, hogy az igazság útján, a Szentlélek erejével szólítson fel mindenkit a megtérésre. A nép özönlött Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék a bűnbánat keresztségével, a főpapok és az írástudók azonban nem tértek meg,

Jézus korában ők képviselték a példázatban a második fiú álláspontját, aki azt mondta az apjának, hogy kimegy dolgozni, de végül nem ment ki.

Jézus nem véletlenül mondta el éppen a vallási vezetőknek ezt a megtérőkről és megnemtérőkről, látszat szerint vallásosokról szóló példázatot, sőt még a szemükbe is mondta, hogy róluk van szó. „A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában.

Amikor Jézus megelőzésről” beszél, természetesen nem „sportversenyre” gondol, mintha Isten országa valamiféle versengés volna. Arról van szó, hogy az ószövetségi vezetők elvesztették vezető szerepüket a Messiás országában, mert nem hittek Jánosnak, nem tértek meg.

Így Istenhez való tartozásuk csak szóbeli és hivatalos vonalon mozgott,– nem illeszkedett be az új ország új lelkiségébe.

Ezzel szemben a megtérő bűnösök hittek Jánosnak és Jézusnak, ezért többek és nagyobbak Isten országában, tulajdonképpen átvették a „vezetést” („megelőzték” őket). A megtérők ugyanis nem csak külső forma szerint, hanem az Isten országában érvényes lelki értékrend szerint fogadták el a Messiást és tanítását.

Jézus ezzel az ítéletével feltárja az ő országának benső lényegét, meghatározza szellemi struktúráját.

Ennek az országnak a lelke: hit és megtérés. Más szavakkal: Jézushoz tartozni annyit jelent, mint hozzá fordulni (megtérni) és szerinte alakítani életünket és cselekedetekben megnyilvánuló hittel megvallani őt.

Isten történelmi” országának, az egyháznak is ez a lelki szerkezete.

Amikor Jézusnak ezt az ítéletét halljuk, el kell gondolkoznunk azon, hogyan vonatkozik miránk. Nincs-e a mai kereszténységen belül is hasonló probléma sok helyen? Mennyien lehetnek a mai világban azok a keresztények, akik csak papíron, anyakönyvben, szóban, tehát hivatalosan” keresztények – a következetes hitet, a krisztusi hit és élet egyezését, az állandó megújulásra való törekvést, a megtérés szüntelen erőfeszítését azonban nem vállalják?!

S itt-ott talán még büszkék is erre a hivatalos” kereszténységre, s meg vannak elégedve önmagukkal, ahogyan egykor a választott nép papi fejedelmei és vénei.

Nem lehetünk csak szokásból, csak hagyományból” és csak a külső látszat szerint Krisztus igaz hívei.

Kereszténynek lenni, az egyház tagjának lenni nem státust” jelent, vagyis nem valamiféle kész helyzetnek az elfogadását vagy abba való feliratkozást jelent, hanem elsősorban hitet és megtérést bűneinkből, a régi ember levetését és az új emberbe”, Krisztusba öltözést.

Jó lenne tudatosítanunk Isten országának ezt a dinamizmusát. Több évvel, a II. Vatikáni Zsinat is, erősíteni kell a megtérés és a megújulás szellemét, nem ígérgetni, hanem dolgozni kell az Úr szőlőjében, mert csak így menekülhet meg Európa és hazánk.

Ámen

Évközi 25. vasárnap 2020.

 Évközi 25. vasárnap 2020.

Bevezetés

A mai, 25. évközi vasárnap evangéliumi szakasza, a munkásokat felfogadó jézusi parabola, sokféle gondolatot ébreszthet bennünk. Az Úr Isten gondolatai ugyanis nem a mi gondolataink. Nem könnyű sokszor megérteni. Ami viszont kétségtelen és egyértelmű: Isten javát akarja az embernek. Mindenkit meghív országába, bármikor hallja is meg a hívó szót. Hálával állunk Isten elé, hogy bennünket meghívott, s szőlőjében lehetünk. Kérjük segítségét, hogy szorgos munkásai lehessünk szőlőjének.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd mega munkanélküliekkel szembeni közömbösségeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Erősítsd bennünk a bajba jutott honfitársaink iránti szolidaritást. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Segíts bennünket a szociális közömbösség elleni küzdelmünkben. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

