Sziénai Szent Katalin

Sziénai Szent Katalin 1347-ben született Sziénában, Benincasa Jakab 25. gyermekeként. Már korán megmutatkozott mély vallásossága. 15 évesen lépett be a domonkosok harmadik rendjébe.

Alakja különösen aktuális lehet a mai kor számára. Ötvöződik benne az aktivitás, az önmagát feláldozó, fáradhatatlan tevékenység és a misztikus szemlélődés mélysége. Bár Istennek szentelt életet élt, soha nem lépett kolostorba. Krisztussal való eljegyzettségét jelképező "jegygyűrűje" állandóan ott volt az ujján.

Olasz hazáját a járványok és a rivális városok háborúskodásai jellemezték. Az Egyház állapota elszomorító volt.. A pápa Avignonban székelt, ahol mindinkább a francia király befolyása alá került.

Kevés szent jellemképe mutat ilyen feszültséget, mint az övé. Személyisége szenvedélyes. Bár mélységesen szerette az imát, a magányt és természete is beteges volt, fáradhatatlanul dolgozott az Egyház reformjáért és a megbékélésért. Ezért állandóan vándorúton volt. A pápákat is szigorúan figyelmeztette hibáikra.

Az 1374-es nagy pestisjárvány idején ápolta a betegeket. 1376-ban Avignonba ment és sikerült rábírnia XI. Gergely pápát, hogy visszatérjen Rómába.

Mint a szentek általában, ő is az ellentmondás jele volt: gyakran érték éles kritikák, személyének mégis hatalmas vonzereje volt. Teológiai tudásával a szakembereket is megszégyenítette. Fontosak a levelei. Közel 400 levelet írt kora vezetőhez, a pápához is. Könyve bepillantást ad misztikus életébe. VI. Pál pápa 1970-ben az egyházdoktorok közé iktatta.

Sziénai Szent Katalin! Könyörögj érettünk! Amen

F.F. 

Jeromos testvér beszéde

Kedves Testvéreim!

Amikor Félix atya kérésére szeretném elmondani a hivatásom történetét, hogy hogyan lettem ferences, ezt abban a hitben teszem, hogy a történet elsősorban nem rólam szól, hanem az Úristen működését lehet meglátni benne.

23 évvel ezelőtt születtem egy vidéki kisvárosban, nem vallásos családban. A nagyszüleim tanárok voltak, és őket a kommunista rendszer, választás elé állította: vagy a hitüket gyakorolják, vagy megmarad az állásuk – a kettő együtt nem lehetséges. Így aztán, ha nem is tagadták meg a hitüket, de nem is gyakorolták, és a szüleimet sem aszerint nevelték. Amikor megszülettem, engem sem kereszteltek meg, nem a vallás elleni tiltakozásból, hanem mert ez az már ő életükből is kimaradt. Az életem első tíz évében Istenről, Egyházról még csak nem is hallottam. Azért el kell mondanom, hogy a családomban csupa jó, igaz ember vett körül, akik szeretetben éltek és becsületesen dolgoztak. Ha imádkozni nem is tőlük tanultam, de azokat az emberi alapokat, amelyekre később a hitem fel tudott épülni, mindenképp nekik köszönhetem.

Aztán a családunk Budapestre költözött, és nem messze innen, a Városmajorban egy állami iskolába kezdtem járni. Itt kaptam az első meghívást az Úristentől. Ebben az iskolában dolgozott ugyanis egy tanárnő, aki könyvtáros volt ott, és délutánonként, tanítás után hittanórát tartott a katolikus gyerekeknek, így több osztálytársamnak is. Magam se tudom, hogyan, de valahogyan én is odavetődtem egy ilyen hittanórára – aztán egyre többször. Nagyon érdekelt, amiről ott szó volt. A többiek elsőáldozásra készültek, és elég hamar kiderült, hogy én még meg se vagyok keresztelve. A hitoktató tanárnő felajánlotta, hogy külön is foglalkozik velem, hogy utolérjem a többieket. Nagy örömmel igent mondtam. Ő segített bekapcsolódni a plébániánk életébe is. Elkezdtem vasárnapi szentmisére járni. 11 éves voltam, amikor megkeresztelkedtem, egy héttel utána pedig elsőáldozó lettem.

A szüleim eleinte egy kicsit távolságtartóan nézték a templomba-járásomat. Talán azt is gondolták, hogy egy gyerekes lelkesedés ez, ami majd elmúlik. De mégsem múlt el – és akkor bennük is megmozdult valami. Idővel – anélkül, hogy erre kértem volna őket – ők is el-eljöttek szentmisére. Tagjai lettek egy plébániai felnőtt hittancsoportnak, és megfelelő felkészülést követően ők is megkeresztelkedtek, egyházi házasságot kötöttek. Van egy húgom, aki abban az évben született; ő már ebbe az újraéledő hitű családba érkezett. Nagyon nagy ajándéknak tartom, hogy ennek a folyamatnak a részese lehettem.

A Gondviselés úgy vezetett tovább, hogy az általános iskola után a szentendrei Ferences Gimnáziumba kerültem. Nagyon szép és meghatározó hat év volt, amíg oda járhattam. Ott találkoztam először ferencesekkel, akik a tanáraink voltak. Bizonyára sokan ismerik pl. Viktor, Károly, Menyhért atyát. Az első években még csak a tanárt és a papot láttam bennük. Szent Ferencről nemigen tudtam, legfeljebb néhány sokat idézett történetet. De egy nyári táborozás alatt valaki a kezembe adott egy füzetet. Az volt a címe: Szent Ferenc művei. Abban az időben egyre komolyabb, egyre feszítőbb kérdés volt bennem az, hogy hogyan imádkozzam. Keresgéltem a szavakat, amelyekkel megszólíthatom az Istent – de a legtöbb szavamat nem éreztem igaznak. Ebben a füzetben viszont rátaláltam Szent Ferenc imádságaira, és úgy éreztem, hogy itt a válasz a keresésemre. Soha még ember így nem imádkozott – gondoltam. Egy életrajzírója később azt írta róla: „Nem annyira imádkozó ember volt, inkább ő maga volt az imádság”. Én is valami ilyesfélét tapasztaltam meg Szent Ferenc egyszerű, mégis nagyon mély imádságaiban. Sok időt töltöttem velük, templomok csöndjében, vagy otthon, esténként, és ezek azóta is elkísérnek. Felismertem, hogy ez az ember nem akart mást, mint az evangélium szerint élni. Ez elgondolkodtatott: és én mit akarok? Mert másnak nincs értelme. Igazi értelme nincsen…

Ekkor már más szemmel néztem az iskolában tanító testvérekre. Hiszen ők ennek a Szent Ferencnek a családjához tartoznak! Lassanként világossá vált előttem, hogy az Úr nekem is ebben a családban, ebben a testvéri közösségben készített helyet. Érettségi előtt jelentkeztem a Rendbe, és még az év szeptemberében elkezdtem a jelöltséget. Három és fél éve vagyok a közösségben. Most az a feladatom, hogy teológiát tanulok, és amellett magyar-latin szakos hallgató vagyok az egyetemen. Nagy kihívás, hogy azok mellett a feladatok mellett, amelyekkel az iskolák járnak, ne tévesszem szem elől az „Egy Szükségest”, Krisztust – hogy találékony legyek a Vele való kapcsolatban, és megtaláljam a személyes imádság idejét is.

Kedves Testvérek, az Úr Jézus a mai evangéliumban azt mondja az ő életéről: „senki sem veszi el tőlem, hatalmam van rá, hogy odaadjam”. Milyen csodálatos, hogy ez a hatalom, ez a szabadság a miénk is – nemcsak egy életút kezdetén, hanem napról napra szabadok vagyunk rá, hogy odaadjuk az életünket az Istennek. Nem választhatunk mindent – de arra az egyre, amire meghív, valóban érdemes igent mondanunk. Bizalommal kérem a kedves testvérek imádságát, hogy ezt az igent valóban egész szívvel mondhassuk ki napról-napra. Amen.

