Beteg asszony

Lukács evangélista  nem jelöli  meg,  hogy melyik  városban történt  az  a csoda, amelyről  a  mai  napon  olvasunk  az  evangéliumban.  Azt  viszont hangsúlyozza, hogy a gyógyítás szombati napon történt, a nyugalom  napján, amikor nem  szabadott semmiféle  munkát  végezni.

A  zsinagóga  elöljárója Jézus gyógyító  tevékenységét  munkának  minősítette,  ezért  nemtetszését fejezte  ki.  Érdekes, hogy  nem  meri  véleményét  Jézusnak   elmondani, méltatlankodását inkább az  előbb még beteg,  de mostanra már  meggyógyult asszonynak mondja: „Hat napotok van  a munkára. Akkor jöjjetek  gyógyulást keresni, ne  szombaton!”

Merev  törvényértelmezése, az  előírásokhoz  való szigorú ragaszkodása egyértelműen a szívtelenség jele. Jézus magatartása ennek éppen az  ellentéte. Megsajnálja az asszonyt,  aki hosszú  ideje,   tizennyolc   éve  görnyedt,   nem   tud   felegyenesedni. Együttérzése  cselekvésre  indítja  az  Urat,  megkönyörül  az  asszonyon, meggyógyítja őt.

Hasonló esetekben általában  a beteg siet Jézushoz,  hogy gyógyulását kérje, de itt nincs erről  szó, hanem Jézus látja meg a  beteg asszonyt és hívja őt  magához. Más csodáknál  Jézus beszélget a  gyógyítás előtt és  a gyógyulni  vágyó  személy kifejezi  hitét,  de itt  nincs  szó ilyesmiről. Egyértelműen Jézus a kezdeményező. Ő az, aki gyógyítani  akar, hogy megmutassa az isteni könyörületet.

(his)

Évközi 30. vasárnap

Évközi 30. vasárnap

Missziós vasárnap

Bevezetés

90 éve annak, hogy XI. Piusz pápa elrendelte a Missziós Világnap megünneplését. - Ma 460 éve, hogy Hunyadi János Kapisztrán Szent János keresztes hadaival kivívta világraszóló nagy győzelmünket, a Nándorfehérvári Győzelmet. - Ma 60 éve, hogy ezt ünnepelve, kitört az 56-os Szabadságharc és Forradalom. – És 10 éve annak, hogy ennek 50. évfordulóját vérbe fojtották a korábbi diktatúra örökösei.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg vétkeinket, hogy méltóképpen cselekedjük azt, amit Urunk Jézus Krisztus az Utolsó Vacsora termében cselekednünk parancsolt az ő emlékezetére.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg nekünk, hogy oly ritkán gondolunk a végakaratodat teljesítő misszionáriusokra. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy még értük mondott imával sem támogatjuk Őket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy mi nem veszünk részt még hazánk misszionálásában sem. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A Szentatya missziós körleveléből idézek mondatokat.

Az Irgalmasság rendkívüli jubileuma, amelyet az egyház ebben az évben tart, sajátos fényt vet a 2016-os missziós világnapra is: arra buzdít, hogy a missziót mind spirituális, mind anyagi szempontból az irgalmasság hatalmas művének Tekintsük. Ezen a missziós világnapon mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy mint missziós tanítványok „lépjünk ki”, állítsuk tehetségünket, kreativitásunkat, bölcsességünket és tapasztalatunkat az evangélium hirdetésének szolgálatába, vigyük el Isten gyöngédségének és együttérzésének üzenetét az egész emberi családnak.

Az egyház, missziós küldetése erejében gondjába veszi mindazokat, akik nem ismerik az evangéliumot, mert azt kívánja, hogy mindenki üdvözüljön és megtapasztalja az Úr szeretetét. Küldetése, hogy hirdesse „Isten irgalmasságát, az evangélium dobogó szívét”, hogy eljusson minden nőhöz, férfihez, idős és fiatal személyhez, gyermekhez.

Hangsúlyozottan idézem körleveléből a következő mondatokat.

Az irgalmas szeretetről, csakúgy, mint az egyház kezdeti korszakában, ma is sok férfi és nő tesz tanúságot életkortól, életkörülménytől függetlenül. Isten anyai szeretetének ékesszóló jele a női jelenlét növekedése a férfiaké mellett a misszionáriusok körében. A nők, legyenek bár világiak vagy Istennek szentelt személyek, továbbá számos család is, különböző formában valósítják meg missziós hivatásukat: kezdve az evangélium közvetlen hirdetésétől a karitatív szolgálatig. Megszívlelendők e szavai magyar földön is.

Minden népnek és kultúrának joga van ahhoz, hogy megkapja az üdvösség üzenetét, amely Isten ajándéka mindenki számára. Ez annál inkább szükséges, ha figyelembe vesszük, hogy ma mennyi igazságtalanság, háború, humanitárius válság vár megoldásra. Az evangélium küldetése: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20), nem merült ki, sőt mindnyájunkat kötelez, hogy a jelen kihívásaival szemben megújulva ismét „kilépjünk”. Evangelizáljunk! Ha nem tesszük, akkor mások fognak bennünket, gyermekeinket és unokáinkat muszlim hitre téríteni. Hannibal ante portas! Már 21 kisebb iszlám imaház működik hazánkban.

Testvérek! De megakadályozható! Előttünk eleink hős tette! A Nándorfehérvári Győzelem. Ha van még bennünk életerő, ha eggyé tud még lenni népünk, s egy akaratúvá, akkor nem megnyitjuk előttük határainkat, hanem lezárjuk és megvédjük hazánkat, s Európát, s visszaküldjük őket oda, ahonnét jöttek. Erre emlékeztet bennünket a déli harangszó. Vagy nem halljuk már?

A győzelem 500. évfordulóján a Nándorfehérvári Győzelemre való emlékezés robbantotta ki 56-ot.

Míg mi a Gólyavárban követeltünk a magyar nép számára elengedhetetlenül szükséges jogokat, szűnni nem akaró, ismétlődő vastaps és padlódübörgés közepette, addig a Kapisztrán Kórus a Belvárosi Plébánia templomban adta elő, ősbemutatóként, mintegy nyitányként, Tamás Alajos ferences atya Nándorfehérvár 1456 című oratóriumát.

Egyetemről hazatérve, este, rendházunk ebédlőjében, euforikus hangulatban beszélgettünk a Forradalom kitöréséről. Nagytekintélyű jó Osvald atyának azt találtam mondani. Hogy Osvald Atya! „Amit Petőfiék tettek március 15-én, az semmi ahhoz, amit ma tettek az egyetemisták.” S mintha igazam lett volna. Ott voltam mindenütt. Tüntettem. Élelmiszer osztásban vettem részt. Csodálatos volt minden. A kiszabadított Mindszenty bíboros szavait idézem: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink”.

