Évközi 31. vasárnap

 Évközi 31. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Zakeus történetét olvastatja fel a Liturgia. Zakeus szerette volna látni Jézust, ezért mindenre hajlandó volt. Azért, hogy Jézust láthassa, kistermete miatt felmászik egy fügefára. És törekvésének meg lett a jutalma. Jézus észreveszi a legapróbb indulást is, és elébe megy az indulónak. Számunkra is, minden vasárnap alkalom arra, hogy Jézussal találkozzunk és egy asztalhoz ülhessünk. Hogy méltók lehessünk erre. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. 

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk oly gyenge a Veled való találkozás utáni vágy. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a Veled való, találkozásaink, nem késztetnek Zakeus tetteihez hasonlókra. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem követjük példádat és nem hívjuk a mai Zakeusokat. Uram irgalmazz

Evangélium után

Temetőlátogatáskor, a sírok között sokszor elhangzik: „de jó ember volt. Egy Földön járó szent. Milyen nemes lélek”. Pedig minden bizonnyal az elköltözött is gyarlóságokkal küzdő, sokszor csak az emlékezés éveinek távlatán át megszépítő, ideálissá növekedő testvérünk volt. Ennek ellenére valóban sokuk szentté lett földi életében.

Zakeus is, akinek epizódját csak a Lukács evangéliumban olvassuk. Két jelzővel rendelkezik: ő a vámosok feje, a jerikói vámhivatal igazgatója. Nem egyszerű köztisztviselő, hanem főnök és gazdag. Nem pusztán megél valahogy a munkájából, hanem mások kizsákmányolásából gazdagodik meg. A két állítás bűnössége súlyát akarja hangoztatni.

A tömör leírás arról nem tudósít, vajon miért akarta Zakeus látni Jézust. Hallott felőle, talán tudott a farizeusról és a vámosról mondott példázatáról?

Egy bizonyos: nem az értelem vezette abba a pózba, amelyet kénytelen volt kis termete miatt elfoglalni, hanem a szíve. Az a tény, hogy egy fügefa lombjai között húzza meg magát, méltósága ellenére, mint egy utcagyerek fára mászik, nem is gondolva arra, hogy kinevetik. Valami belső, legyőzhetetlen vágyra utal, ami fellobbant benne, s amelyet Jézus tud, észrevesz és értékel.

Amint odaér, rögtön föltekint a fára és megszólítja. Mindkét ige jelentős: a föltekint is és a megszólít-ja is!

Az Úr Jézus tekintete Zakeus lelkébe mélyed, átjárja melegével, bearanyozza fényével. Történt mindez azért, mert nemcsak Zakeus akarta látni Jézust, hanem Jézus is látni akarta a vámost.

Zakeus látomása terméketlen marad, ha nem találkozik az Úr Jézus tekintetével. Ráadásul Jézus megtetézi tekintetét biztató szavával is: „Zakeus, gyere le gyorsan!”

Ki tagadhatná, hogy földi életünk legnemesebb öröme abból fakad, ha a szeretet nevében, a szeretet hangján megszólít valaki. Ebből a megszólításból kiviláglik, hogy fontosak, kedvesek vagyunk a másik ember számára.

Hogy az Úr Jézus megszólító szavának milyen a hatalma, azt nem csupán Zakeus példája bizonyítja. Gondoljunk csak az apostolokra, akik Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt.

Gondolhatunk a neves és névtelen szentek seregére, akik még a keresztúton is követték Mesterüket.

De gondolhatunk magunkra is, akik azért vagyunk itt, mert Jézus ránk tekintett és nevünkön szólított.

Az Úr Jézusnak minden evangéliumban feljegyzett szava és mondta hangsúlyos. Ez a mondata is: „Ma a te házadban kell megszállnom!”

Zakeus örömmel fogadta házába Jézust. Egy asztalhoz ült vele, együtt étkeztek. Egy asztalnál étkezni valakivel nemcsak keleten jelentett komoly kiváltságot és bizalmat.

A zsidók megütköztek Jézus magatartásán, amikor a bűnös embernél, Zakeusnál szállt meg, s egy asztalhoz ült a vámosokkal.

Azt mondanom sem kell, hogy ezzel a tettével semmiképp sem helyeselte cselekedeteiket. Sőt, azok, akik Jézussal egy asztalnál ültek, azok mássá lettek.

Zakeus is mássá lett! Egy olyan fordulat következett be életé-ben, amely egyszeriben összeszorítja, majd kitágítja a szívét, megfordítja az életét. Majd következik a jelenet későbbi mozzanata, amikor a tehetős vámos fölkel a családi asztaltól és jóvátevő vallomást tesz: „vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, akkor négyannyit adok helyette”. Döbbenetes ez az elhatározás, fölülmúlja a törvényben meghatározottat, messze több annál, ami megkívánható lenne.

A különös eseményt Jézus történetzáró mondata látja el csattanóval: „Ma üdvösség költözött ebbe a házba, mert ő is Ábrahám fia.”

Kis túlzással mondható: maga az Úr Jézus nyilvánította őt szentté azzal, hogy Ábrahám, a hit atyja fiának nevezi.

Minden krisztushívő tudatában kell, hogy legyen annak, hogy ma is nagy számban élnek Zakeusok közöttünk, akik Jézus általunk közvetített pillantására és szavára várnak.

De egyáltalán, hiszünk-e mi abban, hogy ők is megtérhetnek? Bízunk-e abban, hogy Isten ma is meg akarja fordítani a bűnösök útját, s az embereket, akik eltávoztak tőle, szívére akarja ölelni? Hiszünk-e ab-ban, hogy ma is elérkezhet az üdvösség napja a mai ember otthonába, s lelkébe is?

Merjük hinni! És merjük ennek megvalósításáért meg is tenni mindazt, ami tőlünk telik! „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett."

Ámen

Évközi 30. vasárnap

 Évközi 30. vasárnap

Bevezetés 

A mai, évközi 30. vasárnap evangéliumában a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédet halljuk majd. Hogy számunkra melyik imádkozó a rokonszenves, a két, egy időben imádkozó közül, a vámost megvető farizeus-e, vagy a bűneiért bocsánatért könyörgő vámos? Úgy gondolom: Nem vitás! Kövessük hát a vámos példáját, s a szentmise kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismertün-ket és kérjük az Úr bocsánatát. 

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy, miként a farizeus, úgy mi is, alacsonyabb képzettségűeket, szegényeket gyakran lenézzük. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi is, a farizeushoz hasonlóan, hivalkodva dicsekszünk jótetteinkkel és sikereinkkel. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bennünk alig van valami a vámos lelkületéből, habár mindannyian gyarló teremtményei vagyunk az Úrnak. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Az elbizakodottakhoz, akik magukat „igaznak tartották és másokat megvetettek”, intézte egykor Jézus az imént hallott példabeszédet. Ma azonban, a mai elbizakodottakhoz és nem elbizakodottakhoz, mindannyiunkhoz intézi szavait.

Az Úr Jézusnak a tanító tevékenységében ugyanis jelentős szerepet játszott az a törekvés, hogy kijavítsa az emberek magatartásának torz megnyilatkozásait.

A mai ember életében tapasztalható torzulások észrevetetése, kiküszöbölése, a helyes magatartás kialakítása miatt, a mi okulásunkra olvastatja fel az egyház a liturgiában a farizeus és vámos történetét.

A történet azért meghökkentő, mert az egykori zsidó közvélemény szemében a farizeusok képviselték az igazi hazafiságot és vallásosságot. A társadalmi elitet, a szellemi és vallásos arisztokráciát. Ezzel szemben a vámosok, a csalók és hazaárulók megbélyegzett rétegét.

A vámosok, a közvélemény, s a vallásos emberek szemében tisztességtelen foglalkozást űztek. Hiszen Izrael fiaitól hajtották be a nem éppen szerény adót a pogány megszálló hatalom javára.

