Virágvasárnap
Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe
A keresztény hagyományban ezen a napon
kezdődik a nagyhét, ami Jézus szenvedésén és kereszthalálán keresztül a
feltámadás ünnepéhez, húsvéthoz vezet.
Az Olajfák hegyénél két tanítványát
előreküldte Jézus egy szamárcsikóért, amelyen még nem ült ember, majd ezen
vonult be a városba.
Máté és Márk evangélisták szerint mikor
Jeruzsálembe bevonult Jézus, a tanítványok ruhájukat terítették elé, mások
ágakat szórtak az útra.
János evangéliuma így ír az eseményről:
Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje, és így köszöntötték: „Hozsanna! Áldott,
aki az Úr nevében jön, Izrael királya!” Ennek emlékére tartanak ma is pálmaágas
körmeneteket, és több nyelven pálmavasárnapnak hívják. A hivatalos latin
elnevezése is ez: Dominica palmarum, avagy Dominica in palmis de Passione
Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről. Ennek nyomán került az ünnep
szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.
Az egyházi liturgiában már az első
századoktól gyökeret vertek a bevonulást felelevenítő szertartások.
Jeruzsálemben 400-ban ünnepi menetben vonultak a pálmaágakat lengető hívek az
Olajfák hegyéről a városba. Nem sokkal később Konstantinápolyban, majd a 11-12.
században Rómában is meghonosodtak a virágvasárnapi szertartások, a pálmaágak
megáldásának szokása bizonyíthatóan a 8. század közepére nyúlik vissza.
Az ókori világban a pálma az élet, a
reménység, a győzelem jelképe volt. Azokban az országokban, ahol nincs pálma, a
korán bimbózó fűzfa vesszöjét, a barkát szentelik meg a katolikus templomokban.
A barka beszerzésére az ünnep vigíliáján, azaz szombaton kerül sor, egyes
településeken ez a harangozó feladata, máshol lányok, legények és gyerekek
szedik. A virágvasárnapi szertartás a barkaszenteléssel kezdődik, majd
körmenettel folytatódik. A szentmisén ekkor olvassák fel Jézus
szenvedéstörténetét, a passiót. A megszentelt barkát a következő év
hamvazószerdája előtt elégetik, ezzel jelöli meg a hívek homlokát a pap.
A passió
A
virágvasárnapi szentmisében, az
evangélium szokatlanul hosszan írja le Jézus teljes szenvedéstörténetét. Az A
évben Máté, a B-ben Márk, az idei C évben Szent Lukács.
A biblikus tudomány nagyon valószínűnek
tartja, hogy a három közül Márk szövege a legelső. Máté és Lukács ismerte,
felhasználta, s némileg átdolgozta ezt. Lukács többet változtatott rajta, mint
Máté. Nemcsak kiegészítette eggyel-mással, finoman, de határozottan
változtatott a tónusán is.
Márk és Máté passió-elbeszélésében nagyon
megrendítően elénk rajzolódik a szenvedő Jézus magányossága, elhagyatottsága.
Amint kiáltja szó szerint is: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!” Lukácsnál
arról olvasunk, hogy a Getszemáni-kertben vérrel verejtékezett, de egy angyal
erősítette meg. Keresztútján nagy tömeg kíséri, asszonyok is, akik jajgatva
siratják. Szinte el is hárítja részvétüket: „Magatokat sirassátok!” Halála után
a kereszt alatt állók csapata mellét verve oszlik szét, tér haza. A szenvedő
Üdvözítő azonban nem merül annyira önmagába, hogy másokra ne tudna figyelni. A
Getszemáni-kertben meggyógyítja a főpap szolgáját, akinek fülét nagy
buzgalmában levágta egy apostol. Péterre is vet egy pillantást, miután az
háromszor megtagadta a főpap udvarán. Nemcsak vétkére figyelmezteti, hanem az
utolsó vacsorán elhangzott ígéretre is: „Imádkoztam érted, hogy meg ne
fogyatkozz a hitedben.” A 21. zsoltár fájdalmas kiáltása helyett Lukács három
egészen más lelki magatartásról tanúskodó mondatot ad a Megfeszített szájába.
Amikor keresztre szögezik, hóhéraiért (tán bíráiért is) imádkozik: „Atyám,
bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Mikor kérő szóval
hozzáfordul a Jobb lator, ő megígéri neki: „Még ma velem leszel a
paradicsomban!” Végül pedig – újra Atyjának szólítva a Mennyeit – utolsó
sóhajával a 31. zsoltár 6. versét idézi: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”
Jézus utolsó „hét szavát” sokszor átelmélkedjük. Közülük egyet Márk és Máté,
hármat, mint látjuk, Lakács, ugyancsak hármat János jegyzett fel. Ezek együtt,
egymást ellenpontozva, kiegészítve idézhetik fel a szenvedő Jézus lelkében
kavargó érzéseket. Hálásak vagyunk azért, hogy a passióról több, s nem
mindenben egybevágó beszámolót olvashatunk. A Lukácsét különös belső
békességgel elmélkedhetjük át.