Papi és szerzetesi hivatások világnapja

Húsvét 4. vasárnapja "B"

Bevezetés

Az egyház ezt a vasárnapot, húsvét 4 vasárnapját már több mint ötven éve, a Hivatások Világnapjává, a papi és szerzetesi hivatások vasárnapjává tette. Ez nem reklámfogás. Bizony nehéz is lenne pusztán emberi szavakkal vonzóvá tenni a papi, szerzetesi hivatást, amikor a felvilágosultság óta, a szabadelvű szellemi áramlat állandóan folytatja az egyház és papság lejáratását, gyűlöletét. Mi hogyan viszonyulunk ebben a világjelenségben a pásztorainkhoz, papjaihoz? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Jópásztorunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi nem védjük kellően nyájadat a ragadozó farkasoktól. Uram irgalmazz!

Jópásztorunk, Jézus Krisztus. Bocsásd meg, hogy mi nem keressük az eltévedt bárányokat! Krisztus kegyelmezz!

Jópásztorunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi nem fáradozunk eleget azért, hogy egy akol és egy Pásztor legyen! Uram irgalmazz!

Evangélium után

A II. világháborúban az egyik német város középkori székesegyházát a bombatámadás földig rombolta. (Forrásom nem jelölte meg, hogy melyiket). A háború után nagy igyekezettel láttak hozzá az újjá-építéshez. A munkálatok befejezéséhez közeledve vissza akarták helyezni a főoltár fölött álló hatalmas feszületet a régi helyére. A feszület teste sértetlenül megmaradt, a szobor két karját azonban nem sikerült a romok között megtalálni. Mit tegyenek? - Faragjanak újat? Úgy döntöttek, hogy a korpuszt karok nélkül erősítik a keresztre és a feszület alá pedig egy márványtáblán ezt írják ki: Ti vagytok az én karjaim!

A Hivatások világnapján, Jézusnak a Jó Pásztorról mondott evangéliumát hallgatva elsősorban a papi és szerzetesi hivatások ügyére gondolunk. Milyen szép ez a kép: a ma élő és működő lelkipásztorok és szerzetesek az Úr kitárt karjai, a Megfeszítettnek és a Föltámadottnak egyszerre.

Kétszer is visszatér ez a mondat: életét adja a juhokért. Jézus az Atya iránti szeretetből odaadja, föláldozza életét övéiért. Ez az, ami megkülönbözteti a bérestől, akinek nem sajátjai a juhok. A pásztori hivatás lényege ez az önfeláldozó szeretet. Itt nem arról van szó, hogy valaki napi 8 órában (esetleg túlórákkal) egy ügyet képvisel, hanem arról, hogy sejtjeiben, szíve mélyéig átadja magát az emberek üdvözítésének: legyen az testi vagy lelik beteg, öreg, magányos, gyónó, fiatal, gyermek, akit tanítani kell, imádkozó, akit bátorít, messziről érkezett, vagy mindig a templomba járó, vagy megtérő. Mindegyiket magáénak kell ismernie, mint a pásztor aklának minden egyes báránykáját.

A számarányok, a statisztikák itthon, de világszerte is elég szomorúak, legalább is az egykori keresztény országokban. A legszentebb hivatás mintha egyre kevésbé lenne vonzó, sikeres, elismert pálya.

Ennek oka azonban nemcsak a teljes odaadás hiánya, a jövőt is magában foglaló életáldozat válla-lásához való bátorság hiánya, hanem általában az elhivatottság hiánya. Sok mindent csinálunk, sok mindenben látunk fantáziát, ami rövidtávon kifizetődő, aminek hasznát látjuk, ami pénzt hoz, ami közmegbecsülésnek örvend. Nehezebben vállaljuk viszont az éjjeli műszakot, a szolgáló munkaköröket, a készenlétet igénylő, megterhelő, szabadidőt felőrlő tevékenységet. Ezért kevés az éjszakai nővér, a mentős orvos, az áldozatos pedagógus, a nevelő tanár. Nem elég ezeket a pályákat jól megfizetni, szimpatikussá is kell azokat tenni a közvélemény, a fiatalság előtt.

Ti vagytok az ő karjai! Papjaink, szerzeteseink. Mennyire nagy szükség van rájuk, mennyire rászorulnak arra, hogy fizikailag, szellemileg, felelősségvállalásukban és teherviselésükben mindannyian melléjük álljunk. Legtöbbjük idős, meg-viselt, elgyengült, a keresztjét egyedül hordozó, leharcolt katona, mégis pásztoraink.

Áldottak legyenek ők valamennyien! A hős papok, akik üldözést, mellőzést, gyalázatot, börtönt és vértanúságot szenvedtek, de az Örök Pásztort el nem hagyták egy pillanatra sem!

Áldottak azok a papok, akik üldözések közepette is megtalálták az alkalmat, hogy nyájukat vezessék, az eltévedt bárányokat pedig megkeressék, vállukra vegyék és hazavigyék Krisztushoz!

Áldottak azok a papok, akik az élet alkonya felé tartva, megfogyatkozó testi és lelki energiával, gyöngülő egészséggel, de ma is őrállókként, ott állnak a nyáj mellett, vigyázzák; őrködnek felette és életadó igékkel táplálják, és az élő vizek forrásához vezetik a rájuk bízottakat.

Áldottak azok a náluknál fiatalabb papok, akik bátran odaálltak az üldözött, megvert pásztorok közé, és vállalták a velük való sorsközösséget, amikor ragadozó farkasok próbálták pásztor nélkülivé tenni és szétszéleszteni a nyájat.

Áldottak legyenek, mert ma ők azok, akik a jópásztor feladatainak zömét magukra vállalva, dacolnak a hitetlen közszellemmel, lelkesen, leleményesen, sokoldalúan tevékenykednek templomban, iskolában, fiatalok összejövetelein és nyári táborokban a kisded nyáj megőrzéséért és növekedéséért.

Legyenek áldottak azok az ifjú leviták, szerzetesek, vagy egyházmegyések, akik most készülnek fel a jó pásztor feladatainak vállalására, akik lemondanak az élet tiszta örömeiről is, hogy lelkesen, önzetlenül, életüket is feláldozva lehessenek a krisztusi nyáj jó pásztorai.

Sokszor elhangzik papi ajkakról az Úr Jézus követőit kérő mondata: "Az aratnivaló sok, a munkás kevés". Imádkozzunk papi hívatásokért, én hozzátenném, hogy családjaink, intézményeink neveljék úgy jövőnk zálogát, az ifjúságot, hogy a letörött karú Örök Főpásztornak legyenek mindig kinyújtott, segítő és áldó karjai!

Ámen.

F.F.

Nem lesz élet bennetek

Vegyétek …

„Bizony, bizony mondom netek. Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek”, figyelmeztet bennünket az Úr Jézus Krisztus., és szeretettel invitál bennünket az asztalához és bátorít is bennünket, vegyétek és igyátok.

Mindig megtisztelő, ha valaki meghív asztalához. Az is a megbecsülés jele, ha elfogadjuk a meghívást és a közös étkezés által mintegy közösségre lépünk vendég-látónkkal.

Mitsem törődve a képmutató kritikusokkal. Földön jártában Jézus is szívesen fogadta a különféle meghívásokat. Elment Simon farizeus házába, de elfogadta a vámosok meghívását is. Részt vett a kánai menyegzőn és gyakran megfordult Bethániában Lázár barátjánál.

Hogy ezt a sok szíves meghívást viszonozza, hálából jómaga is lakomát rendez minden idők minden embere számára. Mindenki számára van hely, hogy az asztalhoz üljön Vele, az Isten Fiával. Úgy üljenek vele együtt, mint az apostolok ültek vele együtt az utolsó vacsora termében, akik először vették kezéből az előttük lévő kenyeret, mint Krisztus testét, mint az örök élet kenyerét, és először itták a Krisztus által nyújtott kehelyből a bort, mint Krisztus vérét, az örök élet italát. Ugyanis ekkor és ilyen értelemben lett az Ő teste valóban étel és vére valóban ital.