               A gazda földi szemmel nézve igen különlegesen bánik a munkásokkal. Ha valaki valóban ezt a gyakorlatot követné felfogadásukban, ez teljesen meghiúsítaná a nyereségre törekvő termelést. Máté azonban éppen ezt akarja bemutatni. A gazda úgy fogadja a munkásokat szőlőjébe, hogy az a mi szemléletünk szerint határozottan elmarasztalható. Nekünk teljesen idegen ez a gyakorlat, hogy aki délután áll munkába, ugyanazt a napidíjat kapja, mint aki egész nap dolgozott. A példabeszéd ezzel azt akarja jelezni, hogy Isten más módon nézi életünket, mint mi. A kérdés éppen az, hogy mire kell itt gondolnunk.

Elsősorban, biblikus tényekre és gondolatokra. Az Úrjézus felhasználhatta a példabeszédet Isten útjainak védelmére azokkal szemben, akik elbizakodottságukban illetékeseknek tartották magukat annak kijelentésére, hogy Istennek hogyan kellene cselekednie.

Később az egyház életében a példabeszéd segítséget nyújthatott a zsidók és pogányok problémájának a megoldásához.

A zsidó keresztények feltehették a kérdést, hogy a pogányok, akik "később" jöttek Krisztushoz, egyenlő rangúak-e velük Isten országában.

Valóban, a példabeszéd világosan rámutat arra: ha valaki későbben lép be Isten országába, a jutalom, amelyben részesedik, éppen olyan nagy, mint azé, aki korábban érkezett.

Az Egyház életének első évtizedeiben nem kis viták után alakult ki az a szemlélet, amelyet a Galata levélből ismerünk, hogy a pogány keresztények, akik később jövőknek számítottak, az üdvösség rendjében egyenlő értékűek a zsidókkal.

Máté szerint Jézus a példabeszédet a tanítványokhoz intézte. Az előző fejezetekben arról volt szó, hogy a tanítványok hogyan vezessék a híveket a hit útján. Most ez a példabeszéd arra tanítja őket, hogyan viselkedjenek, mint pásztorok. Előzőleg arról volt szó, hogyan keressék a tévelygőket, hogy az igazság útjára vezessék őket. Most Jézus arra tanítja őket, hogy figyeljenek a későn jövőkre, a "lustákra" is, hogy őket is hívják meg Isten országába.

Jézus tanítását követve. A szőlősgazda ugyanis nem igazságtalan, hisz a munkások megkapják azt a bért, amiben megegyeztek. Igazságos. Akkor lenne igazságtalan, ha nem kapnák azt meg. Az emberi mivolthoz szükségest nekik is megadja, mert jó, mert irgalmas.

Más létsíkba lépve. Az ember bármikor lépett is „munkába”, lépett az üdvösség útjára, megadja néki az Úr az üdvösséget, mert Ő nemcsak igazságos, hanem irgalmas is. Ennél többet nem tud adni, és kevesebbet sem, mert az örökélet nem osztható.

Nem tudom, hogy a testvérek közül, ki mikor lépett az üdvösség útjára, de úgy gondolom, hogy mindannyian boldogok vagyunk, kik itt vagyunk, hogy meghívást kaptunk a Mennyei Atyától, bármikor kaptuk is ezt a meghívást, akár az élet kezdetén, vagy csak későbben, az élet derekán, vagy alkonyán.

Vissza az előző létsíkba! A profánabb, hétköznapi életbe!

Nem tudom felfigyeltünk-e a mai evangéliumi szakasz egyik apróságára! Amikor az evangéliumi narrátor bemutatja a később felkérteket, így írja le a helyzetet: mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Más szóval, minden szerencsésnek a sorsa, - aki munkanélküliből lett munkás, - a felfogadását megelőzően a tétlen ácsorgás, a munkanélküliség lélekölő állapota jellemezte.

Merem állítani, hogy akik soha nem ismerték meg, hogy mit is jelent a munkanélküliség, képtelenek felfogni azt a lelkiállapotot, amelyben a tartós munkanélküli leledzik!

