SZENT MÓNIKA
SZENT MÓNIKA az afrikai Tagastében született
331-ben, sötétbőrű pún keresztény családból. Kislány korában megtanulta az
önmérsékletet és a mértéktartást. Már fiatal lányként férjhez adták egy pogány
férfihez, Patríciushoz. Több fia volt. Mónika igyekezett a családnak katolikus
nevelést nyújtani, de férje és gyermekei lenézték vallásosságát, elhúzódtak,
sőt gúnyolták miatta. Nehéz természetű férjét csodálatos türelemmel viselte el.
Anyósát is türelemmel változtatta meg, barátnővé, sőt kereszténnyé tette.
Pogány férjét jóságával és szelídségével segítette
a megkeresztelkedésre, az halálos betegen megtért, megkeresztelkedett A rossz
úton járó fiút 14 éven át hullatott könnyeivel és állhatatos imádságával
térítette meg. Kitartó könyörgése többet eredményezett, mint amennyit várt
volna. Ugyanis nem csak fia, de Ágostonnak házasságon kívül született fia is,
és barátja is együtt vették fel a keresztséget 386. húsvét hajnalán.
Megtért fia karjaiban halt meg 387-ben, Ostiában.
Szent Ágoston püspök
Vallomásainak könyvéből
Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak
távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még nem
volt sejtelmünk se róla. Történt �
úgy hiszem, rejtett irányításoddal, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve
álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk onnét, a Tiberisparti
Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után a tengeri
útra gyűjtöttünk erőt.
Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással.
Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek (vö.
Fil 3, 13). Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy
milyen lesz majd a szentek örök élete, amelyet szem nem látott, fül nem
hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. l Kor 2, 9). Szívünk ajakával
áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet forrására, mely te nálad van
(Zsolt 35, 10).
Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem
pontosan e szavakkal, Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk
napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak silánynak láttuk a világot
minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám: �Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet
e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E
világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért
ideig-óráig még szívesen maradtam e földi tereken, hogy téged halálom előtt
katolikus kereszténynek lássalak. Tekézetten teljesítette kérésemet az Isten,
hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit
keressek tehát a földön?"
Nem emlékszem pontosan, hogy az anyámnak erre mit
feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz
döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy kevés ideig
eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor
meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így
szólt hozzánk: „Hol voltam?”
És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített
bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: „Tehát itt temetitek el anyátokat.”
Hallgattam, és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy
inkább azt óhajtaná, ha nem idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét.
Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal mintegy büntetésül, hogy effélékre
gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét, és szólt: „Nézd csak, mit
beszél!” Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta: „Földeljetek el bárhol ezt
a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az
Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek.” Midőn ezt a
kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött
súlyosbodó betegségével.