Sajnos, a mai rohanó világban egyre kevesebb alkalom adódik a közös étkezésre. Az emberek sietve, sokszor állva bekapnak valamit, az-után tovább rohannak dolgaik után. Egyre ritkábban ül együtt a család a fehér asztalnál. Az Úr Jézus is azért készít lakomát számunkra minden szentmisében, hogy egyesülve velünk, teljesebbé tegye örömünket.

És mi hogyan viszonyulunk a lakomára hívó Jézushoz? Elfogadjuk-e az asztalhoz való meghívását, vagy elengedjük fülünk mellett eme liturgikus szavakat: „Boldogok, akiket meghív lakomájára az Isten báránya”?

Mily sértő a vendégüllátóra a meghívás elnemfogadása, és Jézus számára a lakomájára való meghívás el nem fogadása? Ne feledjük Krisztus szavait: „Ha nem eszitek az Emberfiának testét, és nem isszátok az ő vérét nem lesz élet bennetek!” Ő azért adja nekünk testét és vérét, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Vegyük hát és igyuk az ő szent testét és vérét.

Ámen

F. F.

Az élet kenyere

Én vagyok az élet kenyere

"Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha."

A valódi táplálék.

Amint életünk táplálék nélkül elképzelhetetlen, úgy elképzelhetetlen a hívő életünk is Jézus Krisztus nélkül! Az ember földi élete során nagyon sok táplálékkal találkozik, ezek közül némelyeket megszeret másokat elvet. Talán a földön a kenyér az egyetlen olyan táplálék, amelyet nem lehet megunni. A kenyér végigkísér minket az első falattól kezdve az utolsó falatig.

Így vagyunk a "mennyei kenyérrel- is. Az Úr Jézus Krisztus, amikor önmagát az élet kenyeréhez hasonlítja, látja a mi éhező, nélküle haldokló, koldus életünket, ezért mondhatja ezt a csodálatos kijelentést önmagára, mert számunkra az Ő Igéje az egyetlen, és nélkülözhetetlen táplálék minden napon!

Ereje nélkül, elgyengülünk!

Íze nélkül megkeseredünk!

Keresztáldozata nélkül bűnbe veszünk!

Igéje nélkül éhen halunk!

Jézus nélkül valóban mindennek vége! Nélküle üres az asztalunk, üres a szívünk, üres a kezünk, üres és tartalmatlan az egész életünk!

Nagyon elgondolkoztató az a tény, hogy meddig bírja ki az ember táplálék és víz nélkül! Táplálék nélkül néhány hétig is, de víz nélkül csak néhány napig! És Jézus Krisztus nélkül, az "élet kenyere- nélkül? Te meddig bírtad? Hány éve, vagy évtizede mellőzöd Őt? Csoda, hogy még életben vagy!

Úgy él ma az emberiség túlnyomó része, hogy nem is törődik a valódi táplálékkal, a mennyei eledellel és ezért lelki éhhalálra van kárhoztatva! Mert minden ember, aki Jézus nélkül hal meg, arról tudnunk kell, hogy először is éhen halt- bármi volt is a betegsége!

Testvér, az áldott Isten ma arra buzdít téged, hogy ne halj éhen, fogadd el a felkínált mennyei táplálékot! Jézusnál jobban senki sem szeret téged, hiszen megtöretett testét, életét adta érted a kereszten, bűneidet magára vállalta, hogy te szabad légy! Ha Jézus veled élhet, lelked olyan igazi táplálékhoz jutott, mely soha nem fogy el! Íze nem romlik meg! Erejével egy életen át mehetsz! Ő olyan Úr, aki azt ígéri neked, hogy többé soha meg nem éhezel és soha meg nem szomjazol, mert Ő lesz a tied és vele biztonságban élhetsz örökké!

Ámen

N. N.

Húsvét 3. vasárnapja

Húsvét 3. vasárnapja B

Bevezető

A mai, húsvét 3. vasárnapjának evangéliumában hallani fogunk az elbizonytalanodott, tétlen apostoloknak a feltámadt Krisztussal való találkozásáról, s ennek rájuk történt hatásáról.

Ránk mai szomorkodó krisztustanítványokra, milyen hatással van a szentmisében, a Jézus Krisztussal történő találkozásunk?

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Jézus Krisztus! Miként a töprengő tanítványok hitét megjelenéseddel megerősítetted, úgy erősítsd meg a mi hitünket is. Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus! Miként a tanítványokba, úgy belénk is a Szentírás magyarázatával önts hitet és reményt! Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Miként apostoloknak a velük történő együttétkezéssel adtál végleges bizonyosságot, úgy nekünk is az Eucharisztia vételével adj szilárd bizonyosságot. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A rendkívüli hírek hallatára hamarosan kicsúszik a szánkon: „no, ne mondd!”, „Hát ez lehetetlen!”, „Hihetetlen!”, „Ez képtelenség!”. Ennek ellenére mégis kíváncsiak vagyunk rájuk.

Hasonló emberi magatartással találkozunk az első húsvét reggelének eseményeiről szóló evangéliumi beszámolókban, amikor Jeruzsálemben a korán kelő derék asszonyok, később meg Péter és János beszámoltak társaiknak a Jézus sírja körüli rendkívüli jelenségekről.

Futótűzként terjedt el a hír, hogy Jézus teste nincs a sírban. Jézus föltámadt. Hallatlan hír. Hirtelenjében nem is lehet rá másként válaszolni: „Ez hihetetlen”, „Ez nem lehet igaz”.

Később az emmauszi tanítványok rendkívüli beszámolója társaik előtt még inkább fokozta a zavart. Ők egy idegenről beszéltek, aki emmauszi útjuk során melléjük csatlakozott, jól ismerte az Írásokat és gyönyörűen beszélt a Messiásról. Csak az otthoni kenyértörés idején ismerték fel benne a keresztre-feszített Jézust.

De hát hogyan lehetne ilyen képtelen történetnek hitelt adni? Miként a rendkívüli hírek hallásakor az emberek, úgy most az apostolok is erről tanakodnak. Amikor az apostolok a feltámadással kapcsolatos tényekről beszélgetnek, egyszerre csak megjelent Jézus közöttük. „Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak”.

A föltámadt Üdvözítő megmutatta nekik sebeit oldalán, kezén és lábán. Így érzékeltette velük, hogy a nagypénteken keresztre feszített Jézus Krisztus és az előttük álló személy ugyanaz a személy. A tanítványok erre még inkább csodálkoztak és örömükben hinni sem mertek – jelzi a Szentírás. Számukra a hihetetlen továbbra is felfoghatatlan maradt.

Jézus hozzájuk intézett szavai rázták fel őket dermedt kétkedésükből. Csak Jézus szavai után láttak tisztán és tudtak hinni, miután Jézus bibliai magyarázatot tartott nekik és emlékeztette őket az Írásokra, amelyek szerint, úgy amint Jézus ezt jó előre már megmondta: Be kellett teljesednie mindannak, amit Mózes törvényében, a próféták könyveiben és a zsoltárokban róla megírtak.

Az Üdvözítőnek szenvednie kellett, meg kellett halnia és fel kellett támadnia a halálból. Csak ezen szentírás-magyarázat után lett világos előttük, hogy Jézus halálával semmi esetre sem zárult le az üdvösség története. Csak a szentírás-magyarázat után kezdték megérteni, ami történt.

Jézus éveket töltött velük és előkészítette őket a rájuk váró hatalmas feladatra. Most itt az idő és nekik kell a világ elé állniuk és hirdetniük Jézus nevében a megtérést és bűnbocsánatot minden népnek Jeruzsálemtől kezdve.

Maroknyi csapat! Ők sem tudják milyen gigászi feladatra vállalkoznak. A föltámadt Üdvözítő azonban küldetésükhöz komoly segítséget ígért nekik: „Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét” és erő tölt el benneteket a magasságból – mondja Jézus. Ezzel garantálja, hogy apostoli igehirdetésük és fáradozásuk semmiképpen sem vész kárba, hiszen Isten működik általuk.

