Évközi 31. vasárnap

 Évközi 31. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Zakeus történetét olvastatja fel a Liturgia. Zakeus szerette volna látni Jézust, ezért mindenre hajlandó volt. Azért, hogy Jézust láthassa, kistermete miatt felmászik egy fügefára. És törekvésének meg lett a jutalma. Jézus észreveszi a legapróbb indulást is, és elébe megy az indulónak. Számunkra is, minden vasárnap alkalom arra, hogy Jézussal találkozzunk és egy asztalhoz ülhessünk. Hogy méltók lehessünk erre. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. 

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk oly gyenge a Veled való találkozás utáni vágy. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a Veled való, találkozásaink, nem késztetnek Zakeus tetteihez hasonlókra. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem követjük példádat és nem hívjuk a mai Zakeusokat. Uram irgalmazz

Evangélium után

Temetőlátogatáskor, a sírok között sokszor elhangzik: „de jó ember volt. Egy Földön járó szent. Milyen nemes lélek”. Pedig minden bizonnyal az elköltözött is gyarlóságokkal küzdő, sokszor csak az emlékezés éveinek távlatán át megszépítő, ideálissá növekedő testvérünk volt. Ennek ellenére valóban sokuk szentté lett földi életében.

Zakeus is, akinek epizódját csak a Lukács evangéliumban olvassuk. Két jelzővel rendelkezik: ő a vámosok feje, a jerikói vámhivatal igazgatója. Nem egyszerű köztisztviselő, hanem főnök és gazdag. Nem pusztán megél valahogy a munkájából, hanem mások kizsákmányolásából gazdagodik meg. A két állítás bűnössége súlyát akarja hangoztatni.

A tömör leírás arról nem tudósít, vajon miért akarta Zakeus látni Jézust. Hallott felőle, talán tudott a farizeusról és a vámosról mondott példázatáról?

Egy bizonyos: nem az értelem vezette abba a pózba, amelyet kénytelen volt kis termete miatt elfoglalni, hanem a szíve. Az a tény, hogy egy fügefa lombjai között húzza meg magát, méltósága ellenére, mint egy utcagyerek fára mászik, nem is gondolva arra, hogy kinevetik. Valami belső, legyőzhetetlen vágyra utal, ami fellobbant benne, s amelyet Jézus tud, észrevesz és értékel.

Amint odaér, rögtön föltekint a fára és megszólítja. Mindkét ige jelentős: a föltekint is és a megszólít-ja is!

Az Úr Jézus tekintete Zakeus lelkébe mélyed, átjárja melegével, bearanyozza fényével. Történt mindez azért, mert nemcsak Zakeus akarta látni Jézust, hanem Jézus is látni akarta a vámost.

Zakeus látomása terméketlen marad, ha nem találkozik az Úr Jézus tekintetével. Ráadásul Jézus megtetézi tekintetét biztató szavával is: „Zakeus, gyere le gyorsan!”

Ki tagadhatná, hogy földi életünk legnemesebb öröme abból fakad, ha a szeretet nevében, a szeretet hangján megszólít valaki. Ebből a megszólításból kiviláglik, hogy fontosak, kedvesek vagyunk a másik ember számára.

Hogy az Úr Jézus megszólító szavának milyen a hatalma, azt nem csupán Zakeus példája bizonyítja. Gondoljunk csak az apostolokra, akik Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt.

Gondolhatunk a neves és névtelen szentek seregére, akik még a keresztúton is követték Mesterüket.

De gondolhatunk magunkra is, akik azért vagyunk itt, mert Jézus ránk tekintett és nevünkön szólított.

Az Úr Jézusnak minden evangéliumban feljegyzett szava és mondta hangsúlyos. Ez a mondata is: „Ma a te házadban kell megszállnom!”

Zakeus örömmel fogadta házába Jézust. Egy asztalhoz ült vele, együtt étkeztek. Egy asztalnál étkezni valakivel nemcsak keleten jelentett komoly kiváltságot és bizalmat.

A zsidók megütköztek Jézus magatartásán, amikor a bűnös embernél, Zakeusnál szállt meg, s egy asztalhoz ült a vámosokkal.

Azt mondanom sem kell, hogy ezzel a tettével semmiképp sem helyeselte cselekedeteiket. Sőt, azok, akik Jézussal egy asztalnál ültek, azok mássá lettek.

Zakeus is mássá lett! Egy olyan fordulat következett be életé-ben, amely egyszeriben összeszorítja, majd kitágítja a szívét, megfordítja az életét. Majd következik a jelenet későbbi mozzanata, amikor a tehetős vámos fölkel a családi asztaltól és jóvátevő vallomást tesz: „vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, akkor négyannyit adok helyette”. Döbbenetes ez az elhatározás, fölülmúlja a törvényben meghatározottat, messze több annál, ami megkívánható lenne.

A különös eseményt Jézus történetzáró mondata látja el csattanóval: „Ma üdvösség költözött ebbe a házba, mert ő is Ábrahám fia.”

Kis túlzással mondható: maga az Úr Jézus nyilvánította őt szentté azzal, hogy Ábrahám, a hit atyja fiának nevezi.

Minden krisztushívő tudatában kell, hogy legyen annak, hogy ma is nagy számban élnek Zakeusok közöttünk, akik Jézus általunk közvetített pillantására és szavára várnak.

De egyáltalán, hiszünk-e mi abban, hogy ők is megtérhetnek? Bízunk-e abban, hogy Isten ma is meg akarja fordítani a bűnösök útját, s az embereket, akik eltávoztak tőle, szívére akarja ölelni? Hiszünk-e ab-ban, hogy ma is elérkezhet az üdvösség napja a mai ember otthonába, s lelkébe is?

Merjük hinni! És merjük ennek megvalósításáért meg is tenni mindazt, ami tőlünk telik! „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett."

Ámen