De jött újra a lánctalpú hatalom, S november 4-én, hajnali 4 órakor ágyúk dübörgésével, a gépfegyverek ropogtatásával ébresztették egységesen hazánk lakosságát.

És jött az Áruló is. A megtorlás. A diktatúra. A passzív ellenállás. Majd végre 56 átkeresztelése népfölkelésre, s jött a rendszerváltozás.

Majd 10 éve, a Forradalom és Szabadságharc 50.-ik évfordulója megünneplésének szétverése. Lovasrendőrökkel, páncélozott járművekkel, vízágyúkkal, paprikás könnygázzal, viperákkal, s szemkilövéssel.

Majd itt van az Iszlám elleni győzelmünk 560. évfordulója. És újra itt a kereszténységet, Európát és hazánkat veszélyeztető muszlim áradat. Az ünneprontók is.

Nándorfehérvárra, s 56-ra való emlékezés, ébressze fel bennünk az élni akarást, a missziós küldetést hazánk misszionálására, keresztény hitben való megmaradásunkért.

Ámen.

Békülj ki ellenfeleddel

Míg úton vagy, békülj ki ellenfeleddel!

A példabeszédbeli embernek mondott jézusi szavak, békülj ki hamar ellenfeleddel, amíg az úton vagy, most nekünk szólnak. Olyan jó az Isten hozzánk. Nem? Ma még járhatunk az életünk útján. Nem ért véget az életünk. Tart a lehetőség ideje, és Isten ad lehetőséget arra, hogy ami rendezetlen, azt elrendezzük. Mit mond a példázatban Jézus? Azt mondja, hogy békülj meg, akivel meg kell békülnöd, amíg az úton vagy.

Az Úristentől kapott ajándék, hogy bocsánatot kérhetünk attól, akit megbántottunk. Bár Isten ajándéka, mégsem kellemes feladat. A legnehezebb mindenki számára az, hogy valaki előtt, aki esetleg fiatalabb, értelmesebb, intelligensebb talán, mint mi, vagy valamiben különb, mint mi. Vagy talán csak más, de ahhoz odamenni, és kimondani azt a két szót: bocsáss meg, amit múltkor mondtam vagy tettem, azzal megaláztalak, és megsértettelek. Rosszat gondoltam, és ezért rosszat mondtam rólad.

Amíg az úton vagyunk, sok mindent megtehetünk. Sok jót is, Istennek tetszőt, és sok rosszat is. Mulaszthatunk és építhetünk, bátoríthatunk és vigasztalhatunk, bocsánatot kérhetünk és bocsánatot adhatunk, csak egy valamiről nem szabad elfeledkeznie senkinek, amikor az életutunk véget ér, akkor a bíró elé kerülünk, és a bíró előtt számot kell adnunk minden cselekedetünkről.

Isten ad tehát lehetőséget arra, hogy amíg az úton vagyunk, béküljünk meg azzal, akivel békességet kell kötnünk. Ad tehát lehetőséget, és ad tehát alkalmat is bőven. Lehetőséget a változtatásra, a megfordulásra, az irányváltásra, a kezdeményezésre. Újra mondom, helyrehozni azt, ami még helyrehozható, és rendezni azt, ami rendezhető.

Ha mi meghalunk, vagy az, akivel rendezni kellet volna dolgainkat, ez a lehetőség és alkalom egyszer és mindenkorra lezárul.

Míg le nem zárul a lehetőség, béküljünk ki egymással.

Ámen

Tüzet jöttem bocsájtani a földre

Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön” – mondja Jézus feladatáról szólva. Ahogyan Krisztusnak ez a küldetése közvetlenül az Atyától származik, úgy az apostolok küldetése közvetlenül Jézustól ered. Mi is Jézustól kapjuk feladatunkat, amely nem hajtható végre csupán a magunk emberi erejével, hanem csak az Ő lelkével. Mi mást akarhatnánk, minthogy lángra lobbanjon bennünk a Lélek, és meggyújtsuk a szeretet tüzét az emberekben! (Adoremusz 204)

Éberen várjátok

Jézus nem akar tudatlanságban hagyni bennünket, ezért kéri, hogy állandóan legyünk készenlétben, mert akkor érkezhet meg, amikor nem is sejtjük. Ezzel nem ijesztgetni szeretne, hanem a fiaiért aggódó apa hangján szól hozzánk.

Nem bebiztosításról van szó, hiszen Isten szándékai sokkal nemesebbek, mint azt gondolnánk. Mindannyian az ő megszentelő kegyelmére vagyunk utalva, hiszen „nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12)

A következőkben a bűntől megsebzett ember állapotáról hallottunk. Aki tudva és akarva ellenszegül Isten parancsának, azt nagyobb felelősség terheli, mint azt, aki legyőzhetetlen tudatlanságból vagy akaratlanul vétkezik.

Ezért mondja Jézus, hogy aki sokat kapott attól többet fognak számon kérni, aki pedig nem tudta az Atya akaratát kevesebb verést fog kapni. (Lk 12, 48) Éljünk ésszerűen és Isten akaratában megnyugodva, hogy életünket Isten ölelő karjaiban végezhessük be.

Szent Lukács

Szent Lukács evangélista

Lukács, a szeretett orvos, Pál kísérője, aki mindennek utána járt, és így írta meg evangéliumát és az Apostolok cselekedeteit. Megtapasztalta, amit mi is megtapasztalhatunk, hogy az Úr erőt önt belénk. Bátran járhatunk az Ő útján.

SZENT LUKÁCS Euzébiusz ókeresztényíró szerint a szíriai Antiochiából származik pogány görög nemzetiségű családból. Orvos volt, de széleskörű irodalmi műveltséggel is rendelkezett, ami egy kicsit a tanultságával járt együtt. Egész életén keresztül nőtlen maradt.

Körülbelül 40 körül tért meg, Lukács Szent Pál kíséretéhez tartozik. Tanítványa, barátja és munkatársa volt, talán még háziorvosa is.

Pál apostol kisérője volt második és harmadik körutján. Lukács vele volt, amikor az Apostolt Rómába szállították, Lukács oda is elkísérte.

Római tartózkodása alatt írta meg evangéliumát, egy előkelő ismerősének, Teofilnak ajánlva. Az evangélium megírásához mindennek alaposan utánajárt, ezért nagyon sok olyan eseményt és részletet is leír, ami máshol nem található Ezek az értékes részek megmutatják Szent Lukács csodálatos lelki tulajdonságait.

Ott volt Rómában 60 körül Szent Pál kiszabadulásakor is. Ekkorra már megírta második nagy művét is, az Apostolok Cselekedeteit. Ebből ismerjük a születő Egyház életét Pál kiszabadulásáig. Ezt a könyvet is Teofilnak ajánlotta, ezt is elsősorban a pogányságból megtért keresztényeknek szánta.

