2016. október 22., szombat

Évközi 30. vasárnap

Évközi 30. vasárnap
Missziós vasárnap

Bevezetés
90 éve annak, hogy XI. Piusz pápa elrendelte a Missziós Világnap megünneplését. - Ma 460 éve, hogy Hunyadi János Kapisztrán Szent János keresztes hadaival kivívta világraszóló nagy győzelmünket, a Nándorfehérvári Győzelmet. - Ma 60 éve, hogy ezt ünnepelve, kitört az 56-os Szabadságharc és Forradalom. – És 10 éve annak, hogy ennek 50. évfordulóját vérbe fojtották a korábbi diktatúra örökösei.
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg vétkeinket, hogy méltóképpen cselekedjük azt, amit Urunk Jézus Krisztus az Utolsó Vacsora termében cselekednünk parancsolt az ő emlékezetére.

Kirié litánia
Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy oly ritkán gondolunk a végakaratodat teljesítő misszionáriusokra. Uram irgalmazz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy még értük mondott imával sem támogatjuk Őket. Krisztus kegyelmezz!
Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi nem veszünk részt még hazánk misszionálásában sem. Uram irgalmazz!

Evangélium után
A Szentatya missziós körleveléből idézek mondatokat.
Az Irgalmasság rendkívüli jubileuma, amelyet az egyház ebben az évben tart, sajátos fényt vet a 2016-os missziós világnapra is: arra buzdít, hogy a missziót mind spirituális, mind anyagi szempontból az irgalmasság hatalmas művének Tekintsük. Ezen a missziós világnapon mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy mint missziós tanítványok „lépjünk ki”, állítsuk tehetségünket, kreativitásunkat, bölcsességünket és tapasztalatunkat az evangélium hirdetésének szolgálatába, vigyük el Isten gyöngédségének és együttérzésének üzenetét az egész emberi családnak.
Az egyház, missziós küldetése erejében gondjába veszi mindazokat, akik nem ismerik az evangéliumot, mert azt kívánja, hogy mindenki üdvözüljön és megtapasztalja az Úr szeretetét. Küldetése, hogy hirdesse „Isten irgalmasságát, az evangélium dobogó szívét”, hogy eljusson minden nőhöz, férfihez, idős és fiatal személyhez, gyermekhez.
Hangsúlyozottan idézem körleveléből a következő mondatokat.
Az irgalmas szeretetről, csakúgy, mint az egyház kezdeti korszakában, ma is sok férfi és nő tesz tanúságot életkortól, életkörülménytől függetlenül. Isten anyai szeretetének ékesszóló jele a női jelenlét növekedése a férfiaké mellett a misszionáriusok körében. A nők, legyenek bár világiak vagy Istennek szentelt személyek, továbbá számos család is, különböző formában valósítják meg missziós hivatásukat: kezdve az evangélium közvetlen hirdetésétől a karitatív szolgálatig. Megszívlelendők e szavai magyar földön is.
Minden népnek és kultúrának joga van ahhoz, hogy megkapja az üdvösség üzenetét, amely Isten ajándéka mindenki számára. Ez annál inkább szükséges, ha figyelembe vesszük, hogy ma mennyi igazságtalanság, háború, humanitárius válság vár megoldásra. Az evangélium küldetése: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20), nem merült ki, sőt mindnyájunkat kötelez, hogy a jelen kihívásaival szemben megújulva ismét „kilépjünk”. Evangelizáljunk! Ha nem tesszük, akkor mások fognak bennünket, gyermekeinket és unokáinkat muszlim hitre téríteni. Hannibal ante portas! Már 21 kisebb iszlám imaház működik hazánkban.
Testvérek! De megakadályozható! Előttünk eleink hős tette! A Nándorfehérvári Győzelem. Ha van még bennünk életerő, ha eggyé tud még lenni népünk, s egy akaratúvá, akkor nem megnyitjuk előttük határainkat, hanem lezárjuk és megvédjük hazánkat, s Európát, s visszaküldjük őket oda, ahonnét jöttek. Erre emlékeztet bennünket a déli harangszó. Vagy nem halljuk már?
A győzelem 500. évfordulóján a Nándorfehérvári Győzelemre való emlékezés robbantotta ki 56-ot.
Míg mi a Gólyavárban követeltünk a magyar nép számára elengedhetetlenül szükséges jogokat, szűnni nem akaró, ismétlődő vastaps és padlódübörgés közepette, addig a Kapisztrán Kórus a Belvárosi Plébánia templomban adta elő, ősbemutatóként, mintegy nyitányként, Tamás Alajos ferences atya Nándorfehérvár 1456 című oratóriumát.
Egyetemről hazatérve, este, rendházunk ebédlőjében, euforikus hangulatban beszélgettünk a Forradalom kitöréséről. Nagytekintélyű jó Osvald atyának azt találtam mondani. Hogy Osvald Atya! „Amit Petőfiék tettek március 15-én, az semmi ahhoz, amit ma tettek az egyetemisták.” S mintha igazam lett volna. Ott voltam mindenütt. Tüntettem. Élelmiszer osztásban vettem részt. Csodálatos volt minden. A kiszabadított Mindszenty bíboros szavait idézem: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink”.
De jött újra a lánctalpú hatalom, S november 4-én, hajnali 4 órakor ágyúk dübörgésével, a gépfegyverek ropogtatásával ébresztették egységesen hazánk lakosságát.
És jött az Áruló is. A megtorlás. A diktatúra. A passzív ellenállás. Majd végre 56 átkeresztelése népfölkelésre, s jött a rendszerváltozás.
Majd 10 éve, a Forradalom és Szabadságharc 50.-ik évfordulója megünneplésének szétverése. Lovasrendőrökkel, páncélozott járművekkel, vízágyúkkal, paprikás könnygázzal, viperákkal, s szemkilövéssel.
Majd itt van az Iszlám elleni győzelmünk 560. évfordulója. És újra itt a kereszténységet, Európát és hazánkat veszélyeztető muszlim áradat. Az ünneprontók is.
Nándorfehérvárra, s 56-ra való emlékezés, ébressze fel bennünk az élni akarást, a missziós küldetést hazánk misszionálására, keresztény hitben való megmaradásunkért.

Ámen.