Tudom, hogy annak idején, Jézus korában még nem létezett ilyen megfogalmazásban ez a probléma, de létezett. Maga az Úrjézus is ismerte, sőt ezt a visszás helyzetet használta fel a különböző helyzetű emberek üdvözülési lehetőségére. És benne van immár kétezer év óta az evangéliumban. Minden kor embere számára. Példa ez a  probléma, a  keresztény, emberközpontú megoldására.

Az Úr. Ő nem sajnálja naponta többször is kimenni a piacra, hogy összeszedje az épp ott ácsorgókat. Nem a piaci helyzet kihasználása, nem is a racionalitás, hisz a későn érkezők valóan nem sokat járultak hozzá a termelékenységhez.

Utópia?

Nem! Hiszen mindenkinek, aki embernek született e világra, joga is van ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessen! Ez nem magánügy! Ez közügy!

Kötelessége mindenkinek a másik emberre való odafigyelés. Ez vonatkozik azokra is, akik helikopterükkel, aranyórájukkal és milliárdjaikkal kérkednek. Azt viszont titkolják, hogy lettek ilyenekké.

Vonatkozik ez mindenkire, azokra is, akik nem tudják, vagy nem akarják elfogadni a kereszt által képviselt ember-központú moralitást.

Valójában itt két világnézet vív harcot egymással, arról, hogy mi élvez elsőbbséget: az emberek, a közösség boldogsága, vagy a „piac”-nak nevezett absztrakció bálványozása.

Mi tudjuk, hogy melyik, de megteszünk-e mindent e világnézet győzelméért?

Amen.

Évközi 24. vasárnap 2020

Évközi 24. vasárnap 2020 

Bevezetés

A mai, 24. évközi vasárnap evangéliumi szakaszában Péter apostol azon kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátania az ellene vétőnek, az Úr Jézus azt válaszolta, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz nagyon sokszor, mindig.

A szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! Mi hányszor bocsátottunk már meg az ellenünk vétőknek? Megbocsátottunk-e mindig? Vagy van még olyan, akinek nem bocsátottunk meg? Tegyük meg, amit meg kell tennünk, hogy nekünk is megbocsátson az Úr.

Kirié litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg másokat megbántó szavainkat és tetteinket! Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Oltd ki lelkünkből a harag és gyűlölködés érzelmeit! Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add meg nekünk a testvéreinkkel történő kiengesztelődés kegyelmét! Uram irgalmazz!

Evangélium után

Ismerjük a harag, a gyűlölet, a bosszú következményeit. Naponta hallunk róluk. Olykor saját bőrünkön is tapasztaljuk ezeket. A világ telve harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek, a fehérek és színesbőrűek, a jobb és bal, a nemzeti és liberális oldaliak, a betelepítést támogatók és ellenzők.

A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol eső övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is.

Feltűnő, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de bűntudattal, csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, de tombol a bűn világszerte.

Még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendőrökre, de önmagán nem akar változtatni. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere nem azok exkalációja, hanem a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem.

A közösségi élet nehézségeit a kora keresztények, az evangéliumok szerzői is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjéről nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensőleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentől: "Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" - imádkozzuk a Miatyánkban.

Jézus hegyi beszédében ugyan-csak az elnézőket, a nagylelkűeket és az irgalmas szívűeket magasztalja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” „Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből".

A harag és gyűlölet megfékezésének keresztény útja a megbocsátás, az irgalom és a szeretet.

Ezt könnyen belátjuk, hogy a szeretet és irgalom gyakorlása nehéz feladat. Nehéz megbocsátani a kiáll-hatatlan szomszédnak, a rágalmazó munkatársnak, a mindig kötekedő hitvestársnak.

A legtöbb esetben, viszolygunk a megbocsátástól. Péter kérdése mögött a mai evangéliumban ugyanez a nehézség rejlik.

Mennyiszer bocsátsunk hát meg embertársainknak? Talán még hétszer is? Jézus a mai evangéliumban azt tanítja, hogy még ennél is többször meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. Nem 70 x 7-szer, nem 490-szer, hanem mindig újra, megszámlálhatatlanul.