Pál második fogsága idején is az Apostollal volt, ezt Pál örömmel írja Timóteusnak. A vesztőhelyre is elkísérte Lukács. Bizonyos, hogy a hűséges munkatárs jelenléte még nagyobb erőt adott Pálnak nehéz helyzetében.

Élete további alakulásáról nem sokat tudunk. Valószínűleg Görögországban, Patrában szenvedett vértanúhalált.

Lukács az orvosok védőszentje, de a festők is védőszentjüknek tisztelik.

Antióchiai Szent Ignác

Antióchiai szent Ignác

ANTIOCHIAI SZENT IGNÁC valószínűleg Szíriában született az első század közepén. Antiochiában Euodiosz püspök után Szent Péter második utóda volt. Antiochia a római birodalom keleti részének székhelye volt, pogánykeresztényekből alakult itt először hitközség. Volt itt egy zsidókeresztény csoport is. A konfliktusokat csak gyarapította a gnosztikusokkal való küzdelem is.

A Domitianusz császár üldözése ugyan lényegében a lázongó zsidók ellen irányult, azonban a feljelentések miatt sok keresztény került vád alá, mivel nem volt hajlandó hitét megtagadni. Ignácot is feljelentette valaki 110 és 115 között, elfogták és állhatatossága miatt vadállatok elé dobásra ítélték.

Megkötözve szigorú katonai őrizettel Rómába vitték. A hajó a kisázsiai kikötővárosokat érintette, így az ottani keresztények találkozhattak a fogoly Ignáccal. Útközben hét levelet írt a különböző egyházakhoz, ezekben tanított Krisztusról, az Egyház szervezetéről, keresztény életről. Sokat szenvedett a kisérő katonák önkényessége miatt.

Rómában az egyik állami ünnepen az amfiteátrumban a nézők szeme láttára tépték szét a vadállatok. Halálát bátran fogadta. Tertullián mondja: "A mártírok vére keresztények magva". Földi maradványait a keresztények Antiochiába vitték

Gondoljunk Szent Ignác mai követőire, a közel keleti keresztény vértanúkra

Évközi 29. vasárnap

Évközi vasárnap 29.

Bevezetés

A mai evangéliumi szakasz nagyon emberi, nagyon közérthető történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. Nem a gátlástalan igazságtalan bírót állítja elénk Jézus példaképként, hanem a kitartóan kérő, követelő asszonyt, és mondja, nekünk is szólóan: „szükséges mindenkor imádkozni!” De kérdem én: Szoktunk-e mi rendszeresen imádkozni?

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk rendszeresen! Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk szeretteinkért! Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem imádkozunk nemzetünk megmaradásáért. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A hitben, imádságban megfáradóknak – mindannyiunknak – mondta el Jézus ezt a szellemes, igazán rá jellemző példázatot. A történet szerint egy özvegyasszony – aki a kiszolgáltatottság jelképe is az Ószövetség világában – rendszeresen felkeresi a helyi bírót igazáért. A bíró kiégett szívű, cinikus alak, aki az Istent nem féli, az embereket semmibe veszi, mégis segít az asszonyon, hogy az ne zaklassa őt tovább.

Természetesen itt nem azonosságról van szó – vagyis nem arról, hogy Isten olyan, mint a hamis bíró, – hanem Isten jóságának a fokozásról. Ha ez a link jogász képes arra, hogy bizonyos nyomásra megsegítse az özvegyet, akkor Isten, a mi irgalmas Atyánk hogyne hallgatná meg imáinkat, hogyne könyörülne az övéin!

Félreérti a példázatot az, aki azt hiszi, hogy Isten olyan, mint a hamis bíró, de az is, aki úgy gondolja, hogy Isten az erőszakosság, az ismételgetés vagy a hangerő miatt hallgat meg minket.

Ahogyan később a pogányok misszionáriusa, Szent Pál is tanácsolja, hogy mindenkor imádkozniuk kell és az övéi éjjel-nappal kiáltanak az Úrhoz.

Mit jelent ez? Azt, hogy az ima elsősorban nem testtartás, forma, időpont, rítus, hanem kapcsolat, élő, személyes és valóságos viszony az Úrral, létforma és szolgálat! Jézus ezzel az igével is az Isten országába, az ő közelébe invitál, hogy Isten gyermekei éjjel és nappal, szüntelenül az Úrnál tudják magukat, akkor is, ha éppen a gyűlölet tüze veszi körül őket.

Az élő, hitvalló keresztényeket sajnos ma is értetlenség és időnként gyűlölet veszi körül.

Európára, s népünkre, és ezen belül egyházunkra is, nemcsak az Istent, embert, s törvényeket semmibe vevő népáradat, hanem mint szökőár úgy ömlik a szellemi mocsok, igénytelenség, hedonizmus, materialista fogyasztói szellem.

Krisztus követése nehéz volt a kommunizmusnak nevezett korszakban is, de ma talán még nehezebb, hiszen az úgynevezett szabadságban, demokráciában úgymond mindent lehet, mindent szabad. Nincs olyan agyficam, romboló eszme és gyakorlat, amelyre ne lenne vevő az ember. S nincs olyan földrész, Európa sem kivétel, ahol nem üldöznék a hívőket, a keresztényeket.

Bennünket vigasztaló, erősítő tény: Isten irgalmassága ma is "működik", jóságára mindig lehet számítani, ő nem távolodik el tőlünk, ő benne van az életünkben. Isten igazságot szolgáltat a választottjainak, ma nekünk, hallottuk Jézus szavait, nekünk, akik éjjel nappal imádkozunk hozzá.

De, kérdezem. tényleg benne van Isten a mi életünkben? Mindannyiunkéban benne van az istenhit, és milyen? Olyan e, mint az özvegyasszonyé, aki az igazságért való könyörgését nem hagyja abba, míg az be nem teljesül. Ezért mondja Jézus: Szükséges mindenkor imádkozni!

De szoktunk-e mi imádkozni? S rendszeresen? Szünet nélkül? Mert igen szoros a kapcsolat a hit és az ima között. A hit késztet minket az imára, és az ima növeli bennünk a hitet. Az el-elmaradó imádkozás pedig a hit elvesztéséhez vezethet.

Mivel az emberek egy része ideig-óráig megvan ima és Isten nélkül is, sokan mondják ma: fölösleges az ima. De ők is csak addig vannak meg ima nélkül, amíg meg nem ismerik az élet keresztjeit, a nélkülözést, a mások segítségére való utaltságot, az életenergiák csökkenését, a betegséget, a kórházi ágyat, a kínzó gyötrelmet, a gyógyíthatatlan betegséget, a halál gyors közeledését.

Egyébként borzasztó látni, hogy a minden szentet és nemeset pusztító kufárlelkűek, mint teszik az egykor keresztény Európát nem kereszténnyé.

