„Gyertek hozzám mindnyájan, akik
elfáradtatok, s akik terheket hordoztok, én megkönnyítelek titeket... s
megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11, 28—29).
Jézus, aki azért jött, hogy „örömhírt
vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak... hogy felszabadítsa
az elnyomottakat” (Lk 4, 18), minden embert magához hív, különösen pedig
azokat, akik testben vagy lélekben szenvednek, akiket gyötörnek az élet
nehézségei: megvigasztalja és erővel tölti el őket, könnyebbülést és pihenést
nyújt nekik.
Korunk tevékenységi lázban szenvedő,
megállni képtelen emberének igen nagy szüksége van megújító pihenőkre. Nem
lustaságot rejtő pihenésről van szó, hanem magányról, csendről és imáról,
vagyis azokról az elengedhetetlen feltételekről, amelyek közepette találkozhat
Istennel és önmagával. Jézus ezt a pihenést kínálja fel a vele való bensőséges
kettesben: „Gyertek velem külön valami csendes helyre, és pihenjetek egy
kicsit!” (Mk 6,31).
E nélkül a kikapcsolódás nélkül a
legkezdetlegesebb benső élet is elképzelhetetlen. A tevékenységnek, bármily
fontos és sürgős legyen is, meg kell maradnia ezek között a gátak között, hogy
elegendő teret hagyjon a legmagasabb rendű aktivitásnak, az imának.
Szentek ezek az övezetek, és senki sem
áldozhatja fel őket annak kockázata nélkül, hogy lelki élete teljesen el ne
satnyuljon. Itt is érvényesek Jézus szavai: „Keressétek mindenekelőtt Isten
országát” (Lk 12, 31). Isten országa, bizonyos szempontból, már jelen van annak
a kereszténynek szívében, aki a Szentháromság lakóhelye: ezt a birodalmat
azonban csak úgy lehet felfedezni, ha időnként otthagyunk mindent és mindenkit,
ha csendben és magányban, az Istennel folytatott személyes és meghitt
párbeszédben összeszedjük magunkat.
Ámen
