Nagyböjt 5. vasárnapja
Bevezetés
Közeledik a nagyhét. "Eljött az
óra, mondja Jézus a mai evangéliumban, hogy megdicsőüljön az emberfia". A
mai evangélium nemcsak a szenvedő Krisztust állítja elénk, hanem a bűn felett
diadalmaskodó Megváltót is. Nemcsak e mondat hangzik el ajkáról, hogy "ha
a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal,
sok gyümölcsöt hoz". Hanem ez is: „Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről,
mindeneket magamhoz vonzok.” Kereszthalála lett a dicsőssége, s nekünk pedig az
üdvösségünk.
Kirié
litánia
Urunk, add meg nekünk, hogy mi is ki
tudjuk mondani: Nem az én akaratom, hanem a Tiéd legyen. Uram irgalmazz!
Urunk, add meg nekünk, hogy mi is a
szenvedésből tanuljuk meg mi az engedelmesség. Krisztus kegyelmezz!
Urunk, add meg nekünk, hogy megtapasztaljuk,
az istenszeretőknek minden a javunkra válik. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
A népek tengerében élő, s kinyilatkoztatást
őrző és hordozó, az üdvösség ígéretét továbbadó zsidó népnek volt az üdvtörténeti
szerepe.
Már az Egyiptomból történő kivonuláskor
is csatlakoztak hozzájuk idegenek. Számos ilyen Istenhez térő prozelitával
éltek együtt. Jele volt ez annak, hogy a kinyilatkoztatás, s az üdvösség nem
zártkörű, nem egy népé, hanem mindenkié. És ennek keresése ott él minden emberben.
Az evangéliumban említett görögök is ezért keresik Jézust, ezért szeretnék
látni, megismerni ennek az üdvösségnek a hirdetőjét.
Eljött az óra, mondja Jézus a ma hallott
evangéliumban, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Az Atya azért küldte, hogy Isten
szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. A mű végrehajtásához meg kell halnia. „…
ha földbe hullott búzaszem nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal, sok
termést hoz.” „… ha felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.”
Mindezt Atyjának engedelmeskedve érte el.
A mai evangélium Jézusnak ebből az
engedelmességéből fakadó belső szenvedéséről beszél. Szavaival, képeivel
értelmezi a ráváró, bekövetkező tragikus események passióját. Sok olyan van
ezek közt, amelyet, ha fel is fogjuk, de magyarázat nélkül, azonosulni vele
első hallásra még sem tudunk.
„Eljött az óra” – ezzel kezdődik Jézus
megnyilatkozása. Akkor mondta ezt, amikor már csak hat nap volt az igazi húsvét
előtt. Földi életének utolsó hete kezdődik. Tudja jól, hogy annakidején a kánai
menyegzőn azt mondta Anyjának: „Még nem jött el az én órám”, de most már ütni
kezd ez az óra, amelynek végkimenetele: az Emberfia megdicsőülése.
Jézus fél a haláltól, és az azt megelőző
szenvedésektől. Vérrel verejtékezik. Félelme a szenvedéstől és az elmúlástól
valóságos, jogos, megjátszhatatlan. „Mélyen megrendült a lelkem” – mondja, sőt
a Getszemáni kertben nyíltan könyörög: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt
a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied!”
Ez a jézusi kérés megdöbbent bennünket.
Milyen világosan látja emberi sorsát. A Zsidókhoz írott levélből vett sorokat
idézek: „Jézus hangos kiáltással és könnyhullatással imádkozott és könyörgött
ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól”. Mégis „a szenvedésből tanulta meg az
engedelmességet”.
Isten volta ellenére neki is, mint
minden e földre született embernek, az emberfeletti teljesítményeket kívánó
szenvedésből kellett megtanulnia az embersors tragédiájának engedelmességét, a
meghalást.
Jézus egy hasonlattal szemlélteti
sorsát: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha
elhal, sok termést hoz”. Tudja, hogy halála egy bő termési folyamatnak lesz az
elindítója az emberiség életében.
Az emberiség iránt érzett egyedülálló
szeretete készteti erre. „Senkinek sincs
nagyobb szeretete annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” Jézus odaadta.
Önként! „Önként adom én oda életemet és magam veszem azt vissza”. Mondotta
kereszthalála előtt.
Micsoda hatalmas tett! Az odaadás
áldozata egy nagy termésért, az emberiség megváltásáért. A keresztény mártírok,
vértanúk pedig ebbe az áldozatba kapcsolódva mondtak le földi életükről, ha
arról volt szó, hogy hittagadás vagy halál. Nem könnyen tették, de megtették. És
megteszik ma is. Négyszer annyian tették ezt az elmúlt évben, mint az előtte
lévő két évben együttvéve.
A mi szenvedésünk és tudatosan
elfogadott halálunk sem véletlen, hanem az örök életért vállalt legnehezebb
lépcsőfok, a búzaszem sorsa.
„Megdicsőítettem, és továbbra is
megdicsőítem!” A mennyei Atya szavai ezek szenvedésbe induló Egyszülöttéről.
„Ha fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” szavak pedig Jézuséi.
Prófécia az agóniában.
Jézust ismételten megdicsőítette már az
Atya: a keresztségekor, a Táborhegyen, Lázár föltámasztásakor, minden egyes jótettében,
csodájában, tanításában. A kereszten magasba emelve pedig valamennyi ember számára
nyilvánvalóvá lesznek a százados eme szavai: „Ez valóban az Isten Fia volt”.
Krisztus igazi dicsőség az lesz, amikor
halála, föltámadása és a Szentlélek kiáradása után a világ népei vonzódnak majd
hozzá, megtérnek, és bebocsátást kérnek Országába.
Isten szeretete így nyilvánult és
nyilvánul meg. És ez egy új, a keresztből kibontakozó világ rendjét teremtette és
teremti meg. Európában is, ha alkotmányában nem hajlandó ezt elismerni. Sőt!
Ennek a világnak a lerombolására törekszik. Ezek ellenére sokszor idézem, nincs
másban remény, boldogulás, e világban, magyar földön sem, csak az Üdvözítő
vérével festett keresztben, s abban, aki földről fölemeltetett és mindeneket,
bennünket is, bűnbánatot tartó magyarokat is, magához vonz, hogy örömmel
ünnepelhessük feltámadását és nemzetünk reménybeli feltámadását is.
Ámen
F. F.
