Évközi 28. vasárnap
Bevezetés
A mai, felolvasásra kerülő
evangéliumi szakasz, Lukács evangéliumának egyik gyöngyszeme. Ha valamelyik
folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel
közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát.
Mennyire igaz ma is! Mondjuk, embertársainkra vonatkoztatva, És ha magunkra
vonatkoztatjuk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.
Kirié litánia
Urunk!
Tudjuk, hogy mindent Neked köszönhetünk, és mi mégsem mondunk hálát Neked. Uram
irgalmazz!
Urunk!
A rólunk gondoskodó vezetőinkről nem mondunk soha elismerő, csak kritizáló
szavakat. Krisztus kegyelmezz!
Urunk!
Családunkban csak ritkán mondunk
köszönetet hitvesünknek, gyermekeinknek és szüleinknek. Uram irgalmazz!
Evangélium után
A tíz leprás lelke mélyéből tört
fel az esdeklés: "Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" S mi mást tehetett
volna az irgalmas szívű Krisztus, minthogy meglátta szánalmas sebeiket,
átérezve fájdalmaikat, kivetettségüket és azt a szomorú jövőt, amely rájuk
várt, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik, egyre nyomorultabbak
lesznek, segítségükre, megmentésükre sietett.
"Ő rájuk tekintett, és így
szólt hozzájuk: "Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak." S mentek,
nem gyógyultan, de a gyógyulás reményével, és útközben megtisztultak. Leprájuk
elmúlt! Eltorzult arcuk kisimult, sebeik nyomtalanul begyógyultak. A réveteg
tekintetek újra mosolyra változtak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy
meggyógyult, visszament. Hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus
lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt".
Érdekes. A bajban egyek voltak, de a hálában már nem. Kiújult bennük is a
vallási ellentét, s szétváltak útjaik.
A farizeustól aztán nem várta
volna senki, hogy visszamenjen Jézushoz. És éppen őbenne győzött a hála érzése,
visszament, hogy megköszönje Jézusnak a visszanyert egészséget. Ő tudta, hogy
mi a betegség és milyen drága kincs az egészség! S azt is tudta, kinek
köszönheti a gyógyulást. Visszament Jézushoz. Leborult előtte, és nagy hangon
dicsőítette az Istent.
Vajon mi indította őt arra, hogy
megtisztulása után hálát mondjon Jézusnak?
Biztos, hogy nem a jó neveltetése,
nem valami beidegződés, vagy szokás. Inkább arra kell gondolnunk, ő észrevette,
hogy csoda történt vele, nemcsak a bőrén, de vele. Benne.
Jézus elfogadta őt, emberszámba
vette, megszerette. Eddig leprás volt, kitaszított, akit esetleg szántak,
sajnáltak, most pedig valaki segített rajta, fölemelte, a magáénak ismerte.
A többi leprásnak nem maradt
ideje arra, hogy fölismerje, arra, hogy "megdöbbenjen". Várta őket az
élet, a társadalom, a szórakozás. A család, a nagy lehetőség, aminek hiányában
telt eddigi életük.
A visszatérő viszont rádöbbent,
és döntött, mint a tékozló fiú: visszamegyek atyámhoz! Mert az élet kulcsa,
egyetlen mozgatórugója, hajtóereje, értelme csak ez lehet: valakié lettem,
valakinek kellettem. Isten szeret engem, s átölelt engem.
"Hol maradt a többi kilenc?"
Hallatszik Jézus számon kérő, viszszaváró, gondoskodó kérdése.
Csak a visszatért szamaritánus
hallhatta. S számára ez maga a beteljesedés volt: fölszabadítás, föloldozás:
"Kelj föl, menj, hited meggyógyított téged!" Igaz, hogy a többi
kilenc is megtisztult, de csak ez az egyetlen gyógyult meg igazán! Az igazi
gyógyuláshoz szükséges a hálaadás!
Figyeljük csak meg, a
szent-misében az Úrfelmutatás után, az istentiszteletünk csúcspontján mit
imádkozik az Egyház: "Hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed
előtt állhatunk és szolgálhatunk neked". Emellé oda kívánkozik az összes
kegyhelyen elhelyezett valamennyi hálatábla, az emberi köszönetnyilvánítás
megannyi szerény jele.
Annak idején közel kéthónapos betegségem
után, mikor a mentők letettek a szobámba, első utam a kápolnába vezetett, hogy
hálát adjak az Úrnak, csodás gyógyulásomért. És bizony, hosszú idő telt el, míg
járni tudtam, és eljutottam azokhoz, akik Jézusnak a jobbkeze, s akik által
gyógyítja ma Jézus a betegeket. A nővérek azt mondták, hogy nem szoktak a
gyógyult betegek visszatérni. Nekem is erőt kellett vennem magamon.
Mondanom sem kell, hogy Urunk
Jézus Krisztus nem önmagáért kérte számon a hálát. Csak rá akart mutatni arra,
hogy az embernek vannak olyan kötelességei is, amiket a törvény nem ír elő.
Ilyen a hála is! Azután meg ő ismeri az emberi szívet és tudja, hogy akiben nem
él a hála lelkülete, az boldog nem lehet.
Tapasztalatból tudjuk, hogy
nincs általánosabb bűn, mint a hálátlanság. Pedig mindenkor van másoknak nagyon
sok köszönnivalónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek.
Bennünket ugyanis olyannak teremtett az Úr Isten, hogy állandó jelleggel egymásra
legyünk utalva. Egymás munkája, emberi magatartása, sokszoros segítsége nélkül
létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és
gyakorlatban is elismerni a realitást: állandóan sok köszönnivalónk van
egymásnak.
Csak a múltjára hajló, a
jótéteményekre emlékező ember lelkében fakad fel a hála érzése. S annak
felismeréséből születik és erősödik, hogy ajándékok sorozata az életünk. Létünk
minden pillanata és tartozéka a jó Istentől kapott ajándék. Semmi mással nem
fizethetünk érte csak folytonos hálaadással és köszönettel.
Valóban méltó és igazságos, hogy
mindig és mindenütt, de legfőképpen itt a templomban hálát adjunk Urunknak, Istenünknek.
Ámen.