A tanítványok Isten szavát hirdetik és ez olyan szó, - biblikus szavakra utalva – amely sohasem tér vissza dolgavégezetlenül, sohasem marad hatás nélkül. Igehirdetésük Jézus nevében történik és ezért mindig „jelek és csodák” kísérik.

Az apostolok személyesen találkoztak Jézussal. Ez a találkozás, a jézusi hitoktatás és szentírásmagyarázat, meg a Tőle kapott küldetés annyira szívükbe vésődött, hogy később semmiféle üldözés sem volt képes azt kitörölni onnan.

Az élő Krisztus küldetésében jártak, hirdették az Igét és életüket sem kímélve tettek tanúságot róla.

Tudjuk, hogy nem volt könnyű ezen megbízatásuk teljesítése. Már a kezdet kezdetén megtiltották nekik a főpapok, hogy Jézusról prédikáljanak. De ők rendíthetetlen bátorsággal vágták fejükhöz: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”

Később pedig a Római Birodalomban 3 évszázadon át, és történelem folyamán pedig szinte állandóan üldözték azokat, akik Jézus tanítványainak vallották magukat.

Keresztek, bitófák, máglyák, nyaktilók, (az ezekkel gyilkoltató eszme benn van a preambulumban). És a kardok, melyekkel a minap egy nap alatt 60 egyetemistát fejeztek le.

Ezek ellenére az Isten országáról szóló örömhír elterjedt a Föld valamennyi kontinensén, és miként az elvetett mustármag úgy növekszik lassan terebélyes fává. Mert az isteni küldetés nem fejeződött be az apostolok igehirdetésével és nem fejeződik be az üldözések ellenére sem. Mert ezermilliónyian vannak ma is, akik az isteni küldetést: „a ti pedig tanúi lesztek mindennek”- et nemcsak meghallják, hanem be is teljesítik, reményem szerint magyar földön is.

Ámen.

F. F.

A kenyérszaporítás

A kenyérszaporítás

Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy mindazok, akik megtapasztalták a csodát és ettek a megszaporított ételből, a későbbiekben is várták, hogy Jézus megismételje cselekedetét és újból adjon kenyeret nekik. Talán maguk a tanítványok is vágyakoztak később arra, hogy újra egyenek abból a kenyérből, amelyet egyedül Mesterük képes adni.

Úgy tekinthetjük Jézus tettét, mint jövőbe mutató cselekedetet, amely magába rejti az Eucharisztia, az Oltáriszentség ajándékát.

A kenyér- és halszaporítás történetének lehetséges mondanivalói közül ma kettőt említsünk meg.

Mindenekelőtt, hogy ne sajnáljuk odaadni Jézusnak azt, ami a miénk.

A fiú kezében csak öt kenyér és két hal van. De ugyanez Jézus kezében sok ezer kenyérré és hallá változik át.

A fiú közreműködése, felajánlása nélkül nincs csoda.

Jézus a mi kicsinyke emberi adottságainkat és képességeinket is képes felhasználni nagyszerű dolgokra.

Ne sajnáljuk odaadni neki, amit kér tőlünk!

A második tanulság pedig az, hogy a történet rámutat az Egyház feladatára: szétosztani mindazt, amit az Úrtól kapunk. Ez vonatkozik az ő tanítására, örömhírére és vonatkozik az Oltáriszentségre is.

Egyházunk teljesíti a Jézus által rá bízott feladatokat, azaz szétosztja Jézus tanítását, hirdeti evangéliumát, szétosztja az ő Szent Testét.

Az Eucharisztia tehát apostoli abban az értelemben, hogy a mi Urunk az apostolokra bízta az utolsó vacsorán, és abban az értelemben is, hogy az apostolok utódainak, a püspököknek és a papoknak a feladata annak létrehozása, azaz a szentmise bemutatása, s annak során Krisztus Testének kiosztása a hívek számára.

Csodálatos kenyér ez, amelyet Krisztus ma nem csak ezreknek, hanem millióknak nyújt.

Minden szentmisében felelevenedik előttünk a csodálatos kenyérszaporítás eseménye és megismétlődik az utolsó vacsora is, jelenvalóvá téve köztünk Jézus Krisztust, aki az örök élet kenyere mindannyiunk számára.

Ámen.

F. F.

Isten úgy szerette

“Úgy szerette Isten e világot,

Ezt a mondatot, amelyet kívülről már mindnyájan jól tudunk, most meghallanánk belülről, ó, de boldogok lennénk!

„Úgy szerette Isten e világot”. Nem arról, hogy egyszer valamikor volt egy olyan korszaka ennek a világnak, hogy az Isten szerette! Szerette valamikor, de már nem szereti! Nem ezt fejezi ki ez a jézusi mondás. Itt egy elkezdődött múltról van szó. Egy régen elkezdődött folyamatról, isteni tevékenységről, egy szeretet-tevékenységről, ami azóta is tart! Isten most is ugyanúgy szereti a világot, mint akkor, amikor ez a kijelentés Jézus ajkán elhangzott!

Sajnos, nagyon hozzászoktunk ehhez a mondathoz, pedig nincs érthetetlenebb csoda, mint az, hogy Isten szereti ezt a világot! Úgy sokkal érthetőbb lenne, ha átfogalmaznánk a jézusi mondást így: Emberek, vegyétek tudomásul: Isten megutálta ezt a világot, haragszik rá, gyűlöletes Előtte! Ez teljesen érthető lenne.

Ez a világ ugyanis kiszorítja Istent az életéből. Vajmi keveset törődik azzal, hogy van Isten, van isteni törvény. Ennek a világnak az egész élete nagy lázadás az Isten ellen. Tele van olyan indulatokkal, vágyakkal, törekvésekkel, gondolatokkal, bűnökkel, amik mind szöges ellentétben állnak mindazzal, amit az Isten szerethet. Nem lenne-e természetesebb, ha Isten sorsára hagyná ezt a világot, hadd vesszen bele a saját nyomorúságába?

És mégis szereti! Nem érezzük, hogy milyen csoda ez? Valóban olyan csoda, amire csak Isten képes! Szereti ezt a világot! Azt a világot, amelyiket mi is sokszor utálunk. Amelybe belefáradtunk, amely keresztként nehezedik ránk. Azt az emberi világot, amely kicsinyes, rágalmazó, rosszindulatú kenyéririgységével marja egymást, tülekszik, könyököl körülöttünk, ezt az embervilágot Isten szereti! Ebben a nagyvilágban azt a kicsi világot, ami vagyunk. Talán sokak szemében szálka, akadály kigúnyolnak, lenéznek: ezt a kis világot, téged és engem szeret Isten! Érthetetlen, de szeret! Igen! Jézus mondja: “Úgy szerette Isten a világot...”. Úgy, ahogyan senki más!

És Isten hogyan szerette? Úgy “hogy az egyszülött Fiát adta”! Nem úgy szeret, ahogyan mi szeretnénk látni Isten szeretetét! Mi azt szeretnénk, hogy úgy bánjon velünk, mint egy gyenge édesapa az elkényeztetett gyermekével: teljesítse minden kívánságunkat, és őrizzen meg minden bajtól és veszedelemtől. Adjon egészséget, biztosítsa a nyugodt, életet. Nem így szeret az Isten!

Hát akkor miért adta oda Fiát e világért? Azért, “hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.

Hisszük mi, hogy az ő kereszthalála révén lesz nékünk örök életünk?

Ámen

F. F.

Húsvét 2. vasárnapja

Húsvét 2. vasárnap

Bevezetés

A mai evangéliumban az Úr Jézus Tamás apostolt is megajándékozza azzal a kegyelmi többlettel, amivel a többi társát már megajándékozta. Így ő is velük teljesen egyenértékű apostola lett a Föltámadott Krisztusnak. S hiteles hirdetője az evangéliumának. Tamást, a kétkedő, bizonyosságra törekvő apostolt, méltatlanul nevezi az utókor hitetlennek. Inkább példakép ő minden hitében megerősödni akaró hívőnek.