Tudomásul kell vennünk, hogy ma már Európa nem keresztény! Főleg nem Nyugat-Európa! És hazánk?  Népünk több mint 50 % ának közömbös hazánk jövője, megmaradása. Közömbös, hogy keresztények lakják ezt az őseink vérétől áztatott földet, vagy muszlimok.  Amerika nem keresztény!  Ázsia, Afrika inkább az! Távol-Kelet országai, keresztényebbek, mint mi.

De, ha a pozitív folyamatot nézzük, akkor még ma is, a hős misszionáriusok apostoli tevékenysége ellenére is, az emberiségnek csak kisebb hányada keresztény.

A missziós küldetés ma érvényesebb, mint bármikor. Mert minden embernek joga van ahhoz, hogy megismerje Megváltóját és Üdvözítőjét, és emberhez méltó életet élve, eljusson az üdvösségre.

Ezért hangzik el, szinte reményvesztetten, a jövőbe látó Jézus ajkáról a kérdés: az Emberfia fog-e találni hitet a földön, amikor újra eljön?

Annak a kereszténységnek, egyháznak van jövője, amely mindenkor imádkozik, nem fárad meg, s éjjel-nappal Istenhez kiált. Azoknak igazságot szolgáltat. Azokat elvezeti az igazságra, és azokat az igazság szabaddá teszi. Szabadok lesznek a félelemtől, a gerinctelenségtől, a megalkuvástól. Mert ők az Ige és a Szentlélek által immunisak a lelki-szellemi fertőzéssel szemben. Ők az Isten fiai, akik egy démonikus korban is Isten munkatársai, a remény és a jövő emberei.

Ámen

Templomszentelés

A mai nap, a liturgiával templomunk felszentelésének 82. évfordulóját ünnepeljük.

A templomunk, a templomfalán elhelyezett táblán olvasható szöveget olvasom:

Épült az úr 1933-34-ik évében Isten dicsőségére, Páduai szent Antal tiszteletére.

Őszentsége XI. Pius pápa uralkodása, nagybányai v.Horthy Miklós kormányzósága, dr. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás püspöksége, Szendy Károly polgármestersége, p. Hermann Hermenegild ofm tartományfőnöksége idejében.

p. Unyi Atanáz ofm plébános, p. Bónert Valerián ofm pasaréti házfőnök, dr. Tholt József világi egyházközségi elnöksége, Józsa László pasaréti kápolna bizottság elnöke, Zseltvay Elemérné alelnöknő, valamint a bizottsági tagok buzgó és odaadó közreműködésével, a hívek adakozó hozzájárulásával Rimanóczy Gyula okl. építészmérnök tervei alapján

Illő, hogy főhajtással gondoljunk őseinkre, a templomépítő eleinkre, magyarokra. Azokra, akik ezt a templomot, és azokra mind, akik a Kárpát – medence szent helyére építették Magyarországot.

Miért épít az ember templomot? Istenért, hazáért, magunkért. És még valamiért. Azért, mert annál, hogy az ember saját lelke templomában egyedül imádkozik, csak egy nagyobb dolog van, ha közös célért együtt imádkozunk, és ezt cselekedjük az ő emlékezetére.

Ámen

Képmutatás

Az előzményekben  Jézus szemtől  szemben elmondta  a farizeusoknak  és  az írástudóknak, hogy miért tartja helytelennek vallásosságukat. A legnagyobb gond a képmutatással van, hiszen a látszatra törekszenek, de szívük  távol van Istentől.

Ezt követően Jézus már nem nekik beszél, hanem a néphez intézi  tanítását. Szavainak lényege  így  foglalható  össze:  ne  kövessék  magatartásukban, életvitelükben a farizeusok képmutató viselkedését!

A képmutatás kifejezés arra utal, hogy  valaki mások társaságában  vagy egy közösségben  szerepet játszik, másnak mutatja önmagát, mint  amilyen valójában. A farizeusok  az életszentség  látszatát  akarták   kelteni,  hogy   kivívják  az   emberek elismerését.

A farizeusi  lelkületet Jézus  kovásznak, élesztőnek  nevezi. Miként a kovász átjárja a tésztát, amibe belekeverik, ugyanúgy a farizeusi magatartás átjárja a társadalom, a közösség életét. De amíg a tészta  vagy a kenyér  esetében a  kovásznak  jótékony hatása  van, addig  a  farizeusi lelkület megrontja a közösség életét és rossz hatással van annak tagjaira.

A tanítás  további részében  Jézus  arról beszél,  hogy a  képmutatás  nem tarthat örökké, az emberi szándékok  előbb, utóbb napvilágra kerülnek.  Az emberi cselekedetek megítélése  természetesen nem a  mi feladatunk,  hanem Istené, aki igazságos és irgalmas bíró.(his)

Lefoglaltátok

A farizeusok és törvénytudók ellen mondott, s magatartásuk helytelen mivoltát feltáró jézusi beszéd harmadik részét olvassuk a mai evangéliumban. Az előzményekben Jézus bemutatta cselekedeteik és gondolkodásuk hiányosságát, ma pedig egész életvitelük legnagyobb veszélyéről beszél.

Ezt mondja: „Lefoglaltátok a tudás kulcsát. Magatok nem mentetek be vele, az odaigyekvőket pedig megakadályozzátok.”

A törvénytudóknak az volna a feladata, hogy az isteni kinyilatkoztatást, szót és parancsot értelmezzék, magyarázzák, annak helyes megtartására tanítsák az embereket. De hogyan tudnák ezt a feladatukat teljesíteni, ha ők maguk sem értik meg az isteni üzenetet és nem a szerint élnek? Hogyan tudnának másokat erre tanítani, ha életvitelük ennek ellenkezője? Hogyan mutathatnák meg az üdvösség útját másoknak, ha maguk sem törekszenek az üdvösség elérésére?

Jézus beszéde itt éri el csúcspontját, hiszen már nem néhány szál növényről, vagy kevés termésről van szó, hanem az ember számára a legfontosabbról, az örök életről, az üdvösségről. A farizeusokat és az írástudókat Jézus teljesen alkalmatlannak tartja arra a feladatra, amit végeznek és ennek a képmutatásuk az oka. Ismerik ugyan a törvényeket, aprólékosan be is tartják azokat, de a mögöttük rejlő üdvözítő isteni szándékról mit sem tudnak.

Krisztus törvényének, a szeretet parancsának teljesítése vezessen minket az üdvösség útján!

(his) 

Farizeusi lelkület

A  farizeusi  lelkület  helytelenségének   feltárása  folytatódik  a   mai evangéliumban.

