Urunk Megkeresztelkedése
Bevezető
A mai vasárnap Jézus
Krisztus megkeresztelkedésének ünnepét üljük. Jézus Krisztus a mai nap
liturgiájában már úgy áll előttünk, mint 30 éves felnőtt, nagykorúvá lett
fiatalember, érett a közszereplésre, arra, hogy elkezdje küldetését: elkezdjen tanítani,
csodákat művelni, szenvedni s meghalni az emberiségért.
Ennek a küldetésének
teljesítésére avatja fel őt a Lélek megkeresztelkedésekor.
Jézus megkeresztelkedéséről hallva, gondoljunk a mi megkereszteltetésünkre is. És arra, hogyan is teljesítjük mi az ebből fakadó kötelességeinket.
Kirié litánia
Urunk! Bocsásd
meg, hogy nem élünk megkereszteltekhez méltón. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd
meg, hogy nem eléggé tudatos bennünk, hogy gyermekeid vagyunk. Krisztus
kegyelmezz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy csak félénken valljuk meg katolikus voltunkat. Uram irgalmazz!
Evangélium után
Karácsony éjszakáján az
ígéreteket hordozó nép képviseletében, a pásztorok szemlélték és imádták az
Urat, Isten titkát, a hűségesen beteljesedő Igét.
Vízkereszt titkában a pogány
népeket megjelenítő bölcsek hódoltak előtte, és fogadták be azt a világosságot,
mely már nem csak a választott népé, hanem mindenkinek világít.
Ma, Urunk
megkeresztelkedésének ünnepén pedig, a szentírási szakaszok egybehangzó üzenete
által, maga Isten, az Atya tárja föl előttünk a szívét és vall egyszülött
Fiáról.
Kicsoda Jézus? Ez a
kinyilatkoztatás és az ember személyes életének is egyik sarkalatos kérdése. Ő
„nem csak” Megváltó, Szabadító, Király, hanem, és mondhatjuk mindenekfölött, az
Atya szeretett Fia, akiben Ő kedvét találja (Mt 3,17). Az égből megszólaló
hang, az Atya kinyilatkoztatása, megismerteti velünk azt, hogy ki az, akit
nekünk ajándékozott, hogy mekkora szeretet van az Atyában irántunk. Szent János
apostol is így kiált fel első levelében: „Nézzétek, mekkora szeretettel van
irántunk az Atya! Isten fiainak hívnak minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1).
Ő nem valami értékes dolgot adott nekünk, nem is csak magából valamit, hogy
bizonyítsa szeretetét irántunk, hanem mindent. Azt, akiről maga az Atya vallja:
„Te vagy az én szeretett Fiam. Benned kedvem telik.”
Érdemes megállni ennél a
képnél, mert nem mindegy, hogyan válaszolunk ekkora szeretetre. Ez a
kinyilatkoztatás akkor szólalt meg, amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban,
Keresztelő Jánosnál. Mihelyt feljött a vízből, megnyílt az ég, és látta Isten
lelkét galamb módjára magára szállni. Ő a Fiú, akit az Atya ismer és szeret. Ő
a Fiú, aki teljes önátadásával bizonyítja az Atya iránti szeretetét.
Keresztségünk titkában, mi
is azt ünnepeljük, hogy Isten gyermekei lettünk. A Szentlélek száll le ránk és
az Atya szava szólal meg: Ő az én szeretett Fiam. Mert újjászületésünkben, az
Atya bennünk is felismeri Fiának vonásait. Mi csak a Fiúban lehetünk fiak. Ő
azért vállalt közösséget velünk, hogy mi is merjünk közösséget vállalni Vele,
és így mi is az Atya gyermekei lehessünk. Keresztény életünk titka és feladata
megismerni és elsajátítani a fiúság lelkületét.
Ennek a lelkületnek
nagyszerű vonásait ismerteti meg velünk Izajás próféta az ószövetségi
olvasmányban. Ezeket írja: „Igazságot visz a nemzeteknek nem emeli föl a
hangját, a megtört nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.
Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti.
Általad adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és
szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek.”
Amikor Keresztelő János tanítványai kérdezik Jézust: Ő-e a Messiás, ezt üzeni
Jánosnak: teljesednek az imént idézett prófétai szavak (vö.: Mt 11,5).
Krisztus művét folytatja az
Egyház, és benne az egyes keresztény ember. Keresztségünk titkában azért
öltözködünk Krisztusba, hogy őt jelenítsük meg életünk minden helyzetében. A
számadás napján az Atya is ezeket a krisztusi vonásokat keresi majd bennünk. A
Jézussal való azonosulásunk bennünket is az igazság hírvivőivé emel, akiknek a
mai igen nehéz és összetett világban is hűségesen kell tanítani az igazságot. A
keresztségben mi is égő gyertyát kapunk, hogy világosságban járjuk utunkat és
mások számára is világosság legyünk. Milyen sokan ülnek a tobzódó világ
sötétségében, akik számára nekünk kell világosságot vinnünk.
Ezt ismerte fel és
valósította meg Péter apostol is, amikor a pogány Kornéliusz százados házába
elvitte Krisztus fényét. Mert „Isten nem személyválogató. Mindenki kedves
előtte, bármely néphez tartozik is.” (ApCsel 10,34-35).
A valódi hatalom éppen ebben
áll. Nem az rendelkezik hatalommal, aki leigázhatja, megsemmisítheti a másikat,
hanem az, aki világosságot vihet a másik ember életébe. Köszönjük meg Istennek
keresztségünk ajándékát, és ismerjük fel a belőle fakadó lényegi feladatunkat,
mely az igazság melletti tanúságra kötelez.
Ámen