Egyik Püspökkel történt TV-interjú közben hangzott el a püspök ajkáról ez a mondat: A feltámadás tegnapi hitével, nem lehet ma élni. Maivá kell lennie e hitnek! Mint annyi mást, úgy a Feltámadottban való hitet is újra és újra frissíteni kell. Nyissuk meg mi is, miként Tamás apostol, a szívűnket a Feltámadott felé, hogy felfrissült, megújult hittel mondhassuk mi is: Én Uram! Én Istenem!

Kirié litánia

Jézus Krisztus, aki megjelenésedkor „Békesség nektek”- kel köszöntötted apostolaidat! Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, aki megjelenésedkor, örömmel töltötted el apostolaid lelkét! Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, aki boldognak mondtad azokat, akik Téged nem láttak, és mégis hisznek! Uram irgalmazz!

Evangélium után

„Mivel láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”

Sokfélekép lehet érteni Jézus eme szavait. Próbáljuk meg, úgy érteni, ahogyan Jézus értette! Tudniillik nagyon félre is lehet érteni azt, hogy “boldogok, akik nem látnak és hisznek.” A világ éppen ezzel szokta gúnyolni a hívőembereket, hogy vakon hisznek, gondolkodás nélkül, bizonyítékok nélkül, reális alap nélkül bevesznek minden mesét, és rábólintanak mindenre, amit az egyház mond... Pedig Jézus egészen mást értett ezen három szón: látni, hinni, és boldog.

Először mit is jelent az, hogy látok valamit? Általában az érzékszervünkkel való tapasztalást jelenti, a látható, tapintható, érzékelhető megbizonyosodást. Amit Tamás így mondott: “Ha nem látom, ha nem foghatom meg, semmiképpen el nem hiszem”. Ez tulajdonképpen örök emberi igény. Csak azt tartja az ember reálisnak, amit mérni lehet, át lehet világítani, szét lehet szedni, össze lehet rakni. Ezt pedig Istennel nem lehet csinálni, de az emberi lélekkel sem. Még diákkoromban ezért nyilatkozott így egy Nobel díjas orvos: „fölboncoltam az egész embert, de a lelkét sehol sem találtam”.

Mi hívőemberek, bár tudjuk, hogy a látás és a tapintás, tehát az érzékszervek által való megbizonyosodás útján sohasem juthat el az ember Istenhez, mégis mi magunk is mindig újra megpróbáljuk, vagy legalábbis szeretnénk így közeledni hozzá. Mindig újra beleesünk abba a hibába, amibe Tamás: azt akarjuk hinni, amit látunk.

Természettől fogva mindnyájan ilyen materialisták vagyunk. Tamás is ilyen volt: “Ha nem látom, ha nem bocsátom be a kezemet a sebekbe, semmiképpen nem hiszem, hogy Jézus feltámadott és él!” Igen, a modern észember, szinte még kicsit büszke is rá, hogy csak azt hiszi, amit megfoghat a kezével, amit meg tud érteni az eszével.

De ma már óvatosabbak vagyunk. Ma már ott tartunk, hogy aki csak azt hiszi el, amit lát, az nagyon igénytelen, mert önmaga szűkíti le maga körül a világot. Végtelenül megszegényíti magát az, aki számára a valóságok világa nem nagyobb, mint az a darabka, amit belőle az értelme kulcslyukán át megpillant.

Gondolkodó Testvéreim! Ki mondja az élőlényeknek itt a Tavasz! A virágsziromnak, hogy legyél szebb minden eddigi virágsziromnál. A vándormadaraknak, itt a tavasz! Vár a meleg fészketek. Nem mi!

Ne higgyük hát azt, hogy hinni valami alacsonyabbrendű funkció, mint látni. A hit több mint a látás! A hit a lényegnek a megragadása. Ezért mondta Jézus: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Jézus nem arra gondolt, hogy csukjuk be a szemünket, ne használjuk az eszünket, ne gondolkozzunk semmin, hanem csak higgyünk vakon. Hinni, nem azt jelenti, hogy naivul elhiszünk mindent, mint a gyermek a tündérekről meg a boszorkányokról. Vannak, akik azt gondolják, hogy hinni azt jelenti, hogy nem szabad ezt, nem szabad amazt tenni. Mert hinni nem ezt, hanem azt jelenti, hogy a krisztusi morált, mint biztosat követjük. Vannak, akik azt mondják: az a hívő, aki templomba jár, de ugyanakkor csak passzívan ül a padban. Sokan gondolják azt, hogy hinni nem egyéb, mint egy csomó igazságot, még a gomba módra szaporodó magánykinyilatkozásokat is elfogadni.

Nem ezt jelenti a hit, hanem azt, Jézus szavaival, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent, és akit Ő küldött, Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. És Tamással valljuk Őt életünk minden napján Urunknak, Istenünknek.

Ilyenekről mondja Jézus, hogy boldogok, mert nem látnak és hisznek? Gondolkodtunk-e már azon, hogy boldogabbá vált-e valaki azzal, hogy föladta a hitét? Vajon boldogabbá válik-e az emberiség, ha nem hívővé válik? Ha elvet mindent, amit valaha hitt? Nem! Egészen bizonyos, hogy nem!

Sőt, én még hívőtől sohasem hallottam, hogy de szeretne hitetlen lenni, de hitetlentől már nagyon sokszor hallottam, hogy de szeretnék én is úgy hinni, mint a hívőemberek! De jó azoknak, akik hisznek, de jó volt, amikor még én is gyermeki módon tudtam hinni!

Ezért időszerűek mindig a jézusi szavak: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” A boldogok nem azt jelenti, hogy szerencsések, nekik mindig minden sikerül. Nem ilyen értelemben véve boldogok. Nem földies értelemben, nem kívülről boldogok, hanem belülről, lelkileg! Mert belső világuk rendben van. Ezért boldogok mert bár nem látnak, és mégis hisznek!”

Ámen

F. F.

Csodás halfogás

Csodás halfogás

Péter apostol azon kijelentése, amely szerint halászni megy, azt jelképezi, hogy vissza akar térni eredeti mesterségéhez, ahhoz az életmódhoz, amelyet azelőtt folytatott, hogy Jézus meghívta. Ekkor még nem érti, hogy a tanítványi élet, a Krisztushoz tartozás egy gyökeresen más életet kíván tőle. Amit szükséges külön is hangsúlyozni, hogy nemcsak ő, hanem apostoltársai is hasonlóan gondolkodnak.

Az elhatározása azonban kudarcot vall. Ha nem vallott volna kudarcot, talán Jézus ügye vallott volna kudarcot. De a halászat nem hoz eredményt addig, amíg meg nem jelenik Jézus. Ő pedig nem csak a kétkezi munkát teszi eredményessé, hanem az apostolok új feladatát, az igehirdetést, az emberhalászatot, a tanúságtételt is gyümölcsözővé teszi.

A feltámadt Krisztus megjelenése, és bátorítása tegyen minket is bátrakká egy új úton való elindulásra, küldetésünk teljesítésére.

Ámen

F. F.

Emmausz

Emmausz 

Szent Lukács evangélista írta le a legszebb történetet, a Feltámadt Jézus húsvét utáni találkozásáról a szomorúan bandukoló emmauszi tanítványokkal.

Az úton két - Jézus tágabb köréhez tartozó - tanítvány vánszorgott nagyon leverten, abban a tudatban, hogy minden reménységüknek vége.

A történet egyik gyakran idézett mozzanata a tanítványok ezen elkeseredése. Jézus elvesztésében mindannak összeomlását látják, amiben addig hittek, és ami jobb jövőt ígért nekik. Mindez, azért történik velük, mert még nem értették meg Jézus küldetését és nem hitték el, amit már hallottak másoktól, hogy a sírban nem találtak senkit és Jézus feltámadt.

A történetnek ez a része a jóban való remény és a remény szétzúzódásának példázata, a történet folytatásával együtt azonban azt jelenti: a reményt nem szabad feladni és az ígéret beteljesül.