Jézus jól látja, hogy a farizeusok gondolkodásának mélyén a hit hiánya húzódik  meg. Úgy  gondolják, hogy  Isten iránti  tiszteletüket azzal tudják kifejezni, ha ügyelnek arra, hogy elkerüljék a tisztátalannak minősített dolgokkal való érintkezést.

Vallásosságuk másik lényeges eleme, hogy a törvényi  előírások szerint mindenből  tizedet adnak. A  farizeusok annyira  ügyelnek  a  törvények  aprólékos  megtartására,  hogy  a   tized megfizetéséből nem maradhat ki még néhány szálnyi fűszernövény sem.

Jézus szavaiból érezzük az iróniát. Vajon  tényleg ez tetszik Istennek?  Valóban értékes ez az  adomány, ez a  felajánlás? Vajon elfogadja-e  Isten ezt  az adományt olyan  embertől,  aki  nem  gyakorolja  az  igazságosságot  és  a szeretetet?

A vallási életben mindig megvan az a kísértés, hogy megelégedjünk bizonyos külső cselekedetekkel. Ez  a kísértés  nehezen észrevehető  és nem  könnyű ellene küzdeni. A vallásosság hamar kiüresedik, elveszíti lelki tartalmát, ha valaki csak a  vallási, egyházi törvények  megtartására törekszik, s  a kötelességteljesítés szintjére csökken nála minden vallási megnyilvánulás.

Vigyázzunk, mert a farizeus nagyon ügyesen elbújik lelkünk mélyén!

(his)

Vatikáni Zsinat 1962

Szent XXIII. János pápa

1958-ban egy átmeneti pápa megválasztását célozták meg a bíborosok. Így került Szent Péter székébe a velencei pátriárka.

A szeretett János pápát a világ nagypapájának tartották "Békét a világnak" kezdetű enciklikájával oltotta ki az atomháború szikráját. Teológiájában és külsőségeiben még az ötszáz éves hagyományok talaján állt, de egy friss, élő Egyház lebegett a szeme előtt.

Engedve a Szentlélek sugallatának, nemcsak meghirdette a II. vatikáni zsinatot. hanem erővel és lendülettel töltötte meg.

Valóban átmeneti lett, ahogy a tridentinumból átnavigálta az Egyház hajóját a XX. század végéhez. Szentté avatására 2014. április 27-én, az isteni irgalmasság vasárnapján került sor, II. János Pál pápával együtt.

Jónás és Sába királynője

Lukács Evangéliuma 11,29-32

Jézus gonosznak nevezte azt a nemzedéket, amelyben élt és tanított. Megtérésük elérése érdekében Jónás próféta megtérést sürgető tettére emlékeztet. Annak idején Jónás próféta türelmetlenül várta a gonosz város, Ninive lakóinak a pusztulását. Isten azonban megkönyörült Ninive lakóin. Jónás története, Isten megtérést sürgető üzenete. A Niniveiek hajlottak a pusztulással fenyegető üzenetre. Megtértek. Jézus, népének körében viszont ennek az ellenkezőjét tapasztalta meg. Izrael népe és annak vezetői egy politikai Messiásra vártak, aki majd megszabadítja népét a római fennhatóság alól.

Jézus a benne való hit felébresztése, s megerősítése érdekében hivatkozik Sába királynő történetére is. Sába királynője hosszú utat tett meg, hogy meglátogassa Izrael bölcs királyát, Salamont. A királynőt elbűvölte a választott nép gazdagsága és Salamon király bölcsessége. Salamon nem saját magának tulajdoníthatta bölcsességét. Tudatában volt annak, hogy Izrael Istene ajándékozta meg őt ezzel. Hiszen nem gazdagságot kért az Úrtól, hanem bölcsességet. És meg is kapta. Salamon, Isten bölcsességének jele az egész világ számára. Isten Salamon által akarta megmutatni a világnak, hogy rajta kívül nincs más Isten és ezzel megerősíteni e világban, az egyistenhitet.

Jézus a választott nép két híres személyiségére hivatkozott, amikor megdorgálta a népet. Izrael népe hitt ennek a két személynek a jelszerűségében. Jézus viszont Isten egyetlen valóságos képe. Az ószövetségi képek, és személyek csak előkészítő szerepet játszottak Isten üdvtörténetében. Jézus által Isten valóságosan megjelent az emberiség színpadán, már nemcsak jelként, hanem valóságos személyként. Az üdvtörténet jelképeinél, ő mondotta, hogy nagyobb ő, és jelen van közöttünk. Az ebben való hitet erősítse bennünk az Úr!

Ámen

Évközi 28. vasárnap

Évközi 28. vasárnap

Bevezetés

A mai, felolvasásra kerülő evangéliumi szakasz, Lukács evangéliumának egyik gyöngyszeme. Ha valamelyik folyóirat sportrovatának lennék az írója, a mai evangéliumot ezzel a címmel közölném: "9:1", azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát. Mennyire igaz ma is! Mondjuk, embertársainkra vonatkoztatva, És ha magunkra vonatkoztatjuk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk! Tudjuk, hogy mindent Neked köszönhetünk, és mi mégsem mondunk hálát Neked. Uram irgalmazz!

Urunk! A rólunk gondoskodó vezetőinkről nem mondunk soha elismerő, csak kritizáló szavakat. Krisztus kegyelmezz!

Urunk!  Családunkban csak ritkán mondunk köszönetet hitvesünknek, gyermekeinknek és szüleinknek. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A tíz leprás lelke mélyéből tört fel az esdeklés: "Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" S mi mást tehetett volna az irgalmas szívű Krisztus, minthogy meglátta szánalmas sebeiket, átérezve fájdalmaikat, kivetettségüket és azt a szomorú jövőt, amely rájuk várt, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik, egyre nyomorultabbak lesznek, segítségükre, megmentésükre sietett.

"Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: "Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak." S mentek, nem gyógyultan, de a gyógyulás reményével, és útközben megtisztultak. Leprájuk elmúlt! Eltorzult arcuk kisimult, sebeik nyomtalanul begyógyultak. A réveteg tekintetek újra mosolyra változtak.

Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament. Hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt". Érdekes. A bajban egyek voltak, de a hálában már nem. Kiújult bennük is a vallási ellentét, s szétváltak útjaik.

A farizeustól aztán nem várta volna senki, hogy visszamenjen Jézushoz. És éppen őbenne győzött a hála érzése, visszament, hogy megköszönje Jézusnak a visszanyert egészséget. Ő tudta, hogy mi a betegség és milyen drága kincs az egészség! S azt is tudta, kinek köszönheti a gyógyulást. Visszament Jézushoz. Leborult előtte, és nagy hangon dicsőítette az Istent.

Vajon mi indította őt arra, hogy megtisztulása után hálát mondjon Jézusnak?

Biztos, hogy nem a jó neveltetése, nem valami beidegződés, vagy szokás. Inkább arra kell gondolnunk, ő észrevette, hogy csoda történt vele, nemcsak a bőrén, de vele. Benne.