Palesztina lakossága egyébként azokban az időkben nem volt különösen tehetős. Mondhatnánk úgy is, gyakran nyomorgott. Maga Szent Pál rendez gyűjtést számukra, a Palesztinában élő szegények részére, az antiochiai, a kis-ázsiai és a görögországi keresztények között. És a vámosok, ezeket a személyeket adóztatják az idegenek javára, mégpedig úgy, hogy közben maguk is igencsak meggazdagodnak.

Jézus azonban nem csatlakozott kortársai véleményéhez. Már maga az első mondat elgondolkoztató. Két ember ment fel a templomba imádkozni: egy farizeus és egy vámos. Az Úr Jézus tehát bátran egymás mellé állítja a két embertípust. Mégpedig nem ok nélkül.

A farizeus úgy lép be a templomba, mint akinek ott a megérdemelt helye. A vámos kényelmetlenül érzi magát, mert érzi, hogy kinézik innen. Jézus nem tesz ilyesmit, hanem megmutatja a két ember belső világának titkos zugait.

Először a farizeus jámborságát kérdőjelezi meg. Vajon mit kifogásol benne? Talán azt, hogy tiszteli a Törvényt, templomba jár, imádkozik, alamizsnát oszt és adót fizet. Nyilvánvaló, hogy ezek önmagukban dicséretes cselekedetek.

Ki cselekszik ma ehhez hasonlókat? Ki adja ma vagyona egy tizedét, a „templomnak”, a szegényeknek, a rászorulóknak? Talán a mai, minden szolidaritást nélkülöző ember? Aligha!

Az evangéliumi farizeus magatartása miért olyan ellenszenves? Azért, mert hallgat a jézusi jajkiáltásokban fejükre olvasott bűneikről, és nem kér azokért bocsánatot, irgalmat.

És miért olyan rokonszenves a vámos magatartása?

Korántsem azért mert sikkasztott, csalta a népet és együttműködött népe elnyomóival. Nem! Isten ilyesmit nem helyeselhet!

Ám dicséretet érdemel azon törekvése, hogy kiemelkedjék bűnei mocsarából, és ehhez az Isten segítségét kérje. A bűnös vámos fölébe nőhet a büszke farizeusnak azáltal, hogy megalázza önmagát.

A vámosnak eszébe se jutott, hogy mentegesse magát Isten előtt, és dicsekedjék erényeivel, Mert, mint minden embernek, bizonyára neki is, nemcsak bűnei, de erényei is voltak. De nem erényeiben bízik, hanem az Úr Isten, embert megmentő végtelen irgalmában. A hit, a megtérés az Úristen ajándéka. És ebben bízva mondja ki e szavakat: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!”

És szakít régi, bűnös életével, s kivetkőzik gyarlóságai rongyaiból. S megigazultan tér haza a templomból.

Oh, bárcsak minél több, köztünk élő vámos honfitársunk cselekedne hasonlóan.

A példabeszédet okulásunkra mondta el az Úr és jegyezte föl Lukács evangélista. Vajon mit tanulhatunk belőle?

Azt, hogy ne legyünk olyanok, mint a farizeus. Össze ne hasonlítsuk magunkat azokkal, akik nem járnak templomba, és egyre jobban eltávolodnak Istentől, Krisztustól, s Egyháztól. Le ne nézzük sohasem véreinket, honfitársainkat, hanem segítsük őket. Kérve számukra a hit és megtérés kegyelmét, hogy a vámoséhoz hasonló lelkület alakulhasson ki bennük. Nem könnyű feladat! De tegyük meg!

Hogy megtehessük, nekünk is megigazultan kell mindig a templomból a hétköznapokba visszatérni. Ezért mondjuk hát a vámos szavaival: „Istenem! Légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek.”

Ámen

Évközi 29. vasárnap

 Évközi 29. vasárnap 

Bevezetés

A mai evangéliumi szakasz nagyon emberi, nagyon kézzelfogható történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. Nem a gátlástalan igazságtalan bírót állítja elénk Jézus példaképként, hanem a kitartóan kérő, követelő asszonyt, és mondja mindannyiunknak: „szükséges mindenkor imádkozni!” De kérdem én: Szoktunk-e mi rendszeresen imádkozni?

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk rendszeresen! Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk szeretteinkért! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk ellenségeinkért. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Létbehívásunk, az élet színpadára lépésünk, megkérdezésünk nélkül történt. A sötétenlátó kényszernek tekinti létezését. De a legtöbb ember óriási ajándéknak, és szeretettel ragaszkodik hozzá.

Létünk ajándék jellegéből következik, hogy nemcsak születésünkben, hanem fennmaradásunkban is ajándékokra szorulunk. A szülői, a testvéri, a baráti, a hitvesi szeretet ajándékára. A tanítók, a nevelők, a művészek életszépítő ajándékára. A napsugár, a víz, a levegő, a föld ajándékára.

Gazdagodásra áhítozó életünknek szinte természetéből fakad a kérés szüksége és az elfogadás öröme. Nincs igaza annak, aki gőgösen kijelenti: nincs szükségem sem Istenre, sem az emberekre! A valóság az, hogy földi boldogságunkhoz emberszívekre, örök boldogságunkhoz pedig Isten szívére szorulunk.

Tagadhatatlan tény, hogy amikor az ember gyönge volt és kevésbé tudott uralkodni a természet erőin, gyakrabban kulcsolta kezét imára, és fordult Isten felé. Fájdalmas tapasztalatai arra is megtanították, hogy kéréseit sokszor nem teljesítette az Isten. Ezért tartotta szükségesnek az Úr Jézus, hogy a meg nem hallgatott imák ügyében eligazítást adjon követőinek.

Érdemes erre fölfigyelnünk, hiszen gyakran halljuk, hogy valamikor nagyapáink idejében, ha vihar keveredett, meghúzták a harangot, szentelt gyertyát gyújtottak, s imára kulcsolódtak a kezek.

Ma azonban nyugodtan ül az ember szobájában imára kulcsolt kezek nélkül, mert megbízik a villámhárítóban. A technika vívmányai megkönnyítik az ember munkáját. Imádság nélkül is kényelmesen él. De csak addig, amíg az imádság nélkül kényelmesen élő ember hibájából meg nem döbbenti egy-egy tragikus katasztrófa, egy nemzeteket eltörölni kívánó háború.

Sok ember úgy gondolja, hogy betegségéből is imádság nélkül, orvosságok, és műtétek segítségével gyógyul fel. Elfeledik, hogy a betegeket gyógyító orvos, Krisztusnak a jobbkeze. Sok kortársunk életében, talán a miénkben is, leértékelődött az ima, mert elfelejtettük már a költő nekünk is, és egy életre szóló figyelmeztetését: „Kis kacsóid összetéve, imádkozzál édes gyermekem.”

Mivel az emberek egy része ideig-óráig megvan ima és Isten nélkül is, sokan mondják ma: fölösleges az ima. De ők is csak addig, amíg meg nem ismerik az élet keresztjeit, a nélkülözést, a mások segítségére való utaltságot, az életenergiák csökkenését, a betegséget, a kórházi ágyat, a kínzó gyötrelmet, a gyógyíthatatlan betegséget, a halál gyors közeledését.

Mások meg valami automata-kezelőnek tekintik az Istent, aki csak azért létezik, hogy, amiként az automata, ha a megfelelő pénzt bedobtuk, kiadja a kívánt árut, úgy a jó Isten is, ha elmondunk egy-két imát, Miatyánkot, már is automatikusan megadja nekünk a kért dolgot.

Az is helytelen, ha olyasmit kérünk az Úr Istentől, amit saját magunk is megszerezhetnénk, és megtételét, megadását Istenre hárítjuk.

Hiába imádkozzuk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, ha jómagunk megfeledkezünk kenyérszerző és kenyérosztó feladatunkról. A világon minden hatodik ember éhezik. De, ha nem feledkezünk meg erről, akkor igen is kérnünk kell, mert emberé a munka, s Istené az áldás.

Isten nem tűzoltó, akinek az a kötelessége, hogy az általunk okozott tüzeket oltogassa. Helytelen minden olyan kérés, amely ezeket Istennel akarja elvégeztetni. Hiszen azért ajándékozott meg nagyszerű képességekkel, ésszel és akarattal, hogy ne csupán kéregetők, hanem ajándékozók legyünk!