A történet másik gyakran kiemelt mozzanata, hogy a tanítványok nem ismerik fel Jézust, aki kezdetben elkendőzi előlük valódi kivoltát, és később, jelekből jönnek rá, hogy aki velük van és visszatért hozzájuk, az maga a Megváltó.

A harmadik lényeges mozzanat a kenyértörés, amely folytatása az utolsó vacsorának és kezdete egy máig ható hagyománynak, az utolsó vacsorán történtek oltárainkon történő megismétlődésének.

Az eucharisztia szentségével Krisztus megtalálta a módját annak, hogy örökre azokkal maradjon, akik már-már reményüket is elvesztik, szomorkodnak, azért, hogy követőinek szomorúságát mindig örömre fordítsa.

Ámen

F. F.

Húsvéthétfő (Pasarét)

Húsvéthétfő

Bevezetés

A mai evangéliumban hallani fogjuk a Krisztus feltámadásától megrettenő főpapok első, Krisztus föltámadását tagadó pénzért megvásárolt, alvó tanúkra történő hamis, hazug érvelését.

Sajnos a történelem folyamán állandó, mind a mai napig, ez az ellentmondást tartalmazó, vallás és nemzetellenes, a valóságtól elrugaszkodó hazug információkkal történő etetése az embereknek. – Mennyire vagyunk mi felkészülve ezekre és felvértezve ezek elutasítására?

Kirie litánia

Jézus Krisztus, ki meghaltál értünk a keresztfán! Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, ki három nap a sírban feküdtél. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, aki harmad napra feltámadtál a halálból. Uram irgalmaz!

Evangélium után

Húsvét kettős ünnepén, mi keresztények az Úr Jézus sírjára szegezzük tekintetünket. Annyi próbálkozás ellenére sem tudta eltakarni a feledés erdeje, eltüntetni az erőszak hulláma. Vajon miért?

Valamikor katonák őrizték a lepecsételt sírt, fegyverrel a kezükben. Igaz, hogy húsvét hajnalán gyáván elszaladtak, elhagyták őrhelyüket. Jézus sírja azonban nem maradt őrizetlenül. A katonák tisztét átvette az anyaszentegyház. A hit és szeretet fegyverzetében őrködik Jézus sírja mellett, és bátran védelmezi a feledés hatalmától. Neki köszönhetjük, hogy ma is meghallgatjuk e sírnak az üzenetét.

Mi emberek jól ismerjük a temetőket, a halottakhoz, a sírokhoz vezető utakat. Talán ez a legszomorúbb útja földi életünknek.

Milyen szép a gyermekkor útja! Csupa öröm, csupa derű, csupa vidámság a kíséretük.

Szép a felnőttek útja is, jóllehet a csalódások kátyúi és a külön-féle nehézségek sorompói kényszerítenek megállásra.

Szép lehet az öregség útja is, bár egyre több kellemetlen útitárs szegődik mellénk. De Gaulle tábornok is ezzel a mondattal fejezi be emlékiratait: „Öreg ember, elcsigázták a megpróbáltatások, távol a hiú vállalkozásoktól már érzi az örök fagy közeledtét… De ahhoz sohasem fáradt, hogy a homályban is a reménység felcsillanó szikráit fürkéssze…”

Mi keresztények is megjárjuk ezeket az utakat, de a temető csendjében, a halál éjszakájában is a reménység felvillanó szikráit fürkésszük. Számunkra ezek a szikrák Jézus húsvéti sírjából villannak elénk. Szeretteink sírjához a gyász és a bánat, Jézus sírjához az öröm és reménység kísérnek. Vajon miért?

Mert Jézus sírjában nem porladó csontokat találunk, hanem egy halálon diadalmaskodó ember üzenetét.

Az emberiség sok harcot vívott és vív ellenségeivel. Orvosok, tudósok, technikusok, feltalálók, költők, művészek harcolnak az emberi élet megszépítésén és védelmezésén. Az emberiség sok győzelmet aratott, de a halál ellen nincs reménye a diadalra. Ehhez kevés az ember ereje.

Jézusban azonban az élet ura jött el hozzánk, hogy győzelmet arasson a halál fölött. Földi életében többször is bebizonyította halál fölötti hatalmát. Megjövendölte saját föltámadását is. Ezért kértek őröket ellenségei nagypénteken sírja mellé. Ám Isten Fia nem azért jött a földre, hogy legyőzzék. Húsvét hajnalán dicsőségesen kilépett sírjából és ebben a percben megrendítette a halál legyőzhetetlenségébe vetett keserű hitünket.

A kereszténység nem Betlehemben, hanem Jézus húsvéti sírjában született.

Az apostolok a feltámadás hitével és hírével indultak el a világ meghódítására.

Abban az időben, mikor Jézus és követői meghirdették az evangélium üzenetét, a Földközi-tenger medencéjében, a római birodalomban igen magas fokon állt a kultúra színvonala. Virágzott a bölcselet, a tudomány, a művészet, és a pogány templomokban, különféle istenekben és vallásokban válogathattak az emberek. Mégis győzött a kereszténység és ez a feltámadt Jézus győzelme volt.

Nagyhatalom a művészet, nagyhatalom a munka és tudomány, de mindennél nagyobb az isteni szeretet, ami öröklétbe öltözteti emberségünket. Az emberek mindig erre vágyakoztak, de a vágynál többre nem jutottak. Jézus hirdette és mutatta meg, hogy Isten örök életre szánta az embert. Saját példájával győzte meg erről tanítványait és egyháza által az egész világot.

Ezért oly nagy ünnep, ezért oly örömteli ünnep a Húsvét!

De mikor igazi a mi ünnep-lésünk?

Egyszerű a válasz. Ha lélekben elindulnunk Urunk Jézus húsvéti sírja felé. Amint azt a jámbor asszonyok, majd később az apostolok is tették. Az üres sír látása, a föltámadt Jézus Krisztus támassza fel már-már sírba hanyatlott reményünket, adja meg nekünk és nemzetünknek is a feltámadást, annak idején pedig az örök életre történőt is.

Amen.

F. F.

Húsvét vasárnap (pasarét 2015)

Húsvétvasárnap 

Bevezetés

Krisztus feltámadt. Alleluja! Valóban feltámadt! Alleluja! Ezzel köszöntik ma egymást a görög rítusú hívek, és én is ezzel köszöntöm a kedves híveket.

Évenként több tízezren zarándokolnak el a nagy vallásalapító, Mohamed sírjához, Medinába. - Sokan megállnak a piramisok előtt. Itt nyugszanak a fáraók. - Ki ne látogatna el Párizsban járva az Invalidusok templomába, ahol Napóleon hamvai nyugszanak. - Bécsben a kapucinusok kriptájába, ahol a Habsburg császárok pihennek. - Moszkvában, hosszú sorokban vonulnak el az emberek, még ma is, a félvilágot lángba és vérbe borító mauzóleuma előtt.

A történelem egyetlen személyének, Jézus Krisztusnak nincs csak sírhelye a földön. Ő is meghalt és eltemették. De teste nem maradt a sírban! Hiába őrizték katonák. A szent asszonyok üresen találták. Angyal hirdeti: Nincs itt. Feltámadott! - Húsvétkor ezt a sírjából diadalmasan feltámadó Krisztust ünnepeljük. Hogy méltóképpen ünnepelhessünk, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Jézus Krisztus, ki meghaltál értünk a keresztfán! Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus, ki három nap a sírban feküdtél. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, aki harmad napra feltámadtál a halálból. Uram irgalmaz!

Evangélium után

A gyászmenetben mindig lassú ütemben lépkednek a halottat kísérő résztvevők. Ha a fájdalom keresztje nyomja szívünket, elnehezül járásunk. Jézus keresztútját az a körülmény is lelassította, hogy teste kimerült az ostorozás, a kínzások következtében.