Jézus elfogadta őt, emberszámba vette, megszerette. Eddig leprás volt, kitaszított, akit esetleg szántak, sajnáltak, most pedig valaki segített rajta, fölemelte, a magáénak ismerte.

A többi leprásnak nem maradt ideje arra, hogy fölismerje, arra, hogy "megdöbbenjen". Várta őket az élet, a társadalom, a szórakozás. A család, a nagy lehetőség, aminek hiányában telt eddigi életük.

A visszatérő viszont rádöbbent, és döntött, mint a tékozló fiú: visszamegyek atyámhoz! Mert az élet kulcsa, egyetlen mozgatórugója, hajtóereje, értelme csak ez lehet: valakié lettem, valakinek kellettem. Isten szeret engem, s átölelt engem.

"Hol maradt a többi kilenc?" Hallatszik Jézus számon kérő, viszszaváró, gondoskodó kérdése.

Csak a visszatért szamaritánus hallhatta. S számára ez maga a beteljesedés volt: fölszabadítás, föloldozás: "Kelj föl, menj, hited meggyógyított téged!" Igaz, hogy a többi kilenc is megtisztult, de csak ez az egyetlen gyógyult meg igazán! Az igazi gyógyuláshoz szükséges a hálaadás!

Figyeljük csak meg, a szent-misében az Úrfelmutatás után, az istentiszteletünk csúcspontján mit imádkozik az Egyház: "Hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk neked". Emellé oda kívánkozik az összes kegyhelyen elhelyezett valamennyi hálatábla, az emberi köszönetnyilvánítás megannyi szerény jele.

Annak idején közel kéthónapos betegségem után, mikor a mentők letettek a szobámba, első utam a kápolnába vezetett, hogy hálát adjak az Úrnak, csodás gyógyulásomért. És bizony, hosszú idő telt el, míg járni tudtam, és eljutottam azokhoz, akik Jézusnak a jobbkeze, s akik által gyógyítja ma Jézus a betegeket. A nővérek azt mondták, hogy nem szoktak a gyógyult betegek visszatérni. Nekem is erőt kellett vennem magamon.

Mondanom sem kell, hogy Urunk Jézus Krisztus nem önmagáért kérte számon a hálát. Csak rá akart mutatni arra, hogy az embernek vannak olyan kötelességei is, amiket a törvény nem ír elő. Ilyen a hála is! Azután meg ő ismeri az emberi szívet és tudja, hogy akiben nem él a hála lelkülete, az boldog nem lehet.

Tapasztalatból tudjuk, hogy nincs általánosabb bűn, mint a hálátlanság. Pedig mindenkor van másoknak nagyon sok köszönnivalónk, állandósulnia kellene bennünk a hálás lelkületnek. Bennünket ugyanis olyannak teremtett az Úr Isten, hogy állandó jelleggel egymásra legyünk utalva. Egymás munkája, emberi magatartása, sokszoros segítsége nélkül létezni sem tudnánk. Hálásnak lenni csupán annyit jelent, mint elméletben és gyakorlatban is elismerni a realitást: állandóan sok köszönnivalónk van egymásnak.

Csak a múltjára hajló, a jótéteményekre emlékező ember lelkében fakad fel a hála érzése. S annak felismeréséből születik és erősödik, hogy ajándékok sorozata az életünk. Létünk minden pillanata és tartozéka a jó Istentől kapott ajándék. Semmi mással nem fizethetünk érte csak folytonos hálaadással és köszönettel.

Valóban méltó és igazságos, hogy mindig és mindenütt, de legfőképpen itt a templomban hálát adjunk Urunknak, Istenünknek.

Ámen.

Rózsafüzér Királynéja

Rózsafüzér Királynője

Október a rózsafüzér hónapja egyházunkban, október 7. Rózsafüzér Királynője (Regina Rosarii), az „Olvasós Boldogasszony” emléknapja: hálaünnep Mária közbenjárásáért, Isten segítségéért.

A rózsafüzér a 15. században nyerte el mai formáját, imádkozását a domonkosok népszerűsítették.

A törökök feletti Lepantónál aratott, (1571. október 7.) győzelem után Szent V. Pius pápa, aki domonkos szerzetes volt, az ég iránti hálából az évfordulóra elrendelte a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, és a lorettói litániába bevezette a „Keresztények segítsége” megszólítást. A győzelmet az egész keresztény világ a rózsafüzér imádkozásának és a Szűzanya segítségének tulajdonította. Maga a pápa is a rózsafüzért imádkozta az ütközet ideje alatt.

Az ünneplést XIII. Gergely pápa terjesztette ki, kezdetben csak azon templomok számára, mégpedig október első vasárnapján, amelyek rendelkeztek rózsafüzér-oltárral.

Majd, Savoyai Jenő 1716. augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján szintén a törökök felett aratott péterváradi győzelme emlékére XI. Kelemen kiterjesztette az egész egyházra, Szent X. Pius pedig 1913-ban visszahelyezte október 7-ére. A Rózsafüzér Királynője nevet Szent XXIII. János pápa adta az emléknapnak 1960-ban.

Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta. Olyan pillanatokban, amikor az egész kereszténység került veszedelembe, a rózsafüzér erejének tulajdonították a megmenekülést, és utána úgy köszöntötték a Rózsafüzér Királynőjét, mint a szabadulás kieszközlőjét.

És ma, hogy viszonyulunk a kereszténységet végveszéllyel fenyegető Iszlám áradattal szemben? Védekezünk-e ellene? Eleink nem befogadták, hanem kemény harccal visszafordították. Kérjük-e a Rózsafüzér Királynéjának, a Keresztények Segítségének a segítségét?

Ámen

Szent Brúnó

Szent Brúnó

SZENT BRÚNÓ Kölnben, 1035 körül született, nemesi családban. Kölnben, Reimsben tanult, majd Párizsban nevelkedett. Hazatérve  pappá szentelték, és hittudományt, klasszikus nyelveket, zenét és filozófiát tanított a reimsi székesegyházi iskolában. Érseke halála után az újabb érsek visszaéléseivel nem tudott megbékélni, menekülnie is kellett. 1081-ben végleg lemondott és a molemei bencés kolostorba lépett.

Magányos élet után vágyódott, ezért 1084-ben hat kanonok társával elvonult a Chartreuse melletti rengetegbe. Ott társaival megalapította a karthauziak rendjét. Néhány héten belül kápolnát és lakókunyhókat építettek.

1090-ben II. Orbán pápának (aki még Reimsben tanítványa volt) is segítségére volt fontos egyházi problémák megoldásában. Nem bírta megszokni Róma zaját. Amikor Orbán pápa kénytelen volt Dél-Olaszországba menekülni, Brúnó is vele ment. A squillacei egyházmegyében megkapta a La Torre nevű vadont, ahol létrehozta a második karthausi kolostort.

