2016. június 4., szombat

Évközi 10 vasárnap

Évközi 10. vasárnap

Bevezetés
A mai evangéliumban a naimi ifjú történetét halljuk majd.
Úrfelmutatás után minden szentmisében liturgikus felkiáltással teszünk tanúságot az élet és a halál szoros összefüggéséről, az életnek a halálon aratott győzelméről: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat''.
Időközben megszokottá vált hitvalló imádság. Legtöbbször fel sem figyelünk mondandója hatalmas horderejére. Akkor lepődünk meg igazán, ha már a halál sarkunkban leselkedik, és közvetlen környezetünkben szedi áldozatait. Ilyenkor észbe kapunk és rájövünk, hogy amit eddig szánkkal hirdettünk, az milyen gyenge tanúságtétel.

Kirié litánia
Komolyan gondolunk-e arra, amit gyakran humorizálva mondunk, hogy csak a halál biztos. És e szerint élünk-e? Uram irgalmazz!
És arra, hogy amikor testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja? Krisztus kegyelmezz!
És Jézus eme szavaira, hogy én vagyok az élet és feltámadás, aki bennem hisz, ha meghal is, élni fog örökké? Uram irgalmazz!

Evangélium után
Ha a Naimi ifjú történetében az eseményeket az özvegyasszony szemszögéből nézzük, akkor az özvegyasszony sorsa igen szomorú. Egyetlen fia halálával elvesztette a reményt a jövőre. A Közel-Keleten még ma is olyan a társadalmi helyzet, hogyha egy nő egyedül marad, se férje, se fia, már csak a koldulásra, halálra várhat, mert nem törődik vele senki. Az özvegy a férjében a védőbástyáját veszítette el, fiában viszont a jövőjét, a jövőbeli támaszát, segítségét.
Az ókori Keleten az volt a szokás, hogy az asszony, nem mehetett vissza a származási családjához, nem térhetett vissza a szülői házba, és mivel nem volt betegbiztosítás, özvegyi nyugdíj, így egzisztenciálisan teljes bizonytalanságba került. Naim ma is létező falu, Genezáreti -tóhoz közel.
A csoda elbeszélése, tulajdonképpen a kétségbeesettnek nyújtott jézusi segítségre hívja fel a figyelmet. Jézus, ahogy a faluhoz érkezik a követőivel, találkozik a temetői menettel. Krisztus megsajnálja az özvegyet, megszólítja. Jézus itt lelki gondozóként viselkedik, aki beszélget a depresszióssal. ’Beszélgetés terápiát’ alkalmaz, a krízis idején reményt sugároz, és valóban megteremti az újrakezdés lehetőségét. Megérinti a hordágyat, ami merőben szokatlan, hiszen a zsidó kultúrában úgy tartották, hogy ettől tisztátalanná válik. Könyörületes szíve részvétre gerjed az özvegy anya iránt. Csodatévő szót mond a halott ifjúnak, kelj fel.
A naimi történet mondanivalója röviden: Isten könyörületes. Segítségére siet a szerencsétlen, bajbajutott embernek, esetünkben az özvegyasszonynak.
Szent Lukács, mint a nők, a szociális érzékenység és az irgalmasság evangélistája külön figyelmet szentel Jézus emberi gesztusainak, és még hangsúlyosabban Isten életet fakasztó irgalmának.
Egy kicsit visszaköszön Illés próféta halott-támasztási története, jelezve, hogy Jézus ugyanúgy próféta, de messze felül is múlja az ószövetségi „elődeit”. Benne Isten különleges módon „látogatta meg” az emberiséget.
Izraelben általában még aznap eltemették a halottat. A nyitott koporsón vagy hordágyon gyolcsba csavarva kísérték a „szentmihálylovát” a helységen kívülre, a temetőbe. Jelen esetben a halottvivő menet találkozik az Élet Urával.
Szent Lukács először itt nevezi Úrnak Jézust, ami egyébként Istennek kijáró és csak neki fenntartott cím volt. Ezzel jelzi, hogy a csodatevő, Naimi ifjút feltámasztó Jézus, Isten!
Sokan kísérték az özvegyet, mert sajnálták őt, és együttéreztek vele. Jézus meglátja az özvegyet, megrendül a szíve, megállítja a halottvivőket, meg-érinti a koporsót, és azt mondja az édesanyának: ne sírj! Nem azért, mintha nem illik sírni. Vagy fölösleges lenne gyászolni, vagy tiltaná azt, hanem mert az ő megszólítása életet ad. A halott ifjú felül, és az Úr visszaadja őt anyjának.
A tömeget pedig elfogta a félelem és így magasztalták Istent. „Nagy próféta támadt közöttünk”. És mindenütt hirdették: „Isten meglátogatta népét.”
Ahol Isten megszólal, ott élet fakad. Jézusban Isten belenyúl a történelem halál árnyékolta menetébe és beteljesíti élet utáni vágyunkat.
Jézus viselkedése nyomán az ősegyház is szeretettel karolta fel az özvegyeket. Gondoskodtak róluk. A keresztény közösségben már volt jövője az özvegynek, nem volt egzisztenciálisan halálra ítélve. A fogyatékosok, szegények, is, fontos tagjaivá válnak a közösségnek.
Mi is jól jegyezzük meg, hogy az ember nem a nyomorúságra született, hanem hogy Istennel élje az életét, ne csak vegetáljon.
Nekünk ugyan nincs Jézushoz hasonló hatalmunk a halál felett, de hozzá hasonlóan azonban cselekedhetünk. Hirdethetjük, és hirdetnünk is kell az életre keltő, és életbentartó örömhírt, a jövője miatt már-m-r kétségbe eső népünknek.
Mennyi kétségbe esett, mennyilelki halálba került embertársunk feltámadhatna, ha közölnénk vele a gyógyító és igaz szavakat.
Ha vennénk a bátorságot és kisegítenénk őket a meg nem értés, a bűn, az agresszió, a káros szenvedély vagy csalódás okozta haldoklásból.
Mennyivel másabb lenne közérzetünk, közéletünk, ha a híradásokat, a világhálót vagy tévéképernyőt nem a rossz, a halál hírei uralnák, hanem a jó szó, az igaz beszéd! Amikor a jónak is lenne hírértéke, sőt az lenne a természetes. Mert valójában erre van igény. És erre kaptunk küldetést Urunktól.
Milyen jó lenne, ha több gondot, get tanúsítanánk a kiszolgáltatott és támasz nélkül maradt özvegyeknek családjainkban és közösségeinkben egyaránt. Ha nemcsak azt mondanánk: ne sírj, mert az nem illik, zavar – hanem örömet, mosolyt fakasztanánk arcukra, segítségükre lennénk szükségükben.
Szent Lukács nem írta meg a csoda „folytatását”, mi viszont kíváncsiak lennénk, hogyan él tovább az, aki még egy esélyt kapott Istentől.
A tapasztalat szerint hajlamosak vagyunk könnyen napirendre térni Isten velünk tett mindennapos, kisebb vagy nagyobb csodái fölött. Holott nem szabadna a régi kerékvágásban maradnunk azok után, ami velünk történt. Például egy betegségből való felgyógyulás, vagy egy reménytelen állapotból való megszabadulás után. Sokkal jobban illene hozzánk, hogy ha a gondviselő Isten iránti hálás szívvel élnénk életünket és az idő múlásával sem feledve velünk tett jótetteit, s magasztalnánk Őt. Így remélhetjük, hogy mostani nehéz helyzetünkben, de a jövőbeniekben is megsegít minket, erőt és életetet önt belénk.
Ámen

F.F.