De nem helytelen, sőt üdvös, ha kéréseink olyan javak felé irányulnak, amelyek emberi erővel nem szerezhetők meg. Ilyen maga a hit is, amely megtanít bennünket szépen és boldogan élni e földön. A hit ajándékáért, növekedéséért nem szűnhetünk meg imádkozni soha.

Ezért szükséges mindenkor imádkozni! De csak az tud imádkozni, akinek van hite. És csak annak van hite, aki tud imádkozni. Igen szoros kölcsönhatás van a kettő között. A hit késztet bennünket az imára, és az ima növeli bennünk a hitet.

Már a kezdet kezdetén, Jézus kortársai között is sokan voltak, akik nem hittek Jézus Krisztusban. És úgy néz ki, hogy az üdvösség története folyamán végighúzódik ez a probléma olyannyira, hogy a jövőbe látó Jézus ajkáról szinte reményvesztetten hangzik el a kérdés: „Az Emberfia fog-e találni hitet a földön, amikor újra eljön?” 

A hit megfogyatkozását látva Európában, hasonló reményvesztettséggel nézzük sokszor mi is a hazai helyzetet. S egyértelművé válik számunkra, hogy valóban nem lehetséges más megoldás csak az, amit az Úr Jézus hangoztat: „szükséges mindenkor imádkozni”.

Az imádsággal erőit megsokszorozó nép, csodadolgokra képes.

Ámen

Évközi 28. vasárnap

 Évközi 28. vasárnap 

Bevezetés

A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi szakasz a Lukács evan-géliumának egy gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire igaz! Mondjuk. Mennyire általános az emberi hálátlanság. A történet még érzelmi világunkat is megmozgatja, lelkiismeretvizsgálatra, vétkeink megbánására késztet.

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a teremtett világ javaiért, amelyekkel megajándékozol bennünket nap, mint nap, soha nem mondunk köszönetet. Uram, irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy kötelességeiket teljesítő testvéreinknek nem mondunk soha köszönetet. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy Tőled mindig csak kérünk, s a kapott jókért pedig elfelejtünk hálát adni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után.

Az imént felolvasott evangéliumból megismétlek két rövid részletet. Az egyik: „Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.

A másik: Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Ebben a történetben sok tanulság van a számunkra.

Elsőként azt vegyük észre, hogy a tíz bélpoklos hittel kér segítséget Jézustól. Így szólnak a Mesterhez: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Jézus válaszként elküldte őket a papokhoz, hogy mutassák meg magukat, hogy meggyógyultak.

Nem azonnal tisztultak meg Jézus szavaira, hanem útközben gyógyultak meg. Miért fontos ezt megjegyezni? Mert látnunk kell, hogy Jézus szavaiban bízva, hittel indultak el a papokhoz, még bélpoklosan. Nem kérdezték Jézustól: Miért mutassuk meg magunkat a papoknak, hiszen még mindig betegek vagyunk? Ha ezt tették volna, soha nem tapasztalhatták volna meg a gyógyulásukat. Készséggel teljesítették Jézus kérését. Hittel indultak el a papokhoz.

Amikor hitben cselekedtek, útközben gyógyultak meg. Azért tanulságos példa ez a számunkra is, mert figyelmeztet bennünket is arra, hogy Jézus szavait, tanítását feltétel nélkül, hittel kell elfogadnunk, és a szerint cselekednünk. Orvosok mondják, hogy könnyebb azt a beteget meggyógyítani, aki hisz, mint azt, aki nem hisz. Nemzetünk meggyógyítása is könnyebb lenne, ha hívő lenne.

Arra is fel kell figyelnünk a történetben, hogy a tíz bélpoklos közül csak kilenc volt zsidó származású, a tízedik szamaritánus. A baj, a betegség összehozta őket. De a gyógyulás után már ismét szétváltak utjaik. A hálaadásban már nem voltak egyek. Külön utat jártak. Mert abban az időben a törvény szerint kizárólag a zsidó népnek volt joga a gyógyulásra.

Nehogy már mi keresztények is ilyen felfogásúak legyünk. Ne higgyük, hogy bennünket, keresztényeket különleges privilégiumok illetnek meg. Főleg ne higgyük azt, hogy a nem keresztények nem is tehetnek Istennek tetsző tetteket.

A történetnek van egy másik nagy tanulsága: az emberek a gyógyulást követően elfelejtenek hálát adni Istennek. Úgy néz ki, hogy az emberiséggel egyidős a hálátlanság. s egyre ismeretlenebb a hála.

Azt még csak kimondjuk, igaz nem mindig és nem mindenkinek, hogy „köszönöm”. Az ilyen udvariassági köszönöm, önmagában nem elég. Mivel mindenkor van másoknak, sokaknak, köszönni valónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Sajnos, sokan ennek az ellenkezőjét gyakorolják. Ki is mondják: „Nem szeretek senki lekötelezettje lenni.”

Pedig, ha gondolkodunk, rájövünk. Mi állandó jelleggel egymásra vagyunk utalva, egymás munkája nélkül létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban elismerni ezt a realitást.

Állandóan sok köszönnivalónk van, egymásnak Sok köszönni valónk van édesanyánknak, azért, hogy nem oltatta ki életünket, és áldozatos szeretettel felnevelt bennünket. Szüleinknek, akik testvérekkel ajándékoztak meg bennünket. Köszönnivalónk van testvéreinknek, nagyszüleinknek, rokonainknak, hitvestársunknak, gyermekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, busz, villamos és metróvezetőnek. És még folytathatnánk a sort.

És amiről leginkább megfeledkezünk. Köszönnivalónk van a mindenünket Teremtő és Gondviselő Istenünknek. Iránta érzett hálánk abból a felismerésből fakad és erősödik meg, hogy életünk nem más, mint a teremtő és gondviselő Istenünk ajándékainak sorozata. Semmi mással nem fizethetünk értük, csak hálás köszönettel!

Ha rokkantat látok, ha vakkal találkozom, ha süketnémákat fedezek fel a járókelők között, ha kocsiban közlekedő mozgássérült elől térek ki a járdán. Ha utolsó fillérét is alkoholra költő hajléktalan nyújtja felém markát. Ha nevüket megmondani sem tudó, szellemileg leépülő embertestvérekkel kell szót értenem. S nálam fiatalabbat kell utolsó útjára kísérnem. És ki tudja még, hogy mennyi más jelenség tudatosítja bennem nap, mint nap, hogy életem minden pillanata és tartozéka a Jóistentől kapott ajándék, sőt már maga a puszta létem „életem” is.

Őseink, amikor szentmisére indultak azt mondták: Megyünk hálát adni. Mi másért jövünk mi is e templomba, szentmisére, mint hálát adni? „Mert valóban méltó, és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk Szentséges Atyánk néked, szeretett Fiad Jézus Krisztus által.”

Ámen.

Évközi 27. vasárnap

 Évközi 27. vasárnap 

Bevezetés

A mai Igeliturgia evangéliumi szakaszában azt kérik az apostolok Jézustól, hogy „növeld bennünk a hitet!”. Ha azt akarjuk, hogy hitünk élő legyen, ápolnunk és növelnünk kell Urunk Jézus segítségével. Miként az életet, úgy az életünket éltető hitet is tovább kell adnunk. Megtesszük-e mi e feladatatainkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk eléggé az életünknek célt és tartalmat adó hitünk erősítésével és növelésével. Uram irgalmazz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bátortalanok vagyunk hitünk megvallásában. Krisztus kegyelmezz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly félénkek és visszafogottak vagyunk még a ránk bázottaknak történő hitünk továbbadásában is. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Az életben csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy hitüket töretlenül megőrizték, bátran megvallották, szerinte alakították életüket. A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk, hamis képzetek, hazug propaganda, bűnös szokások felhői takarják el hitünk vezérlő csillagát.