Ha a nagypénteki eseményeket lassított felvételhez hasonlítjuk, akkor a húsvétról éppen az ellenkezőjét kell állítanunk. Itt csupa futásról, sietésről értesülünk. A feltámadás angyala így biztatja a Jézus holtestét kereső asszonyokat "Siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból! " - Hogy meggyőződjenek az asszonyok igazmondásáról, Péter és János szinte egymással versengve fut a sírhoz. S mily élethű jelenet. Az előbb odaérkező János, átadja az elsőbbséget Péternek. - Sietve tér vissza Jeruzsálembe a két emmauszi tanítvány is, akik beszámolnak a Jézussal történt találkozásukról.

Csupa sietés" futás és lelkendezés. Vajon miért? Mert örömhírt vinni mindig sürgető feladat. Mert az öröm szinte szárnyakat ad az embernek, megkönnyíti, megszaporázza lépteinket. Ez történt az első húsvét alkalmával és ennek kell megismétlődnie minden keresztény nemzedék életében, a mi nemzedékünk életében is.

Napjainkban szinte közhelynek számít már annak emlegetése, hogy csüggedő, reményvesztett, bús-komor nemzet lettünk. Mit tegyen ilyen légkörben a keresztény ember húsvét Ünnepén? Röviden válaszolok: Örvendezzék! Énekeljen Istent dicsérő éneket, alleluját! Akkor is, ha nehéz ezt megtennie egy lehangolódott környezetben. Meg kell keresnünk az öröm mélyebb, keresztény forrásait, ezek mellett kell letelepednünk, belőlük innunk és énekelnünk. A keresztény hívőnek mindig van oka az örvendezésre.

Vajon miért jelentett örömhírt Jézus üres sírja az asszonyok és az apostolok számára? Miért jelentett örömet a lepecsételt, katonákkal őrzött sírkő elmozdulása? Nem kellett valami rendkívüli képzelőerő annak felismeréséhez, hogy itt és most egy páratlan esemény történt. Mielőtt az apostolok találkoztak Jézussal, eszükbe jutott a feltámadásra vonatkozó jövendölése. Feltámadt tehát bennük a remény, ami az örvendezésnek édestestvére. Ezért szaladtak, ezért siettek, ezért örvendeztek.

A húsvéti örömhír ismeretében forduljunk most a jelen felé, és felemelkedve minden nehézségen, vessük fel a kérdést: van-e okunk örvendezésre? - Nem kétséges, hogy a hívők "kisded nyája" „igen”-nel válaszol erre a kérdésre

Elfelejtettük már, hogy a hosszú évtizedeken át folytatódott Jézus keresztútja, megfeszítése és sírba zárása? Elfelejtettük már, hogy sokan gyáván megfutamodtak, hiszen a bátor emberek mindig kisebbséget alkotnak. Hogy megszaporodtak az áruló Júdások, a hitet megtagadó Péterek. Hogy igen sokan Pilátus és Kaifás győzelmi szekerére kapaszkodtak. Hogy csak Mária Magdolnához hasonló lelkek, az egyszerű emberek maradtak hűek, akik nem adták el harminc ezüstért a hitüket. Velük együtt erősen reménykedtünk abban, hogy Isten minden pillanatban eltávolíthatja az istenellenes erők szikláját. Bekövetkezésekor, annak idején mindannyian örültünk.

És ma? Szomorúan tapasztaljuk, hogy a szikla elmozdulása, Krisztus feltámadása nem jelentette nemzetünk automatikus új életre támadását. Annak ellenére, hogy napjaink Egyháza kaput nyit minden ember, minden zörgető előtt ebben a hazában. Azt szeretné, hogy örvendező allelujának, szeretetének fénye hazahívja tékozló gyermekeit az együttörvendezésre.

Mi hát a keresztény, a húsvéti öröm igazi forrása? A Krisztussal történő találkozás. Mikor a tanítványok találkoztak a feltámadt Mesterükkel, eloszlott lelkük barna gyásza, és szívükbe véglegesen beköltözött az igazi örvendezés. Ez történik velünk is, ha találkozunk a feltámadt Krisztussal, ha befogadjuk őt és szent tanítása szerint élünk.

Ez nem könnyű feladat. Hisz az ezt akadályozó erők újra éledtek és működnek és késztetik az embereket Jézus tanításának semmibevételére. Micsoda szennyes mondatok hangzanak el a közéletben. Micsoda gyűlöletet szító beszédek. Hol vannak ma a nemzet fiait és leányait eggyé kovácsoló, egymást testvérekként elfogadtató, húsvét örömét hirdető, reményt ébresztő beszédek?

Rajtunk múlik, hogy legyenek! Rajtunk, életünkön! Hogy miként járja át életünket húsvét öröme. Hogy föltámadunk-e a csüggedés, a reménytelenség sírjából és örvendezve énekeljük-e a húsvéti diadalmas alleluját.

Ámen

F. F.

Nagypéntek

Nagypéntek
Az evangélium számos olyan mellékesnek tűnő eseményt jegyez fel, amely gondolatébresztő útitársként szegődhet mellénk, így például a golgotai keresztre feszítés kapcsán megjegyzi: „A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön.” Nem tudjuk, mi lehetett ennek a jelenségnek előidézője, de a hívő ember számára sokat mondó eseményről van szó. Nevezetesen arról, hogy ahol elfordulnak Istentől, az ő Küldöttétől, ahol „káromkodásból építenek katedrálist”, ott megjelenik az életet bénító sötétség. Krisztus, mint a világ világossága járt közöttünk, ebből következik, hogy halála nyomán sötétség borult a világra. Tüzet gyújtani jött földünkre, a gyűlölet helyett a szeretet parazsát akarta felszítani. El akarta űzni a közöny, az Isten elleni lázadás gyilkos hidegét, a hit tavaszát akarta árasztani az egész emberiségre. Nagypénteken azonban úgy látszott, hogy ez a próbálkozása kudarccal végződött. A sötétség órája szemfedőt terített a halott reményekre. Nem csoda tehát, ha sötétség támadt a földön.
Ám a nagypénteki sötétséget másképp is lehet értékelnünk. Jézus keresztje alatt egy olyan világot látunk, amely a bűn és a szenvedés sebeiből vérzik. De íme, mi történik? A fájdalmak Férfia, mint példabeszédének irgalmas szamaritánusa, elindul, hogy bekötözze az emberiség sebeit. Betakarja bűneink sebét, hogy oktalan lázadásunkat ne lássa mennyei Atyánk. Olyan a nagypénteki sötétség, mint az irgalom köntöse, amelyet Jézus terít a bűnös világra. Sötétség borul a földre, hogy áldott leple alatt újjászülethessen és feltámadjon az élet.
Jézus földi élete során sok beteget meggyógyított, visszaadta test1-lelki egészségüket. Legfőbb feladatát azonban nem ebben látta. A lét sebeit nem szándékozott a jelen üdvrendben orvosolni. Erre várnunk kell második e jöveteléig. Azért vállalta a szenvedést és a halált, hogy teljes sorsközösségre lépjen az emberiséggel. Azért öltötte magára öt szent sebét, hogy szerető elfogadásával gyógyító sebekké változtassa. Minden seb gyógyító, ha szeretettel viseljük, és ezáltal áldozattá változtatjuk. Ekkor hasonlítunk mi keresztények a legjobban a szenvedő Messiásra. Ekkor hozzáadjuk a mi szenvedésünket Krisztus megváltó szenvedéséhez és ekkor részesülünk mi magunk is a legnagyobb mértékben a megváltás kegyeméiben ."- Ha az Isten Fia szenvedésével kereszthalálával mutatta meg végtelen szeretetét irántunk, akkor nekünk is a szenvedés szerető elfogadásával kell válaszolnunk irgalmára.
A kereszten haldokló Jézust Mennyei Atya válasza arra a kérdésre, hogy mi az ember? Mennyit ér az ember? Az ember az, aminek az Ur Isten megteremtette: a teremtés koronája! És annyit ér, amennyire Isten értékeli. És Isten oly nagyra értékeli, hogy egyszülött fiát adta oda érte.
- Jézus Krisztus értünk feláldozott élete egyértelműen hirdeti: mit ér az ember, ha az Isten Fia vérét ontotta érte:- Krisztus nagypénteki keresztje széttép minden emberről alkotott hamis elképzelést. Megcáfolja azt az állítást, amely szerint Isten, mint egy órát felhúzta a világot, azután magára hagyta, nem törődik vele. - Jézus keresztútja azt hirdeti, hogy a bukások, kudarcok ellenére Isten egy meghatározott cél felé vezeti az emberiséget. - Mi emberek csinálhatunk azt, amit csak akarunk, lázadozhatunk az isteni világrend ellen, de Isten tervét nem tudjuk meghiúsítani. Ellenkezésünkkel csak magunknak ártunk, saját életünknek leszünk sírásói.
Nagypénteken mi keresztények a keresztre nézünk, Jézusra fordítjuk tekintetünket.