Calábriában, a Sqillace melletti Szent István kolostorban halt meg 1101. október 6-án. Társai azonnal szentként kezdték tisztelni, 1623-ban aztán XV. Gergely pápa tiszteletét az egész világra kiterjesztette.

Példája:

Mindig maradéktalanul teljesítsd az állapotbeli kötelességedet!

Megtenni a törvényt, amelynek alapja az Isten és az embertárs szeretete. Mindegyikünknek a magunk módján kell ezt megtennünk. Brúnó a magányban, majd a pápa szolgálatában, mi a családunk körében, a munkahelyünkön, a mindennapi életünkben.

Miatyánk

Jézus a legtöbb  esetben úgy beszél  Istenről, mint saját Atyjáról, máskor  pedig arra bátorítja követőit,  tanítványait, egész hallgatóságát, hogy Atyaként tekintsenek Istenre.

Ugyanez a gondolat figyelhető meg  akkor is,  amikor imádkozni  tanítja őket.  A Jézus  által tanított ima  egészen  közel hozza  hozzánk  Istent. Nem  a  magunk  bűnös világába akarjuk őt lerántani, hanem gyermeki lelkülettel, egyszerűséggel, bizalommal szeretnénk Istenre tekinteni.

Egyik tanítványa  ezzel  a kéréssel  fordul  Jézushoz: „Uram,  taníts  meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” E kérést tehát azzal indokolja, hogy Keresztelő János is tanította imádkozni tanítványait, ahogyan ezt  más rabbik,  tanítók is  tették. A  tanítványok látták imádkozni Mesterüket,  és akkor  hangzik el a  kérés, amikor  Jézus éppen befejezte  imádságát.

Talán  jogosan  érezzük azt,  hogy a  kérés  a következőt  is  tartalmazza:  taníts  minket  úgy  imádkozni,  ahogyan  te imádkozol! És valóban,  miként Jézus Atyjának  szólítja Istent,  ugyanerre bíztatja a kérdezőt és valamennyi tanítványát. Imádságunk mindig abból induljon ki,  hogy Isten gyermekei vagyunk és  bátran atyámnak szólíthatjuk Istent. (his)

Assisi Szent Ferenc

ASSISI SZENT FERENC Assisi olasz városkában, 1182-ben született, eredeti neve Bernardone János volt. Apja gazdag posztókereskedő volt. Nevét azután apja megváltoztatta, abbeli örömében, hogy fia éppen Franciaországi (Provance-i)távolléte alatt született. Örökösének, vagyona megsokszorozójának álmodta fiát. Maga mellé vette az üzletbe.

Ferenc azonban inkább tervezte fényes lovagi jövőjét. A bolt zárása után lakomázott, nótaszó, lantpengetés, tréfák töltötték ki életét. Csínyeket szeretett elkövetni a társaival, de közönséges, vagy frivol sohasem volt. A szegényeken mindég segített.

Háborúság tört ki egyszer Perugiával szemben, 1202-ben vereséget szenvedtek Ponte San Giovanninál, Ferenc is fogságba került. Társaiban a fogság ideje alatt is ő tartotta a lelket. Két év múlva szabadult, de akkor halálos beteg lett, rádöbbent az emberi mulandóságra, kedve nagyon leromlott. Felgyógyulva még egyszer megpróbálkozott lovagi terveinek megvalósításával, ám hamarosan Spolettóban látomása volt, az Úr jelent meg neki. Ezután egy ideig szülővárosában imádkozott, elmélkedett, betegeket ápolt, segített. Újabb látomásban, Krisztus kérte: "Ferenc, menj, építsd fel hajlékomat; hisz látod, csaknem romokban hever".

Nekilátott a roskadozó Szent Damján-templom rendbehozásának, néhány vég posztót eladott ennek érdekében apja készletéből. Apja megharagudott. Bezárta Ferencet egy szűk lépcső alatti odúba, majd megverte, végül a püspök elé hurcolta, visszakövetelve a posztó árát. Ferenc ekkor elhagyta a szülői házat, és templomok javításán dolgozott. "Ne legyen... se két öltönyötök, se sarutok..." (Mt 10, 7-10) vallotta, szegényen, egyszerűen hirdette a bűnbánat és megtérés evangéliumát.

Követői gyorsan szaporodtak. Ők a ferencesek. Amikor tizenketten voltak, pápai megerősítést kértek III. Ince pápától rendjük számára. Nehezen kapták meg az egyházi engedélyt a rendalapításra, de a pápa álma segítette őket, mert a pápa a roskadozó pápai bazilika helyreállítójának Ferencet látta.

Ferenc szeretett volna vértanúvá válni, téríteni indult hát a mohamedán világba. Az egyiptomi szultánnal is találkozott, de tiszteletteljes fogadtatásban és gazdag ajándékokban volt része. Nagyon vágyott a szenvedésre is. Csaknem teljesen megvakult, igen súlyosan megbetegedett. Betegsége hosszú időre igénybevette türelmét, ám ő bajait csak "nővérkéinek" nevezte. Mindég türelmes, figyelmes, gyengéd maradt testvéreihez, barátaihoz.

A rendtagok számának növekedése az eredeti szigorú rendi szabályokat is problémássá tette. Ekkor inkább a rend vezetéséről is lemondott, de a kezdettől önként vállalt szigorú szabályokat következetesen megtartotta. Inkább remeteségbe vonult. Greccióban létesített kolostort és 1223-ban itt hozta létre az első betlehemi jászol jelenetet. Megkapta Krisztus Szent Sebeit (stigmatizáció), és gondolatban egyre inkább eltávolodott a földtől.

Hosszú és nagy szenvedései 1226. október 3-án értek véget. A halált "Halál testvér, Isten hozott" felkiáltással fogadta. 1228. július 16-án IX. Gergely pápa szentté avatta, maradványai fölé pedig hatalmas bazilikát építettek. Követői a ferencesek.

Példája:

 élj vidám, szerény életet!

Az irgalmas szamaritánus

Az  irgalmas  szamaritánusról  szóló  történet  Jézus  egyik  legismertebb példabeszéde. A történet egyszerű leírással kezdődik, egy úton lévő embert kifosztanak, súlyosan  bántalmaznak,  majd  magára hagyják.  Ez  a  kezdet felkelti a  kíváncsiságunkat, vajon  mi lesz  ennek az  embernek a  sorsa.

Ugyanakkor felébred bennünk az együttérzés és gondolatban rögtön elkezdjük tervezgetni, hogyan lehetne rajta segíteni. Szinte fellélegzünk, amikor az elbeszélés  folytatásában  közeledik  egy   pap.  Ő,  aki  a   jeruzsálemi templomban ellátja a szolgálatot az istentiszteleteken, biztosan  segíteni fog - gondoljuk. De nem így történt.