Ez a felismerés adta a kérést az apostolok ajkára: Növeld bennünk a hitet! Az Úr Jézus közelében fokozottabban érezték: a hit akkor egészséges, ha növekszik, ha egyre jobban reánk teríti áldott lombsátorát. Ennek a növekedésnek záloga, hogy egész személyiségünkkel Isten felé forduljunk. Belőle árad az a fény és a meleg, ami biztosítja hitünk növekedését.

Az Úr Jézus egy hihetetlennek tűnő képpel szemlélteti a hit jelentőségét. Egy mustármagnyi hit elegendő, hogy a szederfa kiszakadjon a földből, és gyökeret verjen a tengerben. A merész hasonlattal akarja Jézus szemléltetni a hitnek életet átformáló, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét.

Gondoljunk csak a pünkösd-kor megszülető zsenge Egyház esetére! A mustármagnyi közösség, az apostolok lelkes hite fává növekszik, és gyökeret ver a pogányság, egy ellenséges világ tengerében.

Gondolhatunk azokra az egye-di esetekre, amikor valaki elnyeri a hit ajándékát, és ez kiemeli az alkoholizmus, a kábítószerélvezés szenvedélyéből.

A dúsgazdag milliomos szétosztja vagyonát és elmegy a harmadik világba betegeket ápolni.

Egészséges, szép fiatal leány lemond a szerelemről, a házasságról, az anyaságról és Krisztust szolgálja az élet elesettjeiben.

Vajon mi mást bizonyítanak ezek a példák, mint a hit csodálatos erejét!

Ha ilyen hordereje van a hitnek, akkor mi sem tehetünk mást, mint az apostolok és kérjük Urunkat, hogy ne csak őrizze meg, hanem növelje is bennünk a hitet.

Hisz a bennünket körülvevő, s még otthonainkba is behatoló közszellem, nem növelni, hanem csökkenteni, s kioltani igyekszik a hitet. Annak ellenére, hogy a vallások reneszánszát éli a világ.

Különösen is a Glóbusznak azon a részein, ahol üldözték, de ott is, ahol szabadelvű, dohos vallásellenes eszmék formálták, illetve formálják még ma is a közvéleményt.

Ez az oka annak, hogy még ma is sokan úgy vélekednek, hogy megalázó a hívő magatartás.

Ez a megállapítás azonban nélkülöz minden komoly alapot. Hiszen a hit olyan igazságok elfogadása, amelyeket Isten üzenetéből ismerünk meg.

Az emberek mindig keresték az Istenhez vezető utakat. Sokan és sokféleképpen próbálták Őt megközelíteni.

Mi, keresztények ezzel szem-ben azt valljuk, hogy Jézus Krisztus élete, tanítása és keresztútja vezeti el az embereket Istenhez. Tőle kaptunk olyan válaszokat, eligazításokat, amelyek túlmutatnak a tudomány világán. Ha ezeket elfogadjuk, nem kell megtagadnunk tudományos nézeteinket.

A hit igazságai nem lezárják az ember előtt a kutatás útjait, hanem sokkalta inkább megnyitják azokat. A Világmindenség végtelenjére emlékeztetnek, amely véget nem érő kalandra csábítja az embert.

A hit növekedése érdekében el kell távolítanunk, az emberi tudatból a tudat alatt is ható akadályokat, téves hiedelmeket

Természetesen nem elegendő az akadályok eltávolítása, a sorom-pók felhúzása. Hitünk csak akkor tud növekedni, ha megfelelő táplálékban részesül. Ilyen táplálék maga az Isten Igéje, annak olvasása és hallgatása.

A vallásos kérdésekkel való foglalkozás. Neves protestáns teológus mondta, hogy a teológiával való foglalkozás a legférfiasabb foglalkozás a világon.

Az Isten Igéjének hallgatása, vallásos írások olvasása csak akkor növeli hitünket, ha életté válik bennünk. Tudhatja valaki kívülről az egész Szentírást vagy a katekizmust, és ugyanakkor lehet hit nélküli ember. A hit pedig csak akkor lesz élő valóság számunkra, ha kovászként átjárja életünket.

Ha pedig átjárja életünket a hit, akkor nem feledkezhetünk meg az adakozásról sem. Hitünk az által is erősödik, növekszik, ha tovább adjuk embertársainknak.

Miként a tovább adott szeretet gazdagítja a saját szeretetkincsünket, ugyanúgy, a másoknak, rokonainknak, honfitársainknak átadott hit is növeli, erősíti a miénket is.

Ámen

Évközi 26. vasárnap

 Évközi 26. vasárnap

Bevezetés

Szent Pál apostol a Timóteushoz címzett leveleket Kr. u. 65 körül írta. Az első levélben olvashatjuk:

„Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek” (1Tim 6,9-10). Közel kétezer évvel ezelőtt leírt szavak ezek, a kereszténység kezdetén, és mégis mintha most írták volna azokat.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk Neked, és nem teljesítettük. Uram, irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy oly sok mindent megígértünk embertestvéreinknek, és cserbenhagytuk őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsáss meg nekünk, hogy megígérjük, hogy ezt, vagy azt a vétkünket elhagyjuk, és mégsem hagyjuk el. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Akiket szíven talál a mi anyagias világunkban e szentpáli tanítás, azt hiszem, Szent Pált szívesen elküldenék a halálba, csak ilyeneket ne kelljen hallaniuk.

Ő pedig nem tenne mást, mint elénk tenné az evangéliumokat, s Krisztus példabeszédei közül felütné ott, ahol a Mester arról szól, hogy a bogáncsok közé hullott mag azt jelenti, hogy „hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az isteni szót, úgyhogy terméketlen marad” (Mk 4,19).

Felütné még Szent Pál a gazdag ifjúról szóló részt, amikor nem tudta elfogadni Krisztus hívását, „elszomorodott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10,22). Az Üdvözítő szívét pedig a gazdag ifjú viselkedése szomorította el: „Tanítványaihoz fordult: „Mily nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” (Mk 10,23).

Idézné a mai evangéliumi szakaszt is.

„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekélyekkel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták sebeit.” (Lk 16,19-21).

Íme, a világ nagy ellentétei. Gazdagság és szegénység. Az egyik pazarol, a másik nélkülöz. Annak ellenére, hogy mindenkinek egyformán joga lenne az emberhez méltó élethez.

Az imént hallott példabeszéd zavarba hozhatja a hívő hallgatót is.

Eszükbe juttathatja azt a gyakran emlegetett vádat, amely szerint a vallás, a kereszténység túlvilági mesékkel vigasztalja a szegényeket. Azokat, akik nem meríthettek a bőség kosarából, mert mások mohón, s a kelleténél többet merítettek abból, s nekik már nem maradt miből meríteni.

E vád hangoztatói szerint a kereszténység azt mondja: „Tűrjetek, majd a túlvilágon mindenért kárpótol benneteket a jó Isten.”

Félreértenénk a példabeszéd értelmét, ha úgy értelmeznénk, hogy a szegények vigasztalására szolgál e példabeszéd. Az Úr Jézus a mennyei boldogsággal nem a szegény Lázárt vigasztalja, hanem a szívtelen gazdagot fenyegeti.

Az éhező Lázárt úgy állítja elénk, mint a gazdagságban élő emberiség szégyenét. Kicsit ehhez hasonlót tesz a TV is, amikor ha pár pillanatra is, de a jólétben élők, a dúsgazdagok szeme elé tárja az éhező embereket, a csonttá és bőrré lesoványodott gyermekeket és aggokat.

Ugyanis súlyosan vétkeznek minden korban és mindenütt azok a szívtelen gazdagok, akik kapzsiságukkal, harácsolásukkal, szegénységbe, nyomorba taszítják ember-testvéreiket.

Számukra, a jézusi tanítás szerint, nincs hely az Isten országában. Ők a kereszténység tagadói, s lejáratói a nem keresztény kultúrájú népek előtt. Akik nem ismerik fel Jézust a nélkülöző embertestvéreikben, azok megdöbbenve hallhatják e napokban a harmadik világ indulatos kritikáját és hallhatják majd a végítélet napján az Úr Jézus eme szavait: „Nem ismerlek titeket!”