Meg kell bocsátanunk ember-társainknak, mert Isten is megbocsátott nekünk. Az első emberpár által elkövetett és öröklődő hatalmas adósságunkat, a velejáró hatalmas büntetést keresztségünkben elengedte az Úr. És újra és újra megbocsát nekünk.

Jézus a ma hallott példabeszéddel a megbocsátás kötelességét akarja szívünkbe vésni. Emlékeztet, arra, hogy milyen bőkezű a jó Isten a megbocsátásban mindannyiunkkal.

Csak mellékesen. A példabeszédben említettek nem a zsidó életre, hanem a pogány világra jellemzőek. A rabszolgának történő eladás ismeretlen volt a zsidóság életében. De amire Jézus ezzel a sarkos példabeszéddel figyelmeztet, a minden emberre kötelező. Megbocsájtásra és irgalomra.

Az irgalomban történt és történő részesedésünk, irgalmasságra kötelez valamennyiünket.

A példabeszédnek van még egy különleges figyelmeztetése. És pedig az, hogy gondolkozzunk el azon, hogy az a kegyetlen szolgatárs nem mi vagyunk-e?

Felháborodunk az evangéliumi szolga csúf viselkedésén és elfeledjük, hogy magunk is éppen olyan csúfosan járunk el, amikor bosszút forralunk embertársaink ellen, és irgalmatlanok vagyunk velük szemben.

Rá kellene már egyszer és végleg ébrednünk arra, hogy mi magunk is nap, mint nap irgalomra szorulunk: Isten és embertársaink irgalmára. És arra is, hogy csak ez által szakadhat meg a gyűlölet és terjedhet el a béke.

Ámen.

23. évközi vasárnap. A 2020

23. évközi vasárnap. A 2020

Bevezetés

A mai, 23.-ik évközi vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt vizsgáljuk meg, hogy mi mikor és hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen és hogyan tudnánk őket megkövetni.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek feloldásához. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe, a róluk elnevezett evangéliumokban.

A legkorábbi evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.

Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és testvéries magatartását.

De nézzük meg magát a fordítást. A „testvér” kifejezés alatt természetesen hittestvért, régiesen „atyafit” kell érteni, tehát nem családon belüli testvérekről van szó. Azután az „ellened” szócska a legrégebbi szentírásszövegekben nem szerepel. Ez azt jelenti, hogy nem szükséges, hogy ellenem vétkezzen valaki, hogy figyelmeztessem őt a bűnére, elég, ha bizonyosan tudom, hogy ő vétkezett, akkor nyilvánvalóvá kell tenni előtte négyszemközt az ő bűnét. Ám ezt diszkréten, baráti beszélgetéssel.

Ha a testvéri beszélgetés nem járt sikerrel, az ügyet át kellett adni az egyháznak, a gyülekezet elé kellett vinni. Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta. Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben is fel lesz oldva”.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy manapság szinte lehetetlen a közösségi imádkozás? Talán hiányzik belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha olyan ideológiákat támogatnak, amelyek, ha szordimentó is, de ma is egyházellenes hangokat hallatnak, és ha módjukban lenne, visszaszorítanák az egyházat a sekrestyébe.

Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink ők is. A velük szembeni komoly kötelességünket hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon.”

Közelebb kell hozni őket közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket, mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelősséget vállaló, s imádkozó közösségekké.

Tudjuk, hogy az első keresztények nagy erőt tulajdonítottak a közösségi imának. Szilárd meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Ez volt mondható az őskeresztény közösségekről. De vajon elmondható-e az Úr Jézus kijelentése a mai keresztény közösségekről?

Nem elegendő ugyanis csak az összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.

Az Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti – ahogy analóg módon a „király” vagy a „köztársaság” nevében ítélkezik a bíró – úgy mi is.

A közösség – és csakis a közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit kérnek. Emlékezzünk csak a már idézett szavakra: „Meg lesz kötve… Föl lesz oldva a mennyekben is.”

De az Ő nevében jövünk e mi össze?

Azután, megad-e nekünk az Úristen mindent, amit kérünk? Néha, nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra. Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr? - De a kérdést fordítva is feltehetjük: Vajon nem közösségünkben van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy azon célért imádkozni?

Imádkozzunk mindig egyet akaró, s őszinte szívvel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával és a kiengesztelődést egymással.

Ámen