2016. november 2., szerda

Halottak napja

Halottak napja. 2016

Bevezetés
Tegnap szentéletű testvéreinkre emlékeztünk és életpéldájuk követésére buzdultunk. Ma pedig azokra a testvéreinkre gondolunk, kiket bár szerettünk, mégis sokszor megbántottuk, de elfelejtettünk tőlük bocsánatot kérni. Tegyük meg ezt most, és bocsátsunk meg egymásnak is, hogy méltóképpen mutassuk be ezt a szentmise áldozatot.

Kirié litánia.
Urunk! Bocsásd meg, hogy oly ritkán gondolunk a halálra. Uram irgalmazz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy a halállal kapcsolatban oly gyakran merülnek fel kétkedő gondolatok. Krisztus kegyelmezz!
Urunk! Bocsásd meg, hogy oly ritkán szoktunk halottjainkért imádkozni. Uram irgalmazz!

Evangélium után
Minden esztendőben avarszőnyegen érkezik földünkre a halottak napja. Mint valami puha szemfödő hull öreg földünk téli álomra I készülő testére. Betakarja a régi és új sírokat, az elmúlás gondolatát teríti gyászoló szívünkre. Megállunk szeretteink sírja előtt, és miközben virágokkal díszítjük, emlékezetünkben is kinyílnak a régi emlékek őszirózsái. Visszagondolunk az együtt töltött időkre, és képzeletünk jelenné varázsolja a múltat
Azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít. Sajnos, ez nem így van. Gyenge orvos az idő és nincsen minden sebre orvossága. Főleg az idős korban kapott sebek maradnak nyitva és véreznek halálunk napjáig. Vannak pótolhatatlan veszteségek, pótolhatatlan emberek. Fájdalmunkat mégcsak növeli az a felismerés, hogy életükben nem becsültük őket annyira, mint ahogy megérdemelték volna.
Óh, ha újra közöttünk lennének, mennyire másként viselkednénk!  Sajnos azonban, a szeretet elmulasztott lehetőségeit nem hozhatjuk vissza a múlt sírjából. Nem tehetünk egyebet, mint a bánat könnyeivel törlesszük adósságunkat. Kedves halottaink közben hallgatnak, mert akik átléptek a nagykapun, nem tesznek többé szemrehányást. A porlandó szívekben nem ébred bosszú, a kisimult öklök nem fenyegetnek, az elnémult ajkak nem vádaskodnak többé. Riasztó némaságukkal megszólaltatják lelkiismeretünket, és általa válaszolnak elkésett szeretetünkre. Valahogy így prédikálnak.
Tudjuk, milyen szeretettel óvtátok kertetek utolsó virágait az éjszakák hidegétől, hogy legalább erre az egy napra földíszítsétek sírjainkat. Köszönjük őket, mint a szerető emlékezés követeit. A legszívesebben mégis visszaadnánk, hogy megajándékozzátok vele az élőket. A halottakat könnyű szeretni, a megszépítő messzeség fátyla eltakarja gyarlóságaikat. Sokkal nehezebb elviselni és szeretni az élőket, márpedig csak ezzel lehet kiérdemelni a szép halál kegyelmét.
Gyertyák lobognak a sírokon, és ezek a sötétséggel hadakozó fény-szilánkok emlékeztetnek arra a gyertyafényre, amit keresztelésünk alkalmával adott kezünkbe az egyház.
Milyen megdöbbentő, amikor úgy borul valakire a halál sötétje, hogy kialudt lelkében a hit világossága, s hit nélkül találja az illetőt. Pedig Isten az utolsó percig fölkínálja kegyelmét, még halálos ágyunkon is meggyújthatjuk kialudt hitünk kanócát.
E nélkül aligha ragyog fel előttünk az örök világosság fényessége. A sírhantokon égő, olvadó gyertyák arra is emlékeztetnek, hogy az élet s vele együtt sok minden viaszként olvad el kezeink között. Az oly nagyra értékelt kérdések törpévé olvadnak a halál színe előtt. Az örök élet érettségijén igen kevés, de annál fontosabb kérdésre kell majd válaszolnunk. Hittünk-e Istenben, kerestük-e őt őszinte szívvel? Cselekedeteinket az Isten és ember szeretete vezérelte-e?

Amen