Utána egy templomszolga jár arra,  de ő is hasonlóan tesz. Nincs  mentségük, hiszen mindkettőjük esetében  arról van szó,  hogy  meglátták a  bajba  jutott embert,  de  továbbmentek,  nem segítettek neki.

Harmadikként egy  szamaritánus ember  jár arra.  Jézus zsidó hallgatósága ellenséges módon viselkedett velük, ezért tőle semmi jót sem vártak. De az előítéletek nem igazolódtak,  a szamaritánusnak megesett  a szíve a  bajba jutott emberen, segített neki és gondoskodott róla, hogy felépüljön.

A két csalódás után, a  szamaritánus meglepetést okoz,  hiszen éppen ő  gyakorol irgalmasságot, akitől ez nem volt várható. Én is  tudok olyan  élethelyzetekben  segíteni, amikor  ezt mások  nem  is várnák tőlem.

Érdemes kipróbálni. (his)

Évközi 27. vasárnap

Évközi 27. vasárnap

Bevezetés

A mai, évközi 27. vasárnap evangéliumában minden bizonnyal felfigyelünk majd az apostoloknak az Úr Jézushoz intézett eme kérésére: Urunk! Növeld bennünk a hitet!

A Szentleckében pedig Pál apostol azt kéri kedves tanítványától, Timóteustól”, hogy ne szégyellj tanúságot tenni Urunk mellett!”.

Hitét vesztő világunkban, szégyelljük-e mi hitünket? Megvalljuk-e mi hitünket? Tanúságot teszünk-e Urunk Jézus Krisztus mellett? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk eléggé az életünknek célt és tartalmat adó hitünk erősítésével és növelésével. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy hitünket szégyelljük, és szégyellünk tanúságot tenni Melletted. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly félénkek és visszafogottak vagyunk még a ránk bízottaknak történő hitünk továbbadásában. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az apostolok nagy csodálattal veszik körül Jézust. Igazi rabbi, az Isten kegyeltje, amit akar, azt megteszi, mert vele van az Isten. Érzik saját kicsinységüket és érzik, hogy messze elmaradnak Jézus mögött. Ők is szeretnének olyanok, lenni, mint ő. Ezért kérik: „növeld bennünk a hitet!”

Amikor emberi erőnket kevésnek érezzük, mi is szeretnénk képességeinket fokozni, hogy nagyobb teljesítményt érjünk el. Virágkorukat élik a különféle energiaitalok, amelyek fogyasztása, főként a fiatalok körében igen elterjedt. A felnőttek pedig kávét vagy más, gyógyszernek nem minősülő tablettákat szednek. Egyes szerek a testi állóképességet növelik, vagy izomfejlesztő hatásuk van, más szerek pedig a szellemi képességeket fokozzák, vagy a koncentrálóképességet növelik. A hétköznapi életben szinte mindennapossá vált a testi vagy lelki erőt fokozó szerek használata.

A sportban viszont tiltott dolog az ilyenek alkalmazása. Elszomorító, amikor azt halljuk, hogy az olimpián vagy más világversenyeken egyeseket ki kell zárni a versengésből, vagy utólag visszavonják díjukat, mert doppingszereket használtak képességeik fokozására.

Lelki erejüket szeretnék fokozni az apostolok, akikről a mai evangélium szólt. Nem tiltott, hanem megengedett eszközt használnak, amikor Mesterüket kérik: „Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5).

Ma mi is ugyanezt kérjük Jézustól. Mert gyakran van szükségünk arra, hogy növekedjen a hitünk, amelyet Szent Pál apostol szerint „törékeny cserépedényben hordozunk,” (2Kor 4,7), s amely állandó védelemre, s folyamatos erősítésre szorul.

A tanítványok szavaihoz hasonlóan ezzel fordulunk a mi Urunkhoz: „Növeld bennünk a hitet!”

Amikor hitünk erősödéséért, növekedésért imádkozunk, akkor ezt a legnagyobb alázattal tesszük. A kérésben elismerjük, hogy hitünk nem tökéletes. Bármikor meginoghatunk a hitben. Egy próbatétel, egy váratlan betegség vagy egy hozzánk közel álló személy hirtelen elvesztése megrendítheti a hitünket és Istenbe vetett bizalmunkat. Amikor olyan, számunkra felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan eseményekkel találkozunk, amelyeknek nem látjuk az értelmét.

Ha környezetünket, s a társadalmakat nézzük, amikor az ember maga akarja megváltani magát a legkülönfélébb szórakozásokkal, nehéz hűségesnek maradni Krisztus személyéhez és szavához.

A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk, hamis képzetek, hazug propaganda, bűnös szokások felhői takarják el hitünk vezérlő csillagát. Nagy szükségünk van arra, hogy miként az apostolok, úgy mi is kérjük Jézustól, hogy bensőleg tegyen erőssé bennünket.

Jézus, kérésünkre, a merész mustármag hasonlattal, a hitnek, életet átalakító, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét akarja szemléltetni. És erre bőven vannak példák az életben, környezetünk, de saját életünkben is.

Mivel tapasztalatból is tudjuk, hogy milyen hordereje van a hitnek, ezért mi sem tehetünk mást, mint az apostolok tettek, és kérjük Urunkat, hogy ne csak őrizze meg, hanem növelje is bennünk a hitet. Hisz a bennünket körülvevő, s még otthonainkba is behatoló közszellem, nem növelni, hanem csökkenteni, s kioltani igyekszik a hitet, ha engedjük, hogy dohos, szabadelvű, szabadkőműves vallásellenes eszmék formálják a közvéleményt.

Érthető, hogy világszerte mozgolódik az emberiség. Tudjuk, hogy nem nőnek a jegenyék az égig. Örök emberi tapasztalatot hirdet a magnifikat: Isten a hatalmasokat letaszította trónjukról és a kicsinyeket pedig felmagasztalta.

Ezért bátorítja Pál apostol is, a mai szentleckében, a félénk, szelíd lelkű, bátortalan, hűséges tanítványát, Timóteust, „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, mely benned él. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett,  

Más helyen pedig e szavakkal: „Hirdesd az evangéliumot, Állj elő vele. Akár alkalmas, akár alkalmatlan.” „Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem… meséket hallgatnak.”

Mi, hívők szívesen hallgatjuk a józan tanítást. A mai Igeliturgiában hallott szavak, gondolatok arra kell, hogy késztessenek bennünket, hogy tegyünk meg mindent azért, hogy növekedjen a hitünk. Mert hallottuk Jézus szavait, ha egy csöppnyi, mustármagnyi hitünk van is, a lehetetlen is valóra válhat. Újra élő hitűvé, nem iszlám hitűvé, hanem élő, keresztény hitűvé válhat hazánk.

Ámen