Azt is tudjuk, hogy aki a keresztre, aki Jézusra néz, annak sok mindentől el kell fordulnia. Az ember nem Janus-arcú lény, nem szolgálhat két úrnak. - Amikor a világ bűnben fuldoklik a romlottság elharapózik, nekünk hívő embereknek a gyökeres elfordulással kell válaszolnunk kihívására. Hátat kell fordítanunk minden hamis eszmének, szakítanunk kell a bűnös közszellemmel, hogy ezzel a magatartásunkkal kiesdekeljük Isten irgalmazó szeretetét.

Nem a bűnös világhoz kell alkalmazkodnunk, hanem az evangéliumhoz. Krisztus nem aszerint fog megítélni minket, hogy mennyire nyertük meg a gonoszság átka alatt nyögő világ rokonszenvét, hanem hogyan teljesítettük a szeretet törvényét. Nem baj, ha balgának, oktalannak minősítenek. Számunkra Isten bölcsessége az irányadó. Minket a kereszt igéje fog megmenteni. Ezért nézünk a keresztre, ezért imádkozzuk: Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Ámen 

F. F.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

Megdöbbentő élmény lehetett az apostolok számára nagycsütörtök este Jézus két cselekedete. Az egyik: a lábmosás, a másik: az eucharisztia alapítása.

Az Úr Jézus rövid földi működése során gyakran megmutatta isteni hatalmát és szeretetét. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. A részvét által indítva, és a hit ébresztésének szándékától vezérelve számtalan csodát cselekedett. Elfogadta Péter vallomását, amikor társai nevében kijelentette: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. De lám, most mi történik? Kötényt köt maga elé, és megmossa apostolai lábát. Nem csoda, ha elsőként Péter tiltakozik. Nem engedhetik meg, hogy Uruk és Mesterük ilyen alantas munkát végezzen. Jézus azonban leinti a heveskedő Pétert. és nem változtat magatartásán. Vajon miért nem? Mert kitörölhetetlenül bele akarja vésni apostola és apostoli Egyházának emlékezetébe, hogy ő nem uralkodni, hanem szolgálni akar a földön. Azt is hangsólyozza1 hogy ezzel példát óhajt adni mindenkori követőinek. Ő, aki által Isten megteremtette és megváltotta a világot, letérdel apostolai e1őtt, megmossa lábukat, hogy tudomásukra hozza Isten rejtett tulajdonságát: szeretetbő1 fakadó alázatát. Vajon miért tette ezt?

Jézus lelki szemei előtt lepergett az emberi történet véres színjátéka, amely annyi szenvedést kever az emberi alázat hiánya, az emberi gőg, a hiúság, a hatalomvágy, az uralkodás akarása. Látja a véres harcmezőket, a tömegsírokat, a koncentrációs táborokat, a gulágokat, a kegyetlen zsarnokok gaztetteit.

Nem bánják, ha vérben gázolnak is, csak uralkodhassanak, néhány évig vagy évtizedig. - Látja minden olyan ember egyéni tragédiáját, aki nem hajlandó okos alázattal elfogadni a szívébe vésett isteni törvényeket. Csak saját érdekeiket, élvezeteiket szolgálják. Meg sem kísérlik fölfedezni a másikat szolgáló élet szépségét és értékét. Ilyen megfontolások alapján nem csodálkozhatunk, ha Jézus az alázat gyakorlását, ezt az isteni erényt a szeretet koszorújába illeszti. A lábmosás erre figyelmeztet, ez volt nagycsütörtök első meglepetése.

Itt azonban nem állt meg Jézus, hanem még határozottabb lépést tett előre az alázat tartományában. Úgy is mondhatnánk, hogy a lábmosás csak leleményes bevezető volt az Oltáriszentség alapításához. A Szentírás tanítása szerint az a tény, hogy az Isten Fia emberré lett. Azt bizonyítja, hogy Isten szeretete sem nélkülözheti a másokért való élet alázatos szolgálatát.

Jézus azonban nem állt meg az alázat útján, hanem a világvégezetéig ezt az utat akarja járni. Ezért vette kezébe a kenyeret és a bort, hogy ezekben az élettelen tárgyakban valósítsa meg jelenlétét. Megalázta magát, amikor emberré lett, megalázta magát, amikor szegénnyé lett, megalázta magát a keresztfán és megalázza magát az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában, amikor a kenyér és a bor köntösében maradt itt közöttünk a világ végezetéig örökre.

A kérdésre, hogy miért tette ezt, az ev. így válaszol Szerette övéit, mindvégig szerette őket. Ilyen értelemben nemcsak a karácsonyt, hanem minden szentmisét a szeretet ünnepének nevezhetünk.
Szeretetben gazdagodni vágyó lélekkel jöjjünk szentmisére, hogy szeretetben gazdagodva térhessünk vissza mieinkhez, s embertestvéreink köze.

Ámen

F. F. 

Nagyszerda

Nagyszerda

Mit adtok nekem, ha a kezetekre adom Jézust?

Elgondolkoztak az ajánlatán, de nem tudták mire vélni. Óvatoskodva ezt ajánlották:

Harminc ezüstöt adunk, ha megmondod, hol találjuk őt. – Nem hitték, hogy elfogadja az ajánlatukat, hiszen egy ökör gazdájának kellett ekkora büntetést fizetnie, ha a barma halálra öklelte a szomszéd rabszolgáját.

Az utolsó vacsora után a tizenegy tanítvány a Getszemáne-kertben éjszakázott. Elbóbiskoltak, míg Jézus kissé távolabb imádkozott. Amikor visszatért hozzájuk, ekképp ébresztette őket:

Íme, eljött az óra, és az Emberfia a bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Közel van az, aki elárul engem.

Alig mondta ki a szót, máris ott állt előtte Júdás a főpapok és a vének tanácsának kardokkal és botokkal felszerelt szolgáitól kísérve.

Akit megcsókolok, az lesz ő – mondta a kísérőkhöz fordulva –, azt fogjátok el! – Majd Jézushoz lépve így szólt. – Üdvözlégy Mester! – és megcsókolta őt.  

Kit kerestek? – kérdezte Jézus, bár előre tudta a válaszukat.

A názáreti Jézust – felelték a fegyveresek.

Én vagyok – mondta. – Mondtam nektek, hogy én vagyok, ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! – mutatott a tizenegyre.

Júdás csak állt ott a sötétben, és nem tudta, mitévő legyen. A kihalt utcákon bolyongott hajnalig, Amikor megvirradt, látta, hogy megkötözték, és átadták Pilátusnak Jézust. Ekkor fogta az erszényt a harminc ezüsttel, és a főpapok elé állt.

Itt a harminc ezüstötök – mondta. – Vétkeztem, mert elárultam az vért.

Mi közünk hozzá? Ez a te dolgod – mondták és elfordultak tőle.

Júdást elfogta a tehetetlen indulat. A templomba hajította a pénzt, aztán elment a Getszemáne-kertbe, ahol megcsókolta Jézust, és az egyik fára fölakasztotta magát.

Íme ez az elhagyók, megtagadók sorsa.

Ámen.

F. F.