Évközi 12. vasárnap

Évközi 12. vasárnap

Bevezetés

A háborgó tenger lecsendesítéséről szóló mai evangéliumban az apostoloknak Jézushoz intézett kérdése: ”Mester nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”, el szokta e hagyni a mi ajkunkat? És Jézusnak az apostolokhoz intézett kérdésére:”Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Mit válaszolnánk?

Kirie Litánia

Jézus Krisztus, téged elküldött az Atya, hogy gyógyítsd a töredelmes szívűeket. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, te eljöttél, hogy magadhoz hívd a bűnösöket. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te az Atya jobbján ülsz, hogy közbenjárj értünk. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Jól ismert jelenetről hallottunk a mai evangéliumi szakaszban. Jézus lecsendesíti a vihart, amely már-már elsüllyedéssel fenyegeti a bárkát.

Ha valaki felszínesen olvassa, vagy félfüllel hallgatja, annak olyannak tűnhet, mintha egy mesetörténet lenne az egész. Aki viszont hittel szemléli, az felteszi a kérdést: mit akar üzenni nekünk ma ez a történet? Miért került bele ez a Szentírásba, hiszen még minden bizonnyal sok hasonló eset történt Jézussal. Miért hát pont ez a történet, és miért pont így maradt ránk, ahogy ránk maradt?

Ha még egyszer végigpergetjük az eseményeket figyelmes szemmel, akkor figyelemreméltó az, hogy Jézus a dühöngő vihar kellős közepén, nyugodtan alszik a bárka végében a vánkoson. A figyelmes szemlélőnek itt felvillan az, hogy Jézus, az Isten Fia olyan emberré lett értünk, akit nem kímélték az elfáradt emberi test törvényei. S igencsak kimerült lehetett, hogy ilyen nyugalommal tud aludni a dühöngő viharban, a hullámok dobálta bárkában. S igencsak sokat dolgozhatott aznap, hiszen este történik mindez. A tanítványok viszont halálra rémülnek.

A figyelmes szemlélő itt ismét egy furcsasággal találkozhat. Tudjuk, hogy Jézus tanítványai közül nem egy tapasztalt halász volt. Pontosan azon a tavon, amelyen most éri őket ez a vihar. Azon a tavon, amely mélyen, 208 méterre a tenger szintje alatt fekszik, és igen különleges az időjárása. Gyakoriak a hirtelen támadt viharok, amelyek veszedelmesen felkorbácsolják vizét. Az Úr Jézus is kedvelte a tó környékét. Gyakran hajózott egyik partjáról a másikra.

És most komoly viharba kerültek. De minden bizonnyal nem először kerülnek életükben ilyen helyzetbe. S azelőtt, minden bizonnyal, tapasztalatukkal és hidegvérrel már többször is megbirkóztak ilyen esetekkel. De most mégis halálra rémülnek a tapasztalt halászok. Felköltik hát Jézust azzal, hogy "Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?"

Meglehetősen felnagyítva tálalják a helyzetet Jézusnak, mert korántsem lehetett oly életveszélyes a helyzet nekik a tapasztalt hajósoknak. S akkor Jézus lecsendesíti a vihart és így feddi meg tanítványait: "Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?"

Ennek az eseménynek lelki mozzanatai megismétlődnek a mai ember, a mai keresztény ember életében is. Nem csak a tavak, s tengerek viharaiba kerültek életében, hanem az élet viharos tengerén hánykódó hajóban élőkében is.

Az emberiség története nem más, mint egy háborgó tenger, az emberiség pedig a viharos tengeren hánykódó hajó.

Bár tudományunk segítségével sok győzelmet arattunk a természet erői felett, ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy életünk mentes minden katasztrófától. ¬ Gondoljunk csak a Föld különböző helyein előforduló, embereket hullámsírba temető hatalmas árvizekre, szökőárakra Vagy a falvakat, városrészeket eltüntető földrengések számtalan emberáldozatára is. - Gondoljunk csak a félelmetesen szaporodó közlekedési, légi és közúti balesetekre. Vagy a megfertőzött vizekre, termőföldekre, levegőre, az - ózonveszélyre. - De gondoljunk a népek és nemzetek között támadt, és hosszantartó pusztító viharokra és háborúkra is.

Ilyenkor vetődik fel a hívő ember lelkében: „Mester! Miért tűröd? Miért nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”

Igen is törődik! Mert ennek a háborgó tengernek a lecsillapítója, a veszedelemben forgó emberiségnek a megmentője, az ebbe az emberiségbe beleszületett örök Ige, Jézus Krisztus. Hiszen ő és az ő tanításától forrásozó szeretet és jóság tudja az emberiség különböző csoportjai között keletkezett viharokat lecsendesíteni, és őket, testvéri s békés együttélésre, s a ránk leselkedő veszélyek közös összefogással történő elhárítására hangolni.

Nem nehéz elképzelni, hogy mivé is lenne ez az időközönként hol itt, hol ott sérüléseket szenvedő hajó, ez a szenvedő emberiség, a közös összefogás, a krisztusi szeretet által létrehozott karitatív intézmények, a könyörülő, a segítő, az áldozatos szív és szeretet nélkül. Az ebben kételkedőktől kérdezi ma is az Úr: „Még mindig nincs bennetek hit?”

Ebben a veszélyes világban, ezen a háborgó tengeren úszik Szent Péter hajója, az egyház is. Az egykori törékeny sajka valóságos óceánjáró hajóvá lett. Képes arra, hogy a háborgó tengeren hánykolódókat, a hajótörötteket felvegye és befogadja, szinte magát az összemberiséget.

De reálisan tudomásul kell vennünk, hogy miként az evangéliumban említett, Genezáreti tavon átkelő hajó, úgy az egyház is nyílt tengeren hajózik mindig és egy pénzimádó világ keltette viharos hullámok dobálják időközönként és ezért a hajó utasait hatalmába keríti a félelem.

De azt is tudnunk és hinnünk kell, hogy ez a hajó soha el nem merül, fluctuat, sed non mergitur. Hullámok dobálják, de el nem merül, mondja a régi mondás, s hiába kísérlik meg időközönként a lehetetlent, hullámsírba küldeni. Sem külső, sem belső erőkkel ezt el nem érhetik, mert ha aludni látszik is olykor-olykor, de velünk van mindig az Úr a világ végéig! Hívő magyarokkal is!

Hát akkor miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit? Kérdi tőlünk is, és honfitársainktól is, ismételten Jézus.

Mi szeretnénk bizonyítani életünkkel és tetteinkkel, hogy igen is van bennünk hit. Hiszünk Abban, Aki egykor, a betű szerinti értelemben, ma pedig a sokféle értelemben háborgó tengert lecsillapítja a Benne való hitünk által.

Ámen

F.F..