Nem folytathatunk struccpolitikát. Napjainkban sok millió ember éhezik, és sok tízezer ember hal éhhalált naponta. Mégsem azon törik az illetékesek a fejüket, hogy hogyan juttassanak élelmet a megtermelt fölöslegeikből, túltermelésből adódó, eladatlan készleteikből az éhezőknek, hanem sokkalta inkább azon, hogy a föld egyik részéről a föld másik részére, hogyan juttassanak el fegyvereket az egymás ellen kegyetlen, testvérgyilkos, és népirtó háborút folytatókhoz.

A világban tapasztalható sok igazságtalanságnak, kegyetlenségnek, szenvedésnek és nyomornak, nem az Úr Isten az oka!

A kínpadot, a korbácsot, a börtönt, a rabszolgaságot, a fegyvereket, a bombákat, az atombombákat, a rakétákat az ember hozta létre, nem pedig az Isten. A szegénységnek és nyomornak is az ember az oka, s nem az Úr Isten!

Kedves jó Testvérem! Veled együtt én is jól tudom, hogy e világméretű problémákat megoldani nem tudom, hogy az egész világ sebeit nem orvosolhatom.

A mai evangélium azonban nem akar nyugton hagyni bennünket e kérdésekkel kapcsolatban, hanem azt akarja, hogy keressük és segítsük emberhez méltó élethez a mi Lázárainkat, hallgassunk Mózesre és a prófétákra, főként pedig az Urunk Jézus Krisztusra, aki nagy árat fizetett azért, hogy mindannyiunkon segítsen:

„Ő, a gazdag szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9) a leg-értékesebbel, az örök élettel.

Ámen.

Évközi 25. vasárnap

 Évközi 25. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 25. vasárnap evangéliumában a hamis sáfárról szóló elbeszélést halljuk majd. Megjegyzem, hogy a hatóságok napjainkban is, szinte naponta gyanúsítanak meg, és vesznek őrizetbe valakit hűtlen kezelés miatt. Úgy tűnik az evangéliumi elbeszélésből, hogy a visszaélések és csalások a régebbi időkben is gyakran előfordulhattak. Mivel Jézus példabeszédei alapvetően a mindennapi életből merítik témájukat, nyugodtan állíthatjuk, hogy a hűtlen intéző esete, sem egy tanmese, hanem a valóságban is megtörtént esemény.

Nem értjük, hogy miért dicsérte meg a gazda ezt az okirathamisító, gyengejellemű intézőt. Nem az okirathamisításért, hanem azért a leleményességéért, amellyel igyekezett jövőjét biztosítani.

Ebben a válságokkal teli világban, milyen bennünk, a saját, családunk és nemzetünk jövőjét biztosítani tudó leleményesség?

Vizsgáljuk meg lelkiismere-tünket. 

Kirie litánia

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk jól bánni a Tőled kapott javainkkal. Uram, irgalmazz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy állandóan zúgolódunk anyagi körülményeink miatt. Krisztus, kegyelmezz!

Jézusunk, bocsásd meg, hogy nem tudunk a hamis mammonból barátokat szerezni. Uram, irgalmazz!

Evangélium után 

Jézusnak, a „hamis sáfárról” szóló ma is időszerű példabeszédét hallottuk az imént. Napjainkban kevésbé ismert a „sáfár” kifejezés, ezért intézőnek is lehet nevezni azt a személyt, akit az ura megbízott azzal, hogy az összes vagyonának a kezelője legyen. A példázatban egy ilyen intézőről esik szó, akit bevádoltak az uránál, hogy eltékozolja a vagyonát. Az úr maga elé hívatta a hűtlen intézőt és közölte vele, hogy nem maradhat tovább intéző, adjon számot az intézőségéről.

A sáfár ekkor így gondolkodott magában: „kapálni nem tudok, koldulni szégyellek”. Ezért az az ötlete támadt, hogy az ura vagyonán, ami még a kezén van, az ura adósainak javára „jótékonykodni” kezd. Úgy hogy, miután elbocsátják az intézőségből, ennek fejében a jól járt adósok majd befogadják őt a házaikba. Úgy járt el, hogy míg jótékonykodott, urát ezzel még jobban megkárosította. Gyakorlatilag csalt és becstelenül járt el, mégis az úr megdicsérte a hamis sáfárát, hogy okosan cselekedett.

A példázat könnyen félreérthető. Sokáig én sem értettem igazán. Félreérthető a példázat. Sokan azt gondolják, hogy Jézus dicsérte meg a hamis sáfárt a példázat végén. Az „úr” szó nem Jézusra, hanem a gazdára vonatkozik. Hangsúlyozni kell, hogy nem Jézus dicsérte meg őt, hanem az intéző ura.

A következő probléma az, hogy ha a sáfár megkárosította urát, akkor az mégis miért dicsérte meg ezek után? Hogyan lehet megdicsérni valakit, amikor az meglopja ura vagyonát, és miután számon kérik tőle, akkor még nagyobb károsítást hajt végre? Mi ebben a dicsérni való, hiszen „ez már több a soknál”? Végül pedig miért aktuális ma is ez a példázat?

Eredetileg a példázat a tanítványok körében hangozott el, de Jézus szavait a farizeusok is hallották, ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Jézus „úgy mondta el Péternek, hogy közben értse Pál is”, úgy szólt a tanítványaihoz, hogy megértsék az ott hallgatódzó farizeusok és írástudók.

Vallási síkra térve: Jézus korában ők voltak az Úristen intézői, a hamis intézők, akik az Istentől kapott ajándékokat, javakat a saját részükre tartották meg, és arra használták a megbízatásukat, hogy ezzel a nép fölé emeljék önmagukat. A „Írások” fölé saját magyarázataikat helyezték mértékül az emberek elé. Ezzel súlyos igát raktak a nép nyakára.

Ott voltak még Jézus körül a vámosok is, akik közül többen ráeszméltek arra, hogy a Mester éppen róluk beszél, ők azok, akik folyamatosan becsapják a népet, de számukra is van kiút. Ők vagyonos és módos emberek lévén, segíthetnék Isten akaratát megvalósulni itt e földön. Enyhíthetnék az igazságtalanságot és a nyomort ezen a Földön. Tehát ők is tehetnének valamit azért, hogy befogadottak legyenek majd az örök hajlékokba.

Miért dicsérte meg az ura a hűtlen és hamis intézőt? Az ura azért dicsérte meg a hamis intézőjét, mert az a saját érdekei szerint jól tudta használni az eszét. Ha a maga érdekében így tud eljárni. A vagyonból nemcsak saját magának tesz félre, de másoknak is juttat, még jótékonykodni is tud, bizonyára ért valamit az intézőséghez is. És ez a lényeg. A dicséretet ezért kapta, és nem a csalásáért.

És milyen szempontból állította Jézus példaként elénk ezt a mihaszna sáfárt? Tényként állapította meg, hogy okosan cselekedett, leleményes volt, hogy „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai.” A világosság fiai is legyenek hát legalább olyan okosak, mint a mammonimádó világ fiai!

A farizeusoknak, az írástudóknak, a vámosoknak, és minden akkor és ma élő embernek szól ez a történet, hogy tanuljon meg mindenki a saját érdekein túl is látni és segíteni, még bajban is, másik emberen, még az adóson is, mindabban, amiben az segítségre szorul.

Valamint, nem utolsó sorban szól Jézus mindenkori tanítványaihoz, azokhoz, akik keresztényeknek vallják magukat, hogy azt az okosságot, amit az élet különböző területein használnak, hasznosítsák az elesettek és a rászorulók javára is. És ne feledjük nekünk szóló felszólítását: „szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal”

Én azt látom és tapasztalom, hogy az igazi hívők, nem feledik. És hálásak és örülnek, hogy adhatnak, mert „nagyobb öröm adni, mint kapni”.

