Évközi 23. vasárnap. 2017
Bevezetés
A mai, 23.-ik évközi
vasárnap evangéliumában arról hallunk majd, hogy hogyan vezessük vissza a
helyes útra az ellenünk vétő embertársainkat. A szentmise kezdetén azonban azt
vizsgáljuk meg, hogy mi hányszor vétkeztünk és vétkezünk embertársaink ellen és
hogyan tudnánk őket megkövetni.
Kirié litánia
Urunk, Jézus
Krisztus! Bocsásd meg embertestvéreink ellen elkövetett naponkénti vétkeinket.
Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus
Krisztus! Add segítségedet, hogy elkerülhessük a sértődöttséghez és haraghoz
vezető helyzeteket. Krisztus kegyelmezz!
Urunk, Jézus
Krisztus! Add segítségedet az embertestvéreink közötti feszültségek
feloldásához. Uram irgalmazz!
Evangélium után
Jól tudjuk, hogy Jézus
Krisztus föltámadása, a Szentlélek eljövetele
után az apostolok megkezdték az igehirdetést, amelynek központi témája
Urunk Jézus Krisztus föltámadása volt. Csak később kezdték el az igehirdetés megkönnyítése
végett az Úr Jézus cselekedeteit, példabeszédeit, tanításait, szavait írásban
rögzíteni. Az evangélisták ezeket a följegyzéseket foglalták egységes írásműbe,
a róluk elnevezett evangéliumokban.
Egy kis kitérő a mai
evangéliummal kapcsolatban.: "Ha testvéred vétkezik valamiben ellened” a
legrégibb kéziratokban hiányzik az "ellened” szó. S a szöveg helyesen így
lenne: "ha testvéred bármiben is hibázik." - Ez utóbbi azért látszik
helyesebbnek, inert sokkal jobban megfelel az evangéliumi megbocsátás
szellemének.
Visszatérve az evangéliumi
gondolathoz.
A
legkorábbi
evangélium is, legkevesebb 20-30 évvel
Krisztus halála után keletkezett. Ezért az evangéliumokban már tükröződik az első keresztény
közösségek hite és vallásgyakorlata. Így a maiban is.
Jól kivehető ebből, hogy a kereszténység közösségi vallás. A közösségnek
pedig szabályai vannak. Mai evangéliumi szakaszban az első keresztény
közösségek egyik rendszabályáról hallunk, amely szépen tükrözi az
őskeresztények ma már szinte elképzelhetetlen, egymás iránt érzett felelősségtudatát, közvetlen és
testvéries magatartását. Ez a közösség még képes volt a felmerülő konfliktusok,
jó szándékú és nyílt megbeszélésére.
Ha a testvéri megintésben az
egyének buzgalma sikertelenül végződött, az ügyet át kellett adni az egyháznak,
a gyülekezet elé kellett vinni.
Az eljárást mindenki természetesnek találta, senki sem ütközött meg rajta.
Tudták ugyanis, hogy közösségüknek is szólnak, a jézusi szavak: „Amit megköttök
a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldoztok a földön, a mennyben
is fel lesz oldva”.
Ezekben a közösségekben
a hívek tudtak a komoly
nézeteltérések közepette is egymással
nagylelkűen és szeretettel szót váltani.
Vajon mi lehet az oka
annak, hogy ez manapság szinte lehetetlen? Miért lettünk türelmetlenek egymás
hibáival, tévedéseivel és a másként gondolkodóval szemben? Talán hiányzik
belőlünk a krisztusi és közösségi szellem? Sajnos, igen. Sok esetben eszünk ágában sincs testvérnek tekinteni az
egyazon közösséghez, nemzethez tartozó embertársainkat, ha kereszténységet és
nemzetet pusztító ideológiákat vallanak. Pedig, - bármennyire is viszolygunk még a gondolatától is, - testvéreink
ők is.
A velük szembeni komoly kötelességünket
hangoztatja az első olvasmányban hallott eme mondat: „Emberfia! Ha nem teszel
semmit sem, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem
számon.”
Közelebb kell hozni őket
közösségeinkhez. Vissza kell hoznunk őket az egyházba, őket, az Istent
mindenünnen száműzni akarókat, és olyanná kell tennünk keresztény közösségeinket,
mint a kezdet kezdetén, az első keresztényeké volt. Összetartozó, egymásért felelősséget
vállaló, s imádkozó közösségekké.
Tudjuk, hogy az első
keresztények nagy erőt tulajdonítottak a
közösségi imának. Szilárd
meggyőződéssel vallották, hogy ha valamit ketten-hárman kérnek Istentől, azt
bizonyosan meg is kapják. Meggyőződésük volt, hogy eggyé tartozásuk révén maga Krisztus elevenedik meg köztük és beteljesülnek
Jézus szavai: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott
vagyok közöttük.”
Ez volt mondható az
őskeresztény közösségekről. De vajon
elmondható-e ez a mai keresztény közösségekről?
Nem elegendő ugyanis csak az
összejövetel. Nem elegendő csak az, hogy ketten vagy hárman összejövünk. Az
összejövetel még nem közösség, és végképp nem krisztusi közösség.
Az
Ő nevében kell összejönnünk. Az „ő nevében” azt jelenti, hogy ahogyan a polgári életben a „király”
vagy a „köztársaság” hatalma alatt állók fölött az ő nevükben, ítélkeznek, úgy
a vallási életben is a Krisztus hatalma alatt állók fölött is. A Krisztus
hatalma álló közösség – elképesztő hatalommal rendelkezik: Isten mindent megad nekik, amit
kérnek, és döntéseik az égre is kötelezők! Emlékezzünk csak a már idézett szavakra:
„Meg lesz kötve Föl lesz oldva a mennyekben is.”
De az Ő nevében jövünk e mi
össze? Hatalma alá tartozóknak valljuk-e magunkat életünk minden helyzetében?
Azután, megad-e nekünk az Úristen
mindent, amit kérünk? Sokszor nem. Közösségünk imája nem mindig talál meghallgatásra.
Ilyenkor azt kérdezzük: hol az Úr?
De a kérdést fordítva is
feltehetjük: Vajon nem közösségünkben
van-e a hiba? Tudunk-e mi még egy szívvel, egy lélekkel közösségileg egy
azon célért imádkozni?
Imádkozzunk mindig egy
szívvel egy lélekkel! És akkor mindazt, amit az Úr nevében kérünk, megadja majd
nékünk az Úr. Megadja majd nékünk és nemzetünknek a kiengesztelődést Önmagával
és a kiengesztelődést egymással.
Ámen
