Évközi 17. vasárnap 2022
Bevezető
A mai, 17. évközi vasárnap evangéliumában
az általunk imádkozottól eltérő szövegű Miatyánkot hallunk majd. S ezen
megütközünk. Pedig nem ezen kellene megütköznünk, hanem azon, hogy kereszténykultúrán
felnőtt nemzetünk fiai és leányai már nem, vagy csak alig ismerik, és mi is
egyre ritkábban és egyre lagymatagabban imádkozzuk.
Vagy nem…?
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem
imádkozunk. Uram, irgalmazz
Urunk Jézus! Bocsásd meg az imában közömbösségünket,
lagymatagságunkat. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus! Tudatosítsd bennünk, hogy a Veled való kapcsolat, az szívből szóló ima nélkül elveszünk. Uram irgalmazz!
Az ima egyidős az emberiséggel és egyidős
a vallással. Minden vallásnak meg van a maga imája, vagy ima rendszere. A
Bibliában is számos imát találunk, sőt Lukács evangéliumára különösen jellemző,
hogy kedveli az imákat. Az Úr Jézust több alkalommal mutatja imádkozó helyzetben.
De a kiemelkedő személyiségek, mint
Zakariás, Mária, Erzsébet, Anna próféta asszony – a köztudattal ellentétben nem
rögtönzött, hanem már ismert költői szépségű imákban fejezik ki, örömüket,
reményüket. Ezek közül a formáját és tartalmát is megőrző legismertebb imává a
Miatyánk vált. De az is két különböző változatban.
Mindkét formula az Atyához szóló fohásszal
kezdődik. Úgy tűnik, Jézus arra buzdít, hogy Istent inkább családtagnak tekintsük,
mint távoli, félelmetes idegennek. Jóllehet az Isten és az ember közötti kapcsolatot
nem lehet földi kapcsolattal modellezni. Mégis az emberi atyaság és a fiúság
áll legközelebb ehhez a kapcsolathoz.
Ebben a mennyei Atyához intézett imában ott
vannak az üdvösségre, Isten Országa eljövetelére, a mindennapi kenyérre, az emberi
együttélés nélkülözhetetlen feltételére, a megbocsátásra, a kísértésre vonatkozó
kérések. Az egyén és a közösség anyagi, valamint lelki javaira vonatkozó
kérések. Mindezeket lehet, sőt kell is kérni a mennyei Atyától. Hogy jöjjön el
az ő Országa! A gyűlölködő, embertelen, s kegyetlen világ helyébe a szeretet, a
béke és a testvériség országa.
De lehet, sőt kell kérni a mindennapi
kenyeret is, amikor oly sok százmillió, több milliárd ember éhezik. Egyre több
ember veszíti el kenyérkereső állását. Hazug ígéretekkel csak etetni, s
kábítani lehet, de jóllakatni nem, az embereket.
Ott van mindennapi életünkben még mindig a
médiumok ránk zúduló hazugsága. Ezért kell kérni a mennyei Atyát, hogy „Ne vígy
minket kísértésbe!”, ha nem is értjük az így megfogalmazott kérést. De érthetőbbé
válik, ha így fogalmazzuk meg: Ne engedd, hogy kísértésbe, megtévesztésbe vigyen
bennünket a gonosz, csatlósainak agymosási tevékenységével. De nemcsak azt kell
kérnünk, hogy ne engedje, hogy megtévesszenek, hanem hogy meg is szabadítson bennünket
a mennyei Atya a Gonosztól, a hazugság Atyjától és fiaitól! Folyamatban van.
Sokat
írtak arról, hogy a kereszténység legfontosabb imája nem azonos szöveggel
került bele Máté és Lukács evangéliumába. Ennek elég bonyolult
hagyománytörténeti okai vannak, de egy dolgot kétségtelenül állíthatunk. Az ókeresztény
egyház ebben az időszakban még szilárd kötöttség nélkül őrizte Jézus imádkozó
hagyományát. Nem azzal a görcsös tudattal, amivel a farizeusok, vagy a
szadduceusok, akik olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a kötött formáknak.
Az evangéliumok hívő közössége Jézustól megtanulta az imádkozás művészetét, és
a saját szavaival adta vissza a Jézustól tanultakat. Nem formulát tanultak, hanem
imádkozó magatartást.
A Jézus imáját hallgató apostoloknak különböző
volt az érzelmi érintettsége. Az imát, bármennyire is igyekeztek, nem szóról
szóra, hanem saját szavaikkal adták tovább. Így az első hívő közösségekben nem
egy imaforma, hanem az imádság gondolatai rögzítődtek. Évek kellettek ahhoz,
hogy egy-egy együttimádkozó közösségben Jézus gondolataiból kialakuljon egy
imádságforma. Lukács és Máté két egymást nem ismerő közösség imaformáját építette
be evangéliumába.
Szükséges mindenkor imádkozni. Mondotta
Urunk Jézus Krisztus. A templomba járó jó hívek eleget is tesznek ennek a
jézusi követelménynek.
Mégis sokan vádolják magukat azzal, hogy
bűnt követtek el, mert rosszul, szórakozottan, gépiesen imádkoztak. Ilyenkor
eszembe jut egyik fiatal papkori lelkigyakorlatunk, amelyen országos nevű
bencés atya a következőt kérdezte: Tisztelendő atyák! Bűnt követ el, ha valaki
imádkozik? – Néma csend! Újból ő. Nem! Az követ el bűnt, aki nem imádkozik. És a
másik: ki az közülünk, aki azt mondhatná magáról, hogy nem imádkozhatna jobban?
Senki!
Nem szabad szó nélkül elmenni a mai
olvasmányban hallott Ábrahám alázatosan könyörgése mellett sem. Kitartóan alkudozott:
50-től 10-ig lefelé licitált az igazak számát illetőleg. Tíz igazra való tekintettel
az Úr nem pusztította volna el Szodomát, az olyan természetellenes szexuális bűnei
miatt, amikkel ma divat a Főváros központjában jó érzésű embereket, gyermekeket
és fiatalokat megbotránkoztatni. Nem gondolkodnak az emberek? Két egynemű
pártól még nem született gyermek. Haljon ki a magyar?
Én szeretném hinni, hogy magyar földön mindig
lesz tíz olyan igaz, akikre való tekintettel megkegyelmez az Úr bűnös útra
tévedt nemzetünknek.
Ámen.