Ámen

Évközi 24. vasárnap

 Évközi 24. vasárnap 

Bevezetés

A mai, évközi 24. vasárnap Jézus két, rövid, de nagyon sokat mondó hasonlatát közli majd velünk. Az elveszett juhról, és az elveszett drachmáról szólót, s az azok megtalálása fölötti örömről.

Gondolunk e mi azokra a testvéreinkre, akik egykor velünk, közöttünk éltek, de életük folyamán eltávolodtak, eltévelyegtek tőlünk.

Keressük e mi őket? Mit teszünk mi értük, hogy megtaláljuk őket, és vállra véve hozzuk vissza őket közösségünkbe? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! 

Kirie litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem keressük a jó Pásztor szeretetével az eltévedt bárányokat. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy a megtalált bárányokat nem segítjük kellően beilleszkedni közösségünkbe. Krisztus ke-gyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem tudjuk embertársainkat örömre hangolni. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Emberi természetünkből következik, hogy kiegészülésre szoruló létünk más emberek barátságára vágyik. Ezért jelentenek számunkra pótolhatatlan kincset a jó szülők, hitvesek, gyermekek, barátok. Ezért ragaszkodunk szellemi és anyagi javainkhoz, amelyeket talán verejtékes munkával szereztünk meg. Szívünkbe szúr a fájdalom tövise, ha ezek közül elveszítünk valakit vagy valamit. Ám az elvesztés fájdalmánál mindig nagyobb a megtalálás öröme.

A mai evangélium jóhíre erről az örömről beszél. Jézus arra tanít, hogy a megtalálás nemcsak az ember, hanem az Isten számára is öröm. Az elveszett bárány, az elveszett drahma, a bűnben elveszett ember megtalálása nemcsak a szegény embernek, hanem a gazdag Istennek is örömet és boldogságot jelent.

Mily vigasztaló, mily öröm tudnunk azt, hogy Isten számára ilyen fontosak vagyunk. Annyira magáénak tart minket, hogy szomorúságot jelent elvesztésünk és örömöt megtalálásunk. Nem, semmiképpen nem hajlandó lemondani rólunk! Ragaszkodik hozzánk, és mindent megtesz, hogy újra megtaláljon minket. Nemcsak vár ránk, hanem utánunk jön és keresi az elveszettet.

Vigasztaló üzenet ez mindannyiunk számára! Hiszen ki nem járta meg közülünk a hűtlenség, az „első szeretet” eltékozlásának szomorú útjait? Sokszor Ádámként bujkáltunk Isten elől szégyenkező bűntudatunkban. Nem válaszoltunk, midőn utánunk kiáltotta: „Ádám, hol vagy?”

És mennyien vannak a templomot messze elkerülők körében, akik nem is hallják Isten őket kereső „Ádám hol vagyát”? Istent azonban nem lehet fölülmúlni a nagylelkűségben! Mindig többet ad, mint amennyit kérünk Tőle.

Azt is érdemes megfigyelnünk, hogy Istennek különös öröme telik az átváltoztatásban! Nem liturgikus, nem dogmatikus értelemben értve a szót, hanem profán értelemben. Ennek a folytonos átváltoztató, folytonos teremtő akaratnak szolgája maga az evolúció, amely úgy dolgozik az anyag átváltoztatásában, mint a kovász a tésztában. Isten átváltoztató szeretete alkotta meg az embert is, akiben fölragyogott a szellem, az öntudat fényessége.

Ezt az átváltoztató munkát folytatta Jézus is, nem a természet, hanem a kegyelem erejével.

Nyilvánvaló azonban, hogy Isten kereső szeretetére nekünk is válaszolnunk kell! Isten kegyelme előtt nem szabad megkeményíteni szívünket és bezárni tenyerünket. Szépen írja a lelkiíró: „Ha egy út megnyílik előttünk, rá kell lépnünk. Ha egy könyv kerül kezünkbe, el kell olvasnunk. Ha egy jóbarát szól hozzánk, meg kell hallgatnunk.”

Isten pedig mindig úgy jön hozzánk, mint egy út, mint egy könyv, mint egy jóbarát. Az út, amely Hozzá, a végtelenül fantáziadús Istenhez vezet: a nagy természet. Amióta élőlény van e világon nem volt, nincs és nem is lesz két egyforma. Még fűszál, s virágszirom s hajszál sem! A könyv, amely róla szól: a Biblia, amelyből megismerhetjük a gondviselő Isten emberért tett nagy tetteit. A jóbarát, aki megajándékoz bizalmával: Jézus Krisztus. Őt állítsuk magunk elé példaképül. Őt, aki a mai evangéliumban ragyogóan megrajzolt pásztor metaforájában, voltaképpen önmagát mintázta meg.

Mit tett az a példabeszédbeli pásztor? Utánament az eltévedtnek.

Amikor a száz juh közül egy elcsatangolt, a pásztor azonnal észrevette. Nem nyugtatta meg magát azzal, hogy „de hát maradt még 99”. Ő minden juhot sajátjának érzett. Fájt neki egyetlen egynek az elvesztése is. Nem írta le, nem húzta ki a névsorból. Nem is kezdett siránkozásba a károsodás miatt. Ehelyett keresésére indult.

Tartsunk tükröt magunk elé. És kérdezzük meg őszintén magunktól: keressük mi egyáltalán az eltévelyedett bárányokat? Feladva kényelmünket, utánamegyünk az eltévelyedettnek? Vagy sajnáljuk értük még a legkisebb fáradságot is?

Annál megdöbbentőbb a mi felelősségünk, mivel Jézus egyetlen elcsatangoltról beszél. A 99 hűséges maradt. Ma azonban mintha fordítva lenne: 99 kóborol el, és egy marad az akolban. Őket ki hozza vissza? Egy pásztor nem is lenne elegendő megmentésükre. A Mester ezért keres munkatársakat. És a hűségesekben találja meg őket. Reményem szerint az itt jelenlevő testvéreimben.

A jó pásztor a rossz útra tért juhot visszavitte, a közösségbe, visszavitte a 99 közé.

A lelki elmagányosodást csak a társaság tudja feloldani. Nincs „maszek kereszténység”, ez fából vaskarika. Szükség van a közös élményekre, ünneplésekre, baráti kapcsolatokra. A közösség biztonságát, erősítését semmi sem pótolhatja.

Végül a jó pásztor örömhangulatot teremtett. Összehívta barátait, társait. Örömre szólította fel őket. S vidám hangulatba hozta őket. Békesség szállt rájuk.

Bárcsak ránk, s hazánkra is, népünk őseink hitéhez történő várva várt visszatérésekor.

Ámen.

Évközi 23. vasárnap

 Évközi 23. vasárnap

Bevezetés

Ismeretes a levélírás kimagasló művelőinek sora: Plinius-tól kezdve, Montesquieu-n, Rousseau-n, Goethe-n, Balzac-on át a mi Mikes Kelemenünkig. Mégis mindezek között első hely illeti a mai szentlecke szerzőjének, Szent Pálnak a legrövidebb levelét, amelyet idősebb korában, első római fogságából írt egy kolosszei kereszténynek, Filemon-nak.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg egymás ellen elkövetett számtalan vétkünket!

Urunk! Add, hogy gyakoroljuk az egymás iránti megbocsátást.

Urunk! Add, hogy érezzük a megbocsátás kegyelmét.

Evangélium után 

Az imént hallott 25 soros rövidke irat a levélírás műfajának páratlan remeke. Formai szempontból kerek egész, minden szava, kifejezése a helyén van, és valamennyi az író alapvető kérését támogatja. Szófordulatai Pál apostol barátságos, humánus szívéről, nemes gondolkodásáról és eleven szelleméről tanúskodnak.

Ugyanakkor nemcsak az adott helyzetben, hanem általános értelemben is örök mondanivalót továbbítanak.

Pál római fogságában megis-merkedett egy Onezimusz rabszolgá-val, akit magához fogadott is megtérített. Erre utal: „fiam ő, akinek bilincseimben adtam életet”. Ám ez a fiú egy kolosszei kereszténynek, Filemonnak volt a rabszolgája, akitől megszökött, s így vetődött Rómába.

