2017. április 7., péntek

Megkövezési szándék

Jn 10,31-42
A mai evangéliumban Jézust meg akarják kövezni ellenfelei.
Az előzőekben Jézus az Atyával való kapcsolatáról beszélt, majd kijelentette: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). E kijelentését a zsidók istenkáromlásnak vagy önistenítésnek vették, ezért tör fel belőlük a megkövezés szándéka.
Indulatukat látván és szándékukat felismervén Jézus azt kérdezi tőlük, hogy melyik jócselekedetéért akarják őt megkövezni? Válaszukban a zsidók megfogalmazzák az istenkáromlás vádját, amely a mózesi törvény szerint valóban halálbüntetést érdemelt.
Válaszuk azért érdekes, mert megérzik ugyan Jézus kijelentésének súlyát, de cselekedeteinek, azaz mindazoknak a jótetteknek, amelyeket a mennyei Atya segítségével tesz semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak. Márpedig Jézus rendkívüli cselekedetei azt igazolják, hogy ő valóban az Isten küldötte, aki olyan hatalommal rendelkezik, amelynek egyetlen ember sincs birtokában.
Jézus cselekedeteire hivatkozik, mint hitet ébresztő jelekre: "Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek."

E szavak alapján a hit kettős vonatkozásával találkozunk. A hit egyrészt azt jelenti, hogy elfogadjuk Jézust, mint a mennyei Atya küldöttét, másrészt hisszük, elfogadjuk azt, amit önmagáról állít, illetve amit cselekedetei bizonyítanak. Az Atya és a Fiú egységét Jézus cselekedetei alapján érthetjük meg.