Arra is következtethetünk, hogy Filemon maga is Pál apostol korábbi kolosszei missziója alkal-mával lett kereszténnyé. „Önmagad-dal is nekem tartozol” - írja Pál ennek a levélnek a 19. versben.

Filemon nemes lelkű, jóhírben álló ember volt. Onezimusz Pál szolgálatában igen hasznavehetőnek bizonyult, (neve is azt jelenti: hasznos), Pál mégis tiszteletben tartja a kor jogrendjét és törvényeit, nem akarja gazdája beleegyezése nélkül magánál tartani a rabszolgát.

Így a Kolosszéba induló Tihikusszal visszaküldi őt Filemonnak. Nehogy azonban bántódása essék a szökött rabszolgának, ezért ír kísérő, ajánlólevelet, amelyben arra kéri Filemont, ne büntesse meg hűtlen szolgáját, hanem nagylelkűen szabadítsa fel, hiszen már a hitben úgyis testvére lett.

A kifejezés, ahogyan Onezi-muszt ajánlja Filemonnak, megren-dítően szép: „Visszaküldöm őt, mint saját szívemet… fogadd őt úgy, mint énmagamat!”

Pál minden rendelkezésre álló eszközt megragad, elemzi Onezimusz nevét, „egykor haszontalan volt számodra, most azonban számodra is, számomra hasznos…” Mindez azért történt, mert az Úr Isten akarata az, hogy szabadon szolgáljunk neki, s mint testvérek.

A levélke ellenállhatatlan ere-jű, aki megkapja, még ha dühös is volt szolgájára, bizonyára megbékül és belátja, hogy egy sokkal fonto-sabb dologban szolgája megválto-zott, s a köztük lévő viszony már nem a szökés alapján jó vagy rossz, hanem Krisztusban egyszer s min-denkorra jóvá, hasznossá, gyümölcsözővé vált.

De mire is akar tanítani minket egy ilyen kicsinyke levél?

Pál nem hivatkozik levelében apostoli tekintélyére, nem követel Filemontól engedelmességet hatalmi szóval, nem parancsol, éppen ellenkezőleg, magát, mint öreg bebörtönzöttet, megbilincseltet mutatja be, aki egyedül csak a szeretet parancsára apellálhat. Nem magyarázza, milyen értelemben kell venni Krisztus tanítását, mit jelent az evangélium, mit kíván tőle az a tény, hogy szolgája keresztény lett, egyszerűen úgy állítja be a dolgot, mint a szeretet kérdését, amelyben nem is lehet mást tenni, mint az elveszett bárányt szívére ölelni.

Bár világosan látja az apostol a társadalmi struktúrák tarthatat-lanságát, mégsem akarja azokat forradalmi úton megváltoztatni, kicserélni fölrúgni. Pál apostol, mint nagy realista tisztán látta lehetőségeit, illetékessége határait. És élt is azzal!

A görög-római világban még olyan bölcselő és tekintély is, mint Arisztotelész, elfogadja a rabszolgaságot, és jogosságát a természet-törvényből eredezteti. A gazdasági és politikai hatalom birtokosai elképzelhetetlennek tartották rab-szolgák nélkül fönntartani a nemzetgazdaságot.

Először tehát a közgondol-kozás megváltoztatására volt szük-ség, valamint a rabszolgák öntudatra ébredéséhez. A kereszténység itt fogott munkához. A kereszténység elterjedése eredményezte a rabszolgaság megszűnését, azzal, hogy előkészítette a forradalmi változást, és ezt az ember belső világában kezdte meg.

Minden külső változást ugyanis, még a forradalminak mondottat is, a szív forradalmának kell megelőznie. Amikor tehát Pál apostol fiának, testvérének nevezi a szökött rabszolgát, tulajdonképpen forradalmi tettet hajt végre és ezzel példát ad valamennyi kereszténynek.

Belsőleg akarja rávenni a ke-resztényeket arra, hogy ők csele-kedjenek másként, mint pogány környezetük! Ne a gazda-rabszolga, gazda-szegény kategóriák között keressenek érvényesülést, hanem Krisztus normái szerint, akit megismertek, s aki egészen másra tanította őket.

Abszurd dolog, hogy egy ke-resztény egy másik keresztényt birtokoljon, kihasználjon, fogva tartson! A szeretet nevében ez lehetetlen!

Hogy milyen hatást gyakorolt Pál apostol levele Filemonra, ahhoz nem kell dús fantázia. Nem utasította el Pál apostol kérését, nem dobta levelét a papírkosárba, hanem szeretettel őrizgette azt.

E levél ott található az újszö-vetségi Szentírásban, azért, hogy ismételten elolvassuk, és a mi ügyes bajos dolgainkban keressük a Pálé-hoz hasonló megoldásokat, s a mi szívünkben is éljen mindig a Páléhoz hasonló mindent felülmúló testvéri szeretet!

Ámen

Évközi 22. vasárnap

 Évközi 22. vasárnap 

Bevezetés

A keresztény erények közül az egyik legalapvetőbb erény: az alázatosság. De mit is jelent ez a szó? Semmiféleképp nem szolgalelkűséget. Ha más szavakkal akarnánk helyettesíteni, akkor a hozzá legközelebb álló szó az igazság lenne.

Mi vajon tudunk alázatosak lenni? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy életünk nem tükrözi, hogy igaz keresztények vagyunk, akik tudnak alázatot gyakorolni. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy titkoljuk katolikus voltunkat. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy sokszor viselkedünk alázatoskodón és nem alázatosan. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az alázatosság nem más, mint a tények tisztelete, a valóság lázadásmentes tudomásul vétele. Önmagunk és embertársaink olyanként való elfogadása, mint amilyenek vagyunk. Annak szerény - alázatos tudomásulvétele, hogy az emberek létezésük első pillanatától kezdve különbözők. A nagy forradalom tömegeket megszédítő jelszavai közül hamis mindjárt: az egyenlőség.

Különböző adottságokkal, testi, szellemi képességekkel, ösztönös adottságokkal, erkölcsi hajlamokkal születnek bele az emberek a különböző környezetekbe és épp ezért ezeknek a képességeknek a kifejlődése is más, és más formában történik. Ezek tudomásul vételéhez, s életünk eszerinti alakításához alázatra van szükségünk.

Az előbbiek értelmében helytelen lenne ál-alázatosságból alábecsülni képességeinket és erényeinket. Arról azonban sohasem szabad megfeledkeznünk, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Mid van, óh ember, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, akkor mit dicsekszel vele, mint ha nem kaptad volna?” Magát a puszta létet is kaptuk, és mindazt, ami vele együttjár!

Az emberiség józanabbik része és legnagyobbjai ennek mindig is tudatában voltak. Amikor Haydn-t, a nagy zeneszerzőt 76. születésnapján a Teremtés című oratóriumának előadásával ünnepelték, a közönség tombolva ünnepelt, s az idős ember viszont csendet intett és így szólt: „Nem tőlem, onnan felülről jön minden jó!”

Johann Sebastian Bach, a barokk kori német zeneszerző összes zenei kéziratához és sok más művéhez hozzáfűzte kézjegyéhez a S.D.G. kezdőbetűket. Vagyis megvallotta, hogy minden munkáját illetően „Egyedül Istené a Dicsőség!”. (Soli Deo Gloria!)

Viszont senki sem kifogásol-hatja az egészséges önbizalmat és a helyes mértékű ambíciót sem. Ezeknek is megvan a maguk jelentősége. Komoly hajtóerői életünknek! Tehetségünkbe vetett bizalom vezérli lépteinket a sikerek csúcsa felé.

Az is természetes, hogy nem csak a sportban de az emberi társadalomban szinte az élet valamennyi területén megfigyelhető bizonyos versengés az első helyért. Ezt sem kell eleve elítélnünk, ameddig tisztességes, sportszerű eszközökkel történik mindez!

Mindenki jó helyen akar ülni a színházban, a moziban, a vonaton, a sportpályákon. Sokan még a templomban is válogatják a helyeket. Igaz itt nem az első helyeket, hanem az utolsókat. Helyesebben nem az első padsorokat, hanem az utolsókat. Nem tudom miért, de eléggé általános szokás. Remélem nem azért, hogy elsők lehessenek távozáskor.

A munkahelyén is minden ember fölfelé törekszik, és a fizetés ranglistáján is.

Az is nyilvánvaló azonban, hogy nem kerülhet mindenki az első helyre. De az sem kifogásolható, ha valaki megérdemelten kerül a „főhelyre”, amelynek a közösség látja a hasznát. Ám vétkes, átkos, sőt tragikus is lehet az a hiúság, amely őt meg nem illető helyre tör, és nem válogat az eszközeiben.

Ki ne emlékezne az idősebbek közül azokra a gőgös hangokra, amelyek a második világháború alatt és utána uralkodtak Európában? Hogy felmagasztaltatták egyesek magukat, akikért megszédített ezrek rajongtak, s akiktől ugyanakkor józan milliók rettegtek.

S hová lettek ők? Hogy őrzi emléküket a történelem?

Örökérvényűek a krisztusi szavak: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.”

A földi élet színpadán nem játszhat mindenki főszerepet. Ha azonban azt a szerepet, amelyet az egyének és népek sorsát atyai szeretettel irányító gondviselő Isten jelölt ki számunkra, és amelyet éppen most betöltünk, jól töltjük be, első helyre kerülhetünk Isten országában.

Az Úr Isten szerint ugyanis nem az a döntő, hogy milyen munkakört töltünk be, hanem az, hogy a számunkra kijelölt munkakört Isten akaratának tekintjük-e? El tudjuk-e fogadni gyermeki alázattal, s hogyan töltjük be, hogyan végezzük a számunkra kijelölt munkát, a meghatározott feladatokat.

Ha gyermeki alázattal elfogadjuk, és példamutatóan teljesítjük megbízatásunkat, töltjük be hivatásunkat, akkor a mi vonatkozásunkban a krisztusi mondás második része teljesül majd be: „Akkor Isten fölmagasztal majd minket.” Lehet, hogy már itt a földi létben is, és majd odaát is, és azt mondja majd nekünk: „Barátom menj följebb!”

Ámen.

21. évközi vasárnap 2022

 21. évközi vasárnap 2022

Bevezetés 

A mai, évközi 21. vasárnap evangéliumában, a kereszténység korábbi századaiban sokat vitatott kérdést halljuk majd: „Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” És az Úr Jézus bölcs válaszát: „Törekedjetek a szűkkapun bejutni.”

Ha bennünket, ma élő embereket, nem is foglalkoztat az üdvözültek számának kicsiny vagy nagy volta, nem hiba. De nagy hiba lenne, ha nem foglalkoztatna a saját üdvösségünk. S még nagyobb, ha nem az oda vezető keskeny úton járnánk.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirie litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy számunkra, hívő létünk ellenére is, az üdvösség fogalma, lassan üressé váló fogalom. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy nem, foglalkoztat minket kellően az üdvösségre jutásunk. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy életünkben sokszor nem az odavezető keskeny utat járjuk. Uram irgalmazz!

 

Evangélium után

„Uram, kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” - kérdésre az Úr Jézus kitérő választ adott.

Annak ellenére, hogy az Úr Jézus egyértelműen kitérő választ adott, azt azért nyíltan megmondta, hogy szűk kapu vezet az üdvösségre.

Azt sem mondta meg Jézus, hogy hányan rekednek kívül a kapun, de azt igen, hogy lesznek olyanok, akik már későn zörgetnek.

Ha ugyanis mindenkit, akarata ellenére beterelnénk Isten országába, akkor az inkább hasonlítana koncentrációs táborhoz, mint szabad emberek közösségéhez.

Az üdvösség elvesztésének veszélyére építő középkori, olykor még mai bűnbánati prédikációk hatására az evangéliumban fölvetett kép némileg módosult és másban csúcsosodott ki. Amire Jézus nem válaszolt, arra bátran válaszoltak, és válaszol még ma is egy-két hitszónok. A válaszuk tömören ez: csak kevesen vannak, akik üdvözülnek, csak a kiválasztottak, csak a predestináltak üdvözülnek.

Kérdezhetné valaki: miért szabta az Úr Isten szűkre az üdvösség kapuját? Miért nem tágítja olyan szélesre, amelyen mindenki, tolakodás, erőfeszítés nélkül átléphetne? Mert az Úr Isten nem hajlandó leszállított áron osztogatni az üdvösséget. Az Úr Jézus sokat fizetett értünk, nekünk is meg kell hoznunk érte a magunk áldozatát.

A vallásos életben, az ember erkölcsösebbé, nemesebbé, tökéletesebbé válását nem lehet elérni erőfeszítések nélkül, valami lelki robotgépekkel, háztartási gépekkel, számítógép-programokkal.

Életünk megszentelése, hibáink leküzdése, az erények megszerzése elképzelhetetlen lemondás, önmegtagadás, áldozat nélkül. Rossz hajlamainkat, szokásainkat, szenvedélyeink vadhajtásait nem lehet fájdalommentesen kioperálni. Az erények virágait nem lehet virágboltokban megvásárolni. Mindezekért nekünk naponta meg kell küzdenünk.

Nagyot tévednénk, végzetesen nagyot, ha feladnánk ezt a mindennapos küzdelmet, mondván nekünk már nem kell küzdenünk, mert már biztosítva van az üdvösségünk. Hiszen már kiskorunkban megkereszteltek. Később elsőáldozók lettünk. Még bérmálkoztunk is. Egyházi házasságban élünk, gyónunk és áldozunk, s támogatjuk anyagilag is egyházunkat.

Nincs senkinek sem privilégiuma. Nincs automatikus üdvözülés. Nem elég az, hogy van Bibliánk, de ki sem nyitjuk. S a rózsafüzér ott van az autónkban is a visszapillantó tükörre akasztva, de sohasem imádkozzuk azt. Mindenkinek egyformán szól az Apostol figyelmeztetése: „Félve és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket!” Üdvösségünk legnagyobb veszélye, ha nagyon biztosak vagyunk benne. A vallásos életben nincs magabiztosság! Nincs megállás! Aki nem halad előre, az visszafelé halad.

Ezért mondja az Úr Jézus, hogy „Igyekezzetek!” Igyekezzetek a szűkkapun bejutni, mert könnyen előfordulhat, hogy bezárul előttünk az ajtó. Mert nem vettük komolyan a szűk kapuról szóló szavait, nem vettük komolyan krisztushívő voltunkból adódó kötelességeinket. Halogattuk az Úr Isten és törvényei melletti egyértelmű elkötelezettségünket.

Félelmet ébreszt bennünk az üdvösségre nyíló szűkkapun bejutni nem akaróknak mondott jézusi kijelentés is: „Nem ismerlek Benneteket!” Hiábavaló a kinnrekedtek mentegetőzése. Nem elegendő ugyanis Isten felületes ismerete. Az Isten nem ismeri övéinek azokat, akik nem kötelezték el magukat mellette.

A sokan jönnek majd Keletről és Nyugatról, Északról és Délről és helyet foglalnak Isten országában, magatokat pedig kitaszítva látjátok jézusi kijelentés is félelmet ébreszt bennünk.

Jézus eme kijelentése sok szentírás-magyarázó szerint a zsidóknak szól, akik saját magukat tartották kizárólagosan Isten országába tartozóknak.

És ez a jézusi mondás, egyben jelzése a kereszténység egyetemes jellegének.

A „sokan lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók,” jézusi mondás valamennyiünknek szól.

Mi hívők, az életben, sok vonatkozásban nem vagyunk elsők. És ez nem tragédia! Nekünk egyben, a szeretetben kell elsőknek lennünk. A szeretet tesz bennünket képessé arra, hogy bejussunk a szűk kapun az örök életre.

És hallhatjuk majd a hívó szavakat: „Jöjjetek atyám áldottai: Vegyétek birtokba a világ kezdetétől fogva nektek készített országot